Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-28 / 35. szám

„EliilGHezzelek meg elöljáróitQHrdl...” A bonyhádi gyülekezet ünnepe A reformatori örökségről Mostanában ismét sok szó esik arról az anyagában, tar­talmában és hatásában is egyformán hatalmas örökségről, amit reformátorinak szoktunk nevezni. Sok szó esik róla úgy, hogy vannak az egyházban, akik a meghatónál is szebben ragasz­kodnak hozzá, míg mások viszont, ha nem is történelmi hatá­saiban, de erősen vitatják értékeinek kisebb vagy nagyobb ré­szét. Az ilyesfajta diskurzus ugyan rendszerint a reformáció ünnepe körül szokott „téma" lenni, de a keresztyénség jelen­kori öneszmélése. jó vagy rosszirányú önvizsgálata minden­napivá tette ezt az időszakosságot. De mi is ez az „örökség” a maga valóságában? Ha na­gyon röviden akarjuk megfogalmazni, akkor talán egyetlen egy szóval tehetjük ezt meg. Ez az egyetlen szó: a hűség. Hűség a Szentírásból megismeri Istenhez és akaratához. Hűség az evangélium Krisztusához, az egyház Urához. Tehát: hűség az igéhez, az evangéliumhoz és nem utolsósorban: hű­ség mindahhoz. ami ebből a hitből, bizalomból, magatartásból naponként következik. Persze a hűség szót sokféleképpen lehet értelmezni, ma­gyarázni és főleg megélni. Lehet úgy, hogy az ember merev görcsösséggel ragaszkodik valamihez. Őrizgeti, ápolgatja. mint valami múzeumban levő becses értékű történelmi leletet, úgy tartja számon. S bármilyen megható legyen is ez a magatartás, hűtlenséget takar, majd éppen olyat, mint amikor az ember nem törődik azzal, ami értékes, ami a számára is becses le­hetne ha valóban megbecsülné. Igenis: hűtlenség, mert lett légyen bármiféle örökségről is szó, ha valaki nem arra hasz­nálja, amire az rendeltetett (tehát a maga és mások számára), akkor a hűtlen sáfár szerepét osztotta ki saját maga számára. E két véglet között számtalan változat lehetséges, de köve­tendő csak egy. Ez az. egy pedig az, hogy mai módon, a ma számára használjuk fel mindazt, amit a reformációtól, annak neves és névtelen munkásaitól kaptunk. Ezért ha ők azt hirdették, hogy csak a teljes Szentírás le­het az egyházi tanítás, a hitre tartozó dolgok egyetlen forrása, zsinórmértéke, akkor mi sem állhatunk el ettől, hanem azt kell tennünk és természetesnek tartanunk, hogy a Biblia mon­danivalóját napról-napra jobban megismerjük, megismertes­sük. — Ha azt vallották, hogy a mindennapi élet kisebb-na- gyobb kérdéseiben, a közéletben (politikában) a józan ész sza­vára kell hallgatni (amely józan ész mögött ott áll a keresztyén ember hite), akkor az a dolgunk, hogy naponként megerősödve hitünkben, minél felelősebben töltsük be földi hivatásunkat, vegyünk részt abban a munkában, amely — különböző méretek­ben — hazánk, az egész világ javát szolgálja. Mindezen nincs mit kiigazítani. Nincs, mert nem szükséges semmit sem „modernizálni” csak azért, mert bizonyos hit és erkölcsi tételek feladását valamiféle — nem éppen tisztességes — teológiai és az ebből következő politikai érdekek megkíván­ják. (Egységfront a haladás, az atheizmus stb. ellen.) Nincs, mert e reformációi felismerések eddig is kiállották a próbát és azok számára, akik jól értették, jól alkalmazták a régisé­gükben is állandóan aktuális mondanivalókat, mindig sokat jelentettek, mindennél többet segítettek. És ez természetes is. Természetes, mert az érték — bármiféle legyen is — érték ma­rad századok múltán is akkor, ha a jelen embere (mivel ró­lunk van szó), egyháza nemcsak megbecsüli, hanem él is vele.' Márpedig — így látjuk — a mi számunkra ilyen értéket, na­ponként eszméltetö, megújító erőt jelent a reformátori örök-• Dr. Vámos József A Keresztyén Békekonferencia alelnökei elítélik az Egyesült Államok vietnami háborúját Az életöröm nem idénycikk Nyáron általában kevesebb a lógó orrú ember. A napfény és a „szabadságos” hangulat nem kedvez a búslakodásnak. S ez igazán nem baj. Az em­berek nagyobb része ilyenkor rázza ki magából egy év lelki­szellemi „rozsdáját”, s a testi fáradtság legmélyebben meg­ülepedett rétegeit. Az ember már a szabadság előszelétől felvillanyozódik egy kissé s az egyre javuló hangulat jegyében készülődik a rég várt hetekre. Jó is ez így. Megesik azonban, hogy az a dolgozó, akit munkahelyén a csendes középszer mérsé­kelten mozgó képviselőjének ismertek, szabadságon egysze­rűen nem bír magával s eset­leg még a jóízlésből is „kikap­csolódik”. Az ilyen nekivadult nyaralás sokszor belső sérü­lést, lelki hibát jelez, amit az illető — nem is igen tudato­san — minél szilajabb „pihe­néssel” akar kiheverni, vagy legalábbis elfelejteni. Az ilyen ember többnyire nem ta­lál különösebb örömet hétköz­napjaiban, munkájában — fő­ként azért, mert nem is akar. Elhibázott alapirányra állt be az élete, s mivel alig van szá- nandóbb a kelletlenül, kizáró­lag a fizetésért dolgozó ember­nél, igazán semmi csodálatos nincs abban, hogy az ilyen idült munkaiszonyt egy egész kiadós szabadság alatt sem le­het kellőképpen ellensúlyoz­nia, hiszen a nyaralás végén elkerülhetetlenül ott várja a rettegett mumus: jaj, aztán megint dolgozni kell! Nem teszünk úgy, mintha az ember- és hivatásszeretettel végzett munka mindig és szükségképpen olyan csoda­könnyű volna. A másokkal is őszintén törődő életfelfogás­nak, a közösségi munkastílus­nak is vannak nehézségei, vál­ságos szakaszai. De ezek le- győzhetők! S ami a keresztyén embert illeti: a szeretettel, mintegy Isten színe előtt vég­zett munka fáradsága nagyban különbözik a muszájból letu­dott „robot” fáradságától, mert aki nem érzi magát ott­hon munkája közepette, ha­nem úgy véli: emberségét méltóképpen csak „lengő ten­gelyen” plheti meg igazán, annál óriási lelki fáradság te­tézi a testit, s a kettő együt­tes súlya szinte agyonnyomja a szerencsétlent. Szépen is állnánk, ha az életöröm csak afféle nyári ne­kirugaszkodás lenne, s esetleg még hétvégi vendég. Persze, hogy kell a pihenés, de nem azért, hogy legyen mibe bele­menekülni „hétköznapi” éle­tünk elől, hanem azért, hogy megújulva kapcsolódhassunk vissza az alkotás, munka, tö­rődés normális ritmusába. Gazdagabbak és erősebbek leszünk, ha kitárjuk magun­kat az életöröm lobbantó szik­rái előtt, melyek munkanap­jainkon is záporoznak: lélekkel foglalkozni emberekkel s munkadarabokkal egyaránt. Akik nem csupán ésszel és izommal, de szeretettel is dol­goznak. azok tudják, mi a bol­dog fáradtság, s hogy ez mennyivel többet ér a do- logtalanság hajhászásának fá­radt „boldogságánál”. A mun­kaöröm: a szív prémiuma. S aki ezen nevet, annak inkább sírnia kellene, mert igen sze­rencsétlen. Hiszen ez az öröm, a becsületes odaadás hétköz­napjainak jutalma nyit kaput az életörömnek egész életünk­be. Bodrog Miklós A katolikusok nem sokat olvasnak Az Allensbachi Közvéle­ménykutató Intézet (Nyugat- Németország) kutatásokat vég­zett a katolikus Herder Kiadó- vállalat megbízásából, hogy mit és mennyit olvasnak fele­kezeti szempontból a keresz­tyének. A kutatás eredménye az volt, hogy a könyvvásárlók között elég kevés a katolikus. A katolikus ember csak akkor kezd el könyvet olvasni — mondja ez a közvéleményku­tatás! —, ha az illető már el­távolodott a saját egyházától. Az evangélikus keresztyé­neknél fordítva van a dolog. Augusztus 20-a hosszú ideig emlékezetes marad a bonyhádi gyülekezet számára. Ezen a na­pon ünnepelte a gyülekezet fennállásának 150. évforduló­ját. Mivel mésfélszázévvei ez­előtt, 1816. augusztus 20-án mondotta ki a közgyűlés a ma- josi gyülekezettől elválását és önálló anyagyülekezetté ala­kulását, most is ezen a napon ünnepelt a gyülekezet. 150 év előtt a bonyhádi gyülekezet ugyanis a szomszédos majosi gyülekezethez tartozott, de az idők folyamán annyira megerő­södött, hogy önálló gyülekezet­té alakulhatott. Egyháztörténeti előadások A bonyhádi gyülekezet nem elégedett meg azzal, hogy egyetlen napon emlékezzék meg a „régiekről”, hanem Krühling Dániel lelkész, a Tolna-Baranyai Egyházmegye esperese hónapokon keresztül igen szorgos kutató munkát végzett a bonyhádi gyülekezet múltjára vonatkozólag. Nem­csak a gyülekezet levéltárát használta fel kutatásai közben, hanem átvizsgált országos le­véltárakat is. Nem szorítkozott kizárólag a bonyhádi gyüleke­zet történetére, hanem kiter­jedt a figyelme a Tolna-Bara­nyai Egyházmegye életére, sőt ezen túlmenőleg az egész ma­gyarországi egyház történeté­nek főbb vonásaira is. Erről a nagylélegzetű munkáról Hát­szegi Gyula a gyülekezet fel­ügyelője az ünnepi közgyűlé­sen többek között ezt mondot­ta: „Ez a munka nemcsak idő­rendi felsorolása az okmányok­ból felkutatott eseményeknek, nemcsak egyszerű regisztrálása a tényeknek, hanem az egész korszakot átfogó tudományos értékű mű. A reformáció nagy világformáló századától nap­jainkig a modern történetírás­ban olyan fontosnak tartott társadalmi fejlődés és politikai átalakulás középpontjába állí­totta egyháztörténetünket”. De a bonyhádiak még azzal sem elégedtek meg, hogy a lelké­szük megírja ezt a jelentős munkát: azt hallani is akarták. Közel három hónapon kérész-1 tül a lelkész minden vasárnap tartott egy-egy előadást a gyü­lekezet számára! ” Egyháztörténeti kiállítás A jubileumi ünnepre a gyü­lekezet vezetősége egyháztörté­neti kiállítást is rendezett a gyülekezeti teremben. Ezen a kiállításon képekben és okmá­nyokban elevenedett meg a gyülekezet 150 éves múltja Felkutatták a gyülekezet lelké­szeinek, felügyelőinek, kánto­rainak, tanítóinak képeit és azokat is kiállították. Az ok­mányok között számos olyat láthattunk a kiállításon, amely értékes darabja lenne bárme­lyik országos levéltárnak is. A sok közül csak néhányat em­lítsünk: Kiállításra került a gyülekezet első lelkészének, Borbély Józsefnek lelkész- szentelési oklevele 1788-ból (Hrabovszky Sámuel szentelte fel Nemesdömölkön). Láthat­tuk a gyülekezet kérvényét, amelyet 1787. aug. 3-án adott be imaház építése ügyében. Nagyon érdekes irat az 1788- ból származó szerződés, ame­lyet a bonyhádi gyülekezet mint filia kötött Geréb Péter­rel, a majosi gyülekezet lelké­szével. E szerződés szerint a bonyhádi evangélikusok kije­lentik, hogy a továbbiakban nem veszik igénybe a római katolikus pap szolgálatait, ha­nem Geréb Pétertől kérik a lelkészi szolgálatot. De figyel­met érdemel az az 1787-ből való okmány is, melyet a bonyhádi gyülekezet tagjai in­téztek a Helytartótanácshoz. Ebben a feliratban azt kérik az evangélikusok, hogy ment­sék fel őket a római katolikus plébánia építésénél a robot alól. Ott látható Kis János szuperintendens pásztorlevele a bonyhádi gyülekezethez 1816. január 19-i dátummal. — Miközben nézegettem ezt a gondosan rendezett kiállí­tást, az jutott eszembe: mennyi értékes okmány ke­rülhetne kezünkbe ha vala­mennyi gyülekezetünk veze­tősége így gyűjtené össze saját gyülekezetük történe­tére vonatkozó iratokat! Emlékezés a holtakra és az élőkre A gyülekezet vezetősége a jubileum alkalmából két em­léktáblát is elhelyezett, az egyiket a templom, másikat a parókia falába. A templom bejáratánál elhelyezett em­léktábla falán ez a szöveg ol­vasható: „1816—1966. A bony­hádi gyülekezet fennállásának 159 éves évfordulóján Isten iránti hálával emlékezik meg az ősök hitéről és áldozatkész­ségéről, lelkészeinek: Borbély József Graf József, Ráth György, Gennersich Tivadar és Dr. Schlitt Gyula hűséges szolgálatáról” — A másik em­léktábla a parókia fa­lán külön is megörökíti Bor­bély Józsefnek, a gyülekezel első lelkészének emlékét. Bor­bély József haladó szellemű lelkész volt: Perczel Mór 1848- as honvédtábornoknak jó ba­rátja volt és mint az emlék­tábla is mondja részt vett a honvédseregek toborzásában. Az ünnepi közgyűlésen Hát­szegi Gyula felügyelő nagyon meleg szavakkal emlékezett meg olyan régi gyülekezeti ve­zetőkről is, akik ott ültek a jubileumi ünnepen a templom padjaiban, tehát az élőkről, Nagy megbecsüléssel szólt a felügyelő Dr. Schlitt Gyula lelkészről, aki Krühling Dá­niel lelkész előtt 15 éven ke­resztül volt pásztora a gyüle­kezetnek, továbbá Knábel Vilmosról, aki 31 éven át volt a gyülekezet tanítója és kán­tora, és aki nagyon jelentős munkát végzett Bonyhád és környéke történetének kutatá­sában, végül megemlékezett a felügyelő Schrantz Ottóról, aki 28 évig tanította a bonyhádi gyülekezet gyermekeit. — He­lyes volt, hogy Hátszegi fel­ügyelő az élőkről is ily elis­meréssel beszélt, hiszen egyik gyengéje gyülekezeteinknek, hogy inkább csak a holtak előtt rója le tiszteletét és nem egyszer feledkezik el az élők­ről. A jubileumi istentisztelet Az ünnepi istentisztelet megtartására D. Káldy Zoltán püspököt kérte fel a gyüleke­zet, aki feleségével együtt ér­kezett Bonyhádra. Az ünnepé­lyes fogadtatás után a presbi­térium vezetésével ünnepi menetben vonult be a püspök, szinte valamennyi tolna—bá­rányán lelkész kíséretében a templomba. A püspök Zsid. 13,7—8 alapján prédikált: „Emlékezzetek meg elöljárói­tokról, akik Isten igéjét hir­dették nektek; figyeljetek éle­tük végére és kövessétek hitü­ket. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz”. A szentíró — mondotta a püs­pök — úgy beszél az elődökről, mint akik az igét hirdették és arról életükkel is bizonyságot tettek. A szó és a tett párosult náluk. Hitüket „végig” meg­tartották és életükkel is Jézus Krisztus tanúinak bizonyultak. A mai gyülekezeteket is az ige hirdetése és a gyülekezeti ta­gok Jézusról tanúskodó életén keresztül tartja meg Isten. A gyülekezetek vezetői, lelké­szei, felügyelői változhatnak, de a Vezető, Jézus Krisztus nem változik. Benne kell hin­nünk és szeretnünk kell fele­barátainkat. A szeretetben gazdag, másokért égő élet ta­núskodik Jézus Krisztusról. Ezt hangsúlyozni kell az Al­kotmány ünnepén is, amikor figyelmünk egész népünkre irányul. A bonyhádi gyüleke­zetben egy napra esett most a jubileum és az Alkotmány ünnepe. Ez azzal a kötelezés­sel jár, hogy a bonyhádiak Isten iránti hálával járjanak elöl a hazaszeretetben és né­pünk új életének gazdagításá­ban is. Az ünnepi közgyűlés Az ünnepi közgyűlésen Hát­szegi Gyula felügyelő meleg szavakkal üdvözölte a jelenle­vőket és nagyon értékes, mél­tatást adott a régiekről és élőkről. Az ünneplő gyüleke­zetei a jelenlevő 23 lelkész egy-egy bibliai igével köszön­tötte. Kari Béla majosi lel­kész a régi anyagyülekezet, Zászkaliczky Pál a volt ma- gyarbolyi filia nevében mon­dott köszöntőt. Az egyházme­gye üdvözletét Dr. Bruhács János egyházmegyei felügyelő adta át. Váróczi János a refor­mátus, Albert József a római katolikus, Bihari Gergely a baptista gyülekezet nevében köszöntötte a jubiláló evangé­likus gyülekezetei. A közgyű­lés után a gyülekezet presbi­tériuma szeretetvendégségen látta vendégül a vidékieket és a gyülekezet vezetőségét. Az ünnep folytatása Délután tovább ünnepeltek a bonyhádiak. A Lutherania Énekkar kis kórusa szolgált zenés áhitat keretében Weitler Jenő karnagy vezetésével, to­vábbá Trajtler Gábor lelkész, orgonaművész számaival. Több szép orgona és énekszám hangzott el Schütz, Bach, Gár­donyi és Weltler műveiből. Ezen a zenés áhítaton részt vettek azok a finn lelkészek és gyülekezeti munkások is, akik turistaúton vannak Ma­gyarországon. K. Z. A Keresztyén Békekonferen­cia hat alelnöke adott nyilat­kozatot nemrégen az ameri­kaiak vietnami agressziójáról és mind a hatan mélységesen elítélik az amerikai imperia­lizmus vietnami agresszióját. R. Andriamanjato (Mada­gaszkár) úgy nyilatkozott, hogy az amerikaiak törekvé­se a háború kiterjesztésére, Hanoi és Haiphong bombázá­sa, újabb bizonyítéka az Egye­sült Államok agresszív törek­véseinek, amivel szemben a harmadik világ egyetlen orszá­ga sem maradhat közömbös. Akciói arról tanúskodnak, hogy az emberi élet és a viet­nami nép gazdasági problémái közömbösek Amerikának, ha saját politikai érdekeinek az érvényesítéséről van szó. Dr. Bartha Tibor református püspök szerint erélyesen tilta­koznunk kell a bombatáma­dások kiterjesztése ellen és követelnünk kell a tárgyalások azonnali fölvételét. De föl kell szólítanunk az összes egyháza­kat is, hogy ne csak csatlakoz­zanak az amerikai agresszió ellen, hanem egyrészt adakoz­zanak a vietnami nép szenve­déseinek az enyhítésére, más­részt szükség van egy olyan egyházi konferencia összehívá­sára, amely dönt a további sürgős egyházi lépésekről. G. Casalis párizsi professzor úgy vélekedik, hogy az ame­rikaiak újabb akciója már a világbékét veszélyezteti. Ezért minden ország minden polgá­rának mindent meg kell ten­nie azért, hogy az amerikaiak vessenek véget ennek a ször­nyű népgyilkolásnak. A hábo­rú befejezése után pedig min­den nemzetnek segíteni kell a vietnami népet a lebom­bázott városok és falvak építé­sében. Attól tartok, hogy az ame­rikai politikusok szemében fő­próba csupán ez a háború: el kell pusztulnia az amerikaiak szerint minden népnek, amely meg akar szabadulni az impe­rialista elnyomás alól. Guate­mala és Santo Domingo, Bra­zília és Argentína — más for­mában ugyan, de — hasonló elbánásban részesültek. Nekünk azt a tanulságot kell elsősorban levonnunk a 1 vietnami nép sorsából, hogy véget kell vetni a háborús borzalmaknak, hiszen a tö­meggyilkosság napról napra nő. A másik tahulság ebből a háborúból is, hogy az ameri­kai gazdasági imperializmus szembe helyezkedik minden­féle demokratikus forradalom­mal. Ezért amikor közösséget vállalunk a vietnami néppel, egyúttal erőt gyűjtünk ahhoz is, hogy mindenütt visszaszo­rítsuk az imperializmus erőit és dolgozzunk az emberhez méltó, igazságos és békés vi­lágrend kialakításán. Vélemé­nyem szerint a keresztyének­nek is aktívan részt kell ven­niük az imperialista hatalmak ellen vívott harcban. E. Castro uruguayi lelkész így nyilatkozott ebben a kér­désben: Isten gyermekeit kí­nozzák Vietnamban. A világ­háború szakadékénak szélére sodorja a vietnami háború az emberiséget. Csak egyetlert megoldás kínálkozik: Tárgyal­ni kell arról, hogy hogyan kapja vissza a vietnami nép a maga szabadságát. H. Kloppenburg nyugat-né­metországi egyházfőtanácsos szerint arról tanúskodik a vietnami háború kiterjesztése, hogy az amerikai Egyesült Ál­lamok elhatározta: Megsem­misíti a vietnami népet csak azért, mert nem volt hajlandó elfogadni egy idegen állam világnézeti, politikai és gazda­sági rendszerét. Az ameri­kaiak lábbal tapossák Viet­namban a legelemibb emberi jogokat és ez szégyent hoz az amerikaiakra mint „keresz­tyén nemzetre”. Politikailag igazolni nem lehet ezt a tö­meggyilkosságot és ezért min­den államnak szembe kellene helyezkednie ezzel az USA ak­cióval és támogatnia kell min­den eszközzel a vietnami né­pet. A. K. Thampy indiai keresz­tyén azt a kérdést veti föl, hogy az ún. semleges államok­nak nem kellene-e erőteljeseb­ben beleszólniok a vietnami problémába. Azt mindenkép­pen el kell érni a tömegek mozgósításával, hogy az ame­rikaiak kivonuljanak Viet­namból. Különben világhábo­rúhoz vezethet az Egyesült Államok végzetes elvakultsá- ga. A bonyhádi evangélikus templom

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom