Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-20 / 8. szám
Vatikáni jegyzetek 11. J DÉf§Ü Iliiül E címet viseli a zsinat egyik legjelentősebbnek ígérkezett témájáról szóló „pasztorális konstitúció” utolsó fejezete. „Az egyház a mai világban” témának megelőző fejezeteivel, azok tartalmával és a róluk folytatott vitákkal már foglalkoztunk (Evangélikus Élet, 1965. dec. 5-i szám). Most a záró fejezetről adunk számot. A háború és béke kérdéséről megelőzőleg a harmadik ülésszakon, 1964 őszén nem kevés hozzászólás hangzott el. Ugyanez a problémakör 1965 október elején került újra elő a zsinaton. Az egy évvel azelőtti vélemény nyilvánításokhoz képest fejlődés, jó irányú előrehaladás volt tapasztalható a zsinati vitában. Ekkor már nem hangzott el érvelés — mint régebben — az atombomba felhasználása mellett, bizonyos esetekre vonatkozóan. A háború — az ún. kis háborúk, korlátozott háborúk esetében is — világos elítélést nyert a püspökök ajkáról. Sőt többen — olyan jelentős személyek, mint Alfrink, Liénart, Leger bíborosok — kritizálták a szkéma szövegében található hagyományos tanítást az igazságos és igazságtalan háború megkülönböztetéséről, amely szerint az előző jogos, a második jogtalan. Kijelentették, hogy ezzel a tannal nem lehet ma már mit kezdeni, amikor annyira bonyolultakká lettek a nemzetközi viszonyok és olyan félelmetessé a bármiféle címen folytatott háború. Többszörösen hangot kapott az a helyes kifogás is, hogy a szöveg szentesíteni látszik a „félelem egyensúlyát”. A szörnyű fegyverektől való kölcsönös félelem nem lehet tartós béke biztosítéka. Kifejezésre juttatták, hogy nemcsak az atomháborút, hanem a hagyományos fegyverekkel vívott háborút is el kell ítélni. „Egyre értelmetlenebbé válik a megsértett jogok helyreállításának megfelelő eszközeként a háborút tekintenünk” — szerepelt ez a mondat a megújított tervezetben is. A Szentszéknél béketanács felállítását javasolták egyes felszólalók. Ottaniam ismét más hangot ütött meg: a háború elítélésének általános zsinati követelését ellensúlyozta azzal a javaslatával, hogy a fegyveres forradalmi mozgalmakat is ítélje el a zsinat. A végleges szöveg az „igazságos és igazságtalan háború” megkülönböztetése helyett a védelmi háborút hangoztatja: „Amíg a háború veszélye fennáll, és kielégítő hatalmi eszközökkel rendelkező illetékes nemzetközi tekintély hiányzik, addig nem lehet elvitatni a kormányoktól a törvényes védekezés jogát, ha már a békés tárgyalás minden eszközét kimerítették.” Bár tartalmaz igazságot ez a megállapítás, mégis bizonytalanítja a háború egyértelmű keresztyén elítélését. Továbbá a mi korunkban a védekező háború jogosultságának elismerése elégtelen szempont, mert gyakorlatilag használhatatlan kritérium, hasonlóan az igazságos és igazságtalan háború régi kritériumához. Nem egy esetben lehetetlen megállapítani, hogy melyik a támadó és melyik a csak védekező fél. A totális háború elítélésében a szöveg világos és határozott: „Minden háborús cselekmény, amely különbség nélkül egész városok vagy nagy területek és lakóik megsemmisítésére irányul, Isten és emberek ellen elkövetett bűntett, amelyet egyértelműleg és vonakodás nélkül el kell vetni”. Állást foglal a konstitúció a fegyverkezési verseny ellen, noha a lefegyverzés konkrét lépéséről nincs szó: „A fegyverkezési verseny rendkívül komoly csapás az emberiségen, CÍM NÉLKÜL Sietve indultam az autóbusz- megálló felé. Még egy látogatást le kell bonyolítanom. Beteglátogatás. Időm rövid, de a látogatás sürgető. Súlyos beteg, rákos. Vegyes érzelmekkel indultam hozzájuk. Kötelességtudat és szánalom indított feléjük. Az udvaron ült székén, úgy várt már rám. Szomorúan gubbasztva melengette magát a bágyadozó őszi napsütésben. Már nagyon gyenge volt. Szemmel láthatólag még ahhoz is erőt kellett kifejtenie, hogy szemét felnyissa. A torkom összeszorult, de hangom vidáman csengve próbálta áltatni a beteget. Ö azonban tudta jól, ez az utolsó ősz, amely itt érte őt. De jólesett áltatni önmagát. Jólesett hallania a vigasztaló szavakat. A kifogyhatatlan, minden emberi életet tápláló reménység nem hagyta őt cserben utolsó perceiben sem. Felesége kávét főzött. Mosolyogva, könnyed, derűs arccal jött-ment egészen magába- fojtva mérhetetlen fájdalmát. Csodálattal néztem fel az egyszerű asszonyra, hiszen aznap délelőtt láttam őt, amikor szabad útat engedhetett fájdalmának. Közben pedig többször, lopva órámra pillantottam. Számoltam a perceket, hiszen kiszámított idővel jöttem ide is. Indulnom kellene, negyed hat és hat órakor én tartom az esti istentiszteletet. A beteg látogatásomra kicsit felélénkült. Eleinte fáradt, majd színesedő hangon mesélt. Furcsa és fájdalmas kontraszt. Mesélt fiatalkori élményeiről. Ösztönös kapaszkodás volt ez az élet után, vagy az indulásra kész ember öntudatlan számvetése? Ki tudja? De nekem indulnom kellett. Kuszáit gondolatokkal, de sietős lábbal keltem fel helyemről. Az az élénkség, amely idejövetelemkor lassan úrrá lett a betegen, most őt is talpraállította. Csak szeme megtört, homályosodó fényeiből láttam, hogy ez az élénkség nagyon felületes. Egészen a kapuig kísért. Egyenesen jött, lépésről-lé- pésre küszködve ezért az egyenes tartásért. Nagyon udvariasan köszönt el tőlem. Kicsit még mintha meg is hajolt volna, hiszen hölgyet kísért a kapuig. Viszontlátásra — köszöntem el tőle, s zavaros fejjel, zavaros érzelmekkel lódultam neki az utcának. Viszontlátásra — s másnap délelőtt beírtam a szolgálati naplóba: beteglátogatás XY-nál. Pedig tudtam, hogy nem találkozom vele többet. Viszontlátásra — mondta ő elnéző mosollyal. Három hét múlva temettük el, egy lucskos, szürke, közönyös hétköznapon. A feleségével azonban a napokban újra találkoztam. Minden szaván átsütött a magányos emberek egyetemes bánata: „Egyedül vagyok, félek egyedül.” Aztán szemlesütve hallgattam hozzám intézett szavait: „Köszönöm, hogy eljött hozzá, sokat emlegette magát, nagyon jólesett neki, hogy meglátogatta.” Nagyon szégyeltem magam. Meglátogattam, valóban meglátogattam. Egy volt a látogatások sorában. Egy volt, a kiszámított idejű látogatások között. A teológián vizsgáztam is belőle. A lelkipásztorkodástan egyik fejezetének alpontjai között ez is szerepelt: beteglátogatás. De amikor egy egyszerű, szürke hétköznapon életrekel- ve toppant elém ez a paragrafus, akkor emberi gyengeségem vizsgázott. Köszönet neked Istenünk, hogy hatalmas munkádat az emberi gyengeségen és botlakodáson keresztül is elvégezheted. Bandi Sándorné e üfMzfisa” és a szegények elviselhetetlen károsítása. Ha tovább tart, nagyon kell attól félni, hogy egyik nap halálos bajt zúdít mindenekre, amelyhez az eszközei már megvannak?’. Kiemeljük végül a szövegből a legjelentősebb és teológiailag is megfogalmazott időszerű megállapítást: „Az isteni gondviselés sürgetően követeli, hogy megszabaduljunk a háború régi szolgaságától. Ha elutasítjuk ilyen kísérlet megtételét, nem tudjuk, hová jutunk a megkezdett gonosz úton”. összefoglalóan elmondhatjuk, hogy korunk legsúlyosabb kérdését világosan látó zsinati felszólalások jelentős pontokon gyakoroltak kritikát a tervezeten, és a végleges szöveg kialakítását jó irányba formálták. A megmaradt hiányosságok ellenére is örömmel vehetjük tudomásul, hogy a zsinat a béke előmozdítása mellett tett vallást. A keresztyén egyházaknak egyeknek kell lenni abban a felismerésben, hogy Isten sürgető akarata a háborúk megakadályozása, a nemzetközi vitás kérdések békés rendezése, a fegyverkezés költségeinek az emberiség javára felhasználása, amíg tart a kegyelmi idő és van rá lehetőségünk. V. I. A végnélküli há 4. Vietnami tájékoztató .. .küszöbön az atomháború... „1954. áprilisában már küszöbön állt a háború Kínával, s ez atomháború lett volna” — jelentette ki Dulles a „Life” című újságnak adott interjújában. Nixon alelnök megszemlélte a hadszinteret, s látogatása után 1954. áprilisában a hetedik flotta két repülőgép anyahajója a Boxer és a Filippine befutott a tonkingi öbölbe. Április 14-én Patridge, a távolkeleti légierők főparancsnoka Saigonba érkezett, s két nappal ezután Nixon bejelentette a sajtónak, hogy szükségessé vált amerikai csapatok Vietnamba küldése. A tervet Anglia ellenállása hiúsította meg, de nőtt Franciaország ellenkezése is. A dullesi politika akkori amerikai ellenzői között ott találjuk a későbbi elnököt: John F. Kennedyt is. Kennedy 1954 kritikus áprilisában felszólalt a szenátusban: „Veszedelmes, haszontalan és kártékony dolog volna a győzelem teljes kilátástalansága mellett Egyház a világban Az Egyházi Testvéri Közösségek konferenciát tartottak Kelet-Berlinben. A több mint 150 teológus részvételével s megrendezett konferencián Dr. í H. Müller és Hübner nyugatnémet professzor tartották az előadásokat, amelyek arról tanúskodtak, hogy a keletnémet és nyugatnémet teológusok színe-java egyetért a teológia főkérdéseiben, de egyetért a politika és egyházpolitika nagy kérdéseiben is. Igyuk meg a János-áldást! Farsangi karneválok vidám hercegét kifaggattam s miután megtudtam kilétét, elmondom kedves történetét: Régi szokás. Ha boncolgatjuk, három forrást találunk benne: 1. ősi, magyar, 2. római, 3. nyugati, elsősorban is német. Legutóbbi volt a legerősebb s időileg a középkorban alakult ki. Ekkor kezd általánossá válni nálunk. Először a városokban, majd onnan szivárog a falvakba. Mi szülte e szokásokat? Elsősorban mágikus képzetek. Minden nappal kopik a sötét s nőnek a nappalok. Sürgetik benne a sötét,'a tél elmenetelét. Ezt szolgálja a nagy zaj és az álarc is. A gonosz szellemek álarcos kergetőjüket nem ismerhetik fel s nem árthatnak neki. Másodsorban egyházi hatás. Hamvaszósaerdával megkezdődik a böjt, amit régen az egyház sokszor nagyon kegyetlenül betartatott. Előtte így összesűrűsödtek a szórakozások, mulatozások. Mindenki igyekezett kitombolni magát, mert jön a böjt! Ettek-ittak, lakodalmakat tartottak. A farsang szó a nemet Faschingból származik. Sokáig fas- sang formában találkozunk vele. Az egyház nem nézte jószemmel e duhaj szórakozásokat. Különösen a reformáció korában találunk sok kifakadást ellene. Ebben az időben szivárgott be hozzánk nyugatról. Az idő bizony erre nem volt alkalmas. Reformátoraink, akik keményen ostorozták e szokások kedvelőit, együtt éltek és szenvedtek a néppel, melynek vérét török, német s belviszályok fegyvere ontotta. Szomorú évtizedeket élt a magyar. Bőd Péter így fakad ki ellene Szent Heortokrates c. munkájában: „még a keresztyének között is sok rendetlen tréfás vétkes dolgok mentenek véghez... némelyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatják magokat Pokolból jött lel- keknek; melyre nézve helyesen mondották sokan: Ördögök Innepónek!” Szűk családi körben, pinceszereken, nyilvános mulatságok alkalmával sokszor felhangzik majd e napokban: „Igyuk meg a János-áldást!” Derítsünk fényt erre a mondásra is, hiszen szoros kapcsolatban van farsanggal. A pogány libatiohoz kell visszamennünk. Az az ösztönös mozdulat, ahogy egy magyar ember kulacsából, poharából egy cseppet kiloccsant a földre, tulajdonképpen megitatta a föld istenét, hogy megáldja földjét a jövő esztendőre is jó terméssel. A keresztyénség felvételekor Bachus tisztelete is eljutott hozzánk. Az egyház e pogány isteneknek való áldozás ellensúlyozására vezette be a borszentelést s mondta, ha már inni akarnak az istenek tiszteletére, akkor ezt tegyék meg a szentekére. Elsősorban János apostolra, kinek napján német hatásra kialakult nálunk is a középkorban az új bor megszentelésének szokása. Már 1545-ben olvashatunk róla egy pannonhalmi oklevélben. December 27-én van János apostol napja. Erre az időre kiforrnak és megtisztulnak a borok. A megszentelt borból ittak egy kortyot János apostol tiszteletére. A megszenteléssel Jézus vérévé tett bort nagy tiszteletben tartották és sok mindenre felhasználták. Ma is vidám borozgatások sürgető befejezése szokott lenni e kérés: „igyuk meg a János-áldását”. Még mielőtt baj tenne s valaki megfeledkezne mire is adta nékünk Isten e nemes italt: igyuk meg ... Megkezdődnek lassan a farsangi bálok, szórakozások. Ne felejtsük el, hogy Isten az Ö népét nemcsak ebben az időben szeretné vidámnak, boldognak látni. Isten gyülekezete derűs, vidám napokat él az esztendő minden részében, mert örömének kiapadhatatlan fórása van! Ez az öröm és derű lássák meg rajtunk farsangi szórakozásainkban, lakodalmaskodásainkban is! így emelem János-áldásra diási rizlinggel telt poharam mindnyájunk egészségére. Pohárköszöntőnek pedig hangozzék fel e farsangi víg napokban sok-sok lakodalmon felcsendülő kánai menyegzői dal utolsó néhány sora: „Adja Isten mi is örüljünk, ily mulatságban részesüljünk, jó bor mellett, duda nélkül, mit ér a tánc ugrás nélkül kánai menyegzőben a nagy vendégségben. Jézust mi mindnyájan dicsérjük, szentséges szent nevét említsük. Valahol csak együtt vagyunk, Ö szent nevében mulassunk, kánai menyegzőben, a nagy vendégségben.” Hernád Tibor pénzt, anyagot és embert küldeni a dzsungelbe ... Semmiféle — mégoly nagy — amerikai segítségnyújtás sem képes Indokínában egy olyan ellenséget legyőzni, amely egyidejűleg mindenütt ott van és még sincs sehol, amely a nép támogatását és rokonszenvét élvezi”. E figyelemre méltó szavak szerzője, amikor néhány évvel később az ország elnökévé lett, tökéletesen elfelejtette szavait. ... konferencia az amerikai intervenció árnyékában... Amikor 1954 április 26-án a kilenc hatalom (Franciaország, Anglia, USA, Szovjetunió, Kínai Népköztársaság, Vietnami Demokratikus Köztársaság, Dél-Vietnam, Laosz, Kambodzsa) képviselői a genfi konferenciára összejöttek, a háború és béke kockája még nem volt elvetve. Dulles május 7-én kijelentette, hogy „kormányát szerfelett nyugtalanítaná, ha Genfben fegyverszünetre, vagy akárcsak tűzszünetre is kerülne a sor.” Az új genfi légkörben azonban az USA napról napra jobban elszigetelődött. Az angolok fent említett magatartása szilárd maradt, Párizsban pedig június közepén Mendés-France alakított kormányt azzal az elsatározással, hogy a vietnami háborút olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, befejezi. Július 21-én aláírták a fegyverszüneti szerződést. Kompromisszum volt ez a győzelmekben gazdag Viet-Minh és a legyengült Franciaország között. Ho Si Minh azért ment bele a kompromisszumba, „hogy az USA belépését a háborúba, és ezzel Vietnamnak óriási hadszíntérré változtatását megakadályozza.” Ezért egyezett bele abba, hogy visszavonja csapatait északra, jóllehet, a déli országrész nagy része is ellenőrzése alá került. Ez a konferencia ekkor a közvetlen amerikai intervenciók fenyegető árnyékában ülésezett. A szerződés kimondotta Vietnam ideiglenes felosztását és semlegességét, Laosz és Kambodzsa szuverenitását azzal, hogy Franciaország két támaszpontot ezután is megtarthat és végzi az ottani hadsereg kiképzését. Vietnamot a 17. szélességi fok vonalán szinte két egyenlő részre osztották, délen 14 millió, északon 16 millió lakossal. Északon (ahol a természeti kincsekre támaszkodó ipar kezdett kibontakozni) a Viet-Minh, délen pedjg (ahol a mezőgazdaság voít fejlettebb) az éppen hatalomra jutott Diem rendezkedett be. ...a szerződés néhány rendelkezése... A genfi egyezmény 16. cikkelye ezt a jelentős határozatot mondja ki: „Jeten szerződés életbelépésétől tilos mindenfajta megerősítés behozatala, vonatkozik ez valamennyi fegyverfajtára, lőszerre és más hadianyagra: harci repülőgépekre, tüzérségi lövegekre, rakéta- és páncélfegyverekre...” A 18. cikkely így hangzik: „Jeten szerződés életbelépésétől Vietnam egész területén tilos új katonai támaszpontok létesítése”. A 19. cikkely hangsúlyozottan kimondja: „Semmiféle katonai támaszpontot, amely valamelyik külföldi államhoz tartozik, nem szabad egyik fél átcsoportosítás! zónájában sem létesíteni. Mindkét fél ügyeljen arra, hogy a nekik juttatott övezet ne váljék valamely szövetséges partnerévé és ne orú használják fel azt az ellenségeskedés kiújítására, vagy valamiféle agresszív politika szolgálatára”. A zárónyilatkozat elítéli „a belügyekbe való mindennémű beavatkozást” és úgy rendelkezik, hogy 1956. júliusában egész Vietnamban nemzetközi ellenőrzés mellett, általános választásokat kell tartani azzal a céllal, hogy helyreállítsák az ország egységét „A genfi konferencia valamennyi résztvevője kötelezi magát; hogy Kambodzsával, Laosszal és Vietnammal való kapcsolataiban figyelembe veszi a fent nevezett államok szuverénítá- sát, függetlenségét, egységét és területi integritását és tartózkodik a belügyekbe való mindennémű beavatkozástól”. Ezen határozatok végrehajtásának ellenőrzését egy bizottságra bízták, melynek tagjai Anglia* India és Lengyelország képviselői. ... Amerika cselekszik — A szerződés intézkedéseit a mai napig nem valósították meg. Az USA és az általa hatalomra segített Diem a zárónyilatkozat aláírását megtagadták, de kijelentették, hogy a szerződést tiszteletben tartják. Bedell Schmith azonban* aki Dullest Genfben képviselte, elég világosan elhatárolta magát tőle és kijelentette, hogy az egyezmény erőszaktétel Vietnam jogán a szabadsághoz. Hasonló ürüggyel protestált Diem is, hivatkozván „a vietnami nép szent jogára, a területi egységhez, a nemzeti függetlenséghez és szabadsághoz”.- E nyilatkozatok Amerika igazi szándékait leplezték. Foster Dulles nem számolt a genfi egyezménnyel, amely érzékeny csapást mért az általa propagált erőpolitikára. Elhatározta hát, hogy most Dél- Vietnam katonai kiépítésére fogja kihasználni azt. Nem vesztegette az időt. Alig két hónappal az egyezmény aláírása után szeptember 6-án létrehozták a SEATO-t, ezt a keletázsiai szövetséget, az Északatlanti Szövetség távolkelet! megfelelőjét. A SEATO amerikai vezetés alatt álló katonai szövetség. Céljául tűzte ki nemcsak a még meglevő gyarmati pozíciók megvédését, amilyennel például Anglia még Malájföldön rendelkezett* nemcsak az US-támaszpontok megőrzését Dél-Koreában, For- mozában, Okinaván, Guamban és másutt, hanem garantálta a SEATO az elavult társadalmi struktúrát is, amikor célul tűzte ki annak katonai eszközökkel való megvédését. Dél-Vietnamot is bevonták a SEATO-ba, és ez az éppen most megkötött fegyverszünet nyilvánvaló megsértése volt. Így látta ezt a Genfben felállított ellenőrző bizottság is* amely rögtön felemelte első tiltakozó szavát, amelyet aztán száz más követett — sikertelenül. Indonézia és India, e térség két legnagyobb állama, vonakodott belépni a SEATO-ba* Nehru feltette a kérdést, hogy vajon ez a szerződés „csökkenteni, vagy növelni fogja-e a feszültséget Keletázsiában: hozzásegít-e ahhoz, hogy Dél- keletázsiát, vagy a világ valamely másik részét csak egyetlen lépéssel is közelebb vigye a békéhez vagy a biztonsághoz? Valójában nem látom* hogy a feszültség valamivel is csökkent volna, vagy közelebb jött volna a béke. Ellenkezőleg! A genfi konferencia által megteremtett kedvezőbb légkört megrontották. Igazán nem jó ügyről van itt szó.” Nehru figyelmeztetése na- gyonis helyénvalónak bizonyult. A tinta még meg sem száradt a genfi okmányon* amikor már megszegték az egyezményt. (Folytatjuk,) Gádor András í r
