Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-10 / 2. szám

KP. B£EM. BP. Ti

1965-ben is kap\a egyházunk a rendkívüli államsegélyt

Az Állami Egyházügyi Hivatal tájékoztatta Egyházegyetemünk elnökségét, hogy kérésére a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány engedélyezte 1965-re az egyezmény szerinti államsegély összegén felüli rendkívüli államsegélyt, az előző évi összegben. Egyházunk köszönetét ezúton is kifejezzük államunk hathatós segítségéért s a mögötte levő bizalomért

D. Káldy Zoltán püspök Afrikába utazik

Az Egyházak Világtanácsa 100 tagú Központi Bizottsága 1965. január 12—21 között tartja ülését a nigériai Enugu városában. Ismeretes, hogy az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága évente szokta üléseit tartani. Lehetőség szerint az üléseket mindig más és más világrészben tartják. A Központi Bizottság legutolsó ülése 1963-ban volt az észak-amerikai Bochesterben.

Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának két magyar tagja van: Dr. Káldy Zoltán püspök és dr. Rartha Tibor református püspök. Mindketten január 8-án indulnak a Ferihegyi repülőtérről;

A Központi Bizottság által kiadott program szerint az Ülésen igen jelentős tárgysorozati pontok szerepelnek. Többek között előadások hangzanak el és határozatok születnek a faji kérdéssel, a népeik békés együttélésével, a II. vatikáni zsinattal, a vallásszabadsággal kapcsolatban. De szerepel a tárgysorozaton az új főtitkár megválasztása is.

Köztudomású, hogy Nigéria 1960. okt. 1-től független afrikai állam, amely azonban a Brit Nemzetközösség tagja. Területe több mint 10-szer nagyobb Magyarországénál (925 000 négyzetkilométer). Lakóinak száma 50 millió körül mozog. Enugu városa a keleti tartományban van. Nigéria lakóinak túlnyomó része vallásilag az animizmushoz, illetőleg a fetisiz- mushoz tartozik, de jelentős a számuk a mohamedánoknak is. A keresztyén misszió ezen a területen több mint 100 évvel ezelőtt jelent meg, és azóta is folytatja munkáját Ennek gyümölcseképpen jelenleg találhatók Nigériában pres- biteriánusok (reformátusok), anglikánok, baptisták, metodisták és rám. katolikusok. Számukat pontosan nem tudjuk. Van teológiai szemináriumuk s kórházuk is.

Általában tudjuk, hogy Afrika 220 millió lakosa közül kb ÍO—12% keresztyén. Ebből 13 millió róm. kát., 9 millió protestáns és 6 millió ortodox (kopt).

A magyarországi evangélikus egyház történelmében ez az első eset, hogy egyik püspöke Afrikában végez szolgálatot. Ez a szolgálat beleillik a népek barátságának és a keresztyén egyházak testvéri közösségének ápolásába. Reméljük, hogy ennek nyomán az eddiginél szorosabb kapcsolatok fejlődhetnek majd ki magyarországi protestáns egyházaink és néhány afrikai protestáns egyház között. Ez annál is inkább kívánatos volna, mert egyházaink — amelyek küzdenek a faji egyenlőségért — az afrikai egyházakkal való testvéri beszélgetésben ismernék meg a faji kérdés igazi mélységeit és ennek nyomán konkrétabbá válhatna szolgálatuk.

Legyen azért áldás magyarországi protestáns egyházaink Afrikába induló kiküldöttein. Legyen gyümölcsöző ottani szolgálatuk.

IMÁDKOZZUNK

Róm 12,1—5.

Áldunk téged, Istenünk, nagy irgalmadért, amelyet nyilvánvalóvá tettél Jézus Krisztus által. Megkönyörültél a kegyelmedet kereső emberen, és te magad hoztál áldozatot értünk Jézus Krisztus halálával. Megszabadítottál bűneink gyötrő terhétől, és szabaddá tettél arra, hogy önmagunkat, testünket, lelkünket, életünket hálás örömmel szánjuk oda szolgálatodra.

Kérünk téged, Istenünk, taníts minket igazi istentiszteletre. Világosítsd és újítsd meg értelmünket Szentlelkeddel. hogy megismerjük akaratodat. Láttasd meg velünk, hogy jó és tökéletes a te akaratod, általa nem korlátozod és terheled, hanem gazdagabbá teszed életünket. Szentlelkeddel erősítsd akaratunkat, hogy ne csak szánkkal, hanem cselekedeteinkkel is dicsőítsünk téged, és mindennapi életünk képmutatásnélküli istentiszteletté legyen. Szentlelkeddel indíts igazi emberszere- tetre, hogy embertársaink javát keresve szolgáljunk neked.

Áldunk téged, Istenünk, hogy Jézus Krisztusban sokan egy test vagyunk, egymásnak pedig tagjai lehetünk. Megajándékozol egyházadban az evangélium világosságával, a szentségek erejével, a testvérek közösségével. Megengeded, hogy egymás hitén épüljünk, és megújítod reménységünket az isten- tiszteleti közösségben, hogy el ne fáradjunk a mindennapi szolgálatban.

Kérünk téged, Istenünk, add nekünk az igazi hit józanságát, hogy se el ne csüggedjünk, se el ne bizakodjunk. Engedd, hogy megtaláljuk egyházadban és az emberek között helyünket és szolgálatunkat, amelyet nekünk szántál hitünk mértéke szerint. Indíts arra, hogy' a megértést és egyetértést munkáljuk családunkban és gyülekezetünkben, munkahelyünkön, népünkben és az emberek között. Áldd meg életünket, hogy embertársaink javára és a te dicsőségedre legyen, az Ür Jézus Krisztusért. Ámen.

Isten törvényével és evangéliumával és a szeretet cselekedeteivel

Szép hagyomány egyházunkban, hogy Újév alkalmával a lelkészek és presbiterek gyülekezeteik képviseletében, valamint különböző egyházi hivatalok és intézmények dolgozói felkeresik egyházunk legfőbb vezetőit, hogy kifejezzék tiszteletüket, ragaszkodásukat, életükre és további szolgálatukra Isten áldását kérjék. Az is hagyomány, hogy a Déli Egyház- kerület püspökét Újév napján, az Egyetemes Egyház elnökségét az új esztendő első munkanapján köszöntik munkatársai.

Újévi köszöntés a Déli Egyházkerületben

Üjév napján, a délelőtti istentiszteletek végeztével keresték fel hivatalában D. Káldy Zoltán püspököt, a pesti oldalon levő gyülekezetek lelkészei és presbiterei. Az együttlét közös énekléssel és imádsággal kezdődött. A gyülekezetek, lelkészek és presbiterek jókívánságait Koren. Emil esperes tolmácsolta. Visz- szaemlékezett* az elmúlt esztendő eseményeire, amelyek

közül is kiemelte azt, hogy D. Káldy Zoltán püspököt a pozsonyi Teológiai Akadémia díszdoktorává avatta. Idézte a püspök díszdoktori előadásának alaptémáját: az egyház létformája a diakónia. Köszönjük — mondotta az esperes —, hogy D. Káldy Zoltán püspök nemcsak előadást tartott a diakóniáról, hanem az elmúl! esztendőben is elénk élte ennek legszebb formáját, aho- I

Bízzatok! Én vagyok!

Mk 6, 45—51.

Részletek Weltler Rezső esperes január 3.-1 rádiós igehirdetéséből

ÜJÉV LEGELEJÉN JÁRUNK. Igénk időszerűsége éppén abban van, hogy minden év titokzatos és kiszámíthatatlan, mint a galileai tenger. Tele van előre nem látható veszélyekkel. Ezért énekelték hajdanában az újévi indulás nagy óráján: „Ki elkormányzod életünk hajóját, a nagy szeszélyes élet tengerén...” Az 1965-ös évszámmal kifutott hajó utasai hasznos és vigasztaló tanítást kapnak ebben az igében arról, hogyan lett egykor békesség a viharban.

Alapigénkben két világ áll szorosan egymás mellett. Egyik oldalon veszélyes vihar tombol, és az éjszaka uralkodik kísértéseivel és életveszélyével. Egyik oldalon a zajló élet, amelyben mindenki, a tanítványok is tele vannak munkával, szorgoskodással, mert ez az év sem lesz sétahajózás a Dunán!

A másik oldalon Jézus imádságának mélységes csendje honol: A hit világa. Jézus, emberektől visszavonulva, a hegyen, marad, hogy előbb mélyet szívjon imádságban az örökkévalóság levegőjéből. Utána ismét rendelkezésre áll munkában és segítségben a tanítványoknak. Kész békességet teremteni a nagy viharban.

Hogyan juthatunk el kísértések és veszélyek között is Jézusnak ehhez a nagy csendességéhez —, éppen mi, az 1965-ös évszámmal kifutott hajó utasai?

Keressük igazán végre az Atya kezét! Akár élünk, akár halunk, ebbe a kézbe metszetett bele nevünk, és az Isten arca, melyből jóságos atyai szem villan felénk. Annak lesz békessége, aki keresi az új évben ezt a szemet, ezt a kezet és ezt a szívet.

DE EBBEN A HELYZETBEN IS necsak önmagunkért könyörögjünk, hanem a többiekért is körülöttünk. Minden betegért és hajótöröttért. Mindenkiért, ki könnyes szemmel lépett a hajó fedélzetére, mivel bátyújában benne van az ó évből áthozott gondja, bánata. Minden népért és nemzetért, mely szabadságra, és emberibb életkörülményekre vágyik. Az egész emberiség békés és boldog holnapjáért. Akinek túl hosszú a keresztyén gyülekezet imádságának ez a sugara és túlzottan merész ívelésű a távlata, az csak a hajójegyét váltotta meg, de otthon felejtette istenfiúsága személyi igazolványát: keresztlevelét és keresztyén felelősségérzetét. Kinek szívébe és imádságába újévi terveibe nem fér bele az afrikai néger, annak életszemléletéből általában kiszorul a közvetlen szomszédja is. A galileai tengeren hajóra szállt tanítványok tudták, hogy egy Atyának gyermekei és Jézus tanítványai, akit Isten elküldött az egész világ megváltására.

Akik először Istennek országát keresik, nemcsak Isten arcát, hanem a testvéreket is, akik velünk együtt szeretnék az életet szeretni és jobb napokat látni, akik keresik a megfáradtakat és megterhelteket, azoknak akkor minden más, többek között szívük békessége is megadatik!

Mikor beesteledett, a hajójuk tengeri viharba kerül. A tanítványok csak vesződnek, kapkodnak, de nem könyörögnek. Krisztus pedig ott áll a hegyen és imádkozik, hogy utána azonnal meginduljon a halállal viaskodó tanítványai felé. Egynek virrasztani kell! És ez az egy, az Egyetlen, belehelyezi kezünket az Atya örök kezébe. Egy virraszt, egy közbenjár érettünk.

NAGY VIGASZTALÁSUNK, hogy Jézus hozzánk jön, értünk jön a háborgó tengeren, ö mindig velünk van. Most is útitársunk akar lenni, hogy megáldjon és megőrizzen bennünket egyenként, családunkkal és egész népünkkel. Nem kísérőként, még kevésbé kísértetként akar velünk jönni, hanem mini az évekből összetevődő életünk Ura. Mint az 1965-ös esztendő kegyelmes Ura, aki megfékezi a rosszat és békességet teremt a nyugtalan erők viharában. Jó így indulni, hogy az Ö szavát halljuk: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!

gyan szolgált az egyházban,

gyülekezeteket látogatott, részt vett az Egyetemes Egyház munkájában és mindezt a dia- lcóniai szó] gálát szemléletével.

D. Káldy Zoltán püspök meleg szavakkal köszönte meg az üdvözlést és többek között ezeket mondotta: A Déli Egyház- kerület püspökének a pesti gyülekezetek presbitériumainak részéről most már hagyományossá vált. A megtiszteltetésen kívül azért jelentős ez az esemény, mert láthatóan is mutatja, hogy az egyház elhívott vezetői mögött ott állnak nemcsak a lelkészek, hanem a gyülekezetek is. Ma már a gyülekezetek túlnyomó többsége ragaszkodó bizalommal áll az egyház püspökei és hivatalos testületéi mögött. Azok a mesterkedések, amelyeknek célja az „egyházvezetőség” és a „gyülekezetek” különválasztása volt — még néhány évvel ezelőtt is — megbuktak. Az a 95 gyülekezet, amelyet az elmúlt 6 esztendő alatt meglátogattam, egyértelműen juttatta kifejezésre bizalmát és szere- tetét az egyház vezetői iránt.

Az 1965. esztendő első napján lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy egy olyan évre virradtunk, amelyben meg fogjuk ünnepelni hazánk felszabadulásának 20. évfordulóját. Ez év április 4-én lesz húsz esztendeje annak, hogy a szovjet hadsereg kiűzte hazánk földjéről a hitlerista hadsereg utolsó maradványait is. Az elmúlt húsz év alatt újjáépült ez az ország és népünk igen nagy utat tett meg a fejlődés útján. Magyarországi evangélikus egyházunk is nemcsak magára talált az elmúlt két évtizedben, hanem megtalálta helyét az új magyar világban és felismerte azt az utat, melyen szolgálatát betöltheti.

Nem tudja helyesen értékelni hazánk fejlődését és népünk előrehaladását az, aki elfelejti, hogy 20 esztendővel ezelőtt honnan indult el országunk és népünk. Kell látnunk a kiindulást és a hátteret: közel 1 millió magyar pusztulását a háborús események során, a gazdasági elesettséget, a társadalom szétesettségét, a lerombolt városokat, hidakat... Innét indultunk! És ma: felépültek a városok és falvak, áz utolsó lerombolt híd is ott ível a Duna felett, gazdasági életünk megerősödött és tervszerűen fejlődik, kiépült a nemzeti egység, kulturális életünk virágzik, mindenki dol- gozhalik, gyönyörű családi otthonok épülnek, a népek nagy családjában hazánk is egyre jobban megbecsült.

De nem tudjuk helyesen értékelni evangélikus egyházunk mai helyzetét sem, ha itt is nem vesszük figyelembe, hogy honnan indultunk el 1915-ben. Onnét indultunk el 20 évvel ezelőtt, hogy a lelkészek, presbiterek és gyülekezeti tagok igen jelentős része nem várt semmi jót az egyházra nézve. Számoltak az egyház szolgálatának leállásával, „mártírom- ság”-gal, széteséssel,, „templomok bezárásáéval. Amikor mindez nem következett be, hanem kitűnt, hogy az egyház tovább végezheti szolgálatát, megindult a harc közöttünk az „új útért”. Voltak akik azt gondolták, hogy egyházunk új útjának valahogy „felette” vagy „alatta” kell lennie annak az útnak, amelyen magyar népünk jár. Olyanok is voltak, akik azt szerették volna, hogy az egyház új útja „keresztezze” népünk útját, sőt legyen „szembe” azzal Ezekkel a felfogásokkal szemben azoknait

volt igazuk, akik vállaltak az új magyar állammal való egyezménykötést. Ez azt jelentette, hogy az új magyar világban mi is vállaltuk népünk útját és arra szántuk rá magunkat. hogy ezen az útón egyházként járunk és pedig olyan egyházként, amely lényegéből fakadóan szolgál a rábízott drága kincsekkel: az Isten törvényével és evangéliumával és a szeretet cselekedeteivel.

Azok a lelkészek, presbiterek és gyülekezeti tagok, akik egyházunk jelenlegi szolgálatát szeretik „kisebbíteni”, és kritizálni, fel sem tudják igazán fogni, hogy milyen kimondhatatlan nagy ajándéka Istennek az, hogy egyházunk az „ún. Keresztyén Magyarországéban elkövetett mulasztásai után — úgy szolgálhat, népünk között, ahogyan valóban szolgál. Mennyire másképpen alakult volna egyházunk élete,- ha idejében nem ismerjük fel a helyes utat és „rászaladtunk” volna egy olyan útra, amely „zsákutcába” vitte volna szolgálatunkat! Gondoljunk el egy olyan evangélikus egyházat, amely nem vállalja népünk útját, hanem szembehelyezkedik azzal és harcol a kialakuló új társadalmi és politikai renddel szemben! Ha ezt egyházunk megtette volna, ma a 20. évfordulón nem arról tudnánk beszélni, hogy az- „evangélikus egyház végezheti; szolgálatát”, hanem arról, hogy „sajnos, az egyház politikai párttá lett, amely gátolja népünk haladását és így lényegé-, ben szembe áll magával a néppel”. Néha úgy érzem, hogy egyes presbiterek és gyülekezeti tagok — sőt néhány, lelkész is — nem is tudja teljes mértékben felmérni: milyen sorsdöntő volt egész egyházunk számára annak az útnak — a diakónia útjának — megtalálása és vállalása, amelyen most is járunk. A felszabadulás 20. évfordulóján minderre Isten iránti hálával kell gondolnunk.

De arra is kell törekednünk, hogy annak az útnak iránya, és tartalma, amelyen egyházunk ma jár, minél tudatosab- bá váljék a gyülekezetekben is. Azoknak a teológiai és egyházpolitikai döntéseknek, amelyek meghatározzák szolgálatunkat, ismertté és tudatossá kell lenniük még a legkisebb gyülekezet tagjaiban is. E tekintetben nagyfokú előrehaladásról beszélhetünk a gyülekezetekben. Éppen ennek álapján fejlődött ki az a bizalmi légkör, amelyben az egyház vezetése folyik. Mégis tervszerűen kell végezniük elsősorban a lelkészeknek azt a munkát, amelyben tanítják a gyülekezeti tagokat arra az útra, amelyen járunk. Az Országos Teológiai Konferencián igyekeztünk összefoglalni azokat a teológiai felismeréseket, amelyekkel Isten bennünket az utolsó 20 esztendőben megajándékozott. Ezek a felismerések nem .egyszerűen „új”-ak, hanem gazdagabbak és nagyobb skálájúak, mint azok, amelyek szerint a második világháború előtt folyt egyházunk szolgálata. Ennek a friss teológiai munkának el kell érnie igehirdetéseken, bibliaórákon, pásztori beszélgetéseken keresztül valamennyi gyülekezetét. így leszünk valóban „egy úton járó egyház”-zá, minekutána előbb „egy értelemre jutottunk”.

Az 1965. évben a lelkészeknek nemcsak arra kell ügyel(F oly tat ás a 2. oldalon)