Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-05-10 / 19. szám

» KP. BERM. BP. 72. XXIX. ÉVFOLYAM, 19. SZÁM 1964. május 10. Ära: 1,40 forint Ä Jó Pásztor útján A Jó pásztor előttünk járt, mindig az emberért munkál­kodva, Ö a mi útmutató pásztorunk. Ö mutatja ma is az utat: nem önmagunkért élünk és vagyunk, hanem az embertársakért, a másik emberért. 1. A MI KORUNK A KÖZÖSSÉGI ÉLET KORA. Amikor egy szelet kenyeret vesz az ember kezébe, abban a szelet kenyérben ott van Isten áldásán kívül a szántó-vető ember keze, a traktoristáé, a molnáré, a péké, az édesanyáé épp úgy, mint a terv készítőjéé vagy a terv felbontójáé vagy az ellen­őrzőké. — Az egyetlen szelet kenyér egy közösség munkáját rejti magában és adja asztalunkra. A közösségnek kényszerűségből szolgálni nem lehet. Ez a közösség megkívánja a teljes> örömmel való szolgálatot. — Mi, a Jó pásztor nyája, örömmel teszünk eleget a szolgálatnak, mert itt az önző ember, Krisztus irántunk való szeretete által újjáteremtve, megmutathatja Krisztus, a Jó pásztor iránti hálás szeretetét. — Luther Márton hagyta ránk ezt a megálla­pítást: A keresztyén ember, mielőtt kérdezné: hol kell jót ten­nem — már is megteszi — Krisztusért. — Ha hozzám az én kegyelmes Uram ilyen jó volt, miért ne tennék meg én is mindent, amit ő tőlem kér. Ö azt akarja, hogy együtt tudjunk jó szívvel dolgozni vál­tási hovatartozásra tekintet nélkül: egymásért, a mindannyiunk békességéért és kenyeréért — embernek tudjuk, lássuk a kö­zelben levőket és távoliakat és a más világrész embereit is. 2. AZ ÖNZÖ EMBER FELVETI A KÉRDÉST, mi ebből az én hasznom. Érdemes csinálni valamit — lehetőleg minél na­gyobb — haszon nélkül? — Ebből a gondolkodásból nő ki a nyerészkedés, hogy minél kisebb áldozattal minél nagyobb jö­vedelemre tegyen szert az ember. — A rút nyerészkedésre példákat találunk az elmúlt kétezer esztendőben az egyház múltjában is. Ennek mindenkor az volt az egyik gyökere, hogy az egyház presbiterei, pásztorai elfeledkeztek a Fő pásztorról. Azonban mindenkinek magának kell számot adnia a maga tetteiért. És így a mi feladatunk most inkább az, hogy Krisz­tusra nézve buzgósággal keressük és járjuk az ö útját. — A rút nyerészkedés az önzésből fakad. Az önzés ellenszere a sze­retet.. Nem az a szeretet, amelyet én igényiek, hanem amelyet tovább kell adni. Ha valaha szükség volt a szeretetre, az ál­dozatkészségre, az ilyen irányú buzgóságra, akkor ma igen- igen nagy szükség van erre. Befolyásolja a mi cselekedeteinket is a megélhetés, a java­dalom vagy a premizálás, a munkaegység minél nagyobb ér­téke. De ezt nem tesszük a testvéri szeretet fölé, ez nem be­folyásolhatja embertársaink iránti magatartásunkat. 3. AZ ÖNZÖ EMBER MÁSIK VÁGYA az uralkodás, az elnyomás. — Milyen mindennapi kérdés ez! — Ki viseli a kalapot? — szoktuk kérdezni a házastársakra nézve. — Ki mondja ki az utolsó szót? — figyeljük egy-egy heves vita al­kalmával. — Kinek van erősebb, biztosabb pusztító fegyvere? — ez befolyásolja a világpolitikát. — Ki tud többet? — mert a tudás nemcsak a szolgáló szeretetre. a munka könnyebbé tételére hatalom és segítség, hanem adott esetben az elnyomás eszközévé válhatik. Krisztus körül átértékelődik ez a vágyakozás: uralkodni. Krisztus Urunk azt mondotta: a pogányoknak királyaik van­nak és azok uralkodnak, de ti közöttetek ne így legyen, ha­nem, aki közöttetek első akar lenni, legyen a többinek a szol­gája. — Az életkor, a'több tudás, a nagyobb tapasztalat nem befolyásolhatja tehát azt, amivel az emberiség közösségének tartozik az ember. — És a hit sem lehet olyan hatalom, amely kiemelne bennünket, Krisztus nyáját az emberiség közösségé­ből, valami különb ember látszatával ruházna fel és tüntetne ki. — Mi keresztyének tartozunk a világnak azzal az alázat- lah amely Krisztus alázata volt. És Ö a TÖBBET azzal mu­tatta meg, hogy ezt mondta: ne hétszer, hetvenhétszer is bo­csássatok meg azoknak akik vétkeztek ellenetek. Menjetek el a legmesszebb levő pontig azért, hogy a szeretetetek látható legyen. Ti a ti jó példátokkal szerezhettek Istennek dicsőséget. A szeretetből fakadó feladat-meglátásunk és abban forgolódá- Sunk megóv bennünket attól a veszélytől, hogy az uralkodás gondolatát, mint igényt felvessük. Krisztus szolgált és kife-r jezte: az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért. 4. A PÁSZTORKODÁSBAN AZ ISTEN ÉS EMBERI-JÓ ÜGYEK szolgálatában és vitelében ott találhatók a lelkészek, az egyház ügyének szolgái is, ott láthatók a szabadságharc­ban, a Dózsa népében — a húsvét békemenetben épp úgy, mint a kenyérért való munkában vagy a tanácsokban is. A pásztor pásztori, szelíd, békességre igyekvő, szeretettel teljes szavaira mindenütt szükség van. És mindezt őszintén kell tennünk! Krisztusra néző őszin­teséggel kell ellátnunk feladatunkat, abban a tudatban, hogy a Jó pásztor nemcsak a jeruzsálemi persellyel szemben állt meg, nézve a persely előtt elhaladók viselkedését és adomá­nyait, hanem itt áll ma is, nagy emberi kérdéseinknél és látja a mi Öt követő hozzáállásunkat, annak erejét és igyekvését és ismeri az Ö benne vetett bizalmunkat is, amely mindenkor tisz­togatja a botlásra kész lelkünket. Ezért kell szüntelenül, meg nem restülve felvenni magunkra, és magunkéivá tenni az alá­zatosságot, szeretetet, a közösség, az embertársra utaltság köl­csönössége lelkületét, mert az Isten ennek a lelkületnek ad kegyelemet a kevélynek, a ..kis-körünek”. az önzőnek pedig el­lene áll. Élni és munkálkodni emberek javára, Isten dicsőségére. Ez a feladatunk ma is. Eenkóczy Dániel rádiós-igehirdetéséből I. Péter 5, 1—5. alapján. A béke szép szolgálata BEFEJEZŐDÖTT IMMÁR A LESZERELÉSI HÓNAP, amely telve volt tanulságos és fel­emelő mozgalmi események­kel. Az ügy, amely a lakosság legszélesebb köreit maga köré vonzotta, régi ügyünk, szív­ügyünk nekünk, akik Krisztus hitét valljuk. A két történel­mi protestáns egyház, az evan­gélikus és a református már a szervezett békemozgalom kezdetén — tehát 15 évvel ez­előtt — magáévá tette a hábo­rú nélküli világ látomását és követeléseit. Be kell ismer­nünk, hogy akkor még keve­sebb remény övezte a látomás és követelés megvalósulását, s ezért a hívek körében még ^ok fenntartás, nem rosszindulatú, ám mégis kétkedő félrehú- zódás is mutatkozott a törté­nelmi zászlóbontással szem­ben. Mindezt azonban elsö­pörte a szavaknál sokszorosan nyomatékosabb tények özöne, amely meggyőzte — túlzás nél­kül mondhatjuk, osztatlanul — híveinket arra nézve, hogy a békéért való küzdelem győ­zelmi esélyei növekednek. Vlágossá lett mindenek előtt, hogy egy modem háború mé­reteiben és következményei­ben katasztrofális veszélyeket rejt magában. Szakértők sze­rint egy termonukleáris há­ború egyetlen napja alatt tíz­szer annyi ember pusztulna el, mint amennyi áz első és má­sodik világháború összesen tíz esztendeje alatt. Amerikai szakírók új mértékegységet vezettek be és ez a 1 „mega- halál”, amely egymillió ember megsemmisülését jelentené. A termonukleáris fegyvereknek olyan halmazata zsúfolódott össze a földkerekségén, hogy Az Egyházak Világtanácsa tiltakozó táviratot küldött a török kormányhoz. A távira­tot dr. Franklin Clark Fry, a Központi Bizottság elnöke és dr. W. A. Visser’t Hooft, az Egyházak Világtanácsa fő­titkára írta alá. A táviratban arra hívják fel a török kor­mányt, hogy tartsa tisztelet­ben „a vallásszabadság álta­lánosan elfogadott alapelveit”. Utalt a távirat azokra az in­ez már több mint elég egy fel­mérhetetlen világkatasztrófá­hoz. A tömegpusztító fegyve­rek elhárításának tudománya korántsem tart lépést maguk­nak a fegyvereknek a fejlődé­sével. Még a legelfogultabb katonapolitikusok is úgy ítélik meg a helyzetet Nyugaton, hogy termonukleáris lövöldö­zést kezdeni, magának a kez­deményezőnek a végét is je­lentené egyúttal. Az atorn- csendegyezmény aláírására és a hasadóanyag-gyártás csök­kentésének bejelentésére is, nem utolsósorban ennek be­látása késztette a nyugati ha­talmakat. KEZDI SZAMBA VENNI A VILÁG a fegyverkezésre for­dított összegek elképesztő nagyságát is. Megbízhatónak látszó adatok szerint a föld­kerekség különböző országai a második világháború óta ezermilliárd dollárt fektettek a haditecnnika fejlesztésére és általában fegyverkezésre. Azt is kimutatták: ha mától kezd­ve huszonöt esztendőn át, egyetlen ország egyetlen fil­lért se költené hadikiadások­ra, akkor ebből a megtakarí­tásból negyed század Matt há- romezermilliárd dollárnyi ér­ték halmozódnék fel — körül­belül annyi — mint amennyi értéket az emberiség a mai napig egyáltalán felhalmozott történelme során. Ezt a költe­kezést pedig egy olyan embe­riség nézi egyre türelmetle­nebbül, amelynek — az ENSZ statisztikai. kimutatása szerint — kétharmad része éhezik, illetve a legnagyobb nehézsé­gekkel küzd az éhínség ellen. Azt is állítják egyes hozzá­értő közgazdászok, hogyha az tézkedésekre, amelyeket a török kormány az utóbbi időkben a konstantinápolyi patriarchátussal szemben fo­ganatosított: nyomdájának bezárása; Athenagoras öku­menikus patriarcha és VI. Pál pápa találkozásáról ké­szült film elkobzása; egész sor orthodox lelkész, köztük az ökumenikus patriarchátus több vezető munkatársának kiutasítása. elmúlt tizenkilenc esztendő hadikiadásait megtakarította volna a világ, ma már ott tarthatnánk jólétben és kultú­rában, ahol körülbelül csak 2000-ben tartunk majd. Még sokáig lehetne felsora- koztathi az érveket a fegy­verkezés meddő, veszélyes és pazarló volta mellett, de ma már ezek az érvek az emberek belső élményévé és meggyő­ződésévé érlelődtek. Sőt él­ménnyé és meggyőződéssé vált az is, hogy a háborús politika és ennek velejárója, a fegy­verkezési hajsza ellen érdemes szembeszegülni és ez a fron­tális harc lépésről lépésre eredményekhez is vezet. A párizsi csúcskonferencia ku­darcától, a bécsi kéthatalmi megbeszélésen és az úgyneve­zett „forró drót” létesítésén át, az atomcsend egyezményig; majd a hasadóanyagok gyár­tásának csökkentéséig vezető nehéz és küzdelmes út kézzel­foghatóan mutatja, hogy a bé­ke feltétlenül hódít, ha tömeg- mozgalommá és cselekvéssé lendül. A szovjet békepoliti­ka, a szocialista országok nö­vekvő ereje, a volt gyarmati területeken függetlenné vált nemzeti államok háborúelle­nes külpolitikája és a békéért minden áldozatra kész egysze­rű emberek megszámlálhatat­lan serege visszatartóztatha- tatlanul halad a kitűzött cél: az általános és teljes leszerelés megvalósítása felé. AZ EGYHAZAK A MAGUK ERKÖLCSI SÚLYÁVAL és tömegeikkel meggyorsíthatják ezt a nemes hadjáratot. Most a leszerelési hónap alatt egy­házaink tisztségviselői és tag­jai mindenütt alkalmat kértek és kaptak arra, hogy felajánl­ják lelki és fizikai energiáju­kat a magyarországi béke­mozgalom erősítésére. Hitet tettek arról, hogy a mi orszá­gunk és a mi társadalmunk építése, a mindennapi munka nűséges végzése, kiváltképpen való békemunka. Arra is el­kötelezték magukat, hogy sa­játos egyházi eszközeinkkel mindannyian részt veszünk a békére való lelkesítésben, a reánk bízottak felvilágosításá­ban és eligazításában. Erre a magatartásunkra a teljes Szentírás számtalan helyen ád félreérthetetlen parancsot, lel­kesítést, indítást. Szép szolgá­lat ez, hiszen maga Urunk mondja róla, hogy a békes­ségszerzés a boldogsággal és1 a boldogítással jár együtt, örömmel látjuk, hogy ugyan­ezen felelősség hatja át a Prá­gai Keresztyén Békekonferen­cia mozgalmában tömörült különféle keresztyén egyháza­kat és az Egyházak Világtaná­csához tartozó testvéregyhá­zak nagy részét is'. Monda at- juk, hogy már ott tartunk: nem az szorul teológiai alá­támasztásra és magyarázatra, ha valaki egyházi ember lété­re szívvel-lélekkel békemoz­galmi embernek is vallja ma­gát, hanem ennek az ellenke­zőjét lehetetlen teológiailag alátámasztani és megmagya­rázni. TUDJUK, HOGY AZ ÁLTA­LÁNOS ÉS TELJES LESZE­RELÉS ügye előtt még sok az akadály és gátló tényező. Ez a körülmény azonban ne lan- kasztó, hanem sarkaló hatást gyakoroljon ránk. Jelképes­nek tarthatjuk, hogy a lesze­relési hónapot a május else­jei világünnep és a május kilencediki győzelmi ünnep koronázza be. Tömegdemonst­ráció és győzelem: ezt igény­li és ezt ígéri a béke minden hívének a jövendő. Szamosközi István református püspök Kérjük a Lelkei! Elgondolkoztató, hogy a3 egyházi esztendő rendjében négy vasárnapon át készülünk Jézus születésének ünnepére, karácsonyra; hat hétig tart a böjti időszak a húsvéti öröm- ünnep előtt; de a pünkösdi nagy eseményt, a Szent Lélek kitöltését csupán egyetlen vasárnap — Exaudi — készíti elő. Ezért különösen is komo­lyan kell figyelni ennek a va­sárnapnak az üzenetére. Az alkalom egyetjensége int: el ne szalasszuk, el ne hanyagol* juk! A mai vasárnap igéi a föl­dön szolgáló gyülekezetre irá­nyítják tekintetünket. Jézus híveit a világ vilá­gosságának. meggyújtott gyer­tyának mondja, amely vilá­gosságot terjeszt maga körül, Péter pedig szent papságnak nevezi az egyházat, amelyben mindenkinek az a feladata, hogy hirdesse Isten hatalmas dolgait. Nem mindegy, hogy miként viiágol szeretetével,1 példamutatásával a keresztyén ember, s nem mindegy az sem, miként végzi bizonyságtevő', szolgálatát az egyház. Mások miatt, önmaga miatt, de leg­elsősorban Gazdája miatt nem mindegy. Jézus szent Leikét Ígérte, hogy ez a szolgálat megáldott, igaz és hatásos le­gyen. Szent Lélek nélkül nem végezhet jó szolgálatot Isten népe. Villamosunk nemrégiben éppen az elágazás előtt akadt el áramhiány miatt. Egy ideig tanácstalanul üldögéltünk, de később a vezető megállapítot­ta, hogy a másik vonalon már van áram, s ha kocsink átke­rülhetne oda, folytathatnánk utunkat. Nem kellett sok biztatás, mindnyájan leszáll­tunk és tolni kezdtük a vil­lamost. Az út kicsinyke emel­kedése is alaposan igénybe vette erőnket. Lassan, cam­mogva haladt így a villamos; de mennyire más volt, amikor újra áram hajtotta a motort, s mi is felszáühattunk a ko­csira. Döntő kérdés az egyház szolgálata szempontjából, hogy honnét jön a „hajtó erő”. A Szent Lélek az. Aki munkálkodik, megtisztít a bűntől, megújítja akaratun­kat, megszenteli és megáldja csendes szavainkat, szerete­tünk egyszerű tetteit is. Ösz­tönzést ad arra, hogy figyel­jünk Isten szavára, cseleked- jük jó és éltető akaratát. így válik a gyülekezet sóvá és kovásszá, melynek minden szolgálata segítő mozdulat az emberiség nagy közösségében. Minden munka veszít az értékéből, ha azt lélektelen ül végzik. Mennyivel inkább ál! ez az egyházban végzett mun­kára. Itt nemcsak lélekíele- nül, de még inkább Szent Lé­lek nélkül nem szabad tenni egy lépést sem. Jézus ígérete ma is érvényes. Ö kész küldő-, ni, kiárasztani szent Lelkét. Csak kérjük bízó hittel, hogy hatalma aiá vegye és meg­szentelje Ö a gyülekezet min­den földi szolgálatát! Bencze Imre IMÁDKOZZUNK Márk 16,14—20. Ür Jézus Krisztus! Mennybemeneteledre emlékezve ma­gasztalunk most Téged az ünnep utáni napokban. Köszönjük Neked a feladatot, amelyet a tieidnek, egyházadnak adtál búcsúzásodkor. Hálát adunk, hogy evangéliumod azóta el­hatolt minden földrészre. Megköszönjük Neked a mögöttünk levő évszázadokat, amikor eleink fáradtak parancsod telje­sítésén. Köszönjük, hogy a mai korban lehetünk evangéliu­mod hirdetői, Istenünk szeretetének terjesztői szóban és cselekedetben. Add ezt az örömhírt szívünkbe és ajkunkra, hogy a Belőled áradó szeretet örömöt vigyen hozzánk és másokhoz. Tedd a keresztyéneket szereteted mai megvalósí­tóivá az emberek között. Add, hogy áldozatkészen szolgál­juk korunk adottságai között az emberiség jelenét és jövő­jét, szeretteink és mások javát. Magasztalunk Téged ígéretedért, hogy megáldod szolgá­latunkat. Add, hogy az igehirdetést kövessék a szeretet ha­talmának jelei. Ébreszd rá egyházadat mindenütt a földön, hogy gyakorolja a diakóniát nemcsak egyes emberek élet­sorsában, hanem az emberiség javára szolgáló ügyek, min­denekelőtt a bébe szolálatában. Dicsérünk Téged mennybemeneteled titkáért: Tied min­den hatalom, nem vagy kötve sem térhez, seni időhöz, min­denütt jelen vagy, s ugyanakkor velünk vagy. Ajándékozz meg minket azzal a hittel, hogy láthatatlan útitársunk vagy életünk országútján, s megadod naponta, amire rászorulunk, bocsánatot és erőt, reménységet és vigaszt, örömöt és bé­kességet. Áldd meg szolgáidat, hogy munkád végzésében meg ne fáradjanak, el ne csüggedjenek, hanem Reád bízzák az ered­ményt, aki élsz és munkálkodsz és uralkodói, örökkön örökké, ámen. A; Egyházait Világianácsa tiltakozik

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom