Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-11-01 / 44. szám

KP. BERM. BP. 78. fl félremagyarázoft reformáció A reformáció évfordulói mindig alkalmat adnak arra, hogy újra és újra hálát adjunk Istennek mindazért, amit Isten a reformátorokon és szolgálatukon keresztül nekünk ajándékozott. A reformáció évfordulói azonban nemcsak arra jók, hogy ismételten „felszólítsanak’’ a hálaadásra, hanem arra is, hogy szünet nélkül éberségre intsenek bennünket a reformációban nyert igazságok megőrzésére. A reformáció és az abban nyert igazságok ugyanis a történelem folyamán sokszor helytelen megítélés alá estek. Hamis szempontokat érvényesítettek nem■ egyszer a reformáció értékelésénél és ezzel el is torzították annak lényegét. Ezért keü beszélnünk „félremagyarázott re formáció”-r ól. A reformáció félremagyarázása ma is folyik még az evangélikus egyházakban is, idehaza és külföldön egyaránt. Egyik ilyen eltorzítása a reformáció lényegének és a reformá­cióban újra felfedezett örömhírnek — megigazulunk kegye­lemből hit által — az a magyarázat, mely szerint mindaz, ami a reformációban történt tulajdonképpen az Isten és az egyes ember személyes ügyére vonatkozik. Tehát — mondják — a deformáció igazságaiból nem kell .,meghúzni a vonalakat a tár­sadalmi, gazdasági és politikai élethez”. E felfogás szerint Luther nem is akart mást, mint azt, hogy az üdvösségkereső emberek komolyan vegyék az evangélium „tanítás”-át: kegye­lemből hit által. Ennek igazolására fel szokták hozni, hogy végeredményben az egész reformáció kiinduló pontja Luther­nak az Istennel való személyes tusakodása volt: „Hogyan nye­rek, kegyelmes Istent?”. Kétségtelen tény, hogy a lutheri reformációnak van ilyen Személyes vonása. Ezt nem is szükséges elhomályosítani. A reformációban felismert igazságok elsősorban az Isten és áz egyes ember személyes ügyét érintik. De nagyon leszűkíte­nénk a reformáció mondanivalóját, ha itt leállnánk. Aki is- . meri Luther munkásságát, az tudja, hogy ő a reformációt ■milyen szoros összefüggésben látta saját korának kérdéseivel és hogy milyen nagy érdeklődést tanúsított az akkori gazda­sági, politikai és társadalmi kérdések iránt. Saját személyében tanúsította, hogy a „reformáció embere” szolgálatra külde­tett az élet egész területére és nem elégedhetik meg ennek a tételnek ismételgetésével: „megigazulunk kegyelemből hit ál­tal”. De Luther személyes példáján túlmenőleg, vajon ennek 'az igazságnak: „kegyelemből hit által” nincs-e a legszorosabb- összefüggése az élet sokrétűségével, tehát pl. a gazdasági és társadalmi élettel? Hiszen a „megigazult” ember új ember! Ennek az „új”-ságnak pedig csak a „lélek mélyén” kell meg­mutatkoznia? Nem sokkal inkább a családban, a hivatásban, a munkában, a társadalmi stb. életben? Nem vitás, hogy ,;}élremagyarázza” a reformációt, aki annak igazságait kizá­rólag Isten és az egyes ember személyes ügyére korlátozza. Senki ne higgye, hogy ma azok az evangélikus emberek „hűek’ a reformációhoz, akik az egyház szolgálatában „nem avat­koznak bele a politikai, társadalmi kérdésekbe” és „nem szeretik hallgatni az olyan igehirdetéseket, amelyek ezeket a problémákat érintik”. Sőt, éppen ellenkezőleg! Az az evangé­likus ember hű a reformációhoz a mai világban, aki szoros kapcsolatban áll a mai világ kérdéseivel és szívesen vesz részt dzok megoldásában. A kegyelem nem „kegyes elzárkózás”-ra, hanem szolgáló szeretetre hivi A reformáció félremagyarázása folyik egyeseknél a „jócse- lekedetek”-kel kapcsolatban is. Közismertek a reformá­ció kapcsán ezek a tételek: „Az ember nem igazulhat meg cse­lekedetei által”, „Az ember képtelen jót cselekedni”, „Az em­ber mindenestül bűnös”, „Az ember nem szerezhet érdemeket isten előtt” stb. Ezek a tételek valóban igazak, és tartalmuk fedi a Szentírás mondanivalóját. Nem férhet kétség ahhoz — és ezt éppen a reformáció fedezte újra fel —, hogy Isten előtt nincs mivel dicsekednünk. Amink van az mind az istené. Emberi „jócselekedetek” nem javítják helyzetünket Isten előtt. Cselekedeteink nem tesznek igazzá Űelőtte. A baj azonban az, hogy ezekből az igazságokból többen helytelen következtetést vontak le a keresztyén életre vonatkozólag Ha egyszer — mondják sokan — a „jócselekedetekkel” Isten előtt nem mehetünk semmire, akkor azokra nincs is szükség. Így alakul ki egy olyan „evangélilcus” életforma, amelyben még csak említeni sem szabad a „jócselekedeteket”. Ehhez az életformához hozzátartozik a „keresztyén” tétlenség; „hi­szen úgyis mindent Isten végez el”. Ezzel a felfogással együtt­jár a „világ dolgaiba való be nem avatkozás”, az emberiség mai égető kérdéseivel szemben való nem-törődömség (mond­ván. hogy az nem az egyház dolga!), a békemunkától való távolmaradás stb. Ez a magatartás azonban a reformációból éppenséggel nem folyik, sőt inkább annak alapos félremagya­rázása. Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy bár az Isten előtt nincs szükségünk ugyan jócselekedetekre, de annál inkább szükségünk van az emberek között! És ezek a jócselekedetek a hit gyümölcsei, amelyekkel segíthetünk felebarátainkon. A kegyelemből való élet mindig „mások” javát szolgáló élet! Ahol ez nincs, ott hit sincs és hitből való megigazulás sincs. Luther szerint hit teszi a jót, mielőtt kérdezne. A mi időnk­ben igen sok terület van a világban, ahol a hit teheti a jót, mielőtt túl sokat kérdezne. A túl sok kérdezés mögött mindig „nemakarás” rejlik! J/ égül a reformáció félremagyarázása folyik a különböző ' „kísértések” kihangsúlyozott emlegetésével. Egyesek ugyanis azt emlegetik állandóan, hogy Luther állandóan „két kísértés között harcolt: az egyik a róm. kát. egyház számos tévtanítása, másrészt a rajongók doktrínái”. Ebből a megfi­gyelésből aztán azt a következtetést vonják le egyesek, hogy az evangélikus embernek és egyháznak „állandóan figyelnie kell szolgálata közben a kísértésekre és veszélyekre”. Ha ar­ról tanít ma egyházunk, hogy „munkálkodnunk kell a béké­ért”, akkor egyesek felhívják a figyelmet arra, „kísértésünk a béke és békesség” összekeverése. Ha az egyházunk azt hir­deti, hogy „az egyháznak segíteni kell a földi jólét emelésé­ben”, akkor mások azonnal arról a kísértésről beszélnek, hogy „elfeledkezünk erről: nincs itt maradandó városunk”. A sort lehetne folytatni. Nem állíthatjuk, hogy nincsenek kísérté­nek. De szabad-e ezzel bénítani a hit lendületét? Szabad-e a Dr. MitzcnMm püspök „aranyjubileuma’ Mint már hírt adtunk róla, okt. 18-án ünnepelte dr. Mitzen- heim thüringiai evangélikus püspök lelkésszé szentelésének 50. jubileumát. Az ünnepélyre Mitzenheim püspök számos kül­földi egyházvezetőt is meghívott. Az ünnepségeken többek kö­zött részt vett: dr. Jaan Kiivit, az észt evangélikus egyház érseke, dr. Stefan Katlovsky, a szlovákiai evangélikus egy ház püspöke, dr. Andrzej Wantula, a lengyelországi evangé­likus egyház püspöke, dr, Cymorek, a csehszlovákiai lengyel egyház püspöke, továbbá Ahti Auranen, a finnországi evan­gélikus egyház esperese, dr. Jan Michalko professzor Pozsony­ból. dr. Krygel lelkész, a csehszlovákiai lengyel evangélikus egyház képviseletében. Magyarországi evangélikus egyházun­kat D. dr. Vető Lajos és D. Káídy Zoltán püspökök, továbbá dr. Ottlyk Ernő és Prőhle Károly professzorok képviselték. A delegáció tagja volt Káldy Zoltán püspök felesége is. Az ünnepségek igen nagy­szabásúak voltak. Mind az egyház, mind a Német De­mokratikus Köztársaság ál­lami tényezői résztvettek az ünneplésben. Ez nem is cso­da, hiszen éppen dr. Mitzen­heim püspök az, aíki idős kora ellenére az elsők között is­merte fel az evangélikus egy­ház helyes útját a Német De­mokratikus Köztársaságban. Az ünnepélyeken kitűnt, hogy Mitzenheim püspök szolgála­tát igen nagyra becsüli első sorban saját egyházkerülete, de ezen túlmenőleg azok a lelkészek, akik világosan lát­ják, hogy az egyháznak mi­lyen szolgálatot kell betölte­nie az új történelmi körül­mények között A jubileumi ünnepségek okt. 18-án Hildburghausenben kezdődtek hálaadó istentisz­telet keretében. Ebben a vá­roskában avatták lelkésszé 50 esztendővel ezelőtt Mitzen­heim püspököt Egyben ez a szülővárosa is. A zsúfolásig megtelt templomiba ünnepi menetben vonultak be az egyházkerület vezetői és a külföldi egyházi vendégek. Az istentiszteleten dr. Mitzen­heim püspök prédikált és adott hálát Istennek az el­múlt 50 esztendő szolgálatai­ért, Isten megtartó kegyelmé­ért és hűségéért. Az istentisz­telet keretében üdvözlések hangzottak el. Magyarországi evangélikus egyházunk nevé­ben ez alkalommal dr. Vető Lajos püspök köszöntötte a jubiláló püspököt és emléke­zett meg arról, hogy a re­formáció óta milyen szoros kapcsolatok fűzték a magyar­országi evangélikus egyházat a német evangélikus egyház­hoz és jelenleg is ápolni ki- , vánjuk a testvéri jó viszonyt, elsősorban a Német Demok­ratikus Köztársaság evangéli­kus egyházával. Az ünnepi istentisztelet után Hildburghausen város vezetősége rendezett ünne­pélyt a városi színházban Mitzenheim püspök tisztele­tére. Mitzenheim püspök szü­lővárosának díszpolgára. A város által rendezett igen meleg hangulatú ünnepségen résztvettek a város vezetői, továbbá a környék több ál­lami funkcionáriusa is. A városi nagyszerű zenekar több szép számot adott elő. Az ünnepi beszédet Trentsch- ka polgármester tartotta, aki nagyrabecsüléssel emlékezett meg arról, hogy Mitzenheim püspök milyen nagy mérték­ben segítette elő az egyház és az állam jó viszonyának kialakulását, továbbá. milyen határozottan vesz részt a né­pek békés egymás mellett élésének és általában a bé­kének munkálásában. Meg­emlékezett arról a megbeszé­lésről is, amelyet a legutóbbi időben Wartburg várában Walter Ulbricht elnök foly­tatott Mitzenheim püspökkel. A polgármester beszédére Mitzenheim püspök válaszolt és tett hitet a népek megbé­kélése, a béke mellett és ki­jelentette, hogy tovább fog jó szívvel szolgálni egyházá­nak és népének. Október 19-én Eisenachban folytatódtak az ünneplések, A püspök és a kerületi egyház­tanács székházának nagyter­mében, Pflugensbergen, tar­tott ünnepen igen sokan üd­vözölték a püspököt, többek között a püspöki konferenci­ák nevében is. A külföldi egyházak képviselői is ott vol­I MÁD KOZZUNK Hálás szívvel magasztalunk, anyaszentegyház Ura, Jézus Krisztus, a reformációért. Köszönjük Neked a reformátorokat, akiket a Szentlélek kohójában készítettél fel szolgálatukra. Belső küzdelmeik, kitartó imádkozásuk, igéd kutatása, test­vérek tanácsa, az egyház régebbi tanítóinak evangéliumi örök­sége, a körülöttük élő egyház kiáltó látványa mind eszközzé lett kezedben, hogy személyes hittel ragadjanak meg Téged, Megváltójukat, s élő, hatalmas, irgalmas szavadat messze- hangzóan kiáltsák bele korukba. Áldj meg minket, a reformáció gyermekeit és minden keresztyént tiszta, erős hittel, hogy bizodalmunkat életünkben és halálunkban a Te szenvedésed, halálod és feltámadásod erejébe vessük. Tedd ezt a hitünket munkássá a szeretetben, hogy Téged az embertársainkban szolgáljunk. Őrizd meg a reformáció örökségét az egyházban, hogy a jelen adottságaiban és feladataiban megkeresse a keresztyén- ség a ma rá váró utat és szolgálatot. Alid meg az egyházat az állandó reformálás készségével, hogy újra meg újra vissza­menjünk az igazi alaphoz, a Rólad szóló evangéliumhoz, s megtaláljuk az egyház és a keresztyén ember mai életfor­máját lüktető korunkban. Könyörgünk Hozzád az egyház jövőjéért. Hozd egymáshoz közelebb a felekezeteket evangéliumod igazságában és a Benned való hitben. Adj bizonyságtevőket, akik tovább adják kegyelmed örömhírét az emberiségben és a következő nem­zedékeknek. Ámen. tak az üdvözlők sorában és egy-egy szép ajándékot nyúj tottak át Mitzenheim püs pöknek. Itt megjelent Cypri­an érsek is, a berlini ortodox exarchátus vezetője és szívé­lyesen köszöntötte a jubilánst, Magyarországi evangélikus egyházunk nevében dr. Vető Lajos püspök többek között ezeket mondotta: „Szeretettel köszöntjük ezen a nagyjelen­tőségű ünnepen a Magyaror­szági Evangélikus Egyház ne­vében és annak megbízásából, Annak az 50 esztendőre ter­jedő lelkészi szolgálatnak méltatására, amelyet Püspök úr egyháza és népe ügyében kifejtett, németországi muri' katársai illetékesek. Egy, szo­cializmus építésében elfoglalt ország evangélikusainak nagyrabecsülését szeretném kifejezésre juttatni mégpedig azért, mert Püspök úr a re­formáció szülőföldjén jókor ismerte fel az egyház és keresztyének számára kínál­kozó új szolgálati lehetőségeket a megváltozott történelmi kö­rülmények között és ennek megfelelően emelte fel mesz- szehangzó szavát a népek bé kéjének nagy ügye érdekében, Ezek jól ismert és elismert té­nyek. Ezért tiszteljük és szeret­jük önt is magyarországi ke­resztyének is. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy személyi tulajdonságai miatt is mélyen szívünkbe zártuk Püspök urat. — Különösen hálával emlékezem arra a látogatásra, amelyet kedves Feleségével tett hazánkban és magyarországi evangélikus egyházunkban. Mennyire érde­kelték Önt intézményeink és gyülekezeteink! Mennyi öröm­mel hirdette közöttünk Isten megmentő evangéliumának örömhírét. Mindez mély nyo­mokat hagyott gyülekezeti tagjaink és lelkészeink szívé­ben. Azt tapasztaljuk azóta egyházi lapjainknál, hogy amikor híveink dr. Mitzen­heim püspök nyilatkozatairól szóló híreket olvassák, önt jó ismerősüknek tekintik és tudják, hogy egy mindig mély felelősségtudattal és Isten színe előtt álló férfi szólal meg, akire sokmillió keresz­tyén figyelemmel hallgat. Ilyen tapasztalatok alapján nagy bizalommal és nagy szeretettel tekintünk önre. Imádságainkkal kísérjük egy­házi tevékenységét. Ügy tart­juk, hogy önben a reformá­torok szelleme lobog és ön arra igyekezik, hogy a szere­tet evangéliuma, a béke, az emberek boldogulása érdeké­ben eleven erőnek bizonyul­jon az ön hazájában, de an­nak határain túl is, nálunk Magyarországon is.” Ugyancsak október 19-én a Berghof szállodában ünnepi ebéd volt Mitzenheim püspök tiszteletére. Az együttléten megjelent Seigewasser állam­titkár is, aki az állam részé­ről köszöntötte Mitzenheim püspököt. Értékelte a jubilá­ló püspök eredményes mun­káját és azt a szolgálatot, amelyet a püspök az állam és egyház rendezett viszonyá­nak érdekében a Német De­mokratikus Köztársaságban kifejtett. A külföldi evangélikus egy­házak jelenlevő kiküldöttei (Folytatás a 3. oldalon) Két part között Ezen a héfen a reformáció gondolatai foglalkoztattak minket. Arra gondoltunk, hogy Isten hitből élő boldog népe lehetünk. Mások az el­múlás őszi hangulatában a 'te­metőket járják, s azokra em­lékeznek, akik voltak, s már nincsenek közöttünk. A mai vasárnap szentleckéi mégis egészen a jelen reális életfel­adatai felé fordítanak. A vi­lági felsőbbséggel szemben való magatartásról 'tanítanak bennünket. Mintha azt mon­daná az egyház: a hit örök vi­lága és jelen feladataink ösz- szetartoznak, s nem állhatnak ellentétben. A hit nem elvon a jelen feladataitól, hanem felövez és elkészít jelenvaló szolgálataink betöltésére. A lapok naponta hoznak hí­reket az Erzsébet-hídról. Már karcsún ível a két part között és pillérek nélkül, merészen köti össze Pestet és Budát. Furcsa volna, ha egyszer Pest és Buda vitatkozni kezdene, hogy kié a híd? Az egyik híd­fő Pesten áll, a másik Budán, s így kapcsolja össze a két vá­rost, s az Alföldet a Dunán­túliak A hit is híd akar len­ni. Isten szeretetétől a világ felé. Az adőgaras jelenetében — amint Tizián megfestette — farizeus próbára teszi Jé­zust, mintha mondaná: az örökkévalóé, vagy a világé legyek? A íelsőbbségnek, vagy a hitnek szolgáljak? Jézus vá­laszának értelme: éppen, mert hiszek, meg tudom adni min­denkinek, amivel tartozom. Kinek a szeretettel, kinek a szolgálattal. Hitemnek szüksé­ge van a mindennapi szolgá­lat iskolájára, amit, mint tár­sadalmunk tagja teljesítek. E nélkül légüres térben forog­nék. E világban való szolgá­latom viszont erőt merít és táplálkozik hitemből. S a tár­sadalom, amiben élünk, min­den embernek egyformán nyújtani kívánja a kenyeret, a műveltséget, a jobb lakást, egyforma bánásmódot. Nem kicsi és nem könnyű célok. Életek adója által valósítható meg csupán. Ahová a reformáció népe a tizenhatodik században elju­tott, egészséges ösztönnel vég­zett szorgalmas munkája nyo­mán nemcsak lelki, hanem anyagi fellendülés is jelentke­zett. Egyesek világiassággal vádolták emiatt a reformá­ciót. Pedig csak arról volt szó, hogy a reformáció hite szerint az ember Istennek csak úgy lehet gyermeke, ha nem húzódik félre, hanem be­csületesen kiveszi részét min­den feladatból a hűséges mun­ka bizonyságtételével. Uzon László „kísértések” miatt a szolgálatban megállni, egy helyen to- az óvatoskodást kora nagy kérdéseiben. Aki nem félremet- pogni és valamitől állandóan félni? És vajon nem az-e a gyarázza a reformációt, hanem helyesen érti, annak éppen a legnagyobb kísértés, hogy túlzott óvatosságból nem csinálunk bátorsága növekszik meg ahhoz, hogy segítsen, ahol csak tud semmit? Luthernek volt bátorsága hozzányúlni saját kora a mi világunkban, a mi kortársainknak! Aki ezt teszi, az érti kérdéseihez. Nemegyszer tévedett is! De volt bátorsága ahhoz jól a reformációt, is, hogy vállalja a tévedés kockázatát is! Sokkal inkább, mint D. Káldy Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom