Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-01-17 / 3. szám
Isten tettei nyom db an A MEQIQÉRT FÖLD Ott hagytuk abba a történet fonalát, hogy Izráel népe a Sinai hegyéhez érkezett el a pusztai vándorlás során, Itt történt Isten kegyelmes cselekedeteként a szövetségkötés és a törvényadás. Azután továbbindultak. •i A pusztai vándorlásnak '* ez a második szakasza ■— a Sinai hegytől a későbbi névvel Palesztinának nevezett területig — Isten vezetését mutatja. Az indulásnak különös jele volt: Izrael népének mozgató szenthelyére, a ^Jelenés sátorára” — a bibliai elbeszélés szerint — nappal felhő, éjjel tűzoszlop borult. Amikor a felhő fölszállt, a tábor útnak kerekedett, s mentek mindaddig, amíg a felhő meg nem állt. Néha napokig, sőt hónapokig vesztegeltek egy helyen, mert a felhő nem mozdult a szent sátor fölül. Itt nyilván természeti tüneményről van szó, amelyet Isten jeladásának vettek. Nem kell tehát természetfölötti jelenségre gondolnunk. Különben is a „felhő” csak indulási és megállási jel volt a vándorló Izráel szemében, magát az útvonalat egészen természetes módon, a stratégiai lehetőségek szabták meg. Kánaán földjére a dél felől vezető útvonalat nem használhatták, mert az ott lakó edómiak megtagadták az átvonulást. Így nem maradt más hátra, mint hogy nagy kerülővel, kelet felől közelítsék meg céljukat, a moábiak földjén át. Ezért mentek a megígért földtől keletre eső területre. Kelet felől támadták meg az ígéret földjét, először is annak szélső városát, Jerikót. Azután mutatja a pusztai vándorlásnak ez a második szakasza Isten népének állandó zúgolódását Isten ellen. Amint nehézségek bukkannak fel az úton, rögtön megtorpannak, Visszavágyódnak az egyiptomi szolgasorsba, amely a Sínai- félszigeten keresztülvivő, viszontagságos, nélkülözésekkel teli útjukkal szemben mégis-, legalább biztos életet nyújtott nekik. Éhség és szom júság, de ftz egyhangú táplálkozás is, újra meg újra nemcsak Istennel, hanem Mózessel is szembefordította őket. A Kánaán földjére előreküldött kémeik je: íentése is megijesztette a népet: attól tartottak, hogy úgysem tudnak megküzdeni azt a földet hatalmukban tartó népekkel, Van pillanat, amikor Mózes hite is megrendül. Ezért Isten büntetése őt is sújtja, népével együtt: utódjának, Józsuénak vezetésével csak az új, fiatal nemzedék léphet rá a megígért földre, meg azok a kevesek, akik az akadályok ellenére is bíztak Isten ígéretében és hatalmában. De hitetlenkedése ellenére is kíséri a vándorló népet Isten szeretete, hűsége. Ismételten vízhez és élelemhez jutnak. Ennek leírása csodaszerű; mindegyik esetnek azonban megvan a természetes magyarázata. A csoda nem természetfölötti módot kíván. Isten a természetet has znál já föl a nép táplálására. De abban a tényben, hogy váratlanul forrásra bukkannak a sziklák között, vagy elfáradt vándormadarak szállnak le táborhelyükön, amelyeket könnyűszerrel megfognak —, Isten csodálatos gondviselését látják. 2 Kánaán földjének meg- ♦ hódítása következik az üdvtörténet eseményei során. A nép vezére, Józsue, először Jerikót foglalja el. A legendás leírás mellett— amely szerint a kürtök hangjára leomlottak a város falai —, olvasunk arról az ésszerű hadviselési intézkedésről is, hogy előzőleg kémeket küldenek a városba, a gyenge védelmi pontok megállapítására. Beszámolójuk nyilvánvalóvá teszi, hogy Jerikó elfoglalása természetes úton történt, talán éppen a lélektani hadviselés jelentős eszközével (a város falainak naponta ismétlődő megkerülése, kürtharsogás felcsendülé- se). A csodaszerű leírás csak annyiban fontos — és ez maradandó értékűvé teszi nekünk is —, hogy a haditényt nem Izráel erejének, sem Józsue hadvezéri képességeinek, hanem Isten hatalmának tulajdonítja. Hasonlóiképpen kell néznünk a Jordánon való csodálatos átkelést: ennek sem a mikéntje fontos — történhetett az gázlónál —, hanem a csoda leírásban kifejezésre jutó tény: Isten nyit utat népének a megígért földre. Több ütközetet vívnak meg Ezek között az ország meghódításának döntő csatája Gi- beón városa mellett zajlik le (Józsue 10). E győzelem után tudnak áthatolni az egész országon, de szinte mindvégig harc árán. Ezután felosztják az elfoglalt földet Izráel 12 törzse között. Ünnepélyes módon történik ez — s ez az ünnepélyesség mutatja, hogy ebben is Isten cselekvését látják. Amint Kánaán földje meghódításának nagyon is emberi, sok esetben kegyetlen történelmi eseményében is Isten tette a fontos: teljesült az Ábrahámnak adott — és fiára, Izsákra, unokájára, Jákobra, dédunokájára, Józsefre, majd ezek utódaiként Izráel népére — szállt ígéret első része, övék lett a megígért föld. 3 A „szent föld” területén- * äzonban továbbra is ott él Izrael népe mellett a régi őslakosság nagy része. Ezek a népek — például a kánaániak, filiszteusok — a jövőben állandóan fenyegetik Izráelt, s ez majd még sok véres csatában robban ki. A fegyveres rajtaütésnél is veszedelmesebb Izráel népére az a vallási hatás, amelyet ezek a népek pogány hitükkel és szertartásaikkal gyakorolnak az egy-Isten hitükre. Ezt a kísértést látja Józsue. Egyik utolsó ténykedésével összehívja népét. A síkerni „országgyűlésen” elhangzik Jó- zsué nevezetes beszéde (Jó- zsué 24). Izráel népe ugyan hazaérkezett, mégis folyamatos hitbeli veszedelemben marad; most is, később is. újra meg újra döntés elé kerül: Istene mellé áll-e, vagy pedig régi és új pogány környezete isteneit választja. JózSué történelmi visszapillantásából elvonulnak a nép lelki szeme előtt Isten nagy tettei, az Ábrahórh életében véghez vittektől kezdve, az egyiptomi szabaduláson át Kánaán elfoglalásáig. És Isten szeretetének elhívó, vezető, megbocsátó, gondviselő, hatalmas cselekedetnek- láttán, kérdezi meg a népet: akariák-e irgalmas Istenüket szolgálni? A megígért földre megérkezve sincs megállás befejezettség, nyugalom. Üj történeti helyzetükben ismét jelentkezik az Isten mellett döntés szükségessége. Isten az üdvösség történetét nem drótokon rángatott bábukkal mozgatja, hanem személyes felelősségű emberekkel végezteti, akikelé mindig Odakerül a hit válaszúba, az önkéntesség jegyében. Hitelező, vagy adós ? Igazán nemi mindegy: a jogos követelés kényelmes helyzetében méltatlankodni, vagy kínosan lapulni tartozásunk tudatában, s talán gyenge kifogásokat dadogni "mentségül — hasztalan. Így vagyunk általában a kisebb-nagyobb anyagi lekötelezettségek dolgában. Az viszont életünk döntő kérdése, hogy gondolkozásunkban, bensőnkben s ebből következően magatartásunkban embertársaink hitelezőinek, vagy adósainak érezzük-e magunkat. Bűn-rontotta belső emberünk persze „egyből” képes száz érvet felhozni önmagunk mellett és ezret a felebarátok ellen, akik ilyen meg amolyan mulasztásokat-vét- keket követtek el ellenünk. Eleve be vagyunk állítva arra, hogy görcsösen ragaszkodjunk a hitelező szerepéhez, másokat pedig általában adósainknak tekintsünk. De mi lesz ebből? Hiszen azoknak a „másoknak” eszük ágában sincs vállalni az általunk nekik szánt szerepet, sőt bennünket tartanak adósaiknak! A példázatbeli adós szolga (Mt 18,28) — alighogy elengedték neki megfizethetetlenül nagy tartozását — azon- nyomban irgalmatlanul be akarta hajtani szolgatársán a megfizethető, nem túl nagy tartőzást. Vagyis: nekünk embereknek vannak ugyan egymással szemben elhanyagolhatatlan tartozásaink, de amit felebarátainknak elengedhetünk, megbocsáthatunk, az nem is hasonlítható ahhoz a kifejezhetétlenül nagy adóssághoz, amely miatt így kell könyörögnünk Istenhez: Bocsásd meg a mi vétkeinket. Ám ez még mindig csak „alapállás” a testvérrel szemben: az isten szilié előtti bűnösség, •„eladósodottság” s az abból adódó alázatosság alapállása, amelyből okvetlen megbocsátásnak kell következnie, sőt: az elkötelezettség tudatának isten és ember iránt. „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hacsak az egymás iránti szeretettel nem” — mondja a Szentírás (Km 13,8). A mondat első fele főként a polgári kötelességekre vonatkozik: semmiféle „tartozás” teljesítésével ne maradjunk adósok: se pénzzel, se lelkiismeretes munkával, se bármiféle jó ügy szolgálatával, amivel felebarátaink életét tesz- szük emberibbé. Mindezt pedig úgy, mint akik elsősorban az Űr tetszését keressük. Ez ugyanis a törleszthető adósság. A szeretet mindent átfogó, abszolút követelésétől azonban ismételten elmaradok, annak nem felelhetek meg lOO'Vo-ig. Ezért is van szüntelen komoly okom az Isten előtti alázatosságba s az emberek előtti szerénységre. Hol itt, hol ott mutatkozik „szakadás” életemben, ha a krisztusi szeretet szempontjából nézem. Amit Jézus értem tett, s amivel következésképpen én tartozom Neki és embertársaimnak: az a letör- leszthetetlen adósság. „Soha én ezt nem tudom meghálálni, Jézusom.” Ám ebből mégsem kényelmes önbíztonság kell. hogy folyjék, hanem szeretetének szüntelen továbbadása, mert ha meghálálni nem is tudom Isten kegyelmét, de hálátlanság elszakítana Tőle. A hála viszont egy egész élet összes lehetőségeiben sem férhet el „kellőképpen”, mindig adósa maradok mindenkinek. így a Krisztusban megújult embernek különösképpen rá kell döbbennie: nincs jogom a hitelezőt játszani, de Krisztus felszabadít arra, hogy az Ö lekötelezettjeként szeretetének erejét hirdesse magatartásom, cselekvésem, Családom, munkatársaim, gyülekezetünk népünk körében egyaránt. Bodrog Miklós Ülje püspök lapjai a hamburgi „Sonntagsblatt” figyelemreméltó hírösszeállítást közöl. Ezrek tüntettek Hamburgban ás Bonnban a halálbüntetés újrabevezetése mellett Nyugat-Németországban. Az ok: ismét meggyilkoltak két taxisoffőrt szolgálatának végzése közben. Ezzel a rablógyilkosság áldozatul esett taxisoffőrök száma a NSZK- ban 1945 óta 180-ra emelkedett. Mindenesetre elriasztó szám. A közfelháborodás mértékére jellemző, hogy Richard Jäger, a nyügat-német parlament alelnöke, a guillotine- nek, mint kivégző eszköznek bevezetését követelte, s Friedrich Kühn CDU-párti (kereszténydemokrata) képviselő ódáig ment, hogy — amennyiben nem akadna jelentkező a hóhér tisztére —, fölajánlotta szolgálatait. Mert, úgymond —■ aki gyilkol, az tettével önmaga fölött mondott Ítéletet. A közhangulatnak ezzel a spontán megnyilatkozásával szinte egyidejűleg egy másik megnyilatkozásról is hírt ad a lap. A tübingeni Wickert- féle közvéleménykutató intézet közzétette annak a körkérdésnek az eredményét, amelyet a lakosság egy részéhez intézett. A kérdés ez volt: helyeslik-e a náci-bűntettek üldözhetőségének az esztendő májusával való elévülését? A megkérdezett férfiak 63 százaléka, a nőknél meg éppen 76 százaléka helyeslőén Válaszolt; .És itt van a probléma, ami fejtörést, sőt fejfájást okoz a ,.Sonntagsblatt„ cikkírójának, így is mondhatnék: neki is. Hiszen ez a lap igazán nem tartozik a nyugat-németországi sajtó legbaloldalibb szárnyához, sőt. Bár, azt is el kell ismernünk, az utóbbi időben sokkal tárgyilagosabban és több megértéssel igyekezik: ez a lap is a Kelet-Nyugati feszültség kérdéseivel foglalkozni. S ebben az összefüggésben — éppen ebben a cikkben is — igyekszik szembenézni a MIÉRT?! német nacionalizmus ijesztő tüneteivel. Mert valóban ijesztő tünet, hogy ugyanaz a közvélemény, amely 180 taxi- soffőr erőszakos halálán felháborodva — joggal! — követeli a bűntettek erélyes üldözését és példás megbüntetését, ezzel szinte egyidejűleg azt kívánja, hogy vessenek véglegesen fátylat a nácizmus rémtetteire. Pedig az utóbbi esetben nem 180 ember meggyilkolásáról van szó, hanem — hozzávetőlegesen — tízmillió ember kínhaláláról, akiket a német megsemmisítő táborokban gázosítottak el, kergettek elevenen a kemencékbe, vagy a megszállt területeken lőtték halomra kivégző SS-osZtagök, gyújtót* ták rájuk a templomot, mint Oradourban, kínozták halálra a Gestapo pincéiben. C ak azért mert zsidók, vagy kommunisták, vagy valamely úgynevezett „alsóbbrendű népfajhoz” tartozóak, vagy egyszerűen orosz, lengyel, francia, magyar, norvég vagy jugoszláv hazafiak voltak, Miért ez a megdöbbentő és ijesztő kétféle mértékkel mérés? Honnan van az, hogy az elévülés, vagy el nem évülés kérdésé, vagyis az a kérdés, högy húsz év elmúltával tovább is üldözni és büntetni kell-e a náci-rémtettek elkövetőit, avagy általános amnesztiában kell őket részesíteni és ezzel véglegesen lézárni a történelemnek ezt a szörnyű korszakát — megint csak az Idézett lap tanúsága szerint —, Valósággal kettéosztotta Nyugatnémetország lakosságát. Valósággal hasadást idézett elő a közvéleményben, S az adatok úgy mutatják, hogy a többség, legalábbis az eddig véleményét nyilvánító többség, az „elévülés” oldalán áll. S ezt nem lehet másként értelmezni: szemet kíván hunyni, még pedig véglegesen és visszavonhatatlanul, a történelem legszörnyűbb tömeg- gyilkossága felett, S ezzel óhatatlanul valamiképpen A sapka BRUNNER EMIL PROFESSZOR 75 ÉVES A zürichi teológiai profeSz- szor karácsony előtt ünnepelte 75. születésnapját. A világhírű protestáns teológiai professzor 1953-ban lemondott többféle jelentős munkakörétől, hogy beteljesíthesse régi vágyát és Távol-Keleten szolgálhassa az anyaszentesyház Urát. Japánban, a tokiói nemzetközi keresztyén egyetemen tartott előadásokat, amely nagy hatású munkát két év múlva egészségi állapota miatt abba kellett hagyria, s hazatérnie j Svájcba. Életműve Istennek Jézus Krisztusban megmutatott kinyilatkoztatását ragadja meg frissen, a mai kor embere számára érthetően. NYIKODIM ÉRSEK AZ EGYHÁZI PÁRBESZÉDRŐL „A moszkvai patriarchátus álláspontja a római egyházzal való párebszéd kérdésében a testvérs2ereteten alapul, mégis az a felfogásunk, hogy a jelen pillanat körülményei nem nyújtanak elegendő alapot a párbeszéd megkezdésére a római katolikus és az ortodox egyház között” — jelentette ki Nyikodim érsek, a moszkvai patriarchátus külügyi osztályának vezetője egy Párizsban megjelenő, nemzetközi római katolikus folyóiratban. A második vatikáni zsinat munkája még nem lezárt — fűzte hozzá —, ezért nem lenne célszerű a zsinat vége előtt be- saélgetést kezdem. A most kilencvenéves Albert Schweitzer írja „Gyermekkori emlékeim’’ című könyvében: „Mikor GrünsbaChba költöztünk, nagyon csenevész gyermek voltam. Apám ünnepélyes beiktatása alkalmával anyám szépen kiöltöztetett rózsaszín- galléros fehér ruhácskába. A környék papnéi közül is sokan eljöttek, de egyik sem volt képes egyetlen dicsérő bpkot mondani a sápadt beteges gyermekről. Zavartan másra terelték a beszélgetést. Egyszercsak anyám nem bírta tovább türtőztetni magát (gyakran mesélte később). Felkapott, beszaladt Velem a hálószobába és keserves sírásra fakadt.” Most, 90 éves születésnapján eszembe jut ez és ezzel kapcsolatban egy 30 évvel ezelőtt történt asztali beszélgetés, amelynek Strasbourgban, mint ösztöndíjas diák tanúja voltam, Albert Schweitzer koncertet adóit a Szent Tamás templomban. A koncert utáni ünnepélyes fogadáson — melyen a város polgármestere és az egyetem rektora is jelen volt — a maga természetes, kissé legényes modorával odaült közénk, a diákok macskaasztalához és az egész estét a fiatalság között töltötte. Ekkor mondotta: „70 éves koromig Afrikában maradok, azután hazatérek.” Gyermekkora bűbájos világa, a szelíd dombos, kertes, virágos Elzász mindig vonzotta vissza. De Afrika, a segítségre váró feketék, akikkel szemben a fehér ember adósságát akarta törleszteni, mégis foglyul ejtette a szivét. Möst már sohasem fog hazatérni. De ebben része van szinte elpusztíthatatlan vas egészségének is. Ha ezt az édesanyja, azon a papi beiktatáson tudta volna! A nála kisebbek, vagy szerényebb helyzetűek sorsa már korán megejtette. A fentidézett helyen írja le á következő gyermekkori emléket: „Nem voltam verekedős természetű, de mindig szerettem birkózni. Egyszer iskolából jövet kiálltunk Georges Nitschelmmel (már rég a föld alatt pihen). Erős gyereknek számított, s nagyobb volt, mint én. Mikor mégis sikerült felülmaradnom és kétvállon feküdt, a szemem közé vágta: „Ha én is húslevest ennék kétszer egy héten, én Is lennék olyan erős mint te”. Lesújtva mentem haza. Nitschelm olyasmit mondott ki bántó szóval, ami a többiekben is benne élt. A falusi gyermekek nem tekintettek maguk közül valónak. Szemükben a sors kegyeltje, a lelkész fia, úri gyerek voltam. Szenvedtem e miatt. Nem akartam kiváltságot élvezni, más lenni, mint ők. Megutáltam a húslevest. Ha csak láttam, hogy az asztalon gőzölög, hallottam Nitschelm hangját. Ettől kezdve éberen vigyáztam arra, hogy semmiben se különbözzek a többiektől. A tél kezdetén apám egy régi télikabátjából kabátot varrattak a számomra. A falusi gyermekek közül senki sem hordott télikabétot. A próba után a szabó mester azt találta mondani; „A kutyafáját, ebben kész úr lesz Albert!” Alig tudtam könnyeimet visszatartani. Mikor először föl kellett volna vennem, kereken megtagadtam. Kínos családi jelenet következett, atyai pofonokkal, de semmi se használt. Kabát nélkül voltak kénytelenek a templomba vinni. Ugyanezen télen anyám Strasbourg!» vitt látogatóba. Fölhasználta ezt az alkalmat, hogy új sapkát vegyen nekem. Beléptünk egy elegáns boltba. Anyám és az elárusítónő egy mat- rőzsapkában állapodtak meg, s ezt mindjárt föl is kellett volna vennem. De nem számoltak a kuncsafttal! Lehetetlen volt elfogadtatni velem. Ilyesmit senki se hordott a faluban. Mivel mindenképpen rám akartak erőltetni valarpilyen divatos sapkát, végül olyan jelenetet csaptam, hogy hadi állapotba került az egész üzlet. Az elárusítónő már türelmetlenül kérdezte: „Hát milyen sapkát akarsz te gyerek?” „Nem kell az ön divatos sapkája. Olyat akarok, mint amilyet a parasztgyerekek hordanak.” Végül az öreg skapulárék közül kikerestek egy barna, fülrehajtható fejfedőt. Én ragyogó ábrázattal nyomtam a fejembe. Szegény anyámmal gyilkos pillantások és gúnyos megjegyzések között távoztunk. Fájt, hogy nevetségessé tettem. Nem szidott meg. Érezte, hogy makacsságom több, mint egyszerű szeszély. Jó, hogy az ilyen problémák is elmúltak. Űaon LászSS egyetértővé válik a rémtettek-. kei, cinkosává szegődik azok* nak, akik azokat elkövették. Hogy ez az ítéletünk nem túlzottan éles és nem bántóan igaztalan, arra nézve elég bizonyíték azok a percek és hallatlanul enyhe ítéletek, amikről a világ napisajtója immár évek óta sorozatosan hírt adott. E percekben és ítéletekben a nyugat-német törvényszékek, úgy tűnik, gyakran inkább mentegetni & tisztára mosni akarták a náe tömeggyilkosokat, mint elítélni és megbélyegezni. Nem szeretnénk az általánosítás hibájába esni, s ezért sietünk megjegyezni, hogy Nyugat-Németországban komoly etők állanak ezzel az egyre veszedelmesebben újraéledő nacionalizmussal szemben. S e tekintetben az ottani protestáns egyházak igen jelentős szolgálatot tettek már- Az úgynevezett „elévülés” kérdésében is igen sok egyházi vezető és egyházi testület foglalt határozottan és bátran állást. Mindezt megelégedéssel és hálaadással kel! megállapítanunk. Annál is inkább kell ezt tennünk, mert ebben a kérdésben: a bűn és bűnhődés kérdésében gyakran hiányzott a • tisztánlátás, éppen keresztyén, vagy inkább: magukat nyomatékosan annak valló körökben. E sorok írója egy 1949-ben ezzel a kérdéssel kapcsolatban megjelent írásában többek között ezt állította: „Úgynevezett vad« népek minden rémtette elhalványul Auschwitz és Ma« Uthausen borzalmai mellett. Erre nincs mentség és nincs bo- 1 csánat”. E mondat ellentmondást váltott lei. Hogyne lenne bocsánat, vélték némelyek, hiszen Isten adhat minden emberi vétekre bocsánatot. Ez az érvelés itt-ott taián ma is felbukkan és ezért is meg kell cáfolni. Végzetes módon összekever ugyanis két dolgot: Isten bűnbocsátó kegyelmét és a földi igazságszolgáltatást. Az evangéliumot és a törvényt. Mert a szent, bűnt- gyűlölő Istennek nemcsak kegyelmet hirdető evangéliuma; hanem a bűnt számonkérő és megítélő törvénye is van. Hogy Isten az örökkévalóságban kit ajándékoz meg kegyelmével, az végső fokon el van rejtve szemünk elől. Földi viszonylatban azonban érvényesül a törvény szigorúsága. Lehetetlenné válnék mindenfelé emberi együttélés, ha hiányoznék belőle az igazságszolgáltatás, a jog és a rend érvényesítése. Miért követeli a nyugat-német közhangulat egy éve oly hevesen a taxisoffőrgyilkosok megbüntetését, ugyanákkóf azonban ném kevésbbé héve- sen kívánja — például — annak a mindeddig fel nem ku* tatott, de szemtanukkal hitelesített gyilkosnak a felmentését, aki 1941 telén egy orosz faluban egy ánya kézéből kiragadta kisgyermekét és annak fejét a küszöbön zúzta szét, mert az asszony nem volt hajlandó a falu halálra keresett zsidó lakosainak rejtekhelyét elárulni, — elmélkedik a hamburgi lap. E kérdésfeltevésre Valóban megáll az emberi ész s nem szabadulhatunk —, s ne is akarjunk szabadulni egykönnyen — a kínzó kérdéstől: Valóban, miért? Amíg erre a többi hasonló kérdésre nem kapunk kielégítő választ, addig csak a legnagyobb aggódással tekinthetünk ezekre a megnyilatkozásokra. S minden erőnkkel támogatnunk kell azokat áz erőket — közöttük az egyházi erőket is —, amelyek elszántan felveszik a küzdelmet a bűntudat és bűnbánat felelősségét élutasító, önelégült és kihívó német nacionalizmus ellen. Groó Gyula RÖMAI KATOLIKUS MEGFIGYELŐK ENUGUBAN Mint jelentettük, az Egyházak Világtanácsa központi bizottsága Afrikában, Nigéria állam Enugu városában tartja január 12—21-ig ülését. A keresztyén egység előmozdítására alakított vatikáni titkárság két belga római katolikus papot küldött ki megfigyelőként az ülésre, akik az ökumenikus munkának ismerői, s már máskor is részt vettek a római egyház megfigyelőiként az Egyházak Világtanácsa több ülésén* > 3
