Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-03-21 / 12. szám

KP. BERM. BP. Ti. ÖRS ZÁ GOS EVANGÉLIKUS HETI L A P XXX. ÉVFOLYAM, 12. SZÁM 1965. március 21. Ára: 1,40 forint Két évtized /Hagy mester volt, aki szétszórt kövekből összerakta a mo- ™ zaikképet, amelynek ezt a nevet adhatnánk: Magyaror­szági Evangélikus Egyház. Két évtized munkájának gyümölcse vagyunk. Nem volt ez egyszerű feladat. Olyan mozaikkövek- böl állt össze a kép, amelyek között megtaláljuk a régiekből a használható elemeket, — azokat, amelyek színűket, fényű­ket megőrizték —. de sok-sok új kövecske is ott ékeskedik, amelyeket a Mester beleillesztett, hogy műve teljes legyen. És ha alaposan szemügyre vesszük a dolgokat, a Mester még mindig azon fárrad, hogy tökéletesítse a képet. Valahogy így alakította, különböző színű és értékű kö­vekből Isten egyházunk képét. Így szedte össze a szétszórt, a viharban elkallódott köveket. Nem tartotta mindegyiket mél­tónak arra, hogy beépítse az új képbe. A hibásakat, a fényü­ket vesztetteket félretette. Az új kép harmóniáját, tartósságát kockáztatta volna vele. 4 mikor elkezdte Isten egyházunkban a válogatásnak ezt a munkáját, nemcsak nem akartuk megérteni, de a meg- ttemértés mellé sok-sok ellenszenvet is párosítottunk. Ki mert akkor önös érdekből a mánál tovább gondolni? Ki mert az egy­ház Urának hinni, amikor hatalmas perspektíva elé állította népét? Ki mert alázatosan és engedelmesen „igen”-t mondani, amikor az egyház népét a jövendőbe vezető útra állította? Bi­zony, emberek voltunk, bátortalan, félszeg emberek, akik előtt a tegnap sokkal nagyobb realitás volt, mint a holnap. Indult tehát azzal a nagy munka, hogy megnemértés és el­lenszenv kísérte. Indult azzal, hogy sok „prófétája” támadt az egyháznak, akik az útszélen „károgtak”: „Kár minden fárad­ságért”, és ha ők nem építik az egyházat „még az Isten is hiá­ba fárad”! Indult azzal, hogy a gyámoltalanul elindulókat visszahúzták: „Álljatok meg! Nem látjátok hova visz ez az út?” Gátat építettek és buktatókat ástak, mert az könnyebb volt, mint a bizakodó együttmenetel. Mert a szétválasztás és meg­különböztetés mindig könnyebb, mint a bizalom és szeretet, amellyel viszont hamarabb értünk volna célhoz. Egyházmentés és egyházféltés bizonytalan érveivel álcáz­tak egy tétova lelkiismeretet. Az a világ, mely körülöttünk kibontakozóban volt, rövid ideig tart és ezért jobb, ha az egy­ház makulátlanul átmentődik egy tartósabb világba. Hogy ez a nemzedék is Isten igéjére vágyik, vigasztalására és bűnbo­csánatára szorul, az lényegtelen volt. A vajúdás keserves évei meghasonlást eredményeztek. Bi zony. a csodával határos, hogy Isten a meghasonlásbái mégis valamilyen egységet munkált ki. Hogy az egyhelyben topogás- ból előrelendített, hogy a vargabetűkkel ide-oda kanyargó kez­deményezéseket határozott cél elé állította. fa bonyolultabban is, de alapjaiban az lett a kérdés, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház hogyan tud egyház lenni a szocializmusban? Adva volt egy új társadalmi, gazda­sági rend, amely a többségé, a magyar népé lett. Adva volt egy új államtípus, ideológiájában marxista, materialista. Van-e he­lye ebben az államban az egyháznak? Ez volt a kérdés. A pesszimisták véleménye szerint nincs. Alternatíva elé szólí­tották: vagy az egyház, vagy az állam! Azok. akik a hit realiz­musából éltek, azt mondották: Van! mégpedig nem a kultúr­harc mezején, hanem az őszinte, kölcsönös bizalom és megér­tés útján. Ebből a nézőpontból vállaltuk a ,,Megegyezést’ a szocia­lista állammal és mertünk egyházépítéshez fogni. Mertünk zsinatot összehívni és kialakítani egyházunk mai arculatát. Azt mondtuk, hogy a magyar falvakban és városokban lesz igehirdetés és erről, valamint utánpótlásról gondoskodni kell. Bessz igeolvasás és az Igét nyomtatott formában eljuttatjuk a hívekhez. Gondoskodni fogunk az élet elesettjeiről és felállí­tottuk az intézményes diakóniát. Bátran megnyitottuk egyhá­zunk kapuját a világ valamennyi keresztyéné előtt, és nem féltünk gazdagítani a magunk hitével testvéreink hitét. Hit­tünk abban, hogy akik igénylik az igehirdetést és egyházunk diakóniáját, azok. áldozatot is vállaltak érte és szakítva a régi hagyományokkal, önkéntes útra tereltük az egyház fenntartá­sát. gait és egyházszeretet kovácsólódott egybe ebben az engedel- mességben. Kibírtuk a kritikát, az ellenszenvet, a rossz- indulatot. Húsz kerek esztendő arról tanúskodik, hogy Isten kezében eszköz voltunk és ha olykor nem is értettük meg vilá­gosan parancsát, ami emberi erőnkből és tehetségünkből fa­kadt, szolgálatába állítottuk. Nem ia mi feladatunk lemérni dolgainkat. De egyet világosan látunk: ha megrekedtünk volna valahol húsz évvel korábban, vagy az elmúlt évek rosszemlé­kezetű állomásainál, sok minden kérdésessé válhatott volna az egyházban. Egyházunk nagy mozaikképét mutatjuk be a következő cikkeinkben, ahogyan a nagy Mester gondos művészettel össze­rakta. Húsz esztendő eseményeit próbáljuk megeleveníteni. Látni fogjuk, hogyan őrizte meg a múltból a jót, az értékest, és hogyan alkalmazta az újat. a korszerűt, hogy a mai idők követelményeinek megfelelően helytálló legyen Jézus Krisztus egyháza. A munka közben adódott nehézségek szolgáljanak okulásul. Az építés öröme pedig ragadjon magával bennünket, hogy további munkára serkentse mindazokat, akikben hit és egyházszeretat lobog. Rédey Pál AZ EZERARCÚ AFRIKÁBAN V. Tizenötezer km repülőgépen — Első benyomások fí° Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága enugui ülésének leírása után szeretném megismertetni olvasóinkkal utazásunk körülményeit és azokat az afrikai országokat, amelyekben jártunk. Igen sok élményben volt részünk, ugyanannyira, hogy az Evangélikus Élet hasábjain csak egy kis részét tudom közölni. Mégis igyekszem, hogy legalább va­lami bepillantást engedjek Olvasóinknak Afrika társadalmi és egyházi életébe. A Lutheránus Világszövetség Sajtószolgálatának március 1-i különszáma arról a tragi­kus eseményről ad hírt, hogy Jörgen Nörredam, a Lutherá­nus Világszövetség munkatár­sa, Tanzániában életét veszí­tette kisleányával és egy má­sik utasával együtt. Nörredam saját repülőgépével startolt Nyugattanzániában, de repülő­gépe kigyulladt és lezuhant. Felesége és egy másik mun­katársa súlyos égési sebeket szenvedett, de életben maradt. JANUÁR 8-ÁN INDUL­TUNK EL Dr. Bartha Tibor református püspök úrral a Fe­rihegyi repülőtérről. Éppen ezen a napon Budapesten nagy pelyhekben esett a hó és a hőmérő is a fagypont alatt volt. Miközben a hóesés­ben beszálltunk a Milano— Róma felé induló repülőgép­be, arra gondoltunk, hogy Af­rikában most 30—35' fokos meleg van és hogy is fogjuk majd elviselni a nagy hőmér­séklet-különbséget. Feleségem és Bartha püspök úr felesége a búcsúzásnál úgy néztek ránk, mint akiknek a szemé­ben valami ilyesféle volt: „Ti most valószínűtlen messzeség­be mentek és nagyon féltünk benneteket.” őszintén meg kell mondanunk — bármeny­nyit Is utaztunk a világban — ez az utazás és a vele járó szolgálat számunkra is nehéz­nek tűnt, de hittük, hogy Is­ten kezében maradunk a re­pülőgépen is és Afrika föld­jén is. KÉT NAPOT TÖLTÖT­TÜNK ROMÁBAN azzal a céllal, hogy némileg szoktas­suk magunkat a ránkváró nagy hőmérséklet különbség­re. Rómában meleg napfény fogadott bennünket: 10 fokos meleget mutatott a hőmérő. A római kertek némelyikében ott sárgállott a fákon a man­darin, a narancs, melyeket a kert gazdái ősz óta otthagy­tak a fán. A budapesti sűrű hóesés után különösen hatott ránk a fákon csüngő sok na­rancs és mandarin! JANUÁR 11-én, HÉTFŐN délben szálltunk fel Rómában a Londonból érkező és Rómán át Lagosba tartó hatalmas turbólégcsavaros repülőgépbe. A gép a Nigériai Légitársaság tulajdona volt. A pilóták és a műszaki személyzet angol volt, de a stewardok és stewardes- sek már négerek voltak. Az utasok között hamarosan fel­fedeztük a Központi Bizottság néhány tagját, akik Angliából és Amerikából utaztak Enu- guba. GÉPÜNK RÖMÄT EL­HAGYVA átrepülte a Földkö­zi tengert, a tenger kék vize a többezer méter magasságból inkább feketének látszott. Va­lahol Tripolis körül érhettünk Afrika fölé. Az ..afrikai me­leg” azonban a repülőgépben természetesen nem volt érez­hető. annál is inkább nem, mert 9 ezer méter magasság­ban 40 fokos hideg van! Át­repültük Líbiát, majd az óriá­si Szahara sivatagot. Még a többezer méter magasságból is hihetetlenül kietlennek lát­szott ez a terület. Sehol egy kis megművelt terület, vagy erdő, vagy falucska! Majd keresztül repültük Niger Köz­társaságot és végül majd­nem 6 órai repülés után le­szállt gépünk Nigéria egyik nemzetközi repülőterén Kano- ban. AMIKOR MEGÉRKEZ­TÜNK KANO FÖLÉ, már erősen ránk esteledett és ott a nagy magasságban találkoz­tunk először Afrikával. A le­nyugvó nap csodálatos módon színezte a kisebb-nagyobb fel­hőket. A narancs, a lila, a kék és a fekete színek „tob­zódtak” az égen. Kanoban egy rövid időre „pihent” a gépünk és ez alatt kiszálltunk a gép­ből. Sokáig nem fogom elfe­lejteni az első lélegzetvétele­ket az afrikai levegőből. Szin­te megszédültünk, amikor Bartha püspök úrral kilép­tünk a gépből és kezdtünk le­felé menni a lépcsőkön. Bár este 8 óra körül járt az idő, több mint 30 fokos hőség vett bennünket körül! Budapestről magunkkal hozott ruháink hattam, hogy a fiatal nigériai állam a lagosi Pedagógiai Fő­iskola területén, milyen szép és kényelmes lakásokat bocsá­tott rendelkezésére a külföldi tudósoknak. AZ ELSŐ AFRIKAI ÉJ­SZAKÁT a lagosi repülőtér szállodájában töltöttük. A ha­talmas pálmafákkal körülvett szálloda minden igényt kielé­gített. Szinte hihetetlennek tűnt az első pillanatokban az, hogy az őserdő szélén egy ilyen jól berendezett és mo­dern szálloda van. Bizony az első nagy élmények annyira felcsigáztak bennünket, hogy majdnem álmatlanul töltöttük ezt az éjszakát. Pedig reggel korán már tovább kellett re­pülnünk a Központi Bizottság egyszeriben „viselhetetlenné” váltak! A levegő rendkívül párás volt, csak később tud­tuk meg, hogy a pára tartal­ma 95—99% között szokott váltakozni. A repülőteret cso­dálatos kék és piros virágú bokrok vették körül, odébb pedig pálma és banánfák kör­vonalai tették nagyon roman­tikussá az egész képet. KANOBÖL EGY JÓ ÓRAI UTAZÁS UTÁN érkeztünk meg Nigéria fővárosába La­gosba. Ha lehet fokozni, itt még nehezebben viseltük a forró párás levegőt. A fővá­ros ui. a tengerparton fekszik és még párásabb a levegője, mint Kanoé. A lagosi repülő­téren igazán „hazai” szeretet­tel fogadott bennünket a Ma­gyar Nagykövetség. Jó volt éreznünk, hogy Afrikában már az első percekben is egy kicsit „otthon” vagyunk! Nagy meglepetésünkre ugyancsak várt bennünket a repülőtéren Dr. Bukovszky Ferenc buda­pesti egyetemi docens és fe­lesége. Bukovszky tanár az UNESCO révén került Lagos­ba és két év óta az ottani Pe­dagógiai Főiskolán fizikát ta­nít. Nemcsak azt volt jó ta­pasztalni, hogy a közöttünk fennálló régi barátság még Afrikában is érvényes, hanem azt is jó volt tudni, hogy a magyar tudósok Afrikában is megállják a helyüket és szíve­sen vállalják a független új afrikai államokban az ifjúság képzését. Amikor két héttel később — Enuguból visszajö- vet — lakásán is meglátogat­hattam Bukovszky Ferencet, akkor viszont azt is tapasztal­ülésének székhelyére, Enugu- ba. Lagosból több mint 3 órai repülőút után szálltunk le Enuguban. Útközben rövid időre leszállt a gépünk Iba- dan-ban, amely Nigéria egyik legnagyobb városa és különö­sen egyeteméről híres. Itt a repülőtéren találkoztunk elő­ször az afrikai gyíkok sokasá­gával. Ezek a gyíkok legalább háromszor-négyszer akkorák, mint a magyarországiak és nagyon színes kis állatok: sár­ga-, kék- és fekete színek tar­kítják őket. Ügy futkosnak a repülőtér betonján, mint aho­gyan nálunk néha a verebek lepnek el egy-egy területet. Lagosból Enuguba való repü­lésünk teljes hosszában az ős­erdő felett történt. Mivel gé­pünk jóval alacsonyabban re­pült, mint a nagy interkonti­nentális repülőgépek, jól kive­hetők voltak a repülőgép ab- lakából a kis néger-falvak, apró házaikkal és az őserdő rengetege. Magasból is jól meg lehetett figyelni, hogy ezeket a kis falvakat is szerte az őserdőben a legtöbb helyen utak kötik össze, mert ma már az őserdőben sem lehet a régi értelemben vett „robinson- életet” élni. MEGÉRKEZVE ENUGUBA, természetesen kíváncsian vár­tuk, hogy milyen lesz a szál­lásunk. Hiszen arról volt szó, hogy a Központi Bizottság 10 napos ülése alatt kellett szálláshelyünkön tartózkod­nunk és nem volt mindegy, hogy a nagy hőségben „hol és hogyan” is fogunk lakni. Csak bámultunk, amikor a repülő­térről megérkezve, autóbu­szunk megállt egy modern szálloda előtt. Ez volt a Hotel Presidential. A négyemeletes szálloda kényelmes, ragyo­góan tiszta szobáiban talál­tunk otthonra. A nagy hőség mérséklése céljából a szállo­dának légkondicionáló géphá­za van, amely valamennyi szoba és helyiség levegőjét hű­vösen tartotta. Ügy, hogy amíg a szállodában tartózkod­tunk, a nagy hőségből semmit nem éreztünk. Ez a luxusszál­loda a nigériai államnak 1,4 millió fontjába került! (Több mint 100 millió forint.) A szállodához tenisz és golfpá­lyák, továbbá tisztavizű uszo­da is tartozik. A szálloda ét­termében a néger személyzet nagy hozzáértéssel és kifogás­talan udvariassággal szolgálta fel az ételeket. Az ételek is jóízűek voltak és úgy látszik az afrikaiak a főzésnél valami paprika-féle fűszert is hasz­nálnak, mert néha egészen magyar izeket éreztünk az étkezéseknél. A higéniára a szállodában annyira vigyáz­nak, hogy a vizet előbb min­dig forralják, aztán jégszekré­nyekben hűtik és úgy teszik az asztalra. Miközben tudtuk, hogy Budapesten esik a hó, különös volt számunkra, hogy az elénk tett vizeskancsókban jégdarabok tartották a vizet mindig frissen. Ha a szállodából kiléptünk azonnal kivert bennünket a veríték, mert a 35 fokos hőség mégis csak nagy különbséget jelentett számunkra! És oda­kint olyan forrón sütött a nap, hogy hajadonfőtt alig lehetett £>ár lépést is tennünk. Szállo­dánk ablakából kitekintve, láttuk, hogy a négerek túl­nyomó része is nagy kalapok­kal védekezik a tűző nap ellen. (A továbbiakban elmondom majd, mit láttunk Nigériában, továbbá Ghánában, Elefánt csontparton és Sierra-Leoné- ban J Folytatjuk. D. Káldy Zoltán Az ökumenikus Tanács ülése A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa március 16-án, kedden délelőtt 11 órakor tartotta közgyűlését az evan­gélikus egyház tanácstermében. A közgyűlés napirendjén Szamosközi István református püspök áhítata után dr. Bartha Tibor püspök beszámolója szerepelt az ökumenikus Tanács 1964. évi működéséről és az ahhoz fűződő határozati javaslatok. Dr. Kenéz Ferenc főtit­kár az ökumenikus Tanács irodájának tevékenységéről, D. Káldy Zoltán püspök a tanulmányi munkáról, Dr. Esze Tamás pedig a bibliáról számolt be. A költségvetési és egyéb kérdések tárgyalása után Nagy József, a Baptiste Egyház el­nöke áhítattal zárta be a közgyűlést.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom