Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-03-21 / 12. szám

Isten tettei nyomában ISTEN ÖRÄLLÖJA ISTEN KEGYELMÉT mu­tatja, hogy amikor Krisztus születése előtt 597-ben Babi­lóniába (más megnevezéssel: káldok országába) deportál­ták a jeruzsálemi zsidók egy részét, akkor közülük is hí­vott el prófétai szolgálatra egy embert: Ezékielt. Míg Je­remiás Jeruzsálemben hirdeti Isten Igéjét, addig Ezékiel, mint hűséges őrálló, Babiló­niában, a Kebár folyó mel­lett tolmácsolja azt. Elhivatása Kr. e. 593-ban történik, amikor megjelenik az ŰR látomásban s küldi: „Emberfia! Elküldelek téged Izráel fiaihoz,... akik fellá­zadtak ellenem . .. Az orcát- lan, megkeményedett szívű fiákhoz küldelek téged. Mondd meg nekik: Azt mon­dotta az én Uram az ÚR ... ők . pedig akár meghallják, akár nem törődnek vele — mert engedetlen ház ők — meg fogják tudni, hogy pró­féta volt közöttük” (2,3—5.). Ezékiel elhívása már mutatja, hogy nem lesz könnyű dolga a zsidók között, mert nem fogják megérteni, illetve nem akarják megérteni isten üze­netét. A szenvedés a depor­táltakra ugyanis nem „vélet­lenül” érkezett, s hiába re­ménykednek Isten csodálatos, közeli szabadításában; a fog­ság bűneik büntetése. Sőt Ezékiel látomásban azt is lát­ja, hogy a visszamaradt jeru- zsálemiek tovább folytatják a bálványimádást, ezért íté­letnek kell rájuk is következ­nie ... Meg is jelenti neki az Űr: „..lángoló haraggal fo­gok cselekedni, nem fog szá­nakozni a szemem s nem le­szek könyörületes. Még ha a fülembe kiáltanak is nagy hangon, nem fogom meghall­gatni őket (8, 18.) .. útjukat fejükhöz verem (9, 10)”. KEMÉNY ÍTÉLETHIRDE­TÉSÉT többször szimbolikus cselekedetekkel is bemutatja, hogy az egyiptomi segítség­ben, vagy más „csodában” re­ménykedők váradalmát lehűt­se és s?fi!'tefoszlassa (12,1—20). Így prédikál és tanít Kr. e. 589-ig, amikor a prófécia be­teljesedése megkezdődött: Je­ruzsálemet körülvették a ba­biloni csapatok. Az ostrom megkezdése napján hal meg Ezékiel felesége, akit Isten pa­rancsára nyilvánosan nem gyászolhat, mert felesége ha­lála Jeruzsálem bukásának prófétai szemléltetése is. (24, 15—26.) Két éven keresztül, amíg Jeruzsálem ostroma tart, nem kap Ezékiel prófétai kinyilat­koztatást a saját népére vo­natkozóan. Félelmetes néma­ság a nemzeti katasztrófa ide­jén! Csak hírek érkeznek Je­ruzsálem felől, s ezek igazol­ják eddigi prófétai kijelenté­seit. Amíg hallgat a próféta a saját népével kapcsolatban, annál többet foglalkozik a környező népekkel. Könyvé­nek második főrészében, a 24—32 fejezetekben sorra ve­szi népe nagy ellenségeit: Ammont, Moábot, Tíruszt, Egyiptomot stb. Megmutatja ezeknek a népeknek, akik most kárörvendve örülnek Jú- da bukásán, hogy rájuk sem vár jobb sors. Sőt ezzel azt is bizonyítja a jeruzsálemi hí­reket váró, félelemtől der­medt deportáltaknak, hogy Júda bukása nem jelenti Is­ten tehetetlenségét, sőt félel­metes hatalmát a pogány nemzeteken is meg fogja mu­tatni. A feszült várakozást Jeru­zsálem pusztulásának a híre, valamint a megmaradt zsidók hosszú, fájdalmas fogolyme­nete töri meg. Az eddig biza­kodók utolsó reménye is szer­tefoszlott. A deportáltakat a teljes reménytelenség, letar­gia fogja el. ISTEN CSODALATOS KE­GYELMÉT mutatja Ezékiel könyvének harmadik főrésze, a 33—48 fejezetek. Isten az eddigi félelmetes, a törvény ítéletétől terhes kijelentései helvett csodálatosan biztató kijelentéseket ad Ezékielnelc, aki ezeket is hűségesen to­vábbmondja a fásultsággal küzdő népnek: „Élek én — így szól az én Uram az ŰR —, hogy nem lelem kedvemet a bűnös halálában, hanem ab­ban, ha a bűnös megtér út­járól és él. Térjetek meg, tér­jetek meg rossz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?” (33, 11.). Isten kegyelme azonban nemcsak földi reményeket akar táplálni a foglyokban, hogy majd visszatérhetnek Je­ruzsálembe, hanem ennél töb­bet. Meghirdeti, hogy a sok hűtlen pásztor után Isten ma­ga fogja elküldeni a Jó Pász­tort: „Egyetlen pásztort állí­tok föléjük, hogy legeltesse őket... (34, 23.) Mert ti az én juhaim, az én legelőm nyá­ja vagytok; ti emberek vagy­tok. én pedig Istenetek — így szól az én Uram az ŰR. (34, 31.)”. (Jézus monoja: Én va­gyok a jó pásztor, a jó pász­tor életét adja a juhokért... Jn 10,11.) Ez azonban a szí­vek megújulásával jár együtt. AZ EMBER SZÍVÉNEK MEGÚJULÁSA azonban ti­tokzatos, mert az nem egy­szerűen emberi teljesítmény, emberi elhatározás következ­ménye, hanem Isten csodája. Ezt a csodát szemléli Ezékiel a 37. fejezetben, amikor Is­ten parancsára a csontokkal borított völgyben kezdi hir­detni az Igét, és azok megele­venednek. „Embernek Fia! Ezek a csontok az Izráel egész háza. ők most azt mondják: Elveszett a mi reménységünk. Elszáradtak a mi csontjaink, kiirtottak bennünket. Azért prófétálj és mond meg ne­kik: ... Megnyitom sírjaito­kat és fölhozlak sírjaitokból én népem! Beviszlek titeket Izráel földjére és megtudjá­tok, hogy én vagyok az Űr (37,11—13.) Adok nektek új szívet és új lelket adok belé­tek, hogy az én parancsola­tomban járjatok... Ti az én népem lesztek, én pedig Is­tenetek.” (11,19—21.) Tattißfdßk revideálása ? Az Amerikai Egyesült Álla­mok legnagyobb református egyháza májusban tartandó zsinatán tárgyalni fogja azt a javaslatot, hogy változtassák meg az egyháznak bizonyos tanításait. Az egyházi tör­vénykönyvhöz függesztett tol­dalékban ki akarják monda­ni, hogy teljes értékű gyüle­kezeti tagnak tekintendő az is, aki a pradestinációt (az ember eleve elrendelése üd­vösségre vagy kárhozatra) és a betű szerinti bibliai hitet a maga hagyományos formái­ban elutasítja. A javaslatot hosszas tanács­kozások előzték meg. A reví­zió hívei azt hangsúlyozzák, hogy az egyház eleve lemond arról az igényéről, hogy a modern világhoz is legyen mondanivalója, ha az új teo­lógiai fölismerések ellenére ki­tart régi tantételei mellett, amelyeket lényegében 1647- ben fogalmaztak meg. TÁJÉKOZTATÁS Moziból jöttem hazafelé. Délután volt még. Volt időm, hogy elgondolkodjam a látot­takon. Volt min. Az „Álmo­dozások kora” (Felnőtt kama­szok) című filmet láttam. Ke­vés is az idő arra, hogy egy délután az ember „időtálló” véleményt mondjon, vagy al­kosson mindarról, amit látott. Sokrétű, bonyolult problémát boncolgat a film. Nem a kép­zelet határát súrolja a monda­nivaló, hanem nagyonis mai, a mi problémánk, az ifjúságé. A felnövekvő generációnak a kérdései ezek, éppenezért va­lósak, a mienk, az enyém is. Gondolatom fonala azonban megszakadt, mert betértem egy családhoz. Az otthon ve­lem szemközt levő falán egy festmény ragadta meg a fi­gyelmemet. A kép alulról fel­felé három részre osztva. Az alsó mezőben két gyermek — fiú és lány — játszik a pázsi­ton, a középsőben felnőtt kor­ban látható mindkettő, s a legfelső részben a férfi aggas­tyánként ül egy kősziklán, mögötte a halál kaszával ke­zében, amint az öreg felé vág. Mintegy összefoglalva a képet, s annak mondanivalóját, a felírat: Vita somnium breve — „Rövid álom az élet!” Nem mindegy, hogy milyen álom az élet, ha lehet egyálta­lán álomnak nevezni. Ha az álmodozások korát éljük is, akkor is nagyon közvetlenül érnek a. nap eseményei: min­degy az, hogy öröm, vagy bá­nat is a neve. Az érzelemnek e valós hullámzásai között úgy érezzük, hogy zúgó fejjel és tanácstalanul fekszünk le sokszor. Lehet, hogy álomról szó sincs, mert még aludni sem tudunk. Foglalkoztatnak ezek, hogyan lehetne máskép­pen, vagy talán éppen nélkü­lük élni. Mi nélkül? Egy i ilyen, amit megdöbbentő erő­vel hoz a film — a halál! Megzavarja nagyon az éle­tünket, a tervezgetéseinket, az álmodozásainkat, hiszen nincs is a számításunkban, pláne nem 26 éves korban. Hogy is lenne, hiszen nagyobb az élni, az alkotnivágyás bennünk, mint a lemondás. Még nem tartunk ott életkorunkban, hogy csupán emlékeinkből él­jünk, hiszen még alig vannak. A filmben szereplő mérnök 26 éves korában rákban hal meg. Most találkoznak először köz­vetlenül a halál problémájá­val, mint valósággal. Az első riasztócsengetés az álmodozá­sok között. Mit lehet ilyenkor tenni? Igehelyeket „pufogat­ni” a felriadtak között? Sután hangzanék! Nem úgy vagyunk az éle­tünkkel, mint a taxi-sofőr, akinek megadjuk a címet. A kacskaringós utakon hajt, s az út végpontján megáll. A sofőr akaratának engedelmeskedik a kocsi. Életünk kocsijának vo­lánja nem a mi kezünkben van, s nem ott és akkor ál­lunk meg, amikor szeretnénk, hanem lehet, hogy 25 éves korban. S az orvostudomány?! Az or­vostudomány a mai kor beteg­ségei között azt teszi, mint a régi. Ma korszerűbb eszközök­kel — versenyfutás az élet és a halál között; az életért! Mi­csoda versenyfutás! A mi éle­tünkért, azért, hogy ritkábban zavarja álmodozásunkat a kel­lemetlen riasztócsengő. S mi az eredmény? Ügy látjuk — alulmaradunk. Az élet mindig vesztesként hagyja el a ver­senypályát. A végső szó a ha­lálé. Nekünk keresztyéneknek van reménységünk a halál fe­lől. Az Isten, akinek kezében van életünk „volánja”, nem gyönyörködik a bűnös halálá­ban, hanem azt akarja, hogy minden ember megtérjen és éljen! Ez az isteni akarat az, ami nem engedte egyedül fut­ni győztesként a halált, ha­nem „versenytársat” állított mellé — Jézus Krisztust! Nem a halálé azóta az utol-, só szó, hanem az életé! A filmbeni és minden más temetésen ki-ki másként vi­selkedik, reagál. Borzalmas is hallgatni a rögök hideg kopo­gását, s tudni azt, hogy a sir- hant milyen választófal az élők és holtak között. Temeté­seken mindenki úgy van, mint bányaomlás után a fölülmara­dott hozzátartozók, tele kérdé­sekkel: mi van azzal, aki lent van, akivel együtt éltünk, ter­veztünk, akit szerettünk? Köz­ben megindul az élők felől a mentési munka. S, amikor feljött az első élő, mindenki száját ez a kérdés hagyja el, mi van az enyéimmel? S a válasz — a várakozók legna­gyobb örömére — él! Az Isten nem hagyja kételyek között, s bizonytalanságban népét. Meg­indította „felölről” a mentési munkálatokat, s a holtak kö­zül felhozta az első élőt — Jézus Krisztust, hogy legyen kihez odamenni a bennünket gyötrő kérdésekkel, és hogy ne maradjunk válasz nélkül. Hogy megtudjuk: nem a halá­lé az utolsó szó, hanem az éle­té Jézus Krisztusban. Káposzta Lajos llllllll!l!l!lll!lílll!l!l!l!l!lfflllllll!lll!!illlll!l!millllll!!!!!l!l!l!l!lll!l!l!lll!l!l!lllllil!raii:!!lM SZALATNAY REZSŐ KÉT KÖNYVE a csehszlovák-ma gyár jószomszédi viszony újabb becses jele. A tárgyalt irodalmakban eddig is tág tere volt a magyar olvasónak a tá­jékozódásra. Hiszen pl. csak néhány éve hagyta el a sajtót Sziklay Lászlónak a szlovák irodalom történetét tárgyaló 800 oldalas monográfiája. Sza- latnay könyvei mégis új színt hoznak és sajátos értéket kép­viselnek az irodalomtörténeti kézikönyvekben, bensőséges hangjukkal. Nemcsak több év­tizedes irodalomtörténeti kuta­tások eredményét mutatják be, de a szerző személyes tapasz­talatait, felismeréseit és élmé­nyeit is szinte regényszerűen érdekfeszítő olvasmányba sű­rítik. A szerző meglátja az ezer­éves cseh irodalmon fel-felpa- rázsló kettős célt: A nemzeti és társadalmi szabadságot. Hi­szen a kettős német szomszéd­ság, az osztrák és a porosz ha­lálos ölelésében élő cseheket csak írástudóik szabadságvá­gya erősíthette és tarthatta meg. Nem véletlen, hogy Húsz János lett a cseh történelem jelképe. Mozgalma messze túl­ment az egyházi keretekén. AZ ŰJ KORSZAKOT NYI­TÓ VALLÁSI FORRADALMIM alapjaiban rendíti meg a feu­dális társadalmat, és viharos hullámzásba hozza a nemzeti érzést is. Húsz népe kedvéért csehül kezd írni a latin he­lyett. Ő „a nemzeti nyelv és irodalom végleges felszabadí­tója még a középkor vége előtt” — hangsúlyozza a szer­ző. A máglyából kipattanó szikrák halála után is ellenál­lásra gyújtogatják a népet szá­zadokon át. Mozgalmát a fe­hérhegyi csata vérözöne sem tudja kioltani. Tovább gyűrű­zik ez az utolsó huszita püs­pök, Coménius haláláig, aki emigrációban, Amsterdamban A cseh és a szlovák irodalom története húnyta le a szemét, amikor Csehországot örökös korona­tartományként jogilag is beke­belezték a Habsburg biroda­lomba. Csehország nincs! De van cseh irodalom! Egyébként köztudott, hogy a hányatott életű Coménius hosszú emig­rációja során hazánkban is menedéket talált, hogy itt éve­ken át áldásos és termékeny munkát fejtsen ki. Szerzőnk szerint ő a legszilárdabb lánc­szem a cseh-magyar kapcsola­tok terén. A legszilárdabb —, de nem az egyetlen. Ne hagy­juk említetlenül legalább a Petőfi-csodáló nagy cseh írót Ján Nerudát, aki a nacionaliz­mus féktelen burjánzása ide­jén nyújtott kezet a magyar­ságnak és eljött fővárosunkba, hogy Petőfi nyomdokait keres­se. Áhítattal, levett kalappal állt meg Nemzeti Múzeumunk­ban a szabadságharc rojtos honvédzászlói előtt. És lehet-e meghatottság nélkül idézni so­rait, melyeket 1869-ben írt le: „Magyar! Lágyan ejtsd ezt a szót, hogy rózsaszirom rebben­jen a szóban, csalogánydal és Petőfi sóvárgó szerelme szólal­jon belőle, s mondd ezt a szót erővel, hogy a diadalmas hős ereje szálljon vele, s elő­dübörögjön a szózat halálra- szántsága”? AZ OSZTRÁK MAGYAR KIEGYEZÉS UTÁN mindkét oldalon fellángoló nacionaliz­mus, majd a régi Magyaror­szágnak az első világháború után bekövetkezett szétosztása hosszú időre véget vet a kap­csolatok további szövődésének. Ma az új idők új szemlélete felöl nézve már öröm tudni, hogy ez az állapot is csak történelem. A SZLOVÁKOKNAK hosz- szú ideig nem volt önálló iro­dalmi nyelvük. A szlovák iro- dalmiság századokon át a cseh nyelv köntösében él. Ennek fő oka kétségtelenül abban rej­lik, hogy a reformáció idején nem fordították le a bibliát szlovák nyelvre. Mivel a cseh nyelv akkor még nem tért el jelentős mértékben a szlovák­tól, a cseh nyelvű bibliát fo­gadták el magukénak a szlo­vákok is. Ez az úgynevezett králici biblia azután döntő ha­tást gyakorolt a szlovák kul­túra további fejlődésére A szlovák irodalom első termé­kei: a protestáns énekesköny­vek, imádságoskönyvek, áhita- tos elmélkedések mind ezen a bibliai cseh nyelven jelentek meg, meg is maradt az iroda­lom nyelvének mindaddig, amig katolikus részről tuda­tosan szlovakizálni nem kezd­ték. Nagyon figyelemreméltó itt — amit Szalatnay is hang­súlyoz — a magyar Pázmány Péter szerepe. A fehérhegyi csata után új erőre kapott ró­mai egyház visszatérítő buz­galma a szlovákok között is hódít. Ebben a bécsi udvar politikai hatalma mellett fő­ként a szlovák nép nyelvének tudatos irodalmi alkalmazása segíti oly mértékben, hogy az arányszámot megfordítja és a szlovák nép 80 százalékát ka­tolikussá teszi. Pázmány 1625- ben szlovákul is megjelenteti az esztergomi agendát és ri­tuálét, és szlovákra fordíttatja a saját művét, a Kalauzt. 1648-ban megjelenik az első magyar-latin-szlovák szótar. „Pázmány, a magyar nyelvi al­kotó, főgázát készített mindev­vel a szlovák irodalmi nyelv kialakulásának. Ilyen rejtel­mes magyar ösvényei vannak a szlovák irodalom keletkezé­sének” — sommáz Szalatnay. SZÁZADOK TELNEK EL a végleges szlovák irodalmi for­ma kialakulásáig. A reform­kor teremti meg. Nehéz poli­tikai harcok és sokrétű tudo­mányos nyelvészeti munka előzi meg a sokoldalú politi­kus és lelkes nemzetszervező Ludovit Stúr és társai 1843 nyarán hozott történelmi hatá­rozatát, mely a középszlovák nyelvjárást a Liptóban és Tú­róéban honos „legigazibb, leg- védetebb, legzengőbb, legtisz­tább és legelterjedtebb szlovák tájszólást” tette irodalmi nyelvvé. „Stúrék tökéletes si­kert arattak — hangsúlyozza a szerző —, mert mind az evan­gélikusok, mind a katolikusok elfogadták javallatukat... A felvidéki patriarchális életfor­mának vége szakadt. A szlo­vák költő szlovák szellemet formált. Virágba borult a szlo­vák líra. Pest és Prága egy­formán haragosan fordult el az önállósodó szlovák maga­tartástól. Mindkét oldalon hangoztatták, hogy a békés idillben élő szlovákságot ve­szélyes útra csábítják a déli­bábkergető Stwr és barátai. Az óta kiderült, hogy az el­szánt, romantikus irodalmi ve­zérek reális tervet kovácsol­tak. A szlovákság nemzetté szervezése, a népdalliteratúra nemzeti irodalommá alakítása sikerrel járt.” Szalatnay úgy mondja el ne­künk a két szomszéd nép iro­dalmának életét és fejlődését, hogy azt mindvégig a társada lomba ágyazottan, a társada­lom felől is nézi. Egyik másik során átsüt a magyar szív he ve, de azt is megérzi az olva­só, hogy a csehek és szlovákok irodalma a szerzőnek szívügye A két könyv kiváló tartalmi és stiláris értékei mellett a. szerző végtől-végig tartó tár­gyilagosságra törekvése is nyilvánvaló. Dr. Szilády Jenő SZEMTELEN! — mondjuk felháborodva annak az embernek, aki nem tud különbséget tenni. Nem veszi tekintetbe, kivel áll szemben. Úgy tesz, mintha nem látna, nem lenne szeme. Pedig jól látja a dolgokat. Kellemetlen, bántó, sértő. Olyan mint a légy. Az sincs tekintettel semmire. Rászáll mindenre. Nem különböztet. Ezért szennyez és fertőz. Szemtelen az az ember, aki nem tesz különbséget nő és férfi, öreg és fiatal, egészséges és beteg, jó és rossz, szép és csúnya, igaz és hazug között. Akinek minden mindegy. Szemtelen, aki úgy bánik a személyi tulajdonommal, mint­ha az övé lenne, de az is, aki úgy bánik a társadalom által megtermelt javakkal, mintha azok senkié se lennének. A szemtelen az embert is úgy kezeli, úgy gondolkodik és úgy beszél róla, mintha az em­ber senkié se lenne. Nem ve­szi figyelembe, nem tiszteli azt, ami az embert emberré teszi és minden más teremt­ménytől megkülönbözteti. A szemtelen ember ma a film, az irodalom és a színpad állandó témája — világprobléma lett. Evangélikus meggyőződé­sünk szerint a szemtelenségre orvosság, szemgyógyító ir, — hogy ránézhetünk Istenre. Rá­tekinthetünk, mert nem fordí­totta cl tőlünk arcát, rajtunk tartja szemét. Figyelembe ve­szi, amit sokszor figyelmen kí­vül hagyunk, azt, ami az em­bert emberré teszi, de azt is, ami az embert elidegeníti ön­magával szemben, a másik embertől és Tőle. Látja a bűnt. „Isten szeme mindent lát” — írja lineájára tréfás-komo­Lukács 11,14—28 lyan a kisdiák. De hol van Isten szeme? Ki látta? Hon­nan néz ránk? — Nincsen túl messze, se túl közel hozzánk, Mindkettő akadályozza a látá­sát. Isten szeme a Golgotáról néz ránk, a keresztről. Nem elvont általánosságban, hanem egy konkrét személyben néz ránk Isten szeme — a Jézus Krisztusban, ö Isten szeme- fénye. A szeretett Fiú. Aki őt akceptálja, aki reánéz — gyó­gyulni kezd a szemtelenség­ből. Az evangélium azért mutat rá Jézusra: íme az Isten bá­ránya, aki hordozza — elve­szi — világ bűneit! — hogy őt komolyan vegyük és meggyó­gyuljunk. Gyógyuljunk napon­ta a figyelmetlenségből, fele­lőtlenségből, tiszteletlenségből. Hogy szemünk a test lámpása legyen. Aki megpróbálta, aki naponta próbálja, megérti böjt 3. vasárnapjának beveze­tő zsoltárigéjét s boldogan tesz vele együtt hitet: Szeme­im mindenkor az Úrra néz­nek ... Benczúr László IMÁDKOZZUNK Ef. 5, 1—9. Szerető mennyei Atyánk! Mélységes bűnvallomással mond­juk el szent színed előtt, hogy nem vagyunk követőid, nem járunk szeretetben. Szóval valljuk, hogy Krisztus szeretett bennünket és életét adta ajándékul értünk. A Krisztus paran­csolta szeretet helyett tisztátalanság, fösvénység és undokság van köztünk. Kérünk, hogy a bűn sötétségéből vezess át bennünket a vi­lágosságba. Engedd, hogy versengés és hatalomkeresés helyett szolgáljuk embertársainkat. Taníts meg arra a tudományra, hogy mások felett nem uralkodnunk kell és nem arra rendel­tettünk, hogy kihasználjuk felebarátainkat, hanem, hogy né­kik szolgáljunk. Krisztusunk, Te életedet viszed áldozatul az oltárra, kien­geszteled a haragvó Istent a bűnbe merült emberiséggel. Szen­vedésed adjon erőt az új életre. Arra az új életre, amelynek lépcsőm fölemelkedve közelebb jutunk hozzád a Szentlélek által. Add a világosság gyümölcseit a világ minden népének: jósá­got, igazságot és békességet. Hűségeddel taníts hűségre, szereteteddel szeretetre. Kérünk hallgass meg bennünket, most és mindörökké. Ámen. Szándékosan kerülöm a filozófiai szakkifejezéseket. A gondolkodó emberhez fordulok, fel akarom kelteni ismét az elemi gondolkodást a lét feltörekvő kérdéseiben, ame­lyek ott vannak minden emberi lényben. A. Schweitzer

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom