Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-12-26 / 52. szám

MENNYBŐL JÖVÖK MOST HOZZÁTOK „1Ó HÍRT MONDOK...!’’ A SZERKESZTŐSÉGI ÜLÉ­SEN elhatároztuk, hogy Luther híres karácsonyi éne­kének, a Mennyből jövök most hozzátok... (Keresztyén Éne­keskönyv 131. ének), egy-egy kiemelkedő mondatát címmé, témává tesszük és cikksorozat­ban dolgozzuk fel lapunk ka­rácsonyi számában. A rám ki­rótt feladaton elmélkedtem, jegyzeteket is készítettem már, amikor az Egyetemi Színpa­don részt vettem a „Horizont” c. hangos újság előadáson és ennek keretében meghallgat­tam Major Tamás Horváth Györggyel folytatott párbeszé­dét Ez alkalommal nem szere­pet játszott nagy színészünk, hanem a mai színpadi törek­véseket ismertette. A Nemzeti Színházban most adják Brecht átdolgozásában Shakespeare Coriolánus-á t. Ebből indult ki. Megkísérlem néhány gon­dolatát leírni. Nemcsak azért teszem, mert a nagy számban jelenlevő fiatalság hatalmas tapssal köszönte meg azt ha­nem azért is, mert a hallottak segítségével szemléletessé sze­retném tenni, amit a számom­ra kijelölt témáról kívánok el­mondani. A modern színpad egy nagy­korú közönségnek szeretne ját­szani —, mondotta Major Ta­más. A régi színpad varázs­latra, a közönség elbűvölésére törekedett. A színész, mint va­rázsló, mint Thália papja, megvilágított színpadról gya­korolt szinte mágikus hatást a sötétben hagyott nézőközön­ségre. A modern színpad nem akarja sötétben hagyni a kö­zönséget. Színpad és közönség nézzen egymás szemébe, foly­tassanak párbeszédet. A mai színpad adjon választ a néző­téren ülő ember kérdéseire. Feleleteivel késztessen gon­dolkodásra, sőt ezen, vagy azon a ponton a gondolkodás- mód megváltoztatására. A régi színpadot ezzel a szó­val lehetett jellemezni: átélés. A színész át akarta élni sze­repét és amit megjátszott a közönséggel is át akarta élet- ni. Ezért vált a régi színpad módszerévé az elbűvölés, ha­tásává pedig a révület. A mai színpad elgondolkoz­tat. Ez nem jelenti az átélés teljes mellőzését, csupán egyeduralmának felszámolá­sát. A színész demonstrálja, bemutatja miért és hogyan tör­ténik úgy az esemény, ahogyan a darabban elénk tárul; meg­keresi és érzékelteti az össze­függéseket. Módszere a néző­vel folytatott párbeszéd, szán­déka az elgondolkoztatás. Megkísérlem áttenni a hal­lottakat a jó hírrel, a kará­csonyi evangéliummal kapcso­latban elmondandókra. A KARÁCSONYI EVAN­GÉLIUM NEM SZENTÉLY­BEN, hanem a profán élet sű­rűjében szólalt meg. Amint megszólalt színházzá, még pe­dig modern értelemben vett színházzá vált a világ. A pász­torokat egyazon fény vette kö­rül, mint az angyalokat. Az an­gyalok nem fényességből be­széltek a sötétben ülő pászto­rokhoz. Amint megjelentek, a pásztorokat is körülfogta „az Űr fényessége”. A jó hír nem a túlvilágról szólt át hoz­zánk. A hírmondók és a jó hír vevői egy világban állnak, és ezt a világot egy fény, Isten szeretetének a fénye ragyogja be. Ahol az evangélium meg­szólal, ott a világ színházzá, Isten dicsősége megjelenése színterévé válik (theaton glo­riae suae — mondták a régi teológusok). Mi Isten dicsősé­ge? Egy esemény, amely jele­netek egész sorában játszódik le. Ennek az eseménynek a tar­talma: Isten szereti a világot, az embert; nem vesztét, ha­nem megtartását akarja. Aki jó hírt, evangéliumot mond — legyen angyal, apostol, pap, vagy egyszerű hivő — ezt az eseményt demonstrálja, mu­tatja be. Az evangélium tolmácsolá­sának, a hírmondásnak mód­szere a párbeszéd. Az angyal nem valami új dogmát hirde­tett ki Istenről, de új vallási, vagy erkölcsi irányelveket sem deklarált. Kapcsolódott az adott helyzethez. Így kezdte beszédét: ne féljetek! Ez pár­beszéd, válasz. Szembe nézett hallgatóival. Látták egymást. Ebben a dialógusban kezdődött el és valósul ma is az ember nagykorúvá válása, kiszabadu­lása a révületből, a miszticiz­musból, a belső megosztottság­ból. Mert — és itt következik a harmadik megállapítás: AZ EVANGÉLIUM NEM­CSAK EGY ADOTT SZITUÁ­CIÓHOZ, például a félelem­hez kapcsolódik, hanem új helyzetet is teremt. Az új szi­tuáció pedig úgy jött létre, hogy az angyal demonstrálta, hűségesen elmondotta, mi tör­tént a pásztoroktól egy kőha­jításra. Nem Mária érzéseit ecsetelte megrázó erővel, ha­nem személyes átéléssel, emelt és ünnepélyes hangon, de nagyon tárgyilagosan, a legszélesebb összefüggésekben mutatta be azt a különben nem szenzációs eseményt, hogy egy Mária nevű asszony­nak, gyermeke született. Az angyal szava azért volt több az egyszerű riportnál, azért vált jó hírré, evangéliummá, mert ezt a nagyon hétköznapi ese­ményt végső összefüggéseiben. a menny és a -föld kapcsolatá­ban mutatta be. De ezért vált az angyali üzenet elgondolkoz­tató, döntésre segítő, új men­talitást kialakító — térítő szóvá. Mikor legördült a füg­göny, illetve elmentek az an­gyalok, a pásztorok nem azt mondták: jaj de szép volt (pe­dig szép volt!), azt se mond­ták: megható volt, hanem így szóltak egymáshoz: menjünk el mi is Betlehembe; amikor pedig onnan vissza tértek, di­csérték és magasztalták Istent mindazért, amit hallottak és láttak. Abban a tudatban igyekez­tem mindezt leírni, hogy nem csupán beszámolót ' készítek, hanem én is jó hírt mondok ... Benczúr László „Mit annyi szív epedve kért... SOKAN VÁRTÁK és na­gyon sokáig. Olyan sokan és olyan sokáig, hogy ma már nem vehetjük számba sem ezeket a nemzedékeket, sem ezeket az éveket. Azokat az embereket, akik előtte éltek Benne reménykedve, a száza­dokat, mik e reménységben iramlottak tova. Igen, ki tudná ma már meg­mondani, hogy hányán és hány éven át várták azt a valakit, akit Messiásnak: „Felkentnek” nevezett el már jóelőre a hí­vők hite. Felkentnek, aki Is­ten hatalmával, Isten küldeté­sével jön el a világra, hogy tanítson, gyógyítson, hogy se­gítsen. Megtegye mindazt, amit más rajta kívül nem te­hetett meg: kibékítse Istent az emberrel; az embert ember­társaival és saját magával. A hitet, a várakozás re­ménységét a próféták táplál­ták. A „nagy” Ezsaiás csakúgy, mint a babiloni fogság névte­lenje; Ezékiel és a többiek, akiknek a neve mellé olyan könnyen szoktuk a „kis” jel­zőt tenni. Az ő szavuk, igehirdetésük nyomán rajzolódik ki az El­jövendő plasztikus képe. An­nak az alakja, aki nemes „cse­meteként” születik majd meg Dávid házából és akinek a fő jellemvonása a szelídség, a békesség uralma; annak az ábrázata, akit nem a saját, ha­nem a mások bűnei gyötörnek meg és akinek a száját még­sem hagyja el panaszkodó jaj­szó; annak a cselekedetei, aki azért jön, hogy sebeket gyó­gyítson, betegeken, elesette­ken könyörüljön, a szegények­nek, megalázottaknak a sza­badulás, a felemelkedés bol­dog örömét hirdesse. S AHOGY AZ EGYMÁST KŐVETŐ KOROK prófétái egy-egy vonással tovább szí­nesítették ezt a képet, úgy lett élőbbé, elevenebbé a szavukon csüngő hívek hite, remény­sége. Hogy miért történt ez így? Miért nő a várakozás iz­galmas feszültsége az idő ha­ladtával? Jó oka van ennek és na­gyon is emberi okai. Százan és ezren érezték azt, hogy egyedül maradtak. Em­bertelenül és kegyetlenül ma­gukra hagyatva. Magukra ma­radtak, mert magukra hagyta őket a korabeli „egyház”, a templom. S tette ezt úgy, hogy gondja volt minden je­lentéktelen apróságra, csak ép­pen az emberre nem. Törő­dött, azzal, hogy híveinek mit szabad és mit nem szabad tenniök, de nem tudott utat mutatni, módot adni arra, hogy a hozzá fordulók értel­mesen, emberi módon élhes­senek. S egyedül, magára maradt az ember a világesemények forgatagában is. Azokban az eseményekben, amelyeknek a kísérői a szapora háborúk, a gyakran beköszöntő éhínség, a halált hozó betegség voltak. Magára maradt az ember, mert ki hallgatta volna meg panaszát, hova, kinek a fü­lébe jutott volna el jajszava, kit hatott volna meg mérhe­tetlen fájdalma? — Senkit. Senkit, mert kicsiny pont volt és maradt azok szemében, akii az eseményeket a maguk kénye-kedve szerint irányítot­ták. Kicsiny porszem, akivel nem kell és nem is szükséges számolni. ÉS MAGÁRA MARADT AZ EMBER a legszűkebb környe­zetében is. Ott, ahol a másikat is ugyanaz a baj, betegség, nyomorúság gyötörte, ott, ahol mindenkinek megvolt a maga elviselhetetlen keresztje, nem­egyszer kibírhatatlan fizikai, lelki fájdalma. Egyedül ma­radt, mert nem segíthetett másokon és rajta sem segít­hetett a másik. Eközben és így múltak az évek, az évszázadok. Múlásuk­ban egymásra rakódott min­den embertelenség, megalá- zottság és minden tehetetlen­ség: mindaz, ami megoldásra, mindaz, ami orvoslásra várt, segítségért kiáltozott, s az évek múlásával egyre bizo­nyosabb lett a reménység is. Az a reménység, hogy eljön az a nap, „mit annyi szív epedve kért”, az az óra, amely világra hozza a Megváltót. S ez a nap, ez az óra Betlehem­ben, karácsonykor beköszön­tött. a világra. Dr. Vámos József „Óh, jertek mi is örvendjünk!” NEM ÉLHET ÖRÖM NÉL­KÜL AZ EMBER. „Teljes öröm van tenálad” — énekelj te boldogan a zsoltáríró. Is­ten a megváltásban nemcsak életet, hanem örömteli életet ígér: életet és örömet a leg­magasabb fokon. Boldog élet­igenlés hatja át a karácsonyi üdvözletei Ha Jézus azt mondja: „Azért jöttem, hogy életük le­gyen és bővölködjenek”, akkor bizonyos, hogy ehhez az anya­gi javak is hozzátartoznak. A szegény pásztorok Jézushoz jövetele és a napkeleti mágu­sok ajándékai: arany, tömjén és mirrha, célzás erre. Nem elég azt mondanom az em­bernek, aki éhes és fázik: „menj el, egyél, igyál és mele­gedjél, én azonban lelki aján­dékot akarok neked adni!” Mindehhez szükségesek Isten testi ajándékai (az egyház az­óta is boldogon végzi a dia- kónia feladatát), öröm az, ha dolgozhatunk azért, hogy ez meglegyen és mindenütt meg­legyen. A sajátos azonban a kará­csonyban, amit kínál, az a mennyei öröm. Felülről hang­zik. Nem testi, amire az érzé­kek tanítanak, hanem lelki öröm, amire a Szentlélek ta­nít. A testi öröm nem sokban fokozható; minden mestersé­ges felfokozása tulajdonkép­pen lefokozása annak. A lé­lek örömeinek távlata van. A KARÁCSONYI ÜZENET­BEN EZ AZ ÖRÖMTELI és végtelen távlat jelentkezik: Is­ten közösséget vállal velünk. A jóakarat, az irgalom megje­lent, és nekem szabad tovább adnom. A szeretet titka: elfo­gadlak, közösséget vállalok ve­led, részesítelek abban, amim van. Egyesek azt mondják: a pásztorok hoztak volna aján­dékot Jézusnak. A valóságban ők voltak a megajándékozot­tak, s legfeljebb tovább ad­ták, amit kaptak. Ez a továbbadás a legtisz­tább öröm. Nincsen benne sem önzés, sem hátsó gondolat. Tiszta, mert önmeggyőzés, erő­befektetés által jön létre. Hogy megtehessem, ahhoz hozzátartozik a magam gya­korlása az igazságosságban, a megértésben, az igazmondás­ban. Nem öröm ez? Neki nö­vekednie kell, nekem pedig alászállanom. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ha egyszer el­szánom magam Jézus követé­sére, akkod elvárhatom, hogy az emberek el fogják a köve­ket az utamból gördíteni, s a házi áldás szerint megy majd minden: „hol Isten, ott szük­ség nincsen.” Könnyen meg­lehet, hogy fordítva lesz. A2 emberek közötti szeretet csak igazi nagy elhatározás által valósul meg, ami egy forrás­ból táplálkozik: felismerem, milyen jóindulatú volt hozzám Isten. Ha ezt felismertem, nem számítok hálára, „örüljetek és örvendezzetek, mert a ti ne­veitek be vannak írva a mennyben.” HOGY ÁLLOK MINDEZ­ZEL OTTHONOMBAN? Hány család nem tud teljes szeretet- re eljutni. Önmagával van mindenki elfoglalva. Rakva vannak az asztalok karácsony­kor minden jóval, de csak a test épül és a szemek gyönyör­ködnek. Az ajándék jelképe-a valóban a belső odaadásnak és a szeretetnek, amely mindent kész elviselni egymásért? Mily öröm a testvéri közösség, ha szeretetben lakoznak együtt az atyafiak! Néha Isten úgy nevel benső­séges, tiszta örömre, hogy el­veszi a látható eredményeket j Megtanít arra, hogy csak reá várjak és őrá támaszkodjam. Óh jertek, mi is örvend­jünk, a pásztorokkal bemen­jünk! Vegyük észre, amikor Isten érkezik igéjén és az em­bereken keresztül, hogy öröm­re készítsen fel. Űzőn László „Qhjíli met} szíwm i lohadd bt Őt...“ „... tmé hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Ür Krisz­tus, a Dávid városában.” „Es az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és lát­tuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes kegyelemmel és igazsággal.” „Mit használna nekem ha ö ezerszer megszületett volna, ha nem hallanám, hogy ez énreám vonatkozik és hogy 0 az enyém lett.” — (Luther) VALAMIKOR, AZ ÉVEZ­REDEK messzeségében, vala­hol, a távoli Júdeábán, meg­csendült egy ének. Nem tudni mikor, s nem tudni, ki volt a költő, aki először eldalolta. Amikor olvassuk, szinte lát­juk azt, aki lelkendezve beszél szerelméről. Látjuk a kitárt karokat, amint feléje nyúl a másiknak s mintha e kézben szívét s ezzel önmagát kínálná a szeretettnek, miközben kö­nyörög: „...tégy engem, mint pecsétet, a szívedre, tégy, mint pecsétet, karjaidra egészen .,.” (Énekek É.) A másik felé megnyílt szív „csodája” ez. De csak addig látjuk így, amíg magunk is ra­bul nem esünk a felénk do­bogó szív szeretetének, amely nem nézi kik és mik vagyunk, érdemesek vagy érdemtelenek, csak valami elemi erővel tör a szeretett lény felé, hogy vele egy lehessen életre-halálra. Ez a beteljesülés, az egymásrata- lálás szent, Istentől adott aján­dékában oly magasságokba emeli a szívet, lelket, ahol már elnémul minden emberi értelem és okoskodás, hogy helyette mindent betöltsön a szeretet. AZ ISTEN MEGNYÍLT SZI­VÉBŐL születik ilyen csoda. A Szeretet csodája, amely vá­gyódó kereséssel tört felénk az édeni eset óta. Az ószövet­ségi ígéretek és ítéletek, leve- rettetések és felemeltetések, reménytelenségek és remény­ségek között prófétai szavakon keresztül Isten mindig felénk küldte és „énekelte” szereteté­nek szent énekét. Ez a szere­tet lép elénk Jézus Krisztus­ban, amikor az Ige testté lett és lakozott miközöttünk, és la­kik azóta is közöttünk. Oly sok bűnös „bújócska” után végre találkozhat a két „szerelmes”, a bennünket világteremtő ere- vel szerető Isten s az „elve­szett paradicsom”, a távoli atyai ház után sóvárgó em­ber. Találkozhat! A lehetőség megvan. Az egyik szív, az Is­tené megnyílt, hogy befogadja azt, aki elveszett, azt, aki el­szakította magát tőle, hogy más „szerelem” után fusson. A tiltott fa édes-fanyar gyö­nyöre után, amelyben azon­ban ott szunnyad a halál. Isten szíve még akkor meg­nyílt, amikor a halál nem vé­gezhetett teljes munkát. Még van menekülés. Ott a betle­hemi jászol-bölcsőnél az új életet teremtő szeretet elénk lép s keresve kér bebocsátást a szívünkbe. Ebben a gyer­mekben, aki nekünk adatott az T ten tárja felénk kézét. Azért, mert egyesülni akar velünk, hogy azután isteni természet részesei lehessünk s éljünk vele örökké. HA EBBEN A CSODÁBAN, ebben a megmagyarázhatat- lanban nem keressük a meg­magyarázható!, ebben az érte­lem feletti szeretetben az ér­telmeset, ebben a „logikátlan szerelemben” a logikust, ha­nem csak oda tárjuk magun­kat eléje, mint a tanítványok egykor, s mint oly sokan azóta is. bölcsek és gyermekek, ak­kor természetessé válik a cso­da. Az Isten szeretete olyan lesz, mint az aranyló nap su­gara, melynek lágy melege si­mogat, s tüze a halálba der­medt természetet is új életre kelti. Bennünket is. Nyílj meg hát szívem s fo­gadd be őt a nagy keresőt. Az­után feléje lépve legyen önfe­ledt szent eggyéválás, amely­ből megújított életre indulha­tunk abból a mélységből* amelybe ősanyánkkal együtt buktunk, ott „az almaiénál”. Szívem, most hót: „Csitt! Jó a kedvesem! Szerelmem már közel...” „ ... már itt is ő a házfalunk megett, benéz az ab­lakon, a rácsokon beles és szó­lít engemet.” (Énekek É. 2. rész.) Nyílj meg hát szívem s fogadd be őt, ki megmenté, sedre jő. Boros Károly Erősítsd gyenge hitemet... i# IGEN SZERÉNY EZ A KA­RÁCSONYI KÍVÁNSÁG: Erő­sítsd gyenge hitemet... Ha lapunk szerkesztője felbont­hatná a világ valamennyi gyermekének karácsonyi le­velét, alig találna köztük egyetlen egyet is, amelynek izgalommal megírt kusza so­rai mögött megbúvik ez a valóban igen szerény karácso­nyi kívánság: Erősítsd gyenge hitemet... Pedig Luther ezt az éneket elsősorban a gyermekeknek, mindenekelőtt János fiának szánta Ennek bizonysága, hogy Kis Énekeskönyve első kiadásaiban gyermekdalként emlegeti, „melyet D. Luther Márton Lukács evangéliumá­nak 2. fejezetéből merített — János fiának karácsonyára”. Náluk a szenteste mindenkor nagy családi esemény is volt. Az első 7 strófát angyalnak beöltözött férfi énekelte, akit azután a gyermekek a további versekkel köszöntöttek. Ma már kevés család ünnepli így karácsonyt és csak kevés gyer­meki szív mélyén izzik ez a szerény, a szülők pénztárcájá­ra veszélyt egyáltalán nem je­lentő karácsonyi kívánság: Erősítsd gyenge hitemet... Ebben az összefüggésben ér­demes arra emlékeztetni, hogy a nácik elől a halálba mene­kült Jochen Klepper nagy igazságot örökített ránk em­lékirata ama pompás monda­tában, hogy „minden új ház csak akkor lesz igazán ott­honná, ha megért már leg­alább egyetlen karácsonyt.” ERŐSÍTSD GYENGE Hl TEMET... Ez szerénységén túl egyben igen reális kará­csonyi kívánság is. „Az enyéim, férjem is, meg a gye­rekek is, — mondotta a minap egyik áruházban a reálisan gondolkodó édesanya, — ez idén azt kapják, amire légin kább rászorulnak.” A kará­csony előtti helyzet reális fel- | mérésének eme vonalába pom- I pásan beleillik szerény kará­csonyi kívánságunk: Erősítsd gyenge hitemet... Mert a mai keresztyén családban a Krisz­tushit valóban egyre inkább sürgősen pótlandó hiány­cikké lesz. Nemcsak ritka, ha­nem ahol még megvan, ott js igen gyenge és erőtlen. Ere­jéből már nem telik arra, hogy ezt az ősi szép karácsonyi éne­künket otthon is elénekeljük a fenyőfa csillagszórós világá­ban. Karácsony drága alkalom arra, hogy Isten hitünket valóban felerősítse, elmélyít­se és gazdagítsa. Erősítsd gyenge hitemet... Ez a szerény és igen reális ka­rácsonyi kívánság egybe bele is vezet nyüegyenest a kará­csonyi esemény központjába Elvezet a jászolhoz és a ke­reszthez. HIERONYMUS EGYHÁZ- ATYA, aki Betlehem közelé­ben vett szállást, közvetlenül halála előtt ezeket írta: „Va­lahányszor nézegetem Urunk születése helyét, szívem min­denkor édes beszélgetésbe ele- gyedik a gyermek Jézussal, így szólok: Uram Jézus, ho­gyan remegsz, mily kemény a fekhelyed az én üdvössé­gemért, mivel fizethetném ezt vissza valaha is? Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy szó­lásra nyílik a gyermek ajka: Semmit sem kérek, csak éne­keljed: »Dicsőség a magassá- gos mennyekben az Istennek!-« Én meg folytatom: Édes Jé­zusom, valamit mégis csak ad­nom kell. Neked adom min­den pénzemet! Hiszen enyém Ég és Föld, szól a Gyermek Nem kell a pénzed, ha a sze­gényeknek adod, úgy veszem hogy nekem adtad. Ismét csak folytatom: Szívesen megte­szem, de meghalok bánatom­ban, ha Neked semmit sem adhatok! Ha már mindenáro-r adni akarsz, — szól a Gyer­mek, megmondom hát, hogy (Folytatás a 6. oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom