Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-02-14 / 7. szám

Isten tettei nyomában

Egy fejesei az egyház történetéből

A KEGYELEM NAPFÉNYÉBEN

Luther utolsó napjai

Dávid és Salamon kora Izrael történetének legragyogóbb fejezete. Ha a fény mellel nem is hiányzott az árnyék, ezt az időszakot (Kr. e. XI— X. sz.) mégis így nevezhetjük a választott nép történetében: élet Isten kegyelmének nap-, lényében.

1 Dávidnak — neve való- • szlnűleg annyi, mint „szeretett” — első nagy cselekedete trónralépése után az volt, hogy elfoglalta és az egész ország fővárosává tette Jeruzsálemet. Nemcsak politikai központtá, hanem a szent frigyláda Jeruzsálembe vitelével az istentiszteleti élet középpontjává is. Ezzel kapcsolatban megszervezi a kultikus életet, s maga is ír Istent magasztaló zsoltárokat. Hadve- zéri nagyságát mutatják győzelmes hadjáratai a íiliszteu- sok, a szírek, moábiak és ammóniák ellen. A népet megszabadítja külső ellenségei hatalmaskodásától, és hosszú időre biztosítja az ország békéjét. Ugyanakkor azonban Izráel népe belső életét is elrendezi. Tanácsosokat, hivatalnokokat állít a nép igazgatására, és erős központi hadsereget szervez. Általános népszámlálást is rendel el, de ezt a művét nem tudja befejezni. Belső reformjai teljessé teszik Dávid életművét. Hosszú, negyvenéves uralkodása utolsó éveiben a hatalom kihull kezéből; a megfáradt Dávid végül is átadja helyét fiának, Salamonnak.

Salamon — a neve a „béke” szóval függ össze — tovább viszi atyja hatalmas életművét. Egyetlen háborút sem kellett vívnia, erejét egészen a nép és ország felvirágoztatására fordíthatta. Salamon legnagyobb tette a templomépítés. Hét évig épült a templom. Szépsége, művészi ékessége megragadó lehetett. De Salamon imádsága világosan rámutat: ha a templom Isten kegyelmes jelenlétének helye is, másfelől Öt nemhogy a templom, de még az egek egei sem fogadhatják be (1 Kir. 8, 27). Ha pedig Izráel elfordul az Úrtól, a templom sem menti meg, hanem az is vele pusztul (9, 6—8). Salamon bölcsessége („Salamoni ítélet” 1 Kir 3, 16 kk) és rendkívüli gazdagsága (kereskedelmi kapcsolatok a Kelet minden országával, 9, 26kk) közmondásos volt. Kora Izráel történetének az a tetőpontja, ahonnan már csak lefelé vezethetett az út. Halála valóban az ország megoszlásának és romlásának kezdete.

A Szentírás történet• írása azonban Dávid és Salamon nagyságának minden elismerése mellett sem emberek tetteinek, hanem Isten tetteinek története. Ez abban is jelentkezik, ahogyan ezek a történeti könyvek — éles ellentétben az ókori keleti történetíróknak az uralkodót dicsőítő, istenítő himnuszaival — elénk állítják még Izráel legnagyobbjainak emberi gyarlóságát és vétkeit is.

Végtelenül megrendítő dolog végigolvasni a „dicsőséges” Dávid király belső emberi küzdelmeinek, eleséseinek és családi tragédiájának történetét. Istennek ez a nagy embere hogyan esik el a gyilkosság és házasságtörés kettős vétkében, hogyan törik össze Nótán próféta ostorozó és vádoló szavai alatt; és hogyan következik el vétkére a tragédia, szeretett fiának apja ellen lázadása és gyászos halála (Üriás, Bethsabé és Absolon története, 2 Sám 11—18. t.f. Dávid igazi nagysága azonban nem győzelmes háborúiban, hanem Isten előtti mélységes megalázkodásában és bűnbánatában mutatkozik meg. Es Isten megmutatja életében a bűnökből felemelő, megtartó kegyelem erejét.

Még szembetűnőbb a fény mellett az árnyék Salamon életében. Az az uralkodó, aki gazdagság és hatalom helyett „bölcs és értelmes szívet” kér Istentől, megszegi Isten szövetségét; „szíve elhajlik Istentől” élete végén (1 Kir 11, 9kk). Aki a templomot építette Istennek, idegen feleségeinek hatása alatt a bálványimádás vétkébe esik (11, 1 kk). Isten kegyelme itt is nagyobb, mint az emberi vétek: bű marad Dávid házának tett ígéretéhez, nem bünteti Salamont. De a hűtlenség ítélete Isten szavában már megjelenik. „Miután ez történt veled, és nem őrizted meg az én szövetségemet, elszakasztom tőled az országot!” (11, 11).

Az emberi bűn árnyé• ka ellenére Izrael népe történetének érre a szakaszára Isten kegyelmének napja veti

Ökumenikus istentisztelet Miskolcon

A két évtized alatt hazánk második legnagyobb városává fejlődött 160 ezer lakosú Miskolcon 20 protestáns gyülekezetből sereglettek össze a hívek a központi fekvésű és klasszikus szépségű miskolci evangélikus templomban, az ökumenikus imahét záróistentiszteletére. Már a három harang zúgásakor — amely az istentisztelet kezdetét jelezte — nagy gyülekezet várta a szolgálatvégző és vendég lelkipásztorokat. Amikor pedig a református, baptista és evangélikus ajkakon felhangzott az ének: Itt az Isten köztünk ..., mindannyiunk szíve megtelt örömmel és átéltük Isten jelenlétét, aki akarja, hogy Egyházában az egységre törekvés Lelke uralkodjék.

A szép harmóniában hangzó gyülekezet éneke után Fabiny Tibor helybeli evangélikus lelkész az oltár előtt imádkozott és igét olvasott, majd a Térj magadhoz drága Sión kezdetű közös protestáns ének néhány versszakának elhangzása után Ablonczy László, a Borsodi Református Egyházmegye új esperese, Miskolc— heiőcsabai lelkipásztor a 96. Zsoltár 1—2. verse alapján prédikált. Igehirdetésében arról szólt, hogy a keresztyén ember új éneke akkor igazán Istennek tetsző, ha életét a hálaadás, hűség, szeretet és

békesség vezérszólamai irányítják. Majd kiemelte: nekünk európai keresztyéneknek összeszorul a szívünk, ha arra gondolunk, mennyi ellenségeskedést, szakadást és bot- ránkozást okoztunk a más fajhoz tartozó népek életében, s csak a bűnbánat őszinte énekével menekülhetünk Istenünkhöz, akinél egyedül van bocsánat. Ma ezért kell — feledtetve múltunkat — a minden ember szívében ott lakozó szeretet és békesség megvalósítóinak a soraiba felzárkóznunk, együtt munkálkodva különböző felekezetekhez tartozó keresztyének a népek felemelkedéséért és. a világ békéjéért.

Ezután a miskolci ev. gyülekezet énekkara Prätorius: Szent az Atyaúristen c. művét adta elő.

Az istentisztelet Laczkovsz- ky János helybeli baptista prédikátor imádsága és áldásmondása után az Erős vár a mi Istenünk eléneklésével ért véget.

Ezen a kedves, ökumenikus és a keresztyén egységet átütő erővel hirdető alkalmon jó volt látni, hogy nemcsak a különböző egyházak vezetői akarják Isten igéjének beteljesülő reménységében az egymáshoz való közeledést munkálni, hanem a gyülekezetek tagjai is. Szebik Imre

A Sajtóosztály í

? értesíti a gyülekezeteket, hogy az ÉneJ keskönyv új kiadása nyomás alatt van.

I Megjelenését az Evangélikus Élet közölf ni fogja.

»

I________________________________________________________

sugarait. Ahogyan Dávidot nem a saját nagysága emelte magasra, hanem Isten kiválasztó kegyelme, és nem a saját kiválósága őrizte meg vétkei ellenére is a hatalom kísértésében, hanem Isten megbocsátó irgalma, ugyanígy minden érdeme nélkül, egyedül Isten irgalmából nyeri el Dávid és háza a legnagyobb Ígéretet a „Dávid magvárói" és ennek örökkévaló messiási országáról. „Feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból származik, és megerősítem az ő királyságát. Az fog házat építeni az én nevemnek, és megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké." (2 Sám 7, 12—13). Ez a „mag”, aki Dávid utódja, de egyúttal Dávid ura is, Jézus Krisztus (Mt. 22, 42—45). Benne ragyogott föl teljes fényében a kegyelem napja.

1546. FEBRUÁR 14-ÉN UTOLJÁRA PRÉDIKÁLT LUTHER. Február 18-án pedig már halott volt. Hogyan is történt mindez?

A 63 éves Luthert megviselte az a sok küzdelem, amit az evangélium ügyéért folytatott. Az egykor olyan nagy munkabírású reformátor megtört, öreg ember lett. 1546. január 17-én egyik barátjához intézett sorai hűen fejezik ki lelki állapotát:

„Mint öreg, nehézkes, bágyadt, hideg és most már egyszemű ember írok neked, mint olyan, aki azt remélte, hogy neki, a már szinte meghaltalak, kijár a megérdemelt nyugalom, de mintha soha semmit sem dolgoztam, írtam, szóltam és tettem volna, úgy elhalmoztak a megírandó, megbeszélendő, megteendő feladatok.”

Ezeknek a feladatoknak a

HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT

Kicsi zsebnaptár lapjait forgatom. Fedelén az évszám: 1945. Lapjain rövid bejegyzések. Emlékeztető szavak. Egy-egy igehely, énekszám. Az első lapokat sercegő mécses fényénél írtam, óvóhely mélyén a Budapest-Kelenföldi templom alagsorában. Száraz, tárgyilagos mondatok, mégis emlékek, élmények özönét idézik.

Február 11-én vasárnap volt. Ezt a bejegyzést olvasom: Lukács 11, 31—43. Ének: 555. Nem sokkal a reggeli áhítat után szörnyű aknatűz, majd orosz katonák jöttek be. — Ilyen egyszerűen vall régi noteszem a húsz évvel ezelőtt történt dolgokról. Tovább lapozom. A szűkszavú bejegyzések nyomán megelevenedik a múlt emléke, a főváros felszabadulásának első napjai, ahogy szűkebb környezetünkben éltük át.

Február 12. Megszűnt minden ellenállás. A Gellérthegy tetején győzelmi zászló lobog. Csend. Nem kerepelnek a géppisztolyok, golyószórók. Megszűnt az aknázás, ágyúzás, bombázás. Nekifogtunk fenn a lakások takarításának. Vizet a szemközti házból hozunk. Még a harcok idején ásták meg pincéjében a kutat. Február 13. Megkezdték a lakók összeírását. Jelentkezni mentünk az elöljáróságra. Az istentiszteletek tartásának nincs akadálya — közölték. A templom belül csupa törmelék, por. Ablaküveg sehol. Jönnek a gyülekezet tagjai mindenfelől. örülnek, hogy áll a templom. 15-én már a templomot takarítjuk. 16-án a háztetőn dolgozunk. 17-én lenyírattuk a pincében hosszúra eresztett szakállunkat. Mindenki felköltözött az óvóhelyről. Február 18. vasárnap. Zavartalanul tartottuk meg a szokásos három istentiszteletet. Csak a vasárnapra kijelölt igéket olvastuk fel. Imádkoztunk és énekeltünk, de már a templomban. Bizony huzatos volt még. A 46. zsoltár szólalt meg: Jákob Istene a mi várunk! — Jöjjetek, lássátok az Űr tetteit, aki pusztaságokat szerez a földön. Hadakat némít el a föld széléig. ívet tör, kopját ront, hadiszerekeket éget el tűzben. Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten...

Hol volt az Űr Isten, mikor ezeket csinálták?! — kérdezte keserűséggel telve egy ismerősöm, miközben rom-lakásából néhány megmaradt bútort két kerékre téve — milyen nagy kincs volt az akkori — segítettem elszállítani. Nem kellene inkább azt kérdeznünk — válaszoltam: Hol volt az ember Miért jutottunk ide? Most nem a mi kérdéseink az érdekesek. Mi vagyunk a kérdezettek. Ádám hol vagy?!

Mikor elhagytuk a pincét, megfogadtuk: évente egyszer összejövünk emlékezni. Nem lett belőle semmi. Milyen különös lenne most húsz év múltán lemenni az ismert lépcsőkön és összetalálkozni. A 103. zsoltárt olvasnám fel: Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy nem ment mindenütt olyan simán Budapest felszabadulása, mint nálunk. Ágyúbelövést nem kaptunk. Tűz nem pusztított. Nem kellett menekülnünk. Mindenki életben maradt. Úgy bújtunk elő az óvóhelyről, mint Noé és családja a bárkából az özönvíz után. Csúful nézett ki körülöttünk minden. Néhány utcával odébb üszkös romfalak meredeztek, félig összeomlott házak. Eldobott fegyverek, szanaszét heverő lőszer, kiégett harckocsik, törmelék, szemét, hulladék. Templomunkat és épületeinket bőven érte aknatalálat. A tetőn mindenfelé hatalmas lyuk tátongott. Egyik harangunkat akna zúzta szét. Ha két megroppant gerenda nem tartja estében darabjait, meg nem áll a pincéig. Egy néhányhetes fiúcska feküdt alatta ruháskosárban. Mindezt csak később tudtuk meg.

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy mi csak részesei voltunk Budapest felszabadulásának, nem hősei. Részesei sok megpróbáltatásnak, rettegésnek, kínnak, veszteségnek. De részesei annak a gyógyító, jól eső csendnek is, amely hosszlíra nyúlt hetek után ölelt körül bennünket. Részesei annak a különös érzésnek, hogy újra meg lehet kezdeni a munkát. Részesei a reménynek, amely akkor- ébredt, amikor először láttuk meg a felszálló füstöt a közeli gyárkémény felett, vagy először mentünk át a Dund túlsó partjára. Folytatni lehetne.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy egy megbukott nemzedék tagjaiként kezdhettünk újat. Egy abban az időben hallott előadás jut eszembe. Elbukott nemzedék vagyunk. Elbuktunk valamennyi iskolai tárgyból. Földrajzból, mert nem tudtuk, mi van tőlünk keletre és nyugatra; történelemből, mert nem értettük az idő szavát, a ránk váró feladatokat. Elbuktunk magyarból és még sok tárgyból. Egy olyan tárgyból is, amelyből nemigen szoktak buktatni — hittanból. Hiú elképzelések éltek többnyire még azokban is, akik már torkig voltak a fasizmussal. Hátha megússzuk áldozat nélkül. Csak nem engedik a németek rommá lőnni fővárosunkat?! Mikor bezárult a gyűrű Budapest körül és nyilvánvaló lett, hogy a műtét elkerülhetetlen, azt gondoltuk, hogy csak néhány napról lesz szó. Karácsony estéjén egy tanítványom édesapja állt a Fad- rusz utca sarkán és a Kelenföldi pályaudvar irányába nézett. A becsapódások mind közelebbről hangzottak. Néhány óra múlva itt lesznek — mondotta. Megvárom őket. Nem gondolt arra, hogy Steinmetz kapitányt Vecsésnél, és Osztyapenkó kapitányt a Budaörsi úton kezükben fehér zászlóval lövik majd le.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy szorongó szívvel tartottunk a reánk váró jövő felé. Rossz lelkiismeret és lehetetlen elképzelések gyötörtek. Azok kezéből kellett felszabadulásunkat elfogadnunk, akik ellen keresztesháborút indítottunk. Úgy mentünk a felszabadulás napja felé, mint ahogyan Jákob kelt át a Jabbók folyó túlsó partjára, ahol Ézsauval, meghara- gitótt bátyjával kellett találkoznia. Várakozása ellenére nyert békességet tőle. Mi is belső tusák emlékével mentünk bicegve, de szemközt a felkelő nappal.

sorában szerepelt a mansfeldi grófok között támadt viszály megoldása is. A jobbágyok, a bányászok itták meg a levét ennek a meghasonlásnak, márpedig Luther rokonai is ezek közé tartoztak. Amikor a grófok őt kérték fel békebírónak, készséggel vállalkozott arra, hogy Mansfeldbe utazik s mindent megtesz a problémák megoldására.

1546. január 23-án indult el Witténbergből két fiával és azok nevelőjével, Rudtfelddel. Halle városában hozzá csatlakozott barátja, Jónás lelkész is. Halléban három napig kellett várakoznia, mert áradt és zajlott a várost körülvevő Saale folyó. Még ideérkezése napján levelet írt feleségének, amelyben az utazás nehézségeinek humoros leírásával akarta aggodalmait eloszlatni.

Január 28-án még mindig veszélyt jelentett az átkelés a folyón, de csónakkal átju- I tottak a Saalén. A továbbutazás során a rossz útviszonyok miatt egyízben Luther kiszállt a kocsiból, gyalog folytatta útját, majd izzadtan ült vissza, de a fagyos szélbein erősen meghűlt. Egészen elbágyadva érkezett meg este a szállására, környezete már életéért aggódott, de erős szervezete hamar leküzdte a betegséget.

A MANSFELDI GRÓFSÁG HATÁRÁN lovas díszszázad fogadta, így kísérték fel a mansfeldi várba, ahol az an- halti herceg jelenlétében folyt a grófok vitája. Luther naponként csupán néhány órát vett részt a tárgyalásokon, amelyek így is nehezére estek. Luther sokat panaszkodott a szőrszálhasogató jogászokra, akik minden dolgot élére állítanak.

1546. február 14-én prédikált, de igehirdetését a gyengeség miatt a szokott időnél hamarabb kellett megszakítania. Mikor azonban jobban magához tért, még elvégezte két lelkésznek a felavatását. Fájdalomról nem panaszkodott, de valószínűleg láz gyötörte. .

1546. február 17-én végre

létrejött a megegyezés, ami enyhülést hozott a parasztok és bányászok helyzetében is. A megállapodás okmányát Luther is aláírta, a békéltetés céljából megtett útja tehát eredményessé vált. A szerződés megkötése után a felek arra kérték Luthert, hogy gyenge egészségi állapotára való tekintettel pihenjen, maradjon szobájában, gyűjtsön erőt a visszafelé vezető útra. Feleségéhez írt utolsó levelében még tréfásan akar megnyugtatást adni: „Űri módon élünk, van ennünk, innunk, olyan szívességgel vesznek körül és olyan jól bánnak velünk, hogy szinte megfeledkezünk rólatok^ wittenbergiek- ről”.

Február 17-én a napot még normális körülmények közt töltötte, minden étkezésen részt vett szállása ebédlőjében. Este azonban erősen elbágyadf, mellében nagy nyomást ér-’ zett, lélekzete megnehezült. Meleg ruhával dörzsölték, et-; tői megkönnyebbült és elaludt. Amikor felriadt, így imádkozott: „Kezeidbe ajánlom lelkemet, te váltottál meg hűséges Istenem!” Majd Jónás lelkészhez fordulva ezt mondta: „Kedves Jónás doktor, úgy hiszem, hogy ahol születtem és ahol kereszteltek, itt fogok maradni Eislebenben”.

ERRE ORVOSOKAT HÍVTAK, megérkeztek a grófok is. Luther haláltusáját vívta, amelyben így imádkozott: „O mennyei Atyám, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja és minden vigasztalás Istene! Hálát adok néked, hogy szeretett Fiadat, az Űr Jézus Krisztust kinyilatkoztattad, akiben hittem, akit hirdettem, szerettem és dicsőítettem. Kérlek Uram, Jézus Krisztus, vedd magadhoz az én lelkemet. Mennyei Atyám, bár e testet elhagyom és az élettől megválók, de jól tudom, hogy nálad örökkévaló lakásom lesz és kezeidből senki seni ragad ki engem”.

Majd háromszor egymásr után gyorsan elmondta: „Atyám, a te kezedbe ajáór lom lelkemet, te váltottál meg hűséges Istenem”. Ekkor Jót nás lelkész, és az eislebeni parochus-lelkész, Cöelius, íöt léje hajolva hangosan kér-r dezték: „Tisztelendő atya;

akarsz-e Jézus Krisztus és azon tudomány mellett megmaradni, amelyet hirdettél 7* Luther tisztán, érthetően mondta ki az „igen”-t. Majd eszméletét vesztette, s egy mély lélegzetvétel után meg? halt 1546. február 18-án éjjel két és három óra között.

Február 20-án az eislebeni András templomban ravata? lozták föl, majd díszkíséret-r tel ellátott koporsójával elin? dúltak Halle Városán át Wit? tenbergbe, ahová 22-én érkéz? tek meg. A család, a ’ városi tanács, az egyetem, a polgárság várta a nagy halottat, s egyenesen a vártemplomba kísérték, ahol Bugenhagen wittenbergi városi lelkész 1, Tessz 4,13 alapján tartott német nyelvű igehirdetést, Me- lanchthon pedig latin nyelvű beszédet. Majd a templom szószékéhez egészen közeli sírboltba bocsátották Luther holttestét.

Azóta is ott pihen Luther, ahol kiszögezte a 95 tételt, ahonnan elindult hódító útjára a reformáció.

Dr. Ottlyk Ernő

fiz osztrák evangélikus egyház tanulmányi boaferenefája

„ökumenikus kapcsolatunk a keleti testvéregy házakkal” címen tanulmányi konferenciát hívott egybe az osztrák evangélikus egyház egyetemes tanácsa több munkatárs bevonásával. A konferenciát D. Gerhard May püspök nyitotta meg. Üdvözlő szavaiban több gyakorlati példán mutatta be, milyen régi keletű az osztrák evangélikus egyház kapcsolata a keleti és déli államokban élő protestánsokkal. Sakrausky egyháztanácsos előadása az osztrák evangélikus egyház és a keleteurópai államokban élő egyházak kapcsolatairól számolt be. Dr. Erich Heintel professzor az általános kultúr- kapcsolatok területéről nyújtott áttekintést. Dr. Schaedel lelkész az Osztrák Evangélikus Hírszolgálat szerkesztője „A keleti államokban élő egyházak belső helyzete a második világháború után” címen tartott előadást. Ezt két beszámoló követte a Prágai Keresztyén Békekonferencia törekvéseiről, valamint a Második Keresztyén Béke Világgyűlésről. A beszámolókat Ulrich Trinks főtitkár és Géorg Traar bécsi szuperintendens •tartotta. A konferencia záró előadását dr. Edgar Roth ezen a címen tartotta meg: „A keleti kapcsolatok fontossága a mi szempontunkból és a keleti egyházakkal gyakorolt kapcsolataink fejlődése”. A konf©*

rencia tovább szeretné folytatni munkásságát azzal a célkitűzéssel, hogy a keleti államokban élő egyházak helyzetét jobban érthessék és az általános politikai helyzet következtében kialakult lehetőségeket a kapcsolatok behatóbbá és erősebbé tételére használhassák fel.

TOPI' VAPALAHTI FINTI ESPERES 60 éves korában, jan. 13-án meghalt. Teológiai tanulmányainak befejezése után a harmincas években több hónapot töltött Magyar- országon, a soproni Teológián, Azóta egyházunkban sokan ismerték és szerették. Őszinte, szókimondó, melegszívű barátunk volt, akinek otthona mindig, nyitva állt előttünk. A gyülekezeti szolgálatban elmerülő lelkésztípushoz tartozott s éppen ezért, mert ezt teljes szívvel tette, sok közegyházi feladattal bízták meg. Legutóbbi gyülekezetében, Jo- utsenoban, közel húsz esztendeig szolgált. Szeretettel emlékezünk benne arra, aki mindig szeretett minket

Benczúr László