Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-06-13 / 24. szám

FINN LAPOK VISSZHANGJA küldöttségük magyarországi útjáról Otthont találtak a A SIMOJOKI FINN ÉR­SEK VEZETÉSÉVEL egyhá­zunk meghívására hazánkban járt küldöttség tagjai benyo­mást keltő cikkekben számol­tak be útjuk szépségeiről és eredményeiről. Jorma Sipilä még Buda­pestről küldötte el első beszá­molóját a finn Kotimaa c. lap­nak, amelyben először a fo­gadtatás benyomásairól ír: „Amikor küldöttségünk Bu­dapestre megérkezett, már sö­tétedett. A város azonban tel­jes ünnepi fényben úszott. Magyarország a háború végé­nek s az utolsó német katona kiűzésének 20 éves emlékün­nepét üli. Az összes állomá­sokat, városokat és falvakat fellobogózták erre az alka­lomra vörös és nemzetiszínű zászlókkal.’’ A továbbiakban felsorolja, milyen kedvesen fogadták őket a magyar egyház kül­döttei a pályaudvaron Káldy Zoltán püspök vezetésével, majd saját szolgálatáról így ír: „En magam a budavári templomban prédikáltam. Amikor az istentisztelet vé­gén elénekelték az Erős vá­runkat, határozottan éreztem, hogy a szentek közössége nem holmi törékeny eszme, hanem hatalmas bizonyosság a sok­féleképpen szétforgácsolt vi­lágban.’’ Nikolainen professzor, a küldöttség másik tagja, hosz- szú cikkben számolt be útjuk- ról. A magyar testvéregyház — írja —, rendkívül szívesen fo­gadott bennünket mindenütt, ahol csak jártunk ebben a ta­vaszi, virágzó, gyümölcsökkel borított országban. A színekre fogékony hűvös észak küldötteinek nagy él­mény volt a sok virág s a ki­tárulkozó szívek: „A virágok, melyeket az ál­lomáson átnyújtottak, még el sem hervadtak, máris új ró­zsa- és szegfűcsokrokkal ör­vendeztettek meg. Szobáink a Gellért-szálTóban egész idő alatt virágokkal voltak tele. Minden gyülekezetben, ahol megfordultunk, a lelkészek, a presbiterek -és a népviseletbe öltözött lányok csoportjai kö­szöntöttek, mintha folytonos Virágvasámap lenne.” „Látogatásunk során össze­sen kilenc gyülekezetben szol­gáltunk. Teológiai előadást és egyházi beszámolót tartottunk a budapesti lelkészeknek és teológiai hallgatóknak, vala­mint két nyugati egyházme­gye lelkészeinek. Baráti közös­ségben hosszasan beszélget­tünk gyülekezeti munkások­kal és presbiterekkel, orszá­gaink keresztyénéinek mun- kálkodási lehetőségeiről. Bár Finnország és a finn egyház ismert volt eddig is a magyar evangélikusok előtt, az érdek­lődés a finn viszonyok és val­lásos élet iránt igen nagy. Így például e sorok írójának, egy vidéki gyülekezetben alkalma volt szólni a finn mező- és er­dőgazdaságról is ... Ütünk egyik vezető gondolata volt, hogy egyházainknak még szükségük van ismeret- és ta­pasztalatcserére.” ÜJ SZAKASZ A MAGYAR ÉS FINN EVANGÉLIKUSOK KAPCSOLATÁBAN — írja látogatásukról, amely egy láncszeme azoknak a látoga­tásoknak és viszontlátogatá- soknak, amelyekkel új alapo­kon folytatódik a régi finn— magyar egyházi testvérbarát­ság. ,,Az evangélikus egyház vezetői és az egyház más dol­gozói és tagjai, akikkel talál­koztunk, kifejezték azt a re­ménységüket, hogy a magyar és finn egyházak megállapod­hatnának kapcsolatuknak ma­radandó módozataiban ... Küldöttségünk öt pontban terjesztett elő programot a gyakorlati együttműködésről, amelyhez a magyar egyház ve­zetői a látogatás utolsó nap­jának hivatalos tárgyalásán még két pontot csatoltak. Min­den fontosabbat e kérdések közül a gyakorlati megvaló­sulás fokáig sikerült tisztáz­ni. Az a szilárd meggyőződé­sünk, hogy még ez év folyamán elkészül a kapcsolatfenntar­tásnak a gyakorlati program­ja, amelynek megvalósítását már 1966-ban el lehet kezde­ni. Mivel mindkét egyháznak van egymástól tanulnivalója, a tapasztalatcserének és a munkamegosztásnak van je­lentősége mindkét egyház fej­lődése és munkásainak neve­lése szempontjából.” Ä továbbiakban egyházunk szórványjellegéről ír Nikolai­nen professzor, majd arról, hogy jártak tömbgyülekeze­teinkben is. „Némely vidéken egész falvak evangélikusok és a templomozás erőteljes. A templomok zsúfolásig megtel­tek és a nép fekete ruhában emlékeztetett a finn ébredési vidékek templomozó sokasá­gura.” Az ökumenikus közösség szelleméről is megemlékezik, megemlítve, hogy az ökume­nikus Tanács főtitkára Dr. Ottlyk Ernő. „A magyar re­formátus és evangélikus lel­készek nagyon aktív módon vettek részt az ökumenikus mozgalomban és együtt dol­gozták fel az Egyházak Világ­tanácsa konferenciáinak anya­gát ... Az volt a benyomá­sunk, hogy az egyház hívei készségesebben és buzgóbban kapcsolódnak az egyházak és keresztyének egységét képvi­selő törekvésekbe, mint ná­lunk. A történelem kemény tanításai és az elszigetelődés veszélye bizonyára megtaní­tották ezeknek a kisebbségi egyházaknak a gyakorlat öku- menicitását.” Nagy elismeréssel ír a Teoló­giai Akadémiáról, felsorolja a professzorokat, kiemeli a bib­liamagyarázó kiadványok megjelenését és Pálfy Miklós­nak a bibliafordító munkakö­zösségben viselt feladatait. „A magyar teológiai professzorok sok egyházi feladatot látnak el.” Diakóniai inmtézményeink munkáját méltatja a továb­biakban s kiemeli a nyugdí­jas lelkészek otthonai iránti áldozatos fáradozást, majd ál­talában az épületjavítási mun­kákat említi: „Hallottunk pél­dákat a gyülekezetek készsé­ges áldozathozataláról is, ami­kor egyházi épületek javításá­ról volt szó. A magyar evan­gélikus egyház jelenleg keresi az egyházi újjáépítés fokozá­sának lehetőségét Az építke­zés erős iramban folyik egyéb­ként is a mai Magyarországon. Eredményei különösen Buda­pesten láthatók, ebben az Európa-szerte talán legszebb fővárosban.” KÜLÖNÖS FIGYELMET SZENTEL cikkében az állam és egyház magyarországi vi­szonya kérdésének: „A jelen Magyarországa új példa arra, hogy minden tár­sadalmi és politikai körül­mény között az egyház és az állam egymás mellett tud élni és tevékenykedni. Az egyhá­zat és az államot nem lehet egymástól elkülöníteni, a köz­tük levő viszonyt azonban kü­lönböző módon lehet rendez­ni. A magyar evangélikus egyház vezetősége és az Álla­mi Egyházügyi Hivatal bizal­mat éreznek egymás iránt. Prantner József, az Egyház­ügyi Hivatal elnöke, küldött­ségünket barátságosan fogad­ta és jóváhagyóan viszonyult azon indítványokhoz, amelye­ket előtte feltártunk egyhá­zaink kapcsolatának módoza­tairól. Ismét az volt a benyo­másunk, hogy Finnország a politikai rendszer különböző­sége ellenére, megbecsült és testvérnek tartott ország Ma­gyarországon a nép minden rétege elölt. Mi is bizonyságot tehettünk arról, hogy Finnor­szágban Magyarországnak kü­lönleges helyzete van, és hogy Magyarországot semmi más ország nem pótolhatja. Le­gyen is úgy, hogy korunkban minden nép és különösképpen az egyházak közeledjenek egy­máshoz. Bármely körülmé­nyek között az egyház egye­dül az evangéliumból él, és nem holmi ügyes gondolatból, vagy működési módszerből — hangsúlyozta végül Nikolai­nen professzor. DANSZENTMIKLOS NE­VÉT napilapjaink és a rádió nem is egyszer említi. Híres ez a falu a termelőszövetkezeté­ről és szorgalmas népéről. Hozzáértésükkel, kitartó és szorgalmas munkájukkal, vi­rágzó mezőgazdaságot terem­tettek. Külön is nevezetes ez a falu gyümölcstermeléséről. A dánszentmiklósi homokon olyan piros és jóízű jonathán- alma terem, amit nemcsak a budapestiek fogyasztanak szí­vesen, hanem a külföldiek is. A múlthoz képest igen nagy változás ez! Régebben, a má­sodik világháború előtt éppen fordítottja volt annak, ami most van. Az a homok, ame­lyen ma gazdag gyümölcsös kertek vannak és amelyen jól él a falu népe, évtizedek előtt csak „királydinnyét” termett. Azóta megváltoztak az embe­rek is és más lett a föld ter­mése is! Dánszentmiklóson evangéli­kusok is élnek, akik ugyan­csak részt vesznek a falu új életében és munkájában. Szá­muk nem nagy: mindössze 280-an vannak. Kis fiókgyü- lekezetet alkotnak. Az anya­gyülekezetük a tőlük 10 km-re fekvő Nyáregyháza. Innét jár ki a dánszentmiklósi hívek gondozására Lupták Gyula lelkész. Ennek a kis gyüleke­zetnek az elmúlt 20 esztendő­ben tulajdonképpen nem volt otthona. A második világhá­ború előtt egy iskolában tar­tották az istentiszteletet, majd a világháború után az ún. Mitsky-kastélyban kaptak egy helyiséget istentiszteleti célra. Az öreg kastély azonban év- ről-éyre romladozott és bizony az evangélikus hívek egyre kevésbé érezték jól magukat ezen a helyen. Mind jobban fölébredt bennük a vágy egy saját épület után. Ez év ele­jén lehetőség nyílt egy épület megszerzésére. A helyi közsé­gi tanács és az illetékes álla­mi szervek jóvoltából ezt az épületet megvásárolhatták. Olyan nagy volt az áldozat- készsége a kis fiókgyülekezet­nek, hogy a 280 lélek rövid idő alatt 50 000 forint adományt juttatott el önkéntesen i gyü­lekezet lelkészéhez. Ugyanak­kor megkapta a kis fiókgyüle­kezet a Gyülekezeti Segély múlt évi nagyszeretetadomá- nyának a felét, továbbá a templomépítési offertorium jelentős részét. Ezekből az ösz- szegekből megvásárolták az épületet, amelyhez még egy gyönyörű gyümölcsöskert is tartozik. Az épületet a gyüle­kezeti tagok társadalmi mun­kával hozták helyre és alakí­tották át. ENNEK AZ IMAHÄZNAK A FELSZENTELÉSÉRE érke­zett Dánszentmiklósra május 30-án D. Káldy Zolán, a Déli Egyházkerület püspöke. Az ér­kező püspököt nagy szeretet­tel fogadta az egész gyüleke­zet. Az ünnepi szolgálat az ud­varon kezdődött el, majd az „Erős vár a mi Istenünk” éneklése közben a gyülekezet bevonult az imaházba. Az ol­tár előtt D. Káldy Zoltán püspök mellett, Detre László esperes és Lupták Gyula nyár­egyházi lelkész szolgált. A püs­pök Zsolt. 84, 4—5. alapján prédikált: „A veréb is talál házat és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyez­Dante születésének hétszá­zadik évfordulóját ünnepli a világ. Elmondhatjuk, hogy Dante maibb, valóságosabb, mint valaha. Ma is megihleti a költőket, művészeket, mu­zsikusokat, gondolkodókat, a humánum jóakaratú zászlóvi­vőit. Kolozsvárt élő hazánkfia, a Román Népköztársaság érde­mes művésze: Gy. Szabó Béla, húsz nagyméretű fametszettel rója le háláját Dante géniu­szának, ihletett illusztrációk­ban fejezve ki mély élmény­hódolatát a Pokol, a Purgato­rium és a Paradicsom olvasá­sába merülve. Fáy Dezső után az ő ugyancsak fehér-fekete mezőbe írt vonalkompozíciói ugyan nem oly objektív sze­mélytelenséggel ébresztik a beleélés szuggesztióját, mint a tercina formáját is érzékeltető Fáy, de őszinte líraiságával és tüzes vallásos hitével szub­jektív közelségbe férkőzik a hesse — a te oltáraidnál. 1< Boldogok, akik lakoznak a te házadban.” Igehirdetésében a püspök szólt arról, hogy rég­óta otthonra vágyott a kis gyülekezet és ezt az otthont* most az Isten megadta nékik* örüljenek neki és ne felejtsék el, hogy boldog emberek azok* akik „lakoznak az Ür házá­ban”. Látszódjon meg családi életükön és a falu életében végzett jó munkájukon az Is­tennel való találkozás öröme. Legyen az életük embertársaik számára gyümölcsöző élet, mint ahogy gyümölcsöznek azok a fák, amelyek körülöle­lik az imaházat. AZ ISTENTISZTELET UTÁN ÜNNEPI KÖZGYŰLÉS A keresztség, mint az ökumenikus párbeszéd alapja Pünkösd ünnepén az anyaszentegyház megalakulá­sával kapcsolatban szívesen idézgetjük Krisztus Urunk parancsát: „Menjetek e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. — Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözöl...” (Márk evangéliuma 16, 15—16). Boldogan és meghatódva gondolunk a saját megkereszteltetésünkre is. Luther Márton is nagy vi­gasztalást talált abban, hogy meg van keresztelve. A szent keresztség fürdője megtisztított bennünket a bűn átkától az örök élet reménységére (Titus 3,5—7). Konfirmációnk során, mint felnőttek, igent mon­dunk arra a keresztségre, amelyben kisgyermek ko­runkban részesültünk. Hangsúlyozni szoktuk, hogy a keresztséggel kapcsolatban mennyire lényeges a hit. Ezzel tulajdonképpen a reformáció felől szemléljük és értékeljük a keresztséget. A hitnek a keresztséggel kap­csolatos elengedhetetlenségéből sarjad az a belátás, hogy nem lehet igényt tartani valakire egyházi szem­pontból azért, mert valamikor megkeresztelték. Pro­testáns eleink sokat szenvedtek a vallási és egyházi maszkba burkolt hatalmi önzéstől, a lelki imperializ­mustól, amely azon a címen, hogy meg vannak keresz­telve, nem vigasztalást nyújtott, hanem uralkodni akart a testükön, lelkükön, javaikon és egész életükön. A még ma is előforduló „elkeresztelések”-ben különö­sen is világos, hogy a keresztséget hogyan lehet hódí­tási eszközzé alacsonyítani holott az kegyelmi eszköz, Isten szeretetének a közlése. Evangéliumi lényege szerint a keresztség felszabadít. Ezt tartsuk szem előtt az ökumenikus párbeszédben, keresztyének együttműködésének tisztázása során is. Legyen éles a szemünk és éber a lelkiismeretünk an­nak a felismerésére, hogy a keresztséget csalárd mó­don keresztyén szabadságunk visszájára fordítására is fel lehet használni. A beavatottak előtt nem titok, hogy a Vatikán az ökumenikus párbeszédben a keresztségre szívesen hivatkozik. Elismeri, hogy érvényes az a ke­resztség is, amelyben protestáns lelkészek útján pro­testánsok részesülnek. A keresztség valóban nagyszerű közös talaj lehetne katolikusok és protestánsok számára. Azonban: a Vatikán állítólag úgy tekinti a mi kereszt- ségünket, hogy általa mi lényegileg már gyermekko­runkban római katolikusokká lettünk: „misztikus mó­don”, úgyhogy nem tudunk róla! Az ökumenikus pár­beszéd ilyen formán azt a célt szolgálná, hogy a „tu­datlan” protestánsok szemét megnyissa annak a fel­ismerésére, hogy ők tulajdonképpen római katolikusok s ha ezt felismerték, már meg is van a keresztyén egy­ség. íme ilyen változatlan ravaszsággal jelentkezik a római lelki imperializmus igénye még az olyan nagy kegyelmi eszköz értelmezése kapcsán is, mint amilyen a szent keresztség. Az igaz, hogy a keresztség révén Krisztus egy és oszthatatalan testének tagjai vagyunk. A római katolikus hívek is tagjai Krisztus testének, amennyiben hiszik az evangéliumot, a sok mindenféle evangéliumellenes tanítás, szokás, szertartás, hagyo­mány és intézmény ellenére. Ellenben helytelenítünk mindenféle lelki, vallási, egyházi imperializmust s ra­gaszkodunk ahhoz a lelki szabadsághoz, amelyet Krisz­tus Urunk szerzett (Gál. 5,1). A keresztség közös szentsége is indítson tehát egy­más iránt őszintébb szeretetre, hogy a nagy emberi feladatokért együtt működhessünk egymással és min­den jó akaratú embertársunkkal. Dr. Vető Lajos Magyar grafikusművész illusztrációi az Isteni Szinjálékíioz volt, ahol Stefkovits Pál, a kis fiókgyülekezet felügyelője me­leg szavakkal köszöntötte a gyülekezetei, a püspököt és a szomszéd gyülekezetek lelké­szeit, akik Albertirsáról, Pi­lisről, Monorról jöttek. Az ün­nepi közgyűlés után a gyüle­kezet vendégül látta a szom­széd gyülekezetek tagjait. ■—y —o i költőóriással, mintha csaK élő kortársa lenne. Különösen megkapó ez ábrázolások közül — egyébként a sorozat Ge- nuában nagy sikerrel bemuta­tásra került — és M. Kiss Pál képzőművészeti tanár eredeti példányai a Tudomá­nyos Akadémia aulájában közszemlére voltak állítva —- a Pokolból a XII. ének „A vérfolyam”, a Purgatórium- ból: „Beatrice leveti fátyolét* (XXXI. ének) s a Paradicsom­ból a XIV. ének: „Fény és ke* reszt”. H. G. HARANGOK újraönté­sét, harangkoronák, ha­rangállványok készíté­sét, átalakítását újrend­szerűvé vállalja DUSÄK ISTVÁN harangöntő, Örszentmik- lós, Dózsa György út 26. C

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom