Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-14 / 15. szám
KP. BÉRM. BP. «. XXVIII. ÉVFOLYAM, 15. 1963. április 14. Ara: 2,— forint ^őázlg (izdární LM aztidex^ „És mikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük és megismerték őt...” (L. 24,29—31) A HŰSVÉT HAJNALÁN FELTÁMADOTT KRISZTUS többízben jelent meg tanítványainak, köztük az emmausi kettőnek. Hozzájuk az országúton csatlakozott. Este lett, mire Emmausba értek. A két tanítvány nem engedte tovább Jézust az éjszakába, hanem unszolták öt: „Maradj velünk, mert már beesteledik és a Nap lehanyatlott!” Jézus elfogadta a meghívást és úgy lépett be az emmausi házba, mint a két tanítvány vendége. Vendég, aki szállást kap. Vendég, akinek asztalt terítenek. Vendég, akinek kenyeret adnak. Vendég, akivel a háziak megosztják otthonukat. Vendég, aki rászorul a háziakra. De ez a Vendég az első perctől kezdve másképpen viselkedett, mint a vendégek szoktak. Általában az a szokás, hogy a házigazda kínálja meg vendégeit étellel. A házigazda osztja meg vendégeivel azt, amije van. A házigazda kezdi a kínálást és nyújtja vendégének azt, amit az asztalra tett. Itt azonban minden fordítva történt. Jézus — a vendég! — vette kezébe a kenyeret, ő áldotta meg, ő törte meg és ő adta a házigazdának! Vagyis váratlanul: Ö, a vendég lett a házigazda és a házigazdák lettek a vendégek! EZ A CSERE ELSŐSORBAN a feltámadott Jézus Krisztus teljhatalmára mutat. Ahol Ö megjelenik, mint Élő, ott azonnal megváltozik a dolgok folyása. Ott nem mehetnek tovább szokványosán a dolgok. Ott valamilyen formában „rendbontás” következik be. Ö ugyanis Ura a kialakult rendeknek is és van isteni hatalma arra, hogy változtasson azokon, ő azt igényli, hogy ahova belép, ott azonnal Ö kerüljön az „asztalfőre” és az események irányítását ö vegye kezébe. Nem tud egyszerűen vendégnek megmaradni, egynek a sok közül. Hiszen Ö az, Akinek Tamás ezt vaüotta: „Én Uram és én Istenemé A feltámadott Üt ma is azt igényli, hogy mai tanítványainak otthonaiban- is ö legyen az, Aki „az asztalfön” ül, és aki meghatározza tanítványainak életrendjét. Ugyanezt igényli az egész egyházban, ahol az övé az első hely, mert Ő az „egész család' Feje: , És ez a feltámadott Krisztus az, aki' megvendégel. A két emmausi tanítványnak legnagyobb élménye nyilván az volt — és családjaikban bizonyára erről beszéltek nemzedéktől nemzedékre —, hogy Jézus, belépett házukba és leült velük egy asztalhoz. Hiszen az asztal soha sem csupán egy bútordarab, amelyen étkezünk, hanem egyben mindig a közösségnek a szimbóluma is. Akit az asztalunkhoz ültetünk, azt nemcsak a kenyerünkkel kínáljuk, hanem a szivünkkel is, közösséget vállalva vele. Ez történt Emmausban is: a feltámadott Ür közösséget vállalt a két tanítvánnyal. Így cselekedett Jézus a pusztában is, amikor a füvön terített asztalt az ötezernek, vagy Mária és Márta házában, úgyszintén a „bűnösökkel és vámszedőkkel”, amikor közéjük telepedett a farizeusok botrányko- zása közepette. És méginkább ez történt az utolsó vacsoránál, ahol úgy vállalt közösséget, hogy a kenyér és a bor nyújtása közben ezt mondotta: „ez az én testem... ez az én vérem”. Az emmausi tanítványok azt hitték, hogy ők ajándékozzák meg vendégüket és közben a Vendég ajándékozta meg őket önmagával, a Vele váló közösséggel. Szívet megragadó mindig Jézusnak az a cselekedete, amellyel szolidaritást vállal a bűnös emberrel. Ebbe a szolidaritás-vállalásba beletartozik a bűn következményeinek elviselése a kereszten és a sírban. Ez a szolidaritás azt jelenti, hogy Jézus a bűnös ember oldalán áll, hogy rajta segítsen. Tudjuk-e azt, hogy nem maradhatunk mi magunk Jézus asztalának vendégei és nem maradhatunk meg a Vele 1X110 közösségben anélkül, hogy ne vállalnánk azokkal való közösséget, akikkel maga Jézus vállalja. A ma élő emberiséggel való együttérzés, együttélés és együtt gondolkodás nélkül elszakadunk attól a Krisztustól, Aki együtt érez, együtt él és együtt munkálkodik a ma élő emberekkel a világ minden részében. Az emberektől, az emberi problémáktól való távolállás egyben mindig a Krisztustól italó távolállást is jelenti. AZ IS FELTŰNŐ, hogy miközben az emmausi tanítványok szolgálnak Jézusnak, a szolgálatuk közben Jézus cselekszik rajtuk és bennük! A tanítványok adják a kenyeret Jézusnak, de mihelyt Jézus azt kezébe veszi, megáldja, megtöri a tanítványok felismerik az Urat. Tehát Jézus eközben felfedte önmagát. Ö cselekedett: megnyitotta a tanítványok szemeit az Ő felismerésére. Ez ma is így van. Amikor Jézus mai tanítványai elindulnak az emberek szolgálatára, a szolgálat közben ismerik meg egyre jobban a feltámadott Jézus Krisztust. Hogy kicsoda Jézus Krisztus, milyen nagy az ő ereje és hatalma, azt nem lehet „szemlélődve” megismerni, hanem csak kemény munkában, ott ahol embereken kell segíteni, és problémákat meg oldani. Lehet Jézusról „elmélkedni” hangulatlámpák világában is, de az így nyert ismeretünk Róla egyoldalú és vérszegény. Jézus teljes arca ott ragyog fel előttünk, ahol Neki engedel meskedve munkálkodunk az emberek megértéséért, békességéért, kenyeréért és boldogulásáért. Az életnek közepette! Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ebben a munkában mi magunk is állandóan gazdagodunk. A szeretetünk akkor nő, ha szétosztjuk, mert Jézus kezében megsokszorozódik a kenyér is és a szeretet is. Ez bizonyítja, hogy ő él! Húsvétkor is O lesz a házigazdánk és mi leszünk a vendégei! Káldy Zoltán Húsvéti köszöntő E HÜSVÉT ÜNNEPÉBEN szeretettel köszöntjük kedves Olvasóinkat. „Dicsérjük a nagy Istent, ki értünk megholt Flát feltámasztotta testben.” Ezek a sorok zengenek ma minden magyar evangélikus templomban s ebbe a nagy kórusba lapunk szerkesztősége is bekapcsolódik. A több mint háromszáz éves Öreg Gradual veretes szavaival, „szívvel, szájjal, buzgó lélekkel” adunk hálát Isten szeretetéért. Böjti gondolatainkat, szemlélődésünket és bűnbánatunkat betetőzi és megszenteli húsvét örömével s a Feltámadott dicséretében szép örömre és boldog gyümölcsözésre kapcsol össze mindnyájunkat, „kik a Jézusban hiszünk”. E HÜSVÉT ÜNNEPÉBEN éppen minket, „kik a Jézusban hiszünk”, boldog, tág szeretetre indít az az Ür, aki elvezetett a böjtből húsvétra, halálból életre, félelemből bátor, szolgáló örömre. A keresztyén élet mindig mások javát kereső s embertársainak segítő tavaszi örömére indít, „miként a fák, füvek, virágok újulnak örömben.” Aki sírjából kilépett s „velünk van minden napon a világ végezetéig”, ezen a hosszú tél .után megindult rügybontó szép tavaszon tanítson mindnyájunkat arra, hogy szép az életi SZERKESZTŐSÉG fVYfVTfvrvvyv Reménység — előttünk Kicsit lejárattuk a szót, mintha a reménység csak a kétségbeesők és álmodozók szalmaszála volna. Pedig a reménység az élet legvalóbb valósága és legelőbb éltetője. Keresztyén életünknek pedig szinte a legmozgatóbb ereje. A reménység hatalmas tartalmát most húsvét fényében azon az igén szemléljük, amelyet így mond a Bibliánk: „ragadjuk meg az előttünk levő reménységet”. Zsidókhoz írt levél 6, 18—19; 10, 23. Krisztusra mutat ez az ige, aki meghalt földi életünkért és feltámadott örök életünkért. A reménység emberi magatartásnak is nagy, de itt többről van szó: a mi reménységünk maga az élő Krisztus. Előttünk van ez a reménység. Előttünk és nem mögöttünk. Van nekünk szemünk visszafelé is, mert karácsony is volt és nagypéntek is volt — páratlan történelmi események. De emlékekből nem lehet megélni. A keresztyén életben sem. Ha Jézus Krisztus fel nem támadott volna, hiába lett volna karácsony, nagypéntek is hiába. Most húsvét Urára nézünk, a Feltámadottra — az élő Krisztus előttünk van. Jobban, mint a pusztai népnek a felhő meg a tűzoszlop. Mert az csak imbolygó jelenés volt, személytelen természeti jelenség, Krisztus pedig élő valóság. Erre gondol az ige, mikor a reménységet „biztos és erős horgony”-nak nevezi. Előttünk van ez a reménység. Az eredeti szó itt azt jelenti, hogy számunkra, javunkra, használatunkra. Pál apostol beszól „a feltámadás ercjé”-ről. Filippi 3, 10. Ezt az erős reménységet ragadhatjuk meg. Nem tétlen imádatra, hanem hogy a Krisztus feltámadásának erejéből áradó életigenléssel hasznos cselekvésekre indítson. Előttünk van ez a reménység. Már éljük is, de még hit vallásunk is. 10, 23. Mindennapi valóság, de holnapi ígéret is. Hajónknak horgonya is, meg kikötője is. Szolgálatunknak fixpontja is, de életünk végső célja is. Jelen és jövő együtt. Ragadjuk meg mind a kettőt! A Zsidókhoz írt levél kulcsszava az, hogy „jobb”. Ennek a szónak fonalán nyomon lehet követni az egész levél legfontosabb gondolatait. 1, 1—4; 7, 20—28; 8, 6; 9, 23; 10, 34; 11, 16; 11, 35. Valamennyit összefoglalja a 7. fejezet 19. verse: Jézus Krisztus feltámadásával „beállt a jobb reménység”. Jó reménység: Jézus! Jobb reménység: Krisztus feltámadott!! Legjobb reménység: örök életünket vele tölthetjük majd!!! Sz. J. Krisztus győzelmet aratott! AZ ÜJTESTÁMENTOM FIGYELMES OLVASÓJÁNAK lépten-nyomon feltűnik, hogy az őskeresztyén gyülekezetei Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az eseménye foglalkoztatta leginkább. A tanítványok félénkek, bátortalanok és reménytelenek voltak húsvét előtt. S akkor valami beleszólt az életükbe, ami ezeket a csalódott és kedvetlen embereket egy csapásra megváltoztatta. Találkoztak a meg-. dicsőült Jézus Krisztussal. Az örökkévalóságnak ez a betörése az emberi időbe és világba először megfoghatatlan volt számukra. Félelemmel és rettegéssel töltötte el őket. Arra gondoltak, hogy talán ébren álmodnak, hogy látomásnak, képzelődésnek estek áldozatul. Krisztus azonban újra meg újra megjelenik nekik. Biztató szavai ugyanazt a testvéri szeretetet és isteni hatalmat sugározzák, mint régebben földi életének a napjaiban. S ekkor megbizonyosodnak arról, hogy Krisztus él. Isten új teremtésének úttörője és hírnöke lett az Ür. Ettől a pillanattól kezdve gyökerestül megváltozott azoknak az emberek* nek az élete, akik tanúi lehettek Jézus feltámadásának. Le- hámlik róluk minden félelem és kétségbeesés. Csupa öröm és lelkesedés fűti őket. Fáradságot és áldozatot nem ismerve- mennek egyik helyről a másikra, egyik országból a másikba és hirdetik mindenütt az örömüzenetet: Jézus Krisztus nagy-, szerű győzelmet aratott a bűn és halál fölött. CSAK SZÉGYENPÍR SZALADHAT ARCUNKRA, ha ezeket az őskeresztyén embereket és bizonyságtételüket összehasonlítjuk a magunk személyes keresztyénségével, a mai egyházak, és gyülekezetek életével! Mert bizony ez az összehasonlítás ránk nézve hátrányosan végződik! Náluk határtalan örvendezéssel, a Lélek hatalmas bizonyságtételeivel és erejével találkozunk. Nálunk minden olyan színtelen, átlagos és mindennapi! Leginkább éppen ezzel a húsvéti hittel van baj a mi keresztyén gyülekezeteinkben. Legfeljebb arról van szó, hogy egyesek beismerik ezt, mások viszont élik a maguk színtelen; húsvéttalan keresztyénségét. Hisznek ugyan a tanítványoknak, akik bizonyságot tettek az élő Krisztusról, de ez a hit nem válik mozgató rugóvá az életükben. A kérdés elodázhatatlan: Mi a magyarázata annak, hogy a feltámadás bizonyosságából és erejéből táplálkozó élet olyan nehezünkre esik? Erre a kérdésre csak egy választ lehet adnunk: Mert a mi életünkben is Nagypénteken keresztül vezet az út a hús véti örömhöz! Harc és áldozat nélkül Krisztus sem tudott győzni. Bennünk is csak akkor tud győzelmet aratni, ha készek vagyunk követni Őt a kereszthez Vezető úton. Valaminek meg kell halnia a mi életünkben is, hogy Krisztus győz-? zön bennünk megváltó müvével. Lehet, hogy régi ellenségeskedést kell eltemetnünk, amely már régóta keseríti életünket-. De az is lehet, hogy „kívánságlistánkat” kell alaposan korrigálnunk, mert az azon szereplő emberi elgondolásaink fontosabbak számunkra, mint az, amit húsvét ajándékoz nekünk. MI MAI, MODERN KERESZTYÉNEK sokszor arra hivatkozunk, hogy értelmi okokból nem tudunk utat törni a húsvéti hit felé. Vannak ilyen jogos értelmi korlátok és aggodalmak: A húsvéti hit mellett vagy ellen azonban nem a koponyánkban történik meg a döntés, hanem az emberi szívben. Amíg nem fogadjuk el Krisztus uralmi igényét egész életünkre, amíg „rest a szív” (Lk. 24, 25.) és „kemény” (Mk. 16, 14.), addig mindig lesz bátorságunk az -eszünkre hivatkozni. Ha azonban a mi régi, meg nem váltott életünket Krisztussal együtt odaáldozzuk, akkor megnyílik az út a húsvéti örömhír meghallgatására és elfogadására is. Akkor felismerjük és hisz- szük, hogy annak az új teremtésnek a tartalmaként, amellyel Krisztus feltámadásában ajándékozott meg bennünket az Atya, nem a halál és pusztulás, nem a semmi és a rossz ható* rozzák meg életünket, hanem Isten jótetszése és parancsa: az élet, a megbocsátás, a szeretet, a hűség, az irgalmasság és jótakarás hirdetésére és megbizonyítására! Jézus Krisztus azonban le tudja győzni a szívnek ezt az ellenkezését. Erről tanúskodnak az evangéliomok elbeszélései is. A tanítványok nem tudnak hinni. Tamás nem akar hinni: Jézus azonban kiharcol hitetlenségükből egy mustármagnyi hitet. Nem tudunk, de hinnünk kell! Vagyis: Aki egyszer meg-: tapasztalta Jézus Krisztus dicsőségét, mint Pál és Luther, az nem tud többé elválni tőle. Követi Ót. Követi az új teremtés jegyében és ígéretében. Mert Isten valami egészen Újat kezdett el Jézus feltámadásában és éppen a húsvéti örömhírrel akarja az embereket valami új életre elsegíteni. Aki abból él- hogy Isten tett meg érte mindent, az Istennek fog élni. Aki az élő Jézus Krisztusba vetett hitből él, az embertársaiért is él. Aki az élő Jézus Krisztusba vetett húsvéti hitből él, az nem dugja be a fülét, nem hallgat az élet vagy halál nagy dilemmájának a korában, hanem nemet mond halálra és pusztulásra, gonoszságra és gyűlöletre. A húsvéti örömhír, a győzelmes Krisztus, egyetlen nagy tiltakozás minden elten, ami nem az életet szolgálja, És a húsvéti örömhír hirdetésének a hitelessége ma nagyban függ attól, hogy mi keresztyének az élet apostolaivá tudunk-e válni a világban és a világ számára. Dr. Pálfy Miklós AZ UTOLSÓ VACSORA János a Mester nagy szívén pihen, E tiszta szíven, e csöndes szíven Pihen, de lelke a holnapra gondol S fiatal arca felhős lesz a gondtól. Mély hallgatás virraszt az asztalon. Az olajfák felől a fuvalom Húsén, szomorún a szobába téved, Be fúj ma a szél, az éj és az élet! Tamás révedve néz a mécsvilágra, Péter zokog és árvább, mint az árva, Judás se szól, csak apró szeme villan, Remegve érzi: az ő órája itt van! Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében Mély tengerek derűs békéje él benn. Az ajka asztali áldást rebeg S megszegi az utolsó kenyeret! Juhász Gyula
