Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-02-14 / 7. szám

KP. BERM BP. 7%.

Újra napfényben

AKIK 20 EVVEL EZELŐTT BUDA TERÜLETÉN ELTEK, azoknak emlékeiben most újra megelevenedik a múlt, minden borzalmas emlékével. 1944. december 25-től 1945. február 12-ig óvóhelyen élni! Hosszú heteken keresztül a háború minden nyomorúsága között. Szinte egyetlen perc sem volt, amikor ne robbant volna valami. Nekünk emellett még az a próbánk is meg volt, hogy háromhetes kis fiacskánkkal kellett az óvóhelyre mennünk. Látni egy induló életet, akinek örülni akartunk, s most csak aggódni lehetett érte. Hiszen mit várhat egy gyermek, aki hosszú heteken keresztül sötét, levegőtlen pincébe van bezárva, emberek sokaságával. Nem lehet megfü- röszteni, mert nincs víz, és táplálása is állandó izgalom, hiszen édesanyjának sincs sok ennivalója. Gyarapodás helyett látni lassú sorvadását, sápadt arcocskáját. Ezek felett pedig jól tudni, hogy ha sokáig tart, akkor nem kell golyónak, vagy re- pesznek eltalálnia, — a háború elpusztítja azzal is, hogy bezárta ide, a sötét, egészségtelen óvóhelyre.

Milyen sokat kellett gondolkodni ezen, azokban a nehéz napokban. Milyen rettenetesen értelmetlennek tűnt az a konok és teljesen céltalan ellenállás, amellyel a hitleri csapatok védték házról házra Budát. S közben otthonok ezrei pusztultak el, házak tömege omlott össze és emberek haltak meg. Akkor már senki sem tudta, hogy miért?

EGY NAPON AZUTÁN CSEND LETT. Elhallgattak a fegyverek. Szinte fájt az első percekben ez a csend. Észrevettük, hogy a náci katonák eltűntek a házból. Kicsi várakozás után pedig megláttuk az első szovjet katonát. Megérkezett hozzánk is a felmentő sereg. Február 12. volt. Először talán kicsit ijedtek is voltunk. Amikor azonban meghallottuk a hírt, hogy Buda is felszabadult és nem kell tovább itt rostokolnunk, — végtelen öröm töltötte el a szívünket. A gyermekemet meglátó szovjet katona pedig minket külön is felszólított, hogy sietve menjünk innen a napfényre. Csodálatosan szép napsugaras napok voltak akkor. S a mi kicsi, elsatnyult gyermekünk pár nap alatt a napfényen újjá született. Sápadt arcocskája szép piros lett s mi újra tudtuk, hogy a miénk marad. Újra a napfényen!

EKKOR ÉRTETTEM MEG IGAZÁN, hogy ez mit is jelent. A napfény az életet, a békét, a háború borzalmainak a végét jelentette akkor számomra. Ekkor ébredt szívemben mélységes szeretet a napfény után és azóta olthatatlanul szeretem ji békét is. A háború borzalmas és nagyon embertelen. Miért akarta megölni pár hetes kicsi gyermekemet? S miért ölt meg olyan sok kicsi gyermeket máshol? Miért kényszerített mindnyájunkat, embermilliókat óvóhelyek sötétségébe? Miért rombolta össze évszázadok szorgalmas munkájának eredményeit minden válogatás nélkül? Mennyi ilyen fájdalmas „miért" tört fel akkor a szívünkből!

Amikor újra napfényre kerültünk, valami nagyon mély indulat született a szívünkben: vigyázni erre a napfényre! Na- gyon-nagyon vigyázni a megszületett békére! Azt hiszem, mindenki, aki ott volt Budán 1945. február 12-én és kijött a napfényre, ezt érezte szívében. S reméljük, hogy ezt érzi ma is. Talán közben a 20 év alatt sem felejtette el és mindent megtett életében azért, hogy napfényben élhessen.

ÉN NEM TUDOK MÁST ÉREZNI és nem tudok mást mondani ma sem: nem kívánom vissza sem a magam, sem egyetlen embertársam számára sem azt, amit ott Budán át kellett élnünk. De kívánom azt, amit azóta a napfény jelent számunkra. Kívánom, hogy minden cselekedetünk és egész életünk ebben a napfényben folyhasson. Ragyogjon ez az áldott fény életünk fölött és mi boldogan és reménységgel tudjunk benne élni. Akkor megtanultam valamiért imádkozni és ezt azóta sem felejtettem el. Mindig elmondom, amikor embereket látok elfelejtkezni a húsz év előtti eseményekről. Ilyenkor mindig kitör szívemből a könyörgés: Istenem, gondviselő Atyám! Köszönöm, hogy napfényre segítettél minket! Köszönöm, hogy újra békében élhetünk! Segítsd azokat, akik akarják a békét és vigyáznak rá! És segíts engem, hogy mindent meg tudjak tenni én is azért, hogy a béke itt maradjon közöttünk, és mindnyájan napfényben élhessünk!

Kökény Elek

IMÁDKOZZUNK

L Kor. 9, 24—27.

Mennyei Atyánk. Csillagvilágaid nem állnak egy pillanatra sem, s időd serény szárnyakon repül. Te kijelentetted, hogy mind ez ideig munkálkodói és országodat nem szűnsz meg építeni közöttünk. Áldunk, hogy valóban mindent megtettél azért, hogy üdvösséged eljöjjön hozzánk és mi megismerjünk téged. Köszönjük, hogy bennünket is meghívtál, hogy ízleljük jóságodat és bízó hittel munkatársaiddá váljunk e világban. Mindenkit fölemelsz. Használni tudod a legkisebbet is és mindenkinek adsz feladatot.

Bocsásd meg nekünk, hogy közömbösen és lanyhán viszonozzuk mindazt, amit értünk tettél és nem veszünk részt világod boldog életütemében. Prófétai nemzedékek erőfeszítése és Fiad teljes odaszánása, mint bizonyságok fellege vesz körül, és mi nem mozdulunk közönyünkből. Megváltóm, neked égető volt bűnöm és életkérdéssé tetted üdvösségemet, s mi játszunk a bűn gondolatával és nem versenyezünk szereteteddel, hogy megmentsük magunkat és másokat. Bocsásd meg, hogy számunkra a hit csak párna, hogy megpihenhessünk rajta és álbékességben ringassuk magunkat. Pedig te nem félig adtad magad érettünk és nem félig, hanem mindvégig szerettél. Taníts kemény harcot vívni a bűn ellen és a bennünk levő és mindenütt a világban található romlás ellen. Te látod milliók ínségét is és szíved égeti minden elmulasztott perc; s míg emberek küszködnek megaláztatások és szegénység között, kiáltanak és békemenetekben áznak, én csak magamra nézve élek és kis életem biztonságával törődöm. Taníts meg, minden erő bevetésével egészen emberré lenni, mint te voltál. Taníts meg, hogy küzdjek a másik ember életéért és üdvösségemért, amely országodban vár rám. Ámen.

Fáradozzatok a város békességén!

Ám. 3, 3—8, 12. Jer. 29,7

Dr. Pálfy Miklós igehirdetéséből, amelyet február 7-én tartott a rádióban

D. Káldy Zoltán püspök hazaérkezett Afrikából

A német nép halálos ítélete

D. Niemöller megbélyegzi a bonni atompolitikát

vagy az iskolaépületek renoválása közben!

Szocialista társadalmunk az embert és a magyar nép egészét igen komolyan vevő társadalomként kérdezi tőlünk, keresztyénektől; Tudtok-e fáradozni ennek a városnak a békességén? Tudnunk kell, hogy a héber békesség szó (sálóm) azt is jelenti, hogy jólét, rendezett viszony ember és ember között, azután egészség, családi békesség és mindaz, ami ezzel összefügg. Tehát nemcsak a lelki békességet jelenti Isten és az ember között — azt is! —, hanem az egész társadalmi, politikai és gazdasági életnek a rendezettségét és funkcionálását. Erre a kérdésre mi magyar evangélikus lelkészek ma már egészen egyértelműen tudunk válaszolni:

1. Akit egyszer az Isten foglyul ejtett és arra hívott el, hogy a prófétája, vagyis igéjének a következetes hirdetője legyen, az abban a tudatban végezze munkáját, hogy az Isten nem engedi ki a csapdából, hanem nyesegeti, hogy jó eszköze legyen Isten országának az építésében.

2. Akit Istennek ez a prófétai szolgálatra kényszerítő sze- retete megragadott és elhívott, annak az életében megszűnik az egyéni kegyeskedés. Annak munkaterülete nemcsak az íróasztal, a katedra, az orvosi rendelő vagy bármilyen más munkaág, hanem ez az egész város, az egész ország, sőt az egész világ. Az komolyan veszi az embert, mert komolyan veszi az Istent.

ponti Bizottságának az afrikai Enuguban tartott ülésén, és utána több afrikai egyházat meglátogattak, február „8-án

visszaérkeztek Budapestre.

A felolvasott bibliai igék első szakasza Ámos próféta el- hivatását akarja szemléltetni. Megrázó esemény volt, amikor Isten útjába állt ennek a tékeai pásztornak, és szolgálatába állította. Annyira megrendítő, hogy közérthető szavakkal nem is tudja elmondani. Csak érzékeltetni tudja a felolvasott hasonlatokkal.

Ügy történt — mondja Ámos —, ahogyan a riadót jelző kürtszó fölharsan a városban és megrémül mindenki a fenyegető veszélytől! Ahogyan a vihart jelző harang belekondul az emberek álmába és fölriadnak a vészjelre! Ahogyan a zsákmányt fogott oroszlán ordítása megremegteti a levegőt és a mesz- sze távolban is összerezzennek, megborzadnak az élők! Ügy történt, hogy Isten kelepcét tett a tékeai pásztor útjába és csak akkor vette észre, hogy nincs menekvés, amikor már húsába vágott a csapda! Ügy történt, hogy „Az én Uram, az ŰR szólt, ki ne prófétálna?!” És most azért járnak ketten együtt, Ámos és az Isten, mert „megegyeztek” egymással. Csupa kép és hasonlat. De mögöttük az a tény húzódik meg. hogy „Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni!”

Nem véletlenül választottam- éppen ezeket az igéket, amikor már csak pár nap választ el bennünket Budapest fölszabadulásának a 20 éves évfordulójától. A bombázások, a tankdübörgés, a géppuskák ropogása között nagyon sokan könyörögtek Istenhez, hogy avatkozzék bele radikálisan az eseményekbe. Hiszen úgy van, hogy a veszélyek idején szeretnénk megbújni az Isten kezében és fűt-fát ígérünk neki, ha megszabadulunk. Üj életet fogadunk! Becsületes, tisztességes életet ígérünk!

De azután elmúlt a veszély fejünk fölül és mi maradt a nagy fogadkozásokból? Az életén mindenki akart valamit változtatni. De csak annyira, ahogyan a szobája bútorát átrendezi időnként az ember. Rögtön visszahúzódunk, amikor az Isten nemcsak átrendezni akarja az életünket, hanem ki is akarja alaposan takarítani és újjá formálni! Az Isten alapossága nekünk sem volt ínyünkre. Ugvanez vonatkozik az egyházakra is. Mert amikor úgy látták, hogy összeomlik az az egész ún. keresztyén Magyarország és kultúra, amely nekik rangot és hitelt, tekintélyt és gondatlanságot biztosított, akkor megelégedtek volna a morzsákkal is, amiket Lázár szedegetett föl a gazdag ember asztala alól. Boldogok lettek volna, ha legalább két lábszárat és egv fülheayét megment belőlük az ŰR!

De amikor elmúlt a veszély, amikor megkondultak Budapesten a béke harangjai, akkor feledésbe ment a nagy fogadkozás és új életkezdés vágya! Akkor a régi rangot, a régi társadalmi és politikai tekintélyt követelte magának az egyház egy olyan országban, amely megjárta a háború poklát, amely szakított a múlttal, amely újat akart és épített a romokon, amely virágot hordott a hősök sírjaira, de a sírokban nyugvók szándékait és céljait nem akarta meghazudtolni!.

Azóta nagy iskolát járatott meg velünk az Isten. Azóta

sokszor vágott testünkbe az a csapda, amelyet az ÜR tett az utunkba hogy emlékeztessen bennünket a két fülhegyre! Azóta megtanultuk, hogy nem a próféta az ordító oroszlán ebben az országban, aki úgy akar Isten akaratának a' szószólója lenni a mi világunkban, hogy ügyet sem vet a világban történt nagy változásokra, hanem az Isten szól hozzánk, őt kell végre komolyan vennünk!

Ezért jó, ha Ámos próféta könyvének a felolvasott szakaszát ma és mindig szem előtt tartjuk. Mert az arról tanúskodik, hogy éppen mi keresztyének mennyire feledékenyek és esendők vagyunk. Elvileg elismerjük, hogy bűnösök vagyunk, de azért a tényleges bűneinkről ne beszéljünk oly nyíltan és őszintén. Persze, hogy bűnösök vagyunk! Hiszen emberek vagyunk! De azért csak hangfogóval beszéljünk arról, hogy apróbb-cseprőbb mulasztásokat követtünk és követünk el embertársaink és a közösség ellen, hogy sokszor felelőtlenek vagyunk, hogy visszaélünk fölötteseink bizalmával, hogy durvák, akarnokok és embertelenek vagyunk a másik emberhez! Mi azért elmegyünk a templomba, megmutatjuk magunkat az Istennek, mert ki tudja... De arról azért ne legyen szó, hogy mit csináltunk és mit mulasztottunk el az elmúlt héten a családunkban, a hivatalunkban,

D. KÁLDY ZOLTÁN és DR. BARTHA TIBOR püspökök, akik a magyarországi evangélikus, illetve református egyházat képviselték az Egyházak Világtanácsa KözAz atomfegyverek nyugatnémet ellenzői január 31-én Gelsenkirchenben nyitották meg az ezévi húsvéti meneteket. Több, mint 3000 ember gyűlt össze a nagygyűlésen, amelyen többek között D.Nie- möller Márton is beszélt.

Beszédében követelte, minden nukleáris- fegyver és atomkilövő állomás eltávolítását Nyugatnémetországból. „De saját nukleáris fegyvert sem tűrhetünk meg országunkban. Mert azt felebarátainknak az életükkel kell megfizetniük”. Saját népe fölött mondja ki a halálos ítéletet az" a politikus, aki megengedi az atomfegyverek rakJames P. Davis, Santa Fé római katolikus érseke Neu Mexikó észak-amerikai tartományban hivatalosan bejelentette, hogy egész kerületével együtt csatlakozni akar Neu Mexikó főként protestáns egyházakból álló egyháztanácsához és az erre vonatkozó írásbeli kérvényét is eljuttatta a Tanácshoz. Eddig is előfordult,

tározását német területen. Nie- möller beszédét többször szakította meg a jelenlevők hatalmas ovációja és tapsa.

A nagygyűlés fölhívással fordult minden német polgárhoz, hogy szálljon szembe az atomfölfegyverkezés politikájával. Fölszólítja a kormányt és parlamentet, hogy mondjon le az atomrészesedés bármelyik formájáról és javasolja, hogy a két német államból alkossanak fegyvermentes zónát. A fölhívást Niemölleren kívül eddig többek között D. Gollwitzer teológiai profesz- szor és R. Hochhuth drámaíró is aláírták.

hogy egyes kisebb katolikus gyülekezetek csatlakoztak a helyi protestáns egyháztanácsokhoz (és nem megfordítva!). Most első esetben jelentkezik egy egész katolikus érsekség és ajánlja föl együttműködését olyan ökumenikus testülettel, amelynek a tagegyházai túlnyomórészt protestáns és ortodox egyházak.

Katolikus érsek csatlakozni akar az Űkumenéhez

Máté 20, 1—16.

D szfiüfsgazia

Igazságos volt-e a példázatbeli szőlősgazda, aki egyforma — teljes — munkabért fizetett minden munkásának? Azoknak is, akik reggeltől esetig állták a keleti nap hőségét, hordozták a munka terhét. És azoknak is, akik csak az al- kony utolsó óráiban álltak munkába, a gazda hívására.

Igazságos-e az Isten, aki egyik tanítványára annyi téphet ró, a másiknak pedig látszólag olyan könnyűvé teszi az életét? Miért van az, hogy annyira különbözőek az életsorsok, látszólag annyira aránytalan a bajok, a gondok és a könnyek elosztása az emberek életében, hivő keresztyének között is? Hogyan lehet ugyanaz az örök sorsa annak, aki kezdettől a jóra törekedve éli keresztyén életét, és annak, aki egy átdorbézolt, tékozló élet után áz utolsó órában tér Istenhez, í

A vasárnap evangéliuma több oldalról is válaszol ezekre a miértekre. Először azzal, hogy elutasítja az összehasonlítást. „Vedd, ami a tied, és menj el!” Ha elkezdjük patikamérlegre rakni a másiknak és a nekünk jutott isteni ajándékokat, emögött már ott van a zúgolódás kísértése. Pedig nem látunk bele igazán senki sorsába. Annál inkább kellene azonban szemügyre vennünk, ami a mienk; elkövetett vétkeinket, mulasztásainkat, sok hitetlenségünket —- és Isten sok, meg nem érdemelt jóságát egy hosszú élet során. Végül pedig a bűnbocsánatot és az örökéletet a Jézus Krisztusban!

Rávilágít ez a példázat arra is, hogy Isten igazságossága sokszor azért olyan különös, mert ennek az igazságosságnak a szíve — a kegyelem, »A te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” — mondja a szőllősgazda. Sajátságos de igaz: sokszor azért tartjuk Istent igazságtalannak, mert nem ítél, nem büntet meg másokat, hanem érdemen felül jó és kegyelmes hozzájuk. Pedig ha nem így lenne, mi sem élhetnénk, mi sem remélhetnénk szeretetét és bocsánatát!

Végül az a vasárnap evangéliumának legvigasztalóbb, rejtett üzenete, hogy Isten még hív a szolgálatába, munkálkodásra bennünket, és az utolsó óra munkásai is teljes jutalmat nyernek kegyelmcbőL Dr. Nagy Gyula