Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-12-19 / 51. szám

ÍGY LÁTJ UK Godot-ra várva?! Elnézést kérek a különös címért. Elnézést kérek azok­tól, akik nem hallottak még Samuel Beckett most az egyik fővárosi „zsebszínpadon” ját­szott darabjáról. De talán fo­kozottabb mértékben kérem azok elnézését, akik ismerik a darabot, vagy a körülötte támadt kritikai csatározást. Méltán kérdezheti valaki: mi köze ádventnek és ennek a színdarabnak egymáshoz? Ad­vent negyedik vasárnapján, karácsony küszöbén, mikor a vasárnap jellegét ilyen igék határozzák meg: az Ür közel! — Tárjátok fel hálaadással szíveteket! — Ne aggodalmas­kodjatok! — miért foglalko­zunk Godot-val. Ilyenkor másra várunk, nem Godot-ra. Nem kell nékünk Godot! Bárcsak így lenne! Bárcsak semmi közünk nem lenne Estragonhoz és Vladimírhoz, a színdarabban szereplő két lezüllött, egymástól szabadul­ni nem tudó, csavargó bohóc­hoz, ahhoz a sivársághoz, ami őket körülveszi, ahhoz az ürességhez, ami lelkűket be­tölti, ahhoz a reménytelen­séghez, amellyel Godot-ra várnak, ahhoz a tettre, elszá- násra, döntésre képtelen le­begéshez, súlytalan állapot­hoz, amibe őket ez a torz, be­teges várakozás, ez az „anti- advent” vitte. Bárcsak men­tes lenne karácsonyvárásunk és általában egész életérzé­sünk minden Godot-ra várás- tól. A darabról röviden annyit, hogy szerzője „anti-drámá- nak” nevezte, mert hiányzik belőle a szabályos színdara­bok legtöbb kelléke. Nincs a darabnak például cselekmé­nye. Két felvonáson át az tör­ténik, hogy Godot nem jön. Estragon és Vladimir jól tud­ják ezt, mégis várnak rá. Meddő várakozásuk elsor­vasztja akaratukat. Csak ten- genek, lengenek. Már az ön- gyilkosságra sincs erejük. A kötél elszakad. Holnapra ha­lasztják — hacsak Godot nem jön. Akkor hát megyünk? — kérdi Estragon. Megyünk? — kérdi társa is. Menjünk! — válaszol a másik. — Nem mozdulnak. Ezzel végződik az előadás. Állítólag egyszer előadták a darabot egy San Francisko-i börtönben közönséges rabok előtt (1957-ben), s ezt az iga­zán műveletlen közönséget is lenyűgözte. El tudom képzel­ni. A börtönök és intemáló- táborok dermesztő, vagy tik­kasztó éghajlata uralkodik a színpadon. Ránk leheli, tuda­tunkra keni ezek hangulatát. Szörnyűségeket élt meg nemzedékünk. Mégis meg kell kérdeznünk: igaz, hogy az egész világ egyetlen börtön? Igaz, hogy „be vagyunk ke­rítve”? A mi nemzedékünk ismerkedett meg a szöges-drót fogalmával, de nem vált-e él­ményünkké az is, hogy minél hosszabbra húzzák ezeket a drótokat, annál hamarabb szakadnak el? A legkiegyensúlyozottabb ember életében is előfordul­hat olyan pillanat, amikor Vladimírral mondhatja: „Hul­laház a lelkünk. Temető. Ne nézzünk bele.” De ez lenne az általános, mindig, minde­nütt, mindenkit jellemző való­ság? Beckett nem mondja meg, kicsoda Godot, mert mindegy, úgysem jön. Szerintem éppen azzal, hogy nyitvahagyta a kérdést, behelyettesíthetővé teszi, nagyon s megmondja: minden Godot, minden embe- -i érték, a kicsik és a legna­gyobbak is. De igaz ez? Az emberiség vágya az igazság, a szabadság, a béke, az em­beriesség után mind csak „Godot-ra várás”? És az ezek­nél valamivel kisebbrendű ér­tékek: a siker, szerencse, öröm minden esetben szük­ségszerűen Godot-val azonos? A valóság képei peregnek le előttünk ebben a színdarab­ban, vagy kusza, lidérces álom-képek ugrálnak sze­münk előtt? A bántó és kö­zönséges szabadszájúság, amellyel a szereplők beszél­nek a valóság mélyebb meg­ismeréséből származnak, vagy az álomban elszabadult fe­gyelmezetlen ösztönök durva jelenségei? Ügy gondolom, __ itt lehet és itt kell teljes határozottsággal visszakapcsolódni ádventhez. Azt hiszem, helyénvaló újra megszólaltatni az első ádventi vasárnap üzenetét: „Idejie már, hogy az álomból feléb­redjetek!” Az evangélium szava nemcsak az illúziókból, az édes álmokból ráz fel, a nyomasztó, rossz álmokból is fel akar ébreszteni. Azért éb­reszt fel, hogy az álmok vi­lágából a valósághoz térjünk meg. Hogy mi a valóság, amely­hez meg kell térnünk, arra az utolsó ádventi vasárnap üzenete ad jó feleletet: „Az Űr közel!”. A valóság az, hogy egy olyan világban élünk, amelyhez közel van Isten. Tele van ellentmondás­sal. Van benne csúnya is, szép is. De az egész „be van ke­rítve” — csak másképpen, mint ahogyan a színdarabban. Körül van zárva, mint egy megszállott város a felszaba­dító csapatoktól. Isten ember- szeretetének hatalma fogja körül, keríti be ezt a mi éle­tünket. A karácsonyravárás számtalan szokásával, hangu­lati telítettségével igazi em­berségre, várnitudásra nevel. A teljességre várunk. Már Díszdoktorrá avatták Wantula püspököt ör. Andzrej Wantulát, a lengyelországi evangélikus egyház püspökét, a Lutheránus Világszövetség második alelnökét Bra- tislavában a Szlovákiai Evangélikus Egyház evangélikus Teo­lógiai Akadémiáján a Teológia tiszteletbeli doktorává avatták. Wantula püspök többször járt hazánkban, legutóbb mint a Keresztyén Békekonferencia Munkabizottságának tagja részt vett a Bizottság Budapesten tartott ülésein. Örülünk annak a kitüntetésnek, amelyben egyházunk és hazánk barátja része­sült. Egyházunk jókívánságait D. dr. Vető Lajos püspök táv­iratban fejezte ki Wantula püspöknek. A Belgrád melletti Zimony- . ban november 21-én rövid' szenvedés után elhunyt dr. Abaffy Cyrill volt ügyvéd, nyugalmazott törvényszéki bíró a jugoszláv egyetemes evangélikus egyház felügye­lője. Temetése hétfőn, novem­ber 22-én volt nagyszámú gyászoló gyülekezet, tisztelői és barátai részvételével. Az elhunytban régi papi család ivadéka távozott az élők sorából: ükapjai Szlová­kiában, dédapja és nagyapja Aradácon és Kovacsieán, apja Versecen és a szlavóniai No- voszelón lelkészkedtek. Mint jogász Prágában és Zágrábban tanult. Az első világháború­ban Galíciában megismerke­dett leendő nejével: Walotek Sztaniszlavával, aki most egyedül gyászolja férjét, mert mindkét fiúk: Brankó jogász és Jankó gimnazista elestek az elmúlt háborúban, utolsó le­heletükig küzdve a fasizmus ellen. Az első háború után nejével Zimonyban telepedtek le, ott nyitott ügyvédi irodát de ál­landóan támogatta a jugoszláv evangélikusok szervezkedését: egyházközségek, esperességek és egyetemes evangélikus egy­ház szervezését. Ez utóbbi csak részben sikerült: a németek kü­lön egyházba szervezkedtek. Az egyesülés csak a második vi­lágháború után jött létre. Óriási munkabírása tette lehe­tővé, hogy szakított magának időt résztvenni sok helyi egy­házközségi, esperességi és egye­temes gyűlésen, eljárni a belgrádi minisztériumoknál. Életének utolsó vasárnapján: november 14-én örömmel vett részt Belgrádban a Bajion piaci evangélikus templom új- jáavatási ünnepségén. A temetési szertartást dr. Sztruhárik Ján püspök, Pavel Skantyik bács-petrováci, Vla­dimir Veres sztara-pazovai, Karol Chalupka kovacsicai és Milan Strba boljevcei lelké­szek végezték. Énekelt a ko­vacsicai egyház énekkara. Stefan Vjerg. most sok örömben lehet ré­szünk, de a teljes örömre vá­runk. A teljességre gondolni és az ellentmondások között helytállni ez az ádvent, az igazi várakozás. Így vár a ke­resztyén gyülekezet, amikor Urára vár. Ismerősre vár. Is­meri tanításából, élete példá­jából. Olyan világban vár, amelyben neki meg kellett halnia, amelyért azonban fel­támadt, amelyben nem a sem­mibe beledobva élünk, hanem vele élünk. Bizony jövel Uram Jézus! — a gyülekezet­nek ezzel a kiáltásával zárul az Újszövetség. Becsüljük meg ezért az Urára váró gyü­lekezetei, mert benne édes és nyo­masztó álmainkból felébred­hetünk. Vladimir és Estragon sem kivétel. mert benne az evangélium nemcsak felébreszt, hanem az álmoktól odafordít a valóság­hoz, Megtérít. De ne feledjük: csak az éb­resztő és térítő evangéliumot hirdető gyülekezet vár Urára! Benczúr László A lengyel katolikus püspökök üzenete Az elmúlt napokban a 36 lengyel római katolikus püs­pök üzenetet intézett a nyugatnémet püspöki karhoz. Az üzenetet a II. vatikáni zsi­naton résztvevő lengyel kato­likus küldöttség, élükön Wy- szinski hercegprímással, előze­tesen megbeszélte a Rómában tartózkodó nyugatnémet püs­pöki csoporttal, majd eljuttat­ta a címzetteknek, a szövegét pedig átadta terjesztésre nyu­gatnémet hírügynökségeknek. Az üzenet Lengyelországban s a többi szocialista országban erős megütközést, de másutt is nagy feltűnést keltett. Napi­lapjaink varsói tudósítói be­számoltak a megdöbbenésről és felháborodásról, amelyet a püspökök lépése a lengyel köz­véleményben és a lengyel ka­tolikus hívők között keltett. Mi, a magyarországi evangé­likus egyház, része vagyunk a szocialista országokban élő ke- resztyénségnek, s már ezért is közelről érint minket a lengyel Az evangélium hallgatása egyházunkban D. Káldy Zoltán püspöki jelentéséből A kérdés az, hogy az elmúlt két évben a lelkészek által felkínált sok szolgálatot, igehirdetési alkalmat milyen arányban vették igénybe a gyülekezeti tagok? Az esperesek általánosság­ban azt jelentik, hogy a legtöbb gyülekezetben az előző évek­hez képest a templomlátogatást illetően nincs csappanás, sőt egyes helyekről növekedést jelentenek a lelkészek. Van néhány gyülekezet, amelyben fogyott a templomlátogatók száma. Ez utóbbival kapcsolatban a lelkészi jelentések több esetben em­lítik a világszerte folyó szekularizációt, más esetben hivat­koznak arra, hogy a gyülekezeti tagok faluról városba vándo­rolnak és igy a gyülekezeti lélekszám is több falusi gyüleke­zetben fogyott, természetesen vele együtt a templomlátogatás is. Ennek az évnek az elején a nagy állatjárványok miatt több gyülekezetben akadályozva voltak az emberek a templom­látogatásban. A Pesti Egyházmegye esperese nagyon jellemző módon foglalja össze Budapesten élő gyülekezetek templomlátogatását. Ezt írja: „Sűrűsödnek a gyülekezetek. Sűrűsödnek oly módon, hogy — a jelentések szerint, amelyeket a lelkészektől kapok — hol kisebb, hol erősebb hangon jelentik a budapesti lelkészek, hogy a fővárosban több helyen csökkent bizonyos mértékig a templomlátogatás. De ugyanakkor a legtöbben boldogan hozzá­fűzik, hogy akik résztvesznek az istentiszteleteken, azok olyan mértékben vannak együtt, oly mértékben lettek egy-családdá, egy közösséggé, hogy ezek között az evangélium hirdetése mé­lyebb és jobb talajra talál, mint akkor, amikor tömegeknek prédikáltak. Nem azon sopánkodunk tehát, hogy a gyülekeze­teknek több helyen van lemorzsolódó széle, hanem annak ör­vendezünk, hogy egyházi munkánkat Isten megáldja azok kö­zött, akik halló füllel és nyitott szívvel figyelnek fel az evan­gélium üzenetére”. Koren Emil esperes találó megjegyzéséhez csupán annyit fűzök hozzá, hogy több budapesti templomban egyáltalában nincs csökkenés, továbbá azt, hogy még a Kelet- Békési esperes is — akinek a területén pedig igen nagy a moz­gás a városok felé — azt jelenti: „az istentiszteletek látogatott­sága nagyjából ugyanaz, mint volt az előző években”. Krähling Dániel, a Tolna—Baranyai egyházmegye esperese beszél arról, hogy néhány gyülekezetben a hitélet csökkenése összefügg azzal, hogy évtizedekig, vagy még ennél hosszabb időn keresztül is egyes gyülekezetek nagyon gyenge pásztori szolgálatot kaptak és egyik-másik lelkész élete, magatartása és szolgálata rombolást végzett. Ezzel kapcsolatban idézi egyik gyülekezeti presbiternek egy jellemző mondását, amelyet a sportéletből vett: „Nem számíthat közönségre az a csapat, amelyik tartósan rosszul játszik”. Lelkészeink az elmúlt két évben is végezték az iskolai hitoktatás munkáját, a gyermekbibliaköri munkát, a konfirmá­ciói oktatást és az ifjúsági bibliaórákat. Egyházkerületünkben az elmúlt két évben összesen 5200 gyermeket konfirmáltunk meg. Több gyülekezetben a konfirmációs kort elért gyermekek 100%-a konfirmálkodott, másutt 70—80%-a. Tolna—Baranyá­ban általánosságban 90%-a konfirmálkodott a gyermekeknek. Az elmúlt két évben a bibliavasárnap offertóriumát felhasz­náltuk arra, hogy abból bibliákat vásároljunk konfirmandu­saink számnára. Mindenütt nagy örömet váltott ki ez az aján­dék és számos gyülekezetből érkezett levél a püspöki hivatalba, amelyben valamennyi konfirmandus megköszönte a kapott bibliákat. IMÁDKOZZUNK Mindenható Isten, mennyei Atyánk! Magasztalunk téged, hogy Jézus Krisztusban elhoztad közénk országodat. Áldunk ádventi útunkért és annak minden üzenetéért. Áldunk, hogy örvendező életre tanítasz bennünket. Urunk, öröm nélkül na­gyon sivár és szomorú az életünk. Öröm nélkül olyanok le­szünk, mint a természet napfény nélkül. Keressük is az örö­meinket állandóan. Karácsonyra készülve is örömöt akarunk adni és kapni. Megvalljuk azonban — a mi örömeink nagyon gyorsan elmúlnak. Nevetésünk gyorsan fordul sírásra. Nem tudjuk azt magunknak megőrizni. Hisszük, Istenünk, hogy ezt csak te tudod megadni nekünk. Te arra biztatsz, Atyánk, hogy imádságainkban és könyör­géseinkben tárjuk fel kívánságainkat Te előtted. Ezért aláza­tos szívvel könyörgünk most örvendező életért, melyet nem tud megrontani és megkeseríteni a kísértés. Add Istenünk, hogy Jézus Krisztusban közel legyünk és maradjunk Hozzád. Ebben a közelségben gazdagodjék életünk a Te áldásaiddal. Ne engedd, hogy a folytonos aggodalmaskodás és a félelem gyengítse életünket, hanem az öröm reménysége erősítsen min­ket, hogy tudjunk szolgálni Neked és egymásnak. Atyánk, készíts fel bennünket és az egész világot karácsony­ra, mikor úrrá lesz a szíveken a te békességed és ezért hála­adással csendül fel szívünkből neved dicsérete. Add karácsony örömét az öregeknek és a betegeknek. Légy velünk Urunk és áld meg őket. Szentlclked vezesse a családok életét. Adj békességet és sok szeretetet az otthonok falai közé. Oltalmazd meg egyházunkat és hazánkat. Erősítsd közöttünk az egyetértést. Légy az egész emberiséggel és add, hogy a Te örömöd melege járja át életünket. Urunk hallgass meg minket Ámen. katolikus egyházfők megnyi­latkozása amely súlyos követ­kezményekkel járhat. Ugyanak­kor része vagyunk a világ ke- resztyénségének is, legköze­lebbről az európai keresztyén- ségnek, amellyel együtt fele­lősnek tudjuk magunkat az emberiség békéjéért, s lelkiis­mereti kérdésünk a háborús feszültségek figyelemmel kísé­rése és csökkentése; már pedig a lengyel püspöki üzenet az adott helyzetben Európa, sőt az emberiség békéjét veszélyez­tető jelenségek közé sorakozik. Az előzményekhez tartozik, hogy ez év őszén a lengyel püspöki kar pásztorlevélben üdvözölte a 20 évvel ezelőtt Lengyelországhoz visszakerült nyugati területeket. A pásztor- levélnek ez a megnyilatkozása egybecsengett XXIII. János pá­pának 3 éve a lengyel bíboro­sok előtt mondott beszédével, amelyben többek között „az évszázadok után visszatért nyu­gati területekről” szólt. A nemrégiben kelt pásztorlevél­lel ellentétben most a lengyel püspökök olyan üzenetet fo­galmaztak, amelynek kicsengé­se nem felel meg az Odera- Neisse határra vonatkozó len­gyel álláspontnak. Az üzenet rendelkezésünkre álló részle­teinek ismeretében nyilvánva­ló, hogy a megértésnek és a kölcsönös megbocsátásnak ke­resztyén hangja csak elfedi a megnyilatkozás beavatkozását az egyik legtöbb háborús gyú- anyagot tartalmazó európai nemzetközi kérdésbe, a mai német-lengyel határ elismeré­sének kérdésébe. Ezért minő­síti a pásztorlevelet az egyik varsói lap „a lengyel nép és a lengyel állam legfontosabb kül­politikai problémájába” tör­tént káros beleszólásnak. Nem lehet kétséges, hogy üzenethez köze van VI. Pál pápa politi­kájának is. amely elhagyta nagy elődjének fentebb jelzett bölcs útját. A lengyel püspökök üzenete hívő keresztyén gondolkozá­sunk számára fájdalmas, akár a sokat szenvedett lengyel nép, akár a nyugatnémet helyes ke­resztyén álláspontért folyó küz­delem, akár a béke érdeke fe­lől nézzük. 1. A lengyel nép történelme során sokat szenvedett nagy­hatalmak területi igényeitől és hódításától. A porosz határ másfél százada majdnem Var­só közelében húzódott. A múlt század második felében a meg­szállt lengyel területeken kí­méletlenül folyt a lengyel la­kosság németesítése. Évszáza­dos nemzeti vétkekre tette rá a véres koronát Hitler keze, amelynek 6 millió lengyel esett áldozatul. Ilyen előzmények után bizonytalanná tenni en­nek a megpróbált népnek ott­honát a legtöbb szenvedést ho­zó nyugati oldalról —, megta­gadása annak az együttérzés­nek, amely a keresztyén papot vagy főpapot népével össze kellene, hogy kösse. 2. A nyugatnémet protes­táns egyház illetékes szerve ez év október 15-én Emlékiratot hozott nyilvánosságra „A me­nekültek helyzete és a német nép viszonya keleti szomszé­daihoz” címen. Előszavában Scharf egyházi elnök szól a nyugatnémet protestáns egyház növekvő gondjáról, „hogy a sebeket, amelyeket a második világháború a német nép ke­leti szomszédaihoz való viszo­nyában ütött, mindmáig, 20 évvel a háború vége után, még alig kezdték el gyógyítani”. Az emlékirat az Odera-Neisse ha­tárral kapcsolatosan kimondja: a gonosz múlt öröksége külö­nös kötelességévé teszi a né­met népnek, hogy „a jövőben a lengyel nép élethez való jogát respektálja, és számára azt a területet biztosítsa, amelyre kibontakozásához szüksége van." Ez a protestáns emlékirat őszinte, becsületes, keresztyén kezdeményezés volt azzal a céllal, hogy megbékéljen a len­gyel-német viszony, többek kö­zött éppen a határkérdésben. Annál tiszteletreméltóbb ez a kezdeményezés, mert nyugat­német részről történt, és szá­molnia kellett azzal — ami nyomban be is következett —, hogy saját honfitártsaik ré­széről éles támadásoknak lesz­nek kitéve aláírói és jóváha­gyói. Ezt a tiszteletreméltó nyu­gatnémet protestáns fárado­zást most kritikus helyzetbe hozza a lengyel katolikus püs­pökök üzenete, mert azt az el­lenérvet adja az emlékirat tá­madóinak kezébe, hogy a két nép megbékélését még a len­gyel püspökök sem kötik a jelenlegi határ elismeréséhez. Ezzel újabb akadály gördül annak útjába, hogy a nyugat­német keresztyénség és a jó- akaratú nyugatnémet embe­rek megtalálják a reális test­véri kézfogás lehetőségét a len­gyel néppel. 3. Legkézenfekvőbb a har­madik szempontunk, amelynek nyomán károsnak minősítjük a lengyel püspökök lépését: az Odera-Neisse határ érvényes­ségének bizonytalanítása — amelyet a szövetséges hatal­mak a második világháború végén potsdami megállapodá­sukon húztak meg — további tápot ad Európa szivében az ellenségeskedésnek, felszítja a német nacionalizmus lángját, új háború tűzfészkét készíti, és akadályává lesz a mindnyá­junk által hőn óhajtott nem­zetközi megbékélésnek. Veöreös Imre Zsidóság és keresztyénség „Az antiszemitizmus a ke­resztyénség és egyúttal a ke­resztyén nyugat kinövése volt”. Baruch Graubard professzor, a Németországi Zsidók Taná­csának a tagja mondta ezt a megállapítást Münchenben tar­tott előadásában arról a kér­désről. „Auschwitz — húsz év­vel utána”. Az antiszemitiz­mus abból a tételből fejlődött ki szerinte, hogy a zsidók öl­ték volna meg Krisztust. A 325-ben tartott niceai zsina­ton mondták ki ezt elő­ször, ennek következményei voltak a középkori zsidóüldö­zések és a náci gázkamrák. 1945 utón jó viszony alakult ki a keresztyénség és a zsidó­ság között felső szinten. Vi­szont arra van szükség, hogy a vezetők állásfoglalása beha­toljon a gyülekezetekbe is. Az egyházak konkrét bákentunkája érdekéken A Németországi Egyesült Evangélikus Egyházak zsina­tain figyelemreméltó javasla­tok hangzottak el D. Jánicke magdeburgi püspök és D. Wilm bielefeldi (Nyugatnémetország) püspök részéről. Bár a két Németország evangélikusai két különböző helyen tartották zsinatjukat (a keletiek Berlin- Weissenseeben, a nyugatiak Berlin-Spandauban), a két püspök közös javaslatot tett egy olyan Központi Intéz­ménynek a felállítására vonat­kozóan, „amely összegyűjtené a békére vonatkozó összes irodalmat, feldolgozná azt és értékelné”. Wilm püspök azt is java­solta, hogy alakítsanak egy békebizottságot is, amelynek állást kellene foglalnia ,,a nukleáris felelősség, a szük- ségtürvényadás, a háborúval kapcsolatos állásfoglalás kér­désében általában, valamint a délafrikai faji konfliktusok, a vietnami, indiai kérdésekben” stb. Jánicke püspök szószerint még a következőket is mond­ta: ,,A németeket nem szabad fölfegyverezni... legkevésbé pedig atomfegyverekkel ellát­ni, mert az mindig a másik fél fenyegetését jelenti. Ez lenne részünkről a megbánás igazi jele. Ha ezt nem vállal­juk, akkor nem tudok hinni a német nép bűnbánati kész-* ségében.” Űj főtitkár A Martin-Luther-Szövetség új főtitkárává Walter Hirsch­mann lelkészt választották, aki 1966. január elsején veszi át hivatalát Erlangenben. t l * i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom