Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-05-12 / 19. szám

AZ ÁLDÁS Lefkészbeiktatás Kiskoroson ...DE SZABADÍTS MEG MINKET A GO­NOSZTÓL ... Nem tehetett róla: amikor a Miatyánknak ehhez a kéréséhez ért a második oltárt szol­gálatban, mindig arra a haszontalan kölyökre gondolt, aki ezekben a pillanatokban már bi­zonnyal itt ólálkodik a templom körül s ami­kor a gyülekezet felé fordulva, áldásra fogja emelni a kezét, akkor fog befutni, fel. egé­szen a padok közepéig, ott megáll, pimasz- nyíltan emeli rá a tekintetét, kicsit félrebil­lentett tejjel... Mintha ■ egyetlen darab ka­masz gúnyolódás volna ez a kölyök, poros nadrágjával, zilált hajával... csak úgy tü­zel az arca, majd kicsattan... biztosan a ki­robbanni készülő röhögés feszíti, hiszen csak csúfságból jön ide, hogy zavarja a hívek áhí­tatát s főleg őt, a lelkészt... mit is értenek ezek a mai fiatalok a komoly, méltóságtel­jes magatartásból, a liturgikus mozdulatok­ból... ezeknek semmi sem szent... Az amen után lassan fordult a gyülekezet felé, de szinte nem is látta a csendes zörejjel felálló híveket, csak a gyereket, aki valóban ekkor ért a középút derekára s ott olyan mozdulattal állt meg siettében, hogy ha nem a düh marta volna belülről miatta, most csendes derűvel jutott volna eszébe gyer­mekkorának „megközelítős” játéka, amikor hármat tapsolt s hirtelen megfordulva nézett pajtásaira, hogy gyors mozdulatában melyi­kük nem tudott időre megállni, mert aki moz­gott, azt visszaküldte a kezdővonalra. A gye­rek épp oly mozdulattal merevedett meg, mint akkor pajtásainak ügyetlenebbje. A hátra küldő mozdulat helyett azonban most áldásra kellett emelnie kezét. Bár a szíve indulatát inkább a fenyegető ököl fe­jezte volryi ki. — AZ ŰR ÁLDJON MEG ÉS ŐRIZZEN MEG TEGED ... —; ez a pimasz fráter még imádságra meri összetenni a kezét, s egyene­sen a szemébe néz. Igen, most döbben rá, hogy ő is mindig a gyerekre szegezi tekinte­tét. Ügy kell erőszakot venni magán, hogy régi szokása szerint, áldás közben körülhor­dozza pillantását a gyülekezeten, amelynek szolgálatába alig néhány hete iktatták be. Mi­lyen örömmel és buzgalommal kezdte! Meny­nyire boldog volt, hogy hosszú évek falusi szolgálata után végre városba került. Igen, itt ki fogja futni magát. Remekbe szabott prédi­kációit ez a gyülekezet jobban megérti, s fen- költ liturgikus mozdulatai mennyivel jobban illenek ezekhez a neogót ívekhez... szinte bőrén érzi az összhangot, — csak ez a kölyök ne rontaná le mindig benne magában is a hatást! — AZ ŰR VILÁGOSÍTSA MEG AZ O ORCÁJÁT TERAJTAD... — nem, ez már direkt a sátán munkája, hogy még az Űr arca inlágosságának szövegénél is a gyerek orcá­ját nézi — s hogy tündököl a kis pimasz! A sátán munkája ez, sőt maga a sátán ez a gyerek, aki azért jön, amióta csak itt van, hogy megrontsa benne magában is az isten­tisztelet hatását. A Sátán ott van mindig kö­zel, ahol erős az Űr munkája — gondolt a maga kiválóságára kissé önelégülten, s eszébe jutott, hogy régi gyülekezetében nyaranta egy légy képében kerülgette öt a sátán, ami­kor legpompásabb prédikációjának leghatáso­sabb mondatai közben kezdett el dongani a feje körül, s hol az orrára telepedett, hol & fülére s a gondolatkoncentrálás helyett azzal volt elfoglalva, hogy elhajtsa a hártyás szárnyú apróka sátánt anélkül, hogy hado­nászásával nevetségessé tenné magát. Miért ne? Ha Luther szólhatott arról, hogy h sátánt fekete kutya képében látta, ő intért ne hadakozhatna a sátánnal, mint léggyel? Az falusi gyülekezet volt, ez meg városi. Itt nem légy képében zavarja meg az áhítatos hatást, hanem egy pernahajder kötök képében, pimaszul szende orcával, fö­lötte kócos hajjal, alatta összekulcsolt kézzel és poros nadrággal... , - AZ ŰR FORDÍTSA AZ Ö ORCÁJÁT TEFELÉD ÉS ADJON NEKED BÉKESSÉ­GET! ÁMEN. — No, a békességre neki ma­gának is szüksége volna, de amikor a ke­resztet rajzolta meg kegyes mozdulattal a levegőbe, azt valóban a gyermek felé tette, s arra gondolt, hogy bizony keresztjévé lesz annak, mert kirázza a bőréből is, csak kerül­jön a kezébe! Már többször szólt az egyházfinak, hogy csípje el ezt a kölyköt, aki minden vasárnap pontosan az áldásra fut be, s megtöri épven a végén az egész istentisztelet áhítatát. A gyerek azonban mindig eltűnt, mire az egy­házfi a hívek után kiért. Lassan beidegződött istentiszteletvégi bosz- szankodását némileg enyhítette az ebéd. Ami­kor pedig látogatni elindult, már csak a szol­gálat utáni könnyed derű bújkált a szivében, mint a nyári napfény a gesztenyefák széles levelei között. Vasárnap látogatta azokat a híveit, akikkel nem tudta előzőleg megbeszélni az időpontot. Ha váratlan is ilyenkor a megjelenése, de a legvalószínűbb, hogy otthon találja a csa­ládot. A falu nyári határának duzzadó emléke még az idegeiben bújkált, — megindult hát a város széle felé. Hallott róla, hogy a telep mellett, ahol a vasútvonal közelit a város felé, a bakterházba néhány hónapja új em­bert helyeztek, s az ő híve az is. Kellemes séta után ért a házhoz. A küszöbön — már messziről észrevette — egy legényke ült, s egykedvűen faragcsált valami boton. Amint felpillantott, s észre­vette a közelgőt, hirtelen felugrott, s be­futott a házba. De a lelkész ideqein is végigfutott valami. — Na megvagy, te svihák! Gyorsított a léptein, s erélyes kopogás után, választ sem várva, benyitott. — Jó napot, lelkész úr! — fogadta egy örvendező férfihang. Erőltette kissé a szemét, mert a tűző nap­fény után homályosnál: tűnt a szoba. Tétova pillantással észrevette, hogy a férfi ágyban fekszik. Az ismerkedés formaságain hamar túlestek, s a szó már indulattal fűtött volt, amikor megkérdezte: — Magáé ez a gyerek?! — s nem vette észre, hogy a gyerek már kisurrant. — A János? Hál’ Istennek az enyém. Nap­ról napra áld vele az Isten. Oly jó ez a gyermek... — Ez?! — vágott bele indulatosam a lelkész. De az öreg mintha nem figyelt volna fel a gúnyos hangsúlyra, csak folytatta. Lassú szóval, meg-megakadva mondta az életét. Későn nősült. Azt hitte boldogság verő­fényezi be élte alkonyát. De az asszony a szülésben meghalt. Itt maradt a gyermek. Sógornők babusgatták életre, s amikor maga­tehetős lett, vele maradt. Rajta közben elhatalmasodott az asztma. Felettesei jók voltak hozzá, s hogy ne kell­jen leszázalékolva nyugdíjazni, egyre• köny- nyebb beosztásba tették. Amikor idehelyez­ték, már csak egy éve volt a teljes nyug­díjig. De már ezt a kevés munkát sem bírja. Délután s estefelé még elmotoszkál a pályán, de reggelente még a vonathoz sem tud ki­állni. Jók az emberek, s elnézik, hogy még ebben is ez a csöpp legényke helyettesíti. — Látja, lelkész úr, ő tart engem rendben. Hogy jönni látta, befutott, s még a takarót is gyorsan megigazította rajtam. S tudja, a falun, ahol a kis állomást vezettem — no, csak amolyan megálló volt — templomhoz szokott a gyerek. Nem volt vasárnap, hogy ott ne lett volna. Itt meg nem teheti, mert 10,20-kor fut át a gyors. Leengedi a sorom­pót, szalutál a vonatnak, felhúzza a sorom­pót, s hiába mondom, hogy akkor már késő, csak elfut a templomba. Sokszor kérdeztem már, hogy minek mégy, hisz’ csak a végére érsz oda. Azt mondja, olyan jó megállni ott az oltár közelében. Amikor lelkész úr áldásra emeli a kezét, hazagondol... a szobára... meg a gyorsra... s úgy érzi, hogy lelkész úr őt külön is megáldja, mintha jól ismerné az életét — s amikor azt hallja, hogy „őrizzen meg téged", mindig arra gondol, hogy az édesapjának őrizze meg őt az Isten, hogy elérjük a nyugdíjat... s akkor talán m.aji ő is gondolhat a maga életére, s a maga, jövőjére ... hát ilyen ez a János ... * Amikor nagysokára kilépett a házbáil, a gyerek ott ült ismét a lépcsőn, s farigcsált a boton. Felugrott, hogy a kilépőt látta, s ránézett tiszta kis tekintetével. Az arca piros volt, a haja kócos, s kicsit félrefor­dította a fejét. A lelkész kezet nyújtott: — János... én téged már régen ismer­lek ... bocsáss meg nekem... előttem állsz mindig, amikor áldást osztok... de én már a Miatyánk alatt is magam előtt láttalak. De ezentúl még előbb rád fogok gondolni. Már ott, hogy „bocsásd meg a mi vétkein­ket ...” ' S hogy a gyermek csodálkozva nézett rá, gyorsan folytatta: — Te csak szalutálj mindig a 10,20-asnak. Ez a te okos istentiszteleted. Aztán várlak az áldással. No, Isten veled. K. E. Varsóban tanácskozott a Keresztyén Békekonferencia Leszerelési Bizottsága A ROMÄN ORTHODOX EGYHÁZ KÉPVISELETE IZRAELBEN , A román orthodox egyház képviseletet állított fel Izrael­ben. Az új hivatal vezetője Lucien Florea lelkész, akit Je­ruzsálembe érkezése után fo­gadott dr. Wahrhaftig vallás­ügyi miniszter. Eddig a kelet­európai orthodox egyházak kö­zül csak a moszkvai patri­archátus képviseltette magát hivatalosan Izraelben. ÖNÁLLÓ exarchia Ausztriában Az Orosz Ortodox Egyház Moszkvai Patriarchátusa a közép-európai exarchátus kö­rén belül Ausztria területére önálló exarchiát létesített. Bécs és Ausztria püspökévé Filaret püspököt nevezték ki, aki Sergius érsek hivatalba lépéséig Berlin-Karlshorstban a közép-európai exarchátust kormányozta. A Prágai Keresztyén Béke- konferencia Leszerelési Kér­désével Foglalkozó Tanulmá­nyi Bizottsága május 2-től 5-ig Varsóban tanácskozott. A Bi­zottságot a lengyelországi egy­házak ökumenikus tanácsa lát­ta vendégül. Számos neves nyugati — Az anémia-kutatás céljára új orvosi laboratóriumot ad­tak át rendeltetésének Jor­dániában, a Jeruzsálem mel­letti Olajfák-hegyén, a Luthe­ránus Világszövetség Augusta Viktória kórházban. Eb­ben az intézményben a vér- szegénység egy ritka típusá­nak gyógyítására folytatnak majd kutatásokat. Ez a típus a Közel-keleten lépett fel. Dr. Georg Farah, a Lutheránus amerikai, nyugatnémet, angol, francia — és keleti egyházi személyiség vett részt a ta­nácskozásokon. A magyar pro­testáns egyházakat a Tanul­mányi Bizottság állandó tag­ja Szamosközi István Duna- melléki református püspök képviselte a konferencián. Világszövetség Segélyszolgála­ta közel-keleti osztályának ve­zetője, úgy értékelte a kutató laboratórium megnyitását, hogy az új fejezetet nyit meg az anémia diagnosztizálásá­ban és kezelésében. A vérszegénység más ese­teitől ez annyiban külön­bözik, hogy itt a vörös vér­sejtek száma anomálisan nagy. Ennek okát az E-vita- min hiányában gyanítják. Vizsgálják az anémia egy új típusát ÖREG LEVELESLÁDA két- I három évszázados írásai közt böngészve került elő egy aránylag régen kelt levél. „Kelt K. Kőrös Május 8, 1863.” Éppen száz éve rótták le meg­sárgult sorait. Címzettje any- nyira megbecsülte, hogy a csa­ládi okmányok közé sorolta. Nekünk még azoknál is érté­kesebb, mert egy évszázada le­folyt lelkészebeiktatás részle­teit mondja el benne írója, aki együtt diákoskodott Petőfivel Koren professzor keze alatt, az aszódi kisgimnáziumban, egy ágyban aludt vele pozso­nyi szűkös diákszállásán. Ja- kubovics-Kemény János volt a levél írója, az egykori cső­vári, majd kiskőrösi lelkész. Címzettje Dévényi Kálmán csővári kisnemesi földbirtokos. 1863 tavaszán Kiskőrösre meg­választott Kemény János be­számol régi barátjának új he­lyén történő fogadtatásáról, de előbb leírja odaköltözésének körülményeit, ami százeszten­deje nem is volt olyan egy­szerű. Mindenekelőtt a régi meleg barátság emlékeit eleveníti fel. Ügy érzi, még mindig álomnak tűnik, hogy többé nem csővári lakos. „Ha szobámban magá­nosán üldögélek, még mindig az a szándékom támad, Hoz­zád elmenni és magamat Ve­led kibeszélni, sőt még az is, Nálad egy-két jó pogácsáit ha­rapni és rá egy kis üdítő pen- czit szörpenteni.” Nem csoda, hogy sok kedves emléke maradt barátjáról a le­vélírónak. Dévényi Kálmán haladó gondolkodású szobatu­dós birtokos volt. Nagybácsija Mikszáth Kálmán későbbi fe­leségének, aki szekérderék- számra kapta tőle a jobbnál jobb olvasnivalókat. „Gyakran leszek én Nálad, ha messze vagyok is, mert lel­kemnek oly jól esik" ha közöt­tetek mulat. Amilyen jólesett nekem délutánonként hozzád rándulni, olyan jólesik most — száz évvel ezelőtt — I Reád visszaemlékeznem. De tért engedek a visszaemléke­zéseknek, mert szívemet lá­gyulni érzem s átmegyek más egyebekre is, amiket tán öröm­mel fogsz hallgatni.” A KŐVETKEZŐ SOROK­BAN leírja költözködésüket Csővárról Kiskőrösre. Abban az időben kocsin történt az, megszállva éjszakára egy-egy papiakban, vendéglőben. Így követjük mi is három napon át a lelkészcsalád útját Aszó­don, Maglódon, Lacházán, Du- navecsén keresztül Kiskőrös határáig. Nem részletezzük a kellemetlenségeket, melyek akkor ilyen utazással jártak. Folytassuk inkább a megérke­zés kellemes oldalával. Adjuk át a szót ismét a levélírónak. Megérkezés. „Délután 3 óra­kor értük el K. Kőrös hatá­rát. A határon a körösi tanács, a tanítói kar, számos fogat, sok nép és lovas bandérium üdvözölt és fogadott. A gond­nok ... mondta az üdvözlő szót hozzám, én pedig vála­szoltam. Ilyen kísérettel ér­vén a városhoz az utcákat tö­ménytelen néppel találtuk el­lepve. Számos éljen kiáltások közepett csak lépve haladhat­tunk a nagy tolongás miatt. A papiak udvara' szinte tömve volt, ott fogadott a presbyte­rium élén gafáry Józseffel és Blázy úrral. Safáry üdvözölt. Ugyanott fehérbe öltözött lá­nyok is voltak felállítva, em­lékül egy koszorút nyújtott át. A fogadás után Blázy úrnál volt az ebéd, mely már uzson­nának is beillett volna. Az er­re következett vasárnap volt egyházba! beiktatásom s utá­na 60 személyre közebéd a nagy iskola épületében, mely előtt Petőfi szobra áll. A toasz- tok nem hiányoztak, mikre adósnak nem volt szabad ma­radnom. Hétfővel megkezdet­tem a hetemet és bevégeztem vasárnap beköszöntő beszé­demmel. Most ismét én va­gyok a hetes, vasárnap magyar gyónást és magyar beszédei tartan dók.’’ LEÍRJA TOVÄBBÄ, hogy az első hetekben temérdek láto­gatót fogadtak, kivált asszo­nyokat, akik közül egy sem jött „üres kézzel”. Szeretetük előjelét régi szokás szerint már így mutatták ki a kiskő­rösiek papjukkal szemben. Meglepetéssel számol be arról, hogy milyen szívélyességgel fogadták. „Eddig minden ol­dalról a legnagyobb szívesség­gel találkoztunk, s az remé­nyem, hogy ez meg is marad, mert a kiskőrösi nép sokkal jobb a csővárinál, sokkal val­lásosabb és így jobban is sze­reti, megbecsüli papjait Mondhatnám, hogy ilyen val­lásosságot a mai időben nem is vártam. Hétköznapi isteni tiszteleten több hallgató van, mint Csővárott Karácsony vagy Húsvét első ünnepén.” Csővár persze akkor is csak pár száz lakosú .falu volt, Kis­kőrös pedig több ezer lelkes. Nem feledkezik meg azért egy­kori csővári híveiről sem, le­velét befejezve barátait, min­den ismerősét, „jó embereit” köszönti. „Kivált pedig Pohán­kát, Klenyaszkyt, Petrovicso- kat, Czobort, Koszmálékat, Kukéit etc... etc.” KEMÉNY JÁNOST Kiskő­rös népe megszerette, s ő is szívesen maradt körükben ha­láláig. Hűségesen ápolta Pe­tőfinek, egykori barátjának emlékét szülőföldjén. 1880-ban, amikor a kis zsuppfedeles szülőházra emléktáblát he­lyeztek, nagyhatású beszédet mondott. Kutatott is a költő gyermekkori emlékei után, írásba foglalva ismerősei val­lomását, de ezek sajnos eltűn­tek Jókai Mór hagyatékában. Egyedül ez a kis levél maradt utána, mely bizonyítja azt, hogy száz éve milyen szeretet­tel fogadta Kiskőrös érdemes lelkészét. Jakus Lajos A „Szabad világ" a valóságban A Genfben megjelenő svájci ökumenischer Pressedienst április 26-i számát lapozgatom és két figyelemre méltó közle­mény ragadja meg érdeklődé­semet Az első ezt a címet vi­seli: „A transvaali holland refor­mátus zsinat óv a kritikától” A cím alatti tájékoztató ar­ról tudósít, hogy a zsinat uta­sította tagjait: tartózkodjanak a nyilvánosság előtt minden olyan véleménynyilvánítástól, amely az egyház hivatalos megnyilatkozásaival és tant- tásával ellentétben áll. A transvaali holland református egyház Déli-zsinata ezzel az utasításával nagy vitára nyi­tott alkalmat. Hevesen bírálja a zsinat uta­sítását a Fokvárosban megje­lenő „Weeblad” és a zsinat szemére veti, hogy az egyház ily módon meg akar akadá­lyozni minden kritikát, amely a kormány egyház által is tá­mogatott faji elkülönülési po­litikája ellen irányul. Az új­ság egyben figyelmeztet arra is, hogy ez a zsinati intézkedés az egyházon belüli szakadásra vezethet. • A másik tudósítás közelebb- re vezet Dél-Amerikánál. Nyu­gat-németországi (Hannover) hírt közöl. E címen: „A németországi evangéliumi egyházak tanácsa koordinálni akarja a politikai állásfoglalásokat’’ Beszámol a tudósítás arról, hogy a németországi evangé­liumi egyházak tanácsa arra törekszik, hogy az egyes egy­házi személyiségeknek a tör­vényhozás és a politika tár­gyában egybehangolja a véle­mény-nyilvánítását. Az EKD központi hivatala körlevelet intézett valamennyi egyházi hatósághoz és ebben utalt ar­ra, hogy az ilyenfajta egyéni megnyilvánulások „még ha többnyire nem is az a szándé­kuk, azt a látszatot keltik, mintha az evangélikus egyház hivatalos véleményét képvi­selnék”. Annak elkerülésére, hogy az ilyen gyakran ellent­mondó megnyilatkozások a nyilvánosságban vagy állami helyeken és mindenekelőtt a parlamentben zavart és fólre- érthetőséget okozzanak a tény­leges evangélikus álláspontot illetően, az EKD tanácsa azt javasolja minden egyházi hi­vatal viselőnek és intézmény­nek, hogy alkalomszerűen ve­gye fel az összeköttetést, ő ma­ga, illetve megbízottja D. Her­mann Kunst prelátussal, a Szövetségi Kormány székhe­lyén. Két kérdésünk van; 1. Vajon véletlen-e, hogy éppen ebben a két országban a Dél-afrikai Köztársaságban és a Nyugatnémet Szövetségi Köztársaságban ilyen „nagy” a szólásszabadság, még az egy­házban is. S 2. Vajon mi célra koordinál­ja Kunst prelátus az „egyes egyházi személyiségek” véle­ményét és megnyilatkozásait. Tudvalevő ugyanis, hogy Kunst prelátus az irányítója Nyugat-Németországban a hír­hedt katonai lelkigondozásnak. (Kantate ! Nagy bánatom volt egyszer régen, — játékom tört el, vagy fájt valami. — Ki tudná annyi év után megmondani? Anyámhoz szaladtam vigaszért s panaszra. Meghallgatott, megsimogatta fejem, S könny áztatta arcom emelte magasra: „Ugye, már nincs baj gyermekem? De adok neked — ne feledd soha — egy életre szóló jótanácsot: Ha bánat sebzi szíved — (ó, hányszor fogja még!) — És lelked mélyén valami fáj nagyon, Imádkozz gyermekem és fakadjon dal sírástól vonagló ajkadon...” Azóta én megjártam nagy utat, — Az élet felettem már-már elszaladt. — Utamat szegte sok könny és bánat, De a régen elhangzott jóíanácsért Ma is áldom dalosajkú édesanyámat. Mert drága kincs a dal és átcsendül az örök hazába... És Isten színe előtt mosoly, könny — kacaj és sírás, — mi vándorutunkat itt lenn kísérte — Összefonódik egy csodálatos, drága, angyalhangú, szent harmóniába.». Ott nem lesz márványból faragott remek, sem betűkbe álmodott sok szép gondolat, és művészi ihlettel festett, pompás kép, de énekelni fognak ezerszer ezeren és boldog megváltottak zengik szüntelen a megöletett Bárány dicséretét! özv. Ittzés Mihályné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom