Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-11-01 / 44. szám
Az érett idő Lassan készítette elő Isten a talajt a reformáció nagy élménye számára. A reformáció előtti századokban már biztos jelei mutatkoztak a változás, a megújhodás szükségszerűségének. Itt is, ott is meg-meg- billent a középkor hatalmas épülete,. hogy azután hangos robajjal összedűljön a XVI. század elején. A középkornak két jellemző intézménye képezte ezt az épületet és mindkettő küzdött az állandóságért és a fennmaradásért. A pápaság és császárság mindkét intézményére jellemző, nem vette észre, hogy túlélte önmagát. Abban a megrögzött tévhitben ringatta magát mindkettő, hogy részint az egyház uralma alá hajthatja majd a világot az egyik, vagy a világ uralma alá kényszerítheti az egyházat a másik. E hit jegyében alakult ki a századokra szóló szomorú küzdelem a középkor két hatalmas intézménye között. Mindkettő alkalmazta a korszak legerősebb fegyverzetét, a szellemi és anyagi élet nehéztüzérségét, de a döntő győzelmet egyik sem tudta kicsikarni A korszak érzékeny lelkei azonban tudták, hogy az áldatlan harc kimenetele mindkettő elvérzését jelenti. Mindkettő táborában akadtak „árulók”. Lorenzo di Villa, vagy Erasmus, vagy I. Ferenc francia király időben beleunt a céltalan küzdelembe és feladta a harcot. S voltak forradalmárok, akik békét hirdettek, hogy a béke talaján építsék fel újra és elölről a jobb világot, akár az egyik, akár másik hadviselő oldalán. Itt Luther személyében jelentkezett, mint a reformáció megindítója, ott pedig a nemzeti öntudatban, amely azután életre hívta Anglia, Franciaország nemzeti államát, vagy megmozdította a német nemzeti érzés szuny- nyadó erejét. A császárság és a pápaság engedelmes eszköze volt a túlhaladott középkori eszmének, és ahhoz mindegyik elég erővel rendelkezett, hogy a másik ' felett döntő győzelmet ne tudjon kicsikarni. A hegeli dialektika valósulását látjuk, az egyik a tézis — az állítás — a másik az antitézis, — a tagadás — és elkerülhetetlenül bekövetkezik a szintézis — az igazság győzelme. Az idő megérett ahhoz, hogy új Európa szülessék. Uj Európa, amelynek biztos jelei elsősorban belülről olvashatók le. A szabad gondolkodás és szó, a természet kötetlen vizsgálata, a Föld ismeretlen területeinek felfedezése, az írott betű megszabadítása a bilincsektől, és megjelenése a nyomtatott könyvben, mind megannyi jele a szintézisnek. Ehhez immár ŐSZI KÉP Apró, mozgékony asszony volt. Tavasszal ő volt az első, aki új köntössel terítette be a fekete földtakarót. Nyáron hű$ vízzel itatta a tikkadt virágokat. Ősszel krizanténerdővel lepte meg övéit. Télen kis söprűvel takarította a vastag hótakarót, hogy kárt ne tegyen a féltve Őrzött sírban. Tavasz- szal aztán kezdődött minden elölről. Valahányszor temetőjárásomban arrafelé vitt az utam, mindig megcsodáltam a sírt, amely mellett télen-nyáron ott szorgoskodott ez az öreg néni. A sírkőről két név aranyozása ragyogott felém. A férj és a gyermek neve. Az egyetlen gyermeké. A nevek alatt aranybetűkkel ez állt bevésve: Feltámadunk! Találkozunk! Egyik nyári délután melléje ültem a kispadra, Csendes, halk szava szívem mélyére telepedett és ittam szavait, mint a kiszáradt kút, amely szomjazza a vizet. A nyári nap áttűzött a szomorúfűz selymes ágán s nehezen indult beszélgetés apró kockáiból elém rajzolódott egy élet. Ügy, ahogyan az egy hatvannyolc éves özvegyasz- szony emlékezetén átcsurgott. Először a férjét temette el. Egyetlen lányával, aki pártában maradt, álltak akkor itt a sír mellett. A lány dolgozott, 0 pedig gondozta a sírt. Hiányzott a férj és apa, de az idő begyógyította a sebet, És a gondoskodó kéz mindig új ruhába öltöztette a férj pihenőhelyét. A gyermek csak két hétig volt beteg. Az árvácskákat kihányták a sírkő mellé. S mire bejött (jz ősz a krizanténok már két halottat takartak be. Egyedül maradt. Ekkor már senkije nem élt. Szomorú fűz lett a nyíló akácok között. Senki más nem volt csak a két halottja, akikhez kijárt ide a temetőbe. Nézte az aranybetűs felírást és készült a találkozásra. Hiszen feltámadunk! A napokban újra ott jártam a temetőben. Utamat arra ka- nyaritottam, ahol a kisöreg szorgoskodott esztendők óta. Ilyenkor ősszel különösen széppé varázsolta az emlékezés és a szeretet virágaival „otthonának” hideg földjét. A sírnál megdöbbenve álltam meg. Az aranybetűs sírkő előtt egy fakereszt éktelenkedett. Az öreg anyóka hazatért. Vajon az ő sírját ki fogja gondozni? Karner Ágoston csak a koronára van szükség, amely jelentkezik egy egyszerű német szerzetes bátor szókimondásában és egyszerre kap halálos döfést Róma is és a császárság is. Lázadás volt ez, de ez a lázadás elhozta a várva-várt szabadságot. Európa északi fele szinte máról holnapra elszakad.! Rómától, s lelkesen ízlelgette a „hitből igazulás” új, még ki sem forrt borát, amelytől megittasodva tudott hallatlan eredményeket elérni. Az európai lelkek száraz avarján egyébként is gyorsan lángra kapott az új eszme. Rómának még ideje sem volt magáhoztérni, s máris Franciaország, Spanyolország, Anglia, s keleten magyar területen kimondták a „nem”-et Róma felé, és amire századok óta vártak, a reformáció ügye iránt az „igen”-t. Senki nem gondolt arra, hogy a vetélkedés közepette ingyen kapott szabadságért később hallatlan nagy áldozatot kell hozni. A reformációban a korszak gyermeke minden betegségre orvosságot vélt találni. Időnek kellett eltelnie ahhoz, míg megértették Isten akaratát a reformációban. A kor gyermeke a szellemi társadalmi elnyomás zsilipjét látta benne. Rést, amelyen kizúdulhat a nehéz és elviselhetetlenül terhes légkörből. Az új világ égért jelentkezett oly sok-sók megpróbáltatással. A reformáció kétségkívül megtörte Róma erejét és mindenhatóságát. Megingatta a császárság tekintélyét is és ugyanakkor a fejlődés jelentős alapkövét helyezte le társadalmi vonatkozásban. A türelmes szemlélő észreveheti, hogy a reformációban megbillent a hűbéri rend középkori társadalma, és elindult „a harmadik rend” a fejlődés útján. De mi, akik az egyház történetének ütőerén tartjuk kezünket, szintén felfrissíthetjük a XVI. század élményanyagát Azt, hogy egy Ágoston-rendi jámbor szerzetes kiállása maként dönti rendre a régi értékeket, és hogyan mutat az új fundamentumára, a Szentírásra. Hite ma is magával- ragad mindannyiunkat a kockázatos vállalkozás felé. Rombolt és épített, és mire egy emberöltőnyi idő eltelt, új egyházi légkör, új hitbeli odaállás szilárd váza emelkedett a romokon. Megérett az idő! Isten felkészítette arra, hogy az új Európa első hírnöke lehessen. Az idő még sok megpróbáltatást tartogat az új eszme számára, de megdön- teni többet nem lehet, mert népek, nemzetek ügyévé lett, és mert benne diadalmaskodott az igazság. Rédey Pál w Már elmegyek az örömbe... 99 ÍGY KEZDŐDIK egyik temetési énekünk:. „Már elmegyek az örömbe, paradicsom- nek kertjébe, a boldogultak helyébe.” Az ének szerzőjére utal az aláírás: „Miklós deák éneke a XVI. századból”. Tehát a reformáció századából. Luther korának hitét fejezi ki ez az ének, énekeskönyvünk 551. éneke. S vájjon a mi hitünket nem? Ügy tudjuk-e énekelni ezt az éneket, mint a magunk hitének a megváltását? Öröm, örvendezés a halál színe előtt —, nem vált számunkra idegenné ez a velejében keresztyén gondolat? Egyházi esztendő végén a vasárnapokra rendelt szentleckék, prédikációs textusok a halál, feltámadás, ítélet és örök élet gondolatkörébe vezetnek bennünket a keresztyénség ősi hagyománya szerint. S e levél- hullásos, ködös, korai sötétedéssel beköszöntő őszi, novemberi vasárnapokon megnépesednek a temetők: az élők felkeresik a holtakat, a gyászoló hozzátartozók felékesitik szeretteik sírjait. Az emlékezés ideje ez —, csak az a kérdés, vájjon megemlékezésünk, gyászolásunk Isten igéje, Isten akarata szerint való-e? összhangban van-e azzal, hogy az Isten igéje szerint megreformált egyháznak az evangélium — tehát az örömhír! ■— egyházának vagyunk a tagjai? Úgy nézünk-e szembe a halállal — a magunkéval és a szeretteinkével —amint ez Krisztus, az élő Krisztus népéhez illik? „halAl, hói, a te diaDALMAD? Halál, hol a te fullánkod? ... hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által..(I. Kor. 15, 55—56) ... „mert nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. Ha testben élhetek, az gyümölcstermő munkát jelent a számomra... szeretnék elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az mindennél jobb, de e testben megmaradnom szükségesebb érettetek..." (Filippi 1, 21—24) „... Nem akarjuk tehát atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bán- _ kódjatok, mint a többiek, í Mivel hisszük, hogy... Isten a Jézus által vele együtt előhozza azokat is, akik elaludtak...” (I. Thessalonika 4, 13 —14). Győzelem a halál felett, reménység és élet, elvehetet- len vigasztalás —, ez Pál apostol tanúságtétele, mondanivalója a halál színe előtt S ez az egész Üj testamentum egybehangzó bizonyságtétele —, s mindez nem a peremén található az újtestamentumi üzenetnek, hanem a kellős közepében. Keresztyén hitünk közepe, veleje az, hogy Jézus Krisztus feltámadott, élő Ür, aki azért jött, hogy megszabadítson a halál félelmétől és uralmától és az örök élet reménységét ajándékozza nekünk. Mit tükröz mindebből gyászolásunk, temetési szokásaink, szertartásunk gyakorlata? Isten igéje nem tiltja a gyászt —, hogyan is tehetné? Az emberi szív bánata jogos és érthető. Jézus szívét is felsebezte barátjának, Lázárnak halála s könnyekre fakadt sírjánál (János 11). Mélyen megértette a bánkódó testvérek. Mária és Márta gyászát —, de azután elvezette őket a feltámadás és örök élet reménységére. S elkergette Jairus leányának halottas ágya mellől a sirató asszonyokat —, mert elkergette magát a halált is (Márk 5, 21—43). EZ A DIADALMAS HIT tükröződik a 2. században élt egyházatya, Tertullianus szavaiban is, aki szerint haláluk napján úgy kell megemlékeznünk az elhunytakról, mint akiknek igazi születése napját ünnepeljük! S hogy ez a hit nem csupán régmúlt századok keresztyénéiben élt diadalmas erővel, arra elég egy példát említenünk: Wilhelnii- na holland királynő végrendeletében meghagyta, hogy temetésén ne feketébe, a reménytelenség színébe öltözzenek a gyászolók, hanem fehérbe, az öröm és győzelem színébe! Arról is tudunk, hogy sokfelé elterjedőben van a keresztyén egyházakban a temetésnek egy új — vagy talán Inkább nagyon is ősi, az apostoli keresztyénségre emlékeztető — szokása: a gyülekezet halottait nem a temetőben búcsúztatja, hanem gyülekezeti istentisztelet keretében, amely úrvacsorával végződik. így, az Űr asztalának közösségében tesz vallást a gyülekezet hitéről s arról, hogy eltéphetetlen szálak fűzik egybe a már hazatért, előrement tagjait a még élőkkel a Krisztus testének egységében. Néhány esztendővel ezelőtt e sorok írója maga is tanúja volt egy ilyen búcsúztató istentiszteletnek, amelyet egészen áthatott az evangélium örömüzenete, a feltámadott és örök életet adó Krisztusban való diadalmas reménység. Érdemes lenne egyszer keresztyén temetőink sírfeliratait is mérlegre tenni abban a tekintetben: mennyire tükrözik a gyülekezet hitét, reménységét, bizonyságot tesznek-e hitünk közepéről, az élő és életet adó Krisztusról? A temetések alkalmából néha kifejtett felesleges pompa nem po- gányos maradvány-e keresztyén gyakorlatunkban? Az elmúlt esztendőben gyászjelentést kaptam egy külországbeli kedves lelkésztestvér elhunytéról. A szövegében is mértéktartó és hitvalló gyászjelentés arra hívta fel az elhunyt barátait, ismerőseit* hogy a koszorúra, virágra szánt összeget adják a „Brot für die Welt” — kenyeret az éhezőknek, jeligéjű nagyszabású segélyakció számára. Vagyis együttérzésük, szeretetük és kegyeletük jelét fordítsák a segítségre szorulók javára. Valóban: a gyülekezet testvéri közösségének próbakövévé lehet tagjainak megpróbáltatása, gyásza. Szép, de sokszor üres résztvevő szavak helyett nyújt-e tettekben is megnyilatkozó segítséget a sújtottaknak a hívők gyülekezete? Megszívleljük-e Jakab apóktól mindig időszerű intését: „Tiszta és szeplőtelen Istentisztelet ... ez: meglátogatni az özvegyeket és árvákat az ő nyomorúságukban ...” Isten igéje a halál színe előtt is — éppen azért, mert az élet győzelmét hirdeti — az élők felé fordít bennünket és a szeretet szolgálatának útjára indít. LEHET-E, KELL-E HA- LOTTAINKÉRT IMÁDKOZNI — sokszor felvetik ezt a kérdést a szeretteiket fájdalommal gyászolók. Lehet, ha ezt nem azzal a gondolattal tesz- szük, hogy ki akarjuk pótolni „jó cselekedeteiket”, s befolyásolni akarjuk Isten ítéletét. Hadd álljon itt — befejezésül — példaképpen egy ősi egyházi imádság a gyülekezet ha- lottaiérfc „Emlékezzél meg, Urunk az elhunytakról. Hadd menjenek be nyugodalmad helyére, a te békeseégedbe és világosságodba. Nyugodjanak békességben és az örök vlláf- gosság fónyeskedjék nekik”. Ez a világosság, Isten halált győző hatalmának, könnye-: két letörlő szeretetének világossága ragyogja be halotta- inkról való megemlékezésünket. S akkor megértjük a reformátort hitvalló ének bizonyságtételét: lehet örömmel —- mert hivő reménységgel -a megállani a halál színe előtt, S altkor a magunk hitét te meg tudjuk vallani az elmélkedésünk elején idézett ének egy másik vemének szavaival} „A sírból majd feltámadok, dicsőbb életre virradok, s lelki vígsággal vigadok”. Groó Gyula EGYIK JÓNEVÜ MAI KÖLTŐNK „1517” című versében frappánsan és tömören írja le 1517. október harminc- egyedikének azt az egyháztörténelmi jelentőségű cselekményét, amikor egy ágostonren- di szerzetes, Luther Márton, kiszegezi a wittembergi vártemplom kapujára híressé lett 95 tételét. Verselése ha talán kissé át is töri a prédikációk stílusának megszokott keretét, mégis érdemes most rá felfigyelnünk, mert a reformáció lényegére mutat rá. „Kopott saruiban kicsattog a vártemplom elé sebes lépteivel a Szerzetes. Megkongatja a tölgyfaajtót s egy árkus papírt rászegez. A templomőr hátán a hajlott gond mordul: mi a csoda ez? Megállnak az elnyűtt parasztok, elkurjantja magát a pék. Nézi a tétlen utcanép papok szemén a riadalmat. S felröppennek a tisztakék ragyogásban az új fogalmak, az újjászületett igék." A reformációnak — sok egyéb hatása mellett — egyházi szempontból éppen az a legnagyobb jelentősége, hogy „felröppentek... az újjászületett igék”. Vagyis Isten igéjének az eredeti mondanivalója újra napvilágra került. És az új jó,született igékben az egyház találkozott azzal a Jézus Krisztussal, aki „tegnap és ma és mindörökké ugyanaz”. EZEN A HÉTEN I,ESZ reformáció vnneoe. Gvv.l ékezeteinkben hálával emlékezünk meg arról, hogy Isten igéje lett újra az egyház legdrágább kincse. A reformáció mai népének azonban tudatosítania kell, hogy mit jelent számára ez az ige: „Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz”. Mindenekelőtt azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban találkozhat az ember Istennek vál- változatlan és el nem múló szeretetével. Jézus mindörökké ugyanaz: mindig ugyanazzal a szeretettel közeledik felénk, amellyel életünket drágábbnak találta az övénél. Őbenne azzal az Istennel találkozhatunk, aki komolyan veszi és könyörtelenül megbünteti a bűnt, de akinek bűnt gyűlölő haragjánál embermentő irgalma és szeretete még nagyobb. A reformáció „kopott sarujú szerzetese” ezért kongatta meg a középkori egyház templomának kapuját, hogy újra tisztán ragyogjon a kegyelem igéje: Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megmentse a bűnösöket. Az egyház addig Isten egyháza, amíg Jézus Krisztus „tegnap és ma és mindörökké” megtartó szere- tctéből él és erről tesz bizonyságot. Ha erről megfeledkezik vagy ezt kevesli, akkor éppen a legdrágább kincsét tékozolja el. JÉZUS KRISZTUS felénk jövő szeretetével mindig ugyanaz marad. Ezért az egyháznak mindig az ő nyomdokain kell járnia. Ez azonban elsősorban nem a külsőségekben valósul meg, hanem a krisztusi szeretetnek a megélésében. A felolvasott ige Munkálkodó hit nem jelent valamiféle „szent maradiságot”. Nekünk nem a vallásos élet megszokott külső kereteihez kell ragaszkodnunk, hanem az élő Jézus Krisztushoz. Maga a vallásos keret, ha megmerevedik és elszakad az igétől és Jézustól, akkor segítség helyett akadály, előre vivő erő helyett visszahúzó teherré válhat. Ez történt a középkori egyházzal is, és ez a kísértés szüntelenül fenyegeti a keresztyénsé- get. ISTEN NÉPÉT minden időben más és más utakon keresztül vezeti. Az egyház történelmének vannak gazdag őrültségei. A reformáció is az. De nem élhetünk a mában a múlt puszta utánzásából. Nem lehet figyelmen kívül hagyni az eddig megtett utat, mert vannak hálaadásra késztető áldásai, de súlyos terhet jelentő bűnei is. Az egyház történetének két nagy tanulsága van a ma élő keresz- tyénség számára. Az egyik figyelmeztet, nehogy beleessünk újra a múlt hibáiba és bűneibe. A másik megmutatja, hogyan igyekeztek hitbeli elődeink saját koruk gyermekeiként hitben élni. Mindkettő szüntelenül komoly önvizsgálatra és magunkba nézésre késztet, hogy egyházként élünk-e. Jézus követőinek azonban nem szabad megfeledkezniük arról, hogy minden kor emberének más tájakon keresztül vezet az útja. Vehetnek hasontó tájak, de megismétlődök soha. A Szentírás és a reformáció kora sokban eltér a miénktől Ezért az akkori helyzetet nem lehet egyszerűen „áttenni” a mi korunk mai helyzeteire. De ma- is lehet élni Jézus nem változó szer etet é- ből Isten igéje által áthatott értelemmel és hittel A REFORMÁCIÓNAK immár klasszikussá vált megállapítása, hogy *az egyház mindig refonnádóra szorul”, azt a feladatot adja az egyház számára, hogy a maga korára vonatkoztatva keresse Jézus Krisztus igéjének üzenetét. Azt, hogy a maga kora problémáira nézve mit jelent a kegyelem igéje. Sokat tanulhatunk a reformátoroktól. Megtanulhatjuk, hogy nincs szükségünk Isten előtt érdemszerző vallási cselekedetekre, hogy kegyesek legyünk és üdvösséget nyerjünk. Mert Jézus Krisztus megszerezte a kegyelmet mindenki' számára, aki hittel magáénak vallja. De ennek következménye nem az, hogy „tétlenkedjünk vagy a gonoszt műveljük” — mondja Luther a Keresztyén ember szabadságáról című munkájában. S ugyancsak értékes kincsünk ma is az a megállapítása, hogy „a keresztyén ember nem él önmagában, hanem Krisztusban és felebarátjában: Krisztusban a hit, felebarátjában a szeretet által,” DE, HOGY MA MIT JELENT a szeretet által munkálkodó hit, azt nem lehet kiolvasni az egyház történetének könyvéből, hanem a mi életünkben kell a szeretetnek megmutatkoznia. Jézus Kriszus mindörökké ugyanaz, de a keresztyénség a változó időben mindig a maga korának problémáival járul Hozzá útmutatásért és eligazításért. Ezért — bár mindig Isten igéjének teljes üzenetére kell figyelnie — lehetséges, hogy különböző korokban más és más oldala kerül hangsúlyosabban az .előtérbe. Mig a reformáció korában a „kegyelemből, hit által” igéje született újjá, addig ma az egyház igeszolgálatának és szeretetszolgálatának a felelőssége került a homloktérbe. Akkor az üdvösséget ajándékozó, ma pedig a szolgálatra küldő Jézus szavai hangzanak erőteljesebben. Nem a kegyelem nagyságát és az üdvösség örömét háttérbe szorító hang ez, hanem a világért érzett felelősségnek és a világ felé kitárulkozásnak a hangja. KORUNKBAN a tudomány és technika szédületes fejlődésével az egyes földrészek nagyon közel kerültek egymáshoz. Az ember ma már sok mindent megtud cselekedni és sok olyan terméket tud előállítani, amiről néhány évtizeddel ezelőtt még csak nem is álmodott. Ezzel az örvendetes fejlődéssel azonban nem mindig tart lépést az emberi szívek közeledése és az emberek közötti válaszfalak és különbségtevések lerombolása. Krisztushitünk- bői fakadó szeretettel azon kell fáradoznunk, hogy az emberek közötti szívbeli távolságok lerövidüljenek éá megszűnjenek. Munkahelyünkön nem elég a magunk munkájával törődni csupán, hanem munkatársainkban meg kell látnunk, hogy ők is hozzánk hasonlóan problémákkal küzdő és jobb életre törekvő emberek, akikkel egymásra vagyunk utalva. Miközben hűségesen ragaszkodunk saját egyházunkhoz, boldog örömmel kell keresni az utat más országokban és más felekezetekben élő keresztyén testvéreink felé is. Jézus az irgalmas samaritánusról mondott példázatával tanított meg bennünket arra, hogy minden ember felebarátunk, akinek segíteni tudunk. Krisztus személyválogatás nélküli szeretetével kell együtt munkálkodni nem keresztyén embertársainkkal is az emberek és népek közötti megértés és megbékélés munkálásáru Hogy ne csak a száguldó repülők és az aether hullámai, de a■ szeretet és egymás kölcsönös megbecsülése is közelebb hozza az egymástól földrajzilag és lelkileg távol élő embereket. a reformáció népé ma is üdvösséget adó hitet meríthet ebből az igéből: „Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz”. És szolgáló szeretetének növekedésével ma is megújulhat eb* ben a hitében! • Sárkány Tibor hartai leikésé oki. 25-i rádiós igehirdetése.
