Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-03-13 / 11. szám

Lelkész és gyülekezet

ói s&&Ketet dá&£ketidfe

Római levél 13,8—10

libben az igében nem arról a gondviselésről van szó, amivel az Isten bennünket végig az életúton mindig bámulatosan betakart. Nem azokról az ajándékokról van szó, amit végtelen vasárnapok során Isten oltáránál átvettünk és boldogan magunkkal vittünk. Nem arról a nagy szeretetről van szó, hogy Jézus Krisztus az életünk legnagyobb samaritánusa hozzánk, az emberekhez az út porába lehajolt, velünk szóba állt, minket meggyógyított és egy új élet gyönyörű útjára elindított. Ma nem arról van szó, amit Isten adott, az ige otthoni szaváról, bocsánatról és vigasztalásról, erőről és hitről, amivel itt lett gazdagabbá az életünk. Ma arról van szó, amit mi adunk. Amit mi adhatunk.

Első pillanatra milyen furcsa ez a mondat. Hát mit adhatok én Istennek?! Adhat valamit a porszem a piramisnak, az árvácska a napsugárnak, a tiszavirág az örökkévalóságnak?!

Isten országának van egy gyönyörű törvénye és erről szól ez az ige: — Istennek semmit sem lehet visszaadni, de mindent tovább kell adni az embereknek! Isten országában ezt a továbbadást hívjuk a szeretet házirendjének.

A szeretet házirendjének a hivő ember számára az első mondanivalója, hogy Isten öröktől fogva és örökké szeret! Ez a szeretet a hivő ember mindennapi boldog megtapasztalása. Isten gondviselő jósága kísér és vezet minket eszten- deink, napjaink és perceink során. Minden böjt idején külön is látjuk és vesszük a megváltó szeretet nagy ajándékát a böjt útján hozzánk közeledő Krisztus arcán. És minden hivő ember szívét eltölti a hála, amikor Isten szeretetének harmadik formájára gondol — a megszentelő szeretetre. Arra, hogy Isten mengengedi, hogy mi is szeressük. Hogy mi is tovább adjunk valamit a jóságnak abból a nagy ajándékából, amivel ö örvendezteti meg és áldja meg mindennap az életünket. A szeretet házirendjének ez az első mondata: Isten örökké szeret!

A szeretet házirendjének második mondata az, hogy mi is ^ lehetünk jók, mi is szerethetünk. Szerethetünk azért, mert ez az Isten akarata, sőt parancsa hozzánk. Arról ismerni meg, hogy Jézus Krisztusnak tanítványai vagyunk, hogy az életünk az Ö jóságát, szeretetét, segítő mozdulatát gyakorolja.

Isten megteheti azt, hogy bennünket, sokszor önző, irigykedő, haragvó és fellobbanó embereket átformál az ö gyermekeivé, a jóság kedvesen várt követeivé. Ügy is mondhatnám, hogy reánk bízza a jóság és a szeretet mozdulatait. A bocsánat és a békesség szép ügyét.

Mégis milyen sokan mondják, — nem tudom betartani Isten házirendjét, nem tudom betölteni a szeretet törvényét, mert annyit csalódtam már, olyan sokat kiábrándultam, olyan sokszor megkeseredett a szívem. Pedig Isten ragaszkodik a házirendjéhez. Isten gyermekeinek szeretni kell! — Jézus Krisztus a kereszten nem tépelődött azon, hogy mi hinni fogunk-e benne vagy nem. Szeretni fogjuk-e, vagy nem. Szeretett minket fentartás nélkül és bűneinkért, örök életünkért meghalt a keresztfán. Mert a szeretet nem számol, hanem szeret! Nem számolta az édesanyánk ott a bölcsőnk felett, hogy hány könnyet fog ejteni értünk, hanem a szíve virrasztásos éjszakákon át mondta felettünk a szeretet altatódalát. A tanítónk, a mesterünk nem számolta soha őszülő hajszálait, beleöregedett abba, hogy nekünk szép holnapunk legyen. Aki valaha is szeretett, nem számolta, hogy mi marad meg neki, hanem boldogan törte szét mindennap a szívét, hogy az a másik örüljön, és nagyon boldog legyen. Isten így ragaszkodik nálunk is házirendjéhez: szeretni kell!

A szeretet házirendjének harmadik mondata: — szívből kell szeretni! Nem színből és nem érdekből. Nem fölösleges fillérekkel, hanem a szívünk és az életünk teljességével. A boldog áldozat önfeledt tékozlásával és szenvedélyével. A karácsonyfa és a gyümölcsfa között az a különbség, hogy a karácsonyfára mindig kívülről aggatják rá a díszeket: az almát, az ezüst diót. A gyümölcsfa magától, szabadon, belülről terem! Vannak ilyen karácsonyfa-emberek, akik jók, kedvesek, talán szeretnek. De ez az egész szeretet csak úgy van odatéve drága díszként az életükre. Természetes, hogy ezek a díszek előbb utóbb lehullnak, összetörnek és ott marad üresen, egyedül, és magányosan. Viszont vannak gyümölcsfa-életek. A gyümölcsfák egyszer kivirulnak, virágba borulnak és magától értetődően megtelnek ízes gyümölcsökkel, hogy enyhítsenek éhséget és szomjúságot, hogy adjanak mosolyt és örömöt.

A szeretet házirendje böjt idején megkérdi tőlünk: — a jóságunk, a szeretetünk csak feldíszített karácsonyfa-e, vagy újra és örökké termő élő gyümölcsfa?!

Szeretni kell — ez az Isten házirendje. Nem könnyű a szeretet, mert ehhez — mássá kell lenni! A gyümölcsfa úgy lesz gyümölcsfává, hogy beoltják a nemes, a termő fa erőit. A hivő számára a böjt ennek a lehetősége, Istentől adott alkalma.

Végül még csak annyit, hogy a szeretet házirendje nem ad felsorolásokat, alkalmi utasításokat, hanem új, megszentelt, megáldott szívet vár mindnyájunktól. Jó szívet. Krisztusi szívet.

Isten egyik öreg szolgája, őszülő lelkipásztor egyik prédikációjában így beszélt a szeretet házirendjéről. Ha végignézek 60 esztendő hosszú útján, ebben tudom összefoglalni Isten országának minden tanácsát, tanítását: Isten jó! — légy te is jó!

Ma minket is erre tanít a szeretet szép házirendje.

Friedrich Lajos

KÉT PAPA SZENTTÉAVATASA VI.

VI. Pál pápa elrendelte, hogy el kell indítani XII. Pius és XXIII. János pápák boldoggá avatásának a processzusát. Ennek az eljárásnak a kedvező kimenetele lehetővé tenné azt is, hogy az említett két pápát szentté avassák. Mindkét avatáshoz legalább két „csodatettnek” a bizonyítása szükséges!

VISSZAVONT ATOKBULLÄK

A Luther Mártont és az ortodox pátriarehákat sújtó átokbulláknak a fölfüggeszté- se csak fél lépés lenne a megbékélés útján, jelentette ki D. dr. E. Schlink, a Németországi Evangélikus Egyház hivatalos zsinati megfigyelője. Szerinte jelentéktelen lépés maradna csak egy ilyen pápai döntés, ha az átokbullákkal kapcsolatos tanítások elítélését nem revideálja.

SOMVIRÄQ

címen verseket is tartalmazó elbeszélő kötet jelent meg Sajtóosztályunk kiadásában. A könyvet, amelyet D. Káldy Zoltán püspök szerkesztett, 18 szerző írta. Valamennyien magyarországi evangélikus egyházunk lelkészei. A szép kiállítású, ajándékozásra is alkalmas könyv ára 35,— Ft + portó. Megrendelhető Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, VIII., Puskin u. 12.

Kis mulasztás — súlyos következménnyel

Gyermekbaleset kivizsgálása tartott. A gépjárművezető vallomását a helyszíni szemle igazolta: a gyermek féktávol- ságon belül került elé, megállni már nem tudott. A szülők azt mondották: őket érte a legnagyobb veszteség, és éppen akkor is munkában voltak. A pedagógus védekezett: mi sem foglalhatjuk le a gyermek minden percét! Mi sem lehetünk ott minden lépésénél ... A szemtanú: én láttam, ennyire volt tőlem... De hát eszembe se jutott, amikor még közbeléphettem volna... A bíró — nem fiatal, sokat tapasztalt ember — töprengve, hangosan mondta maga elé: Ügy! Tehát mindenkinek igaza van ... Senki sem mulasztott, senki sem felelős ... Vagy talán egy kicsit mindenki?! Mi pedig úgy éreztük, hogy ennek nem kellett volna, sőt nem lett volna szabad bekovekeznie! Ha csak egy kicsivel több a gondosság, a figyelem, az áldozatkészség, a jóakarat mindenkiben. Ha elhangzott volna idejében a figyelmeztető szó, vagy óvó kiáltás. Ekkor világosodott meg előttem az ige szava: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak.” (Jak. 4, 17.)

Az ólálkodó gonoszra úgy számíthatunk, mint útkereszteződésnél rohanó járműre. „Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár és keresi, hogy kit nyeljen el.” (I. Pt. 5, 8.). Vigyázatlan azonban mindig akad. A mai embernek nincs is ideje, sem pedig idege másokra. Pedig de szomorú élet lenne az, ha mindenki magára lenne hagyatva! Ha nem lenne család és segítő közösségek. Az ige szava ennél összehasonlíthatatlanul több: a helyes élet és az üdvösség útja. Pozitív irányba indít el bennünket, amikor ezt mondja: „A jónak

cselekvésében pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha meg nem lankadunk.” (Gál. 6, 9.)

Szórakozva szemléljük a bűvészek mutatványát. Varázs, pálcájával egy-két mozdulatot tesz és szemfényvesztő gyorsasággal „másít át” tárgyakat. Arra ilyenkor nem gondolunk, hogy láthatatlanul a mi kezünkben is varázseszköz van, amivel embereket formálhatunk. Ugyanis minden emberből hatások indulnak ki, amik megfogannak. Kérdés az, hogy milyen ez a hatás? Aki folyton csak rosz- szat lát, gyanúsít, kritizál, mások hibáit nyelvére veszi, kérlelhetetlen és szívtelen — az varázspálcájának fekete végét használja, és gyanakvást, bántást, rosszindulatot hoz elő környezetéből. Ha ebből azután bajok származnak, azért épp úgy felelős, mint aki a harapós kutyát ingerli és szabadon ereszti. Gondoljunk viszont arra, hogy a jó is előhívható. A dolgos és eredményes ember példája cselekvésre buzdít. A tudós, a művész felkelti tárgya iránt a szunnyadó érdéklődést. Ugyanígy hatással van ránk a jóra kész, a türelmes, a jellemes, a hivő ember. így válhatik bármelyikünk élete csillagfénnyé, amely tájékoztat és másokat is helyes irányba igazít. Előttünk pedig a legigazibb, leg- szeretőbb és legáldozatosabb élet példája ragyog: Jézus Krisztusé. Böjti útján hogy siet mindent elvégezni javunkra. János evangéliumában mondja: „Nekünk annak dolgait kell cselekednünk, Aki elküldött engem, amíg nappal van.” (Jn. 9, 4.) Ezért sürget Pál apostol: „Azért amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel.” (Gál. 6, 10.).

Milyen rövid ez a mondat, és milyen tág az ölelése! Benne van az, aki kartávolságnyira van mellettünk, és az is, aki a világ egy távoli részén szenved a gonosztól. Ha erre nem gondolunk, a legkisebb mulasztás is súlyos következménnyel jár. Jean Paul Sartre, nevee francia író vall arról a „Szavak” című írásában, hogy sokszor érezte a keresztyén hit hiányát. De hát hol csúszott el? Ezt is megmondja: Nem a hittételek ellentmondásos volta, hanem szülei közönyössége tette hitetlenné!

Hát hogy küzdhetek én a

másokban támadó gonosz ellen? így láttam példáját: Barátommal beszélgettünk egy pádon. Előttünk gyerekek játszottak, versenyt futottak és ugrottak. Az egyikük folyton belekötött a többibe és határozottan mérgezte a hangulatot. Barátom egyszer csak felállt, megdicsérte az erőszakoskodó teljesítményét. Megcsillantotta, hogy lehet belőle még jó sportember is. „Csak egy baj van — magyarázta a fiúnak — a jellemed még nem eléggé fejlett. Nem bírod elviselni, ha a másiknak is jól sikerül. így pedig nincs verseny, te sem tudsz fejlődni, meg aztán a csapatban sem tűrnek meg. Hogy a nevelő mondatok célba találtak, azt rövidesen láthattuk. Ekkor eszembe jutott, hogy Jézus milyen áldozatosan viselte el gonosz természetünket! Milyen szívesen vette észre a legkisebb jót, milyen buzdítóan dicsért. Ugyanis a büntetés megkeményíthet, viszont a bátorítás vonzóvá teszi a jót. Szívemben forró igyekezet támad ebben is Jézus követésére. Azért, amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel! Éljünk egymásért felelősen minden napon, hogy ne ítéletet, hanem áldást vegyünk itt és amott!

Virágh Gyula

^Ouzőíitláhuia

Ez az eset nem olyan régen történt és ma is ha rá gondolok, melegség támad a szivemben.

Abban a városban történt, amely a németalföldi és genfi reformáció stratégiai középpontjában van, a festői Neckar völgyében, Heidelbergben. Csak azért utaztam ismételten errefelé, mert vonzott az ősi, reformáció-korabeli levegő, az egyetemi székhelyet jellemző kisváros levegője, girbe-gurba utcáival, a hegyen épült festői vár, középkori, megroggyant rondellájával, — melyet valaha felrobbantottak, —, a reneszánsz kastély megmaradt lodzsiáival és a völgyben zölden hullámzó Neckar. Vonzott a sok „csizmácska” — „Heidelberger Stiefeichen” —, hoztam is magammal üvegből egyet, három deci ital fér bele. De Heidelbergben litereset, sőt nagyobbakat is láttam. Mindez együtt oly kedves, oly szép, majdnem romantikus.

Az ebédünket tettem a kocsiba, hűséges utitársam ülésére, hogy ne kelljen felcipelni a várba. Véletlen, vagy a sors játéka, hogy így szakítottam meg utamat, de Heidelbergben illik hinni a predesti- náció ilyen „köznapi” formájában. Egy kis levélke, magyar Írással arra invitált, ha van időm, keressek fel valakit, aki itt és itt lakik. Hetek óta nem hallottam már magyar szót feleségem beszédén kívül és íme, mint derült égből a villám, ide csöppent az ablaktörlő mögé szorítva egy hibátlan magyar írással leírt meghívó.

így kerültem be egy lakásba, amelynek házigazdája arcáról sugárzott az öröm. Fiatalember volt, bársonyosan csillogó sötét szemmel. Kiálló arccsontjai, fekete haja, alacsony termete kun eredetre vallottak. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen váratlan találkozás a beszélgetés halála. De itt, mintha minden arra várt volna, hogy betegyem a lábam, s egy magyar „gyerekembernek”, s magamnak is maradandó élményt szerezzek.

Pillanatok alatt a lemezjátszón voltak a magyar nóták, másodpercek alatt terítve volt az asztal, úgy ahogy ez idehaza szokás, s a világosszőke német menyecske, karján féléves gyermekkel, tágult szemmel, s talán megrökönyödve nézte, hogy „ezek a barbárok”,

hogyan tudnak egymásban ily gyorsan feloldódni és idegen csengésű hangjuk, hogyan ölelkezik, fonódik egybe. Semmit nem értett abból, ami itt történik, csak talán sejtett valamit, hogy férje honfitársai kizökkentik a megszokott kerékvágásból élete párját, s szeme sarkából a féltés sárga fénye lobbant olykor fel, hogy nem raboljuk-e el gyermekei apját.

Mert a szavak, a hanghordozás és a mozdulatok mind ezt sejtethették benne. Önkéntelenül idéztem lelkemben Szabolcska „A párisi grand caffeban”, ,,mi van azon sírni- való” sorát —, mert hol sírásba fulladt, hol a boldogság magaslatain járt hangunk.

X. Y. sorsa kinyílt előttem, mint egy könyv. 1956, nyitott határ. Vágy a világba. Ausztria, láger. Franciaország, idegenlégió, Algéria. Szökés, Olaszország, Németország. S ezek az állomások sűrű, fekete bizonytalanságaival együtt itt oldódtak fel egy heidelbergi lakásban. Most valamelyik transzport-cég gépkocsivezetője. Egyszer az Autobahn-on magyar rendszámú teherautót állított meg. A magyar szóért, honfitársaiért mindent megtett volna. De amazok siettek, nem volt idejük, hogy vendégszeretetét élvezhessék. S ő azt hitte megvetik, elkerülik. Jelenleg jól keres, néhány ezer Márka megtakarított pénze van.

— És mi van otthon? — ez a kérdés úgy tört ki belőle, mint vulkánból a láva, s szét- ömlött a lakásban, szinte perzselt mindent. És én mondtam. Épül az Erzsébet-híd, a Vár. Az Astoria előtt aluljárón megyünk keresztül, a földalatti még nincsen készen. Az emberek olyanok, mint voltak, kifogyhatatlanok a humorból. A Váci utca mindig zsúfolt, az üzletekben mindig sokan vagyunk. Sorbaállunk a pénztáraknál, bosszankodunk, ha valaki befurakszik. A 6-osra alig tudunk felférni. Mondtam, mondtam végnélkül és ö könnybelábadt szemekkel hallgatta. Sohase hittem volna, hogy ilyen közönséges, megszokott, hétköznapi dolgok, vagy események valaki számára meghatóak lehetnek.

Nem, nem merültünk ki a témából. S talán még ma is hallgatná, de én abbahagytam a mesélést és ezt kérdeztem: „miért nem látogat haza? Hiszen semmi akadálya annak, hogy eljöjjön és megnézze j mindazt, amiről most hallott.” Láttam, olyan lehetőség kapuját tártam szélesre előtte, amely eddig, — ki tudja miért és mi oknál fogva, — zárva volt.

„Még gyűjtök egy keveset”, volt a válasz, „aztán hazajövök és valamihez kezdeni fogok. Itt olyan egyedül vagyok”.

Ismerem ezt az érzést és helyzetet. Nem is akartam felfeszegetni a lélek eme zárjait, hogy kiszabadítsam a fájdalom ragadozóit. Csak annyit mondtam: „eljön annak is az ideje, addig pedig látogasson haza”.

Felkísért a várba, én gyönyörködtem az alattunk fekvő városka elragadó szépségében. Kifogyhatatlan voltam a dicséretből. De amint szófián barátomra néztem, egyszerre éreztem, hogy minden díszítő jelző, amelyet akár az ódon hidakról, amelyeken egykor Napóleon és gránátosai masíroztak keresztül, akár a haragoszöld erdőkről mondottam, egy-egy késszúrás a hazavágyódó leiken.

A „souvenir”-ek és bazárok polcairól nevetve integettek felém a „vörös csizmácskák”, emlékeztetve a hajdani diákélet ezer bohókáira, de én nem mertem megjegyzést fűzni hozzájuk. A Neckar partján, amilyen váratlanul találkoztunk, ugyanolyan váratlanul nyújtottam kezem, szemébe néztem, s ennyit mondtam:

„Viszontlátásra!”

Rédey Pál

Forgácsok

Vannak titkolt és titkos bűnök, a kettő más. A titkolt bűnökről tudunk, a titkos bűneinket csak az ige tiszta fénye tudja napfényre hozni. *

Rettenetes felháborodásra képes az ember, ha neki mérnek hamis mérleggel. Egészen más a helyzet, ha ugyanezt mással teszik.

•

A bűnt nem lehet maradandóan eltitkolni!

*

Sokszor tudatlanságból vagyunk tapintatlanok.

A kántor

„Beöltözve várjuk a harangszót a gyülekezeti lelkésszel együtt, amikor fiatal parasztlegény lép a sekrestyébe. A lemész bemutatja: a gyülekezet kántora. Kezetiogunk. Kérges, nagy tenyerében majdhogynem összeroppan az enyém. Vegyes érzelmek hul- lámzanak át rajtam. Kántor? Majd meglátjuk, illetve meghalljuk. — Melyik ének lesz?

— kérdezi a kántor. Megmondom. Előbb a számát, aztán hátha nem ismeri a kezdősorát, sőt még a dallamára is célzok. — Tudom, ismerem ezt az éneket. De ne játszam inkább az eredeti dallamát?

— kérdezi és már dúdolja is. A papi-padban feszengek. De az első futam, amely a kérges kezek alól előtör, megnyugtat. Nem kell félni, ez tud játszani. Nemhiába kántor.

Régi szép hagyomány gyülekezeteinkben énekkincsünk megoecsülése és szeretete. Elmondhatjuk, hogy éneklő egyház vagyunk. Liturgiánk gazdagsága, énekeskönyveink szép és értékes szövegű és dallamu énekei mind azt bizonyítják, hogy egyházunk nagy súlyt fektet arra a hagyományra és örökségre, amely hivatva van színezni egyházi szolgálatainkat.

Gyülekezeti éneklésünk azonban sohasem lehet öncél, hanem mindig belefolyik abba a nagy egészbe, amit így szoktunk mondani: az evangélium szolgálata. Ennek a szolgálatnak sajátságos munkásai a gyülekezeti kántorok. Legtöbb templomunkban az orgona látja el a gyülekezeti éneklés kíséretét. Sőt, amint azt az egyházi statisztika hűen bizonyítja, az elmúlt esztendőkben sok gyülekezet újította fel régi, javításra szorult hangszerét, néhány gyülekezet új orgonát építetett, többen motorizálták orgonájukat De a legértékesebb hangszer is csak néma felszerelési tárgy a templomban, ha nem játszanak rajta.

Áldásos és hűséges szolgálatot töltenek be gyülekezeti kántoraink. Nemcsak azért áldásos az ő szolgálatuk, mert legtöbb esetben ellenszolgáltatás nélkül végzik ezt a szolgálatot, hanem azért is, mert szolgálatukkal színessé teszik istentiszteleteinket.

A gyülekezetben szolgálatot vállaló és végző kántorok nagy többsége, nem hivatásos kántor. Tehát nem főfoglalkozásként töltik be ezt az egyházi munkakört, Elmondhatjuk róluk, hogy „társadalmi munkában” végzik ezt a szolgálatot. Legnagyobbrészt nem is művészei annak a hangszernek, amelyen játszanak, de százszorosán pótolja az a szeretet, amellyel ezt a szolgálatot vállalták és betöltik. Egyházunk is megtesz mindent annak érdekében, hogy kántorainkat taníttassa, képezze és mindig fejlessze kántoraink tudását, énekkincsét, muzikalitását. Áldott szolgálatot végeznek ezen a téren a kántorképző és kántor továbbképző tanfolyamok.

Sok gyülekezeti tag talán nem is tudja, hogy ki a gyülekezetének a kántora. De azt hallja és tapasztalja, hogy valahányszor elhallgat a harang és kezdetét veszi az istentisztelet, mindig megszólal az orgona, hogy bátor kísérője legyen a különböző erősségű és minőségű gyülekezeti éneklésnek. Mindez természetes a templombajáróknak. De ha valami miatt mégis néma marad az orgona, akkor ezt mindenki észreveszi és hiányolja.

Köszönjük meg, és becsüljük meg — legalább ezzel a néhány szóval is — azoknak a szolgálatát, akik hétről hétre hűségesen odaülnek az orgona játszóasztala mellé és a régi hangszer hangjaival dicsőítik Istent és mélyítik a templomlátogatók áhítatát.

Imádságainkban kántorainkra is kérjük Urunk áldását, hogy mindig jókedvvel és hűséggel tudjanak az orgonák és harmóniumok mellett szolgálni Istennek és szolgálni a gyülekezetnek.

k; át