Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-14 / 15. szám

Hétköznapjaink húsvéti fényben MI TÖRTÉNT HÜSVÉTKOR? A 116. zsoltár a hivő ember hálaéneke. Megtapasztalta Isten szabadítását, s ezért ad hálát Istennek szüntelen. A húsvétot átélt keresztyén ember is örömmel veszi ajká­ra ezt a hálaéneket, melynek három üzenete van számunk­ra. 1. „Életmentő”, életet aján­dékozó Istenünk van! A zsoltáríró erről így tesz boldogan bizonyságot: „...meg­szabadítottad lelkemet a ha­láltól, szemeimet a könny- hullatástól és lábamat az esés­től”. Nem tudjuk, mi volt az a nyomorúság, melyből sza­badulást adott néki az Isten. Lehet, hogy súlyos betegség­ből épült fel. Talán ellensé­gei kezéből mentette meg az Isten. Annyi bizonyos, hogy nem imádkozott hiába, a se­gítségül hívásra Isten meg­mentő irgalommal válaszolt Milyen nagy. horderejű ez a szó: életmentés! Csak az tud­ja igazában felmérni, aki már maga is halálos veszedelem­ből menekült meg valaha. Isten nemcsak földi életün­ket menti meg nem egyszer halálos veszedelemből, hanem az öröklét számára is meg akar minket menteni. Ezért támasztotta fel Fiát is a halál-' ból! A húsvéti evangélium mindennél ékesebben beszél arról, hogy milyen szabadító Istenünk van. 2. Szívünk hálája ne szűn­jék meg soha! A húsvéti hálaadásnak foly­tatódnia kell az ünnep utáni hétköznapokban is. Hiszen egész- életünk új fényt kap húsvét felől. A feltámadás fénysugarai világítják meg szürke hétköznapjaink egyre fogyó vándordíját. „Az Or orcája előtt fogok járni az élőknek földjén” — fogadja meg a zsoltáríró. Hálából szenteljük oda életünket Is­tennek. Felszabadult szívvel, hálás lélekkel szolgáljuk Istent egész életünkben, s ez a szol­gálat legyen láthatóvá és ál­dássá mindenki számára a hit gyümölcseiben, a többi közt a felebarát iránti szere- tetben. 3. Tegyünk bizonyságot Is­tennek életet megtartó kegyel­méről. „Hittem, azért szóltam!” — így tesz bizonyságot a zsoltár­író. Ugyanezt írja Pál apostol is a korinthusi gyülekezetnek. Ha hittel elfogadtuk húsvét örömét és vigasztalását, akkor szívünk kimondhatatlanul nagy örömét meg kell oszta­nunk másokkal is. Hogy ne- csak a templomozó gyüleke­zetnek legyen boldog húsvét- ja, hanem a csendes temetők­ben is, a sírok mellett gyá­szolók szívében is felragyog­jon a feltámadás örömhíre és az Élet diadalának öröme le­gyen úrrá minden szívben. Bevezetésképpen szóljunk pár szót a húsvét előzményei­ről. Nagycsütörtökön Júdás besúgására Jézust letartóztat­ták. Megkötözték és gyors bí­rói eljárással a zsidó nagyta­nácsban halálra ítélték. A bírói ítélet tulajdonképen már he­tekkel azelőtt készen volt. Nagy csütörtökön ülésezett a nagytanács és pénteken reggel, amint világosodni kezdett, kí­sérték Jézust Pilátus elé. Pi­látus látta, hogy Jézus bűn té­lén, de a felizgatott tömeg egyre jobban kívánta Jézus halálát. Miután Pilátus több kísérletet is tett' Jézus meg­mentésére, ezek a kísérletek nem sikerültek, egyre inkább tehetetlen lett a főpapokkal és a tömeg őrjöngésével szemben. Pilátus kiszolgáltatta Jézust a halálos ítéletre. Az ítéletet végrehajtották; az akkori ki­végzési rend szerint Jézust ke­resztfára szegezték. Jézus a kivégzés kínjait alá­zatosan hordozta el. Imádko­zott ellenségeiért, akik őt ke­resztre juttatták. Magatartásá­val egyfelől leleplezte a bűnt, másfelől megmutatta Isten sze- retetét. Isten szeretete kísérte Jézust az arimáthiai József kő sír­boltjába. És ez a szeretet tá­masztotta fel a halálból. Jézus feltámadott halottaiból! Az őskeresztyének hitvallása ez volt: a názáreti Jézust, akit nagypénteken keresztre szö­geztek, csúfos, szégyenletes ha­lálba hajszoltak, ezt a názá­reti Jézust Isten feltámasz­totta a halálból. Ez történt húsvétkor! Az őskeresztyén himnusz szövegét Pál apostolnak a Fi- lippibeliekhez írt levelében ol­vassuk: „Az az indulat legyen bennetek, amely volt a Jézus Krisztusban, aki mikor Isten­nek formájában volt, nem te­kintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel és mi­kor olyan állapotban találta­tott, mint ember, megalázta magát engedelmes lévén a ha­lálig, mégpedig a keresztfá­nak haláláig. Annakokáért Is­ten is feltámasztotta őt és ajándékozott néki olyan nevet, amely minden név felett való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Ür az Atyais­ten dicsőségére.” Ez a feltámadás hitének ős­keresztyén bizonysága, hitval­lása. Jézus feltámadott! így ért­jük meg az apostolok és asz­szonyok felkiáltását: Itt van a Krisztus. Láttuk az Urat. A bibliakritikai tudomány álláspontja szerint az aposto­lok pár évtizeddel később ír­ták le a húsvéti történetet. Te- I hát a vallomások Jézus feltá- J madásáról, a vele történt ta- * lálkozásokról, emberi vallomá­sok. De a hit számára nem kéfcs séges, hogy az apostolok a Jé­zus feltámadásáról szóló vallo­másokat halálos komolyan mondták el, és úgy mondták el, ahogyan átélték. A vallomá­sokba beleszövődött a gyüleke­zet hite, beleszövődtek emberi elemek is. Ha akármennyi kri­tikai gondolatot érvényesítünk is, valami olyan csodálatos do­log történt, amire a tanítvá­nyok felúj jongtak és ez a fel- ,újjongás így fogalmazódott meg: Itt van a Krisztus. Krisz­tus feltámadott. A mi hitünknek az alapvető tétele, amelytől az összes többi függ az, hogy Jézus feltáma­dott, él és uralkodik mind­örökké. Nem könnyű hinni a feltá­madásban. Azok az asszonyok, akik húsvét hajnalán kimen­tek a sírhoz, hogy jó illatú sze­rekkel meghintsék Jézus tes­tét, egyáltalában nem gondol­tak a feltámadásra. Eszükbe sem volt hinni a feltámadás­ban. Tisztességet akartak ten­ni a holttesttel és menekülni a városból. És egyszer csak je­leket kaptak az élő Jézusról. Amikor ezek az asszonyok ro­hantak az apostolokhoz és je­lentették, hogy üres a sír, lát­ták Jézust, az apostolok sem hitték a legnehezebben hihe­tőt! Az apostolok későbbi bi­zonyságtételére Tamás apostol — aki nem volt az apostolok­kal, mikor Jézus megjelent, így szólt: Én csak akkor hiszem el, ha látom, ha kezemmel meg­érintem sebeit. A hitetlenkedő emberek nagyon nehezen hó­doltak meg a feltámadás ténye előtt. Számunkra egyik legna­gyobb bizonyíték az, hogy a hitetlenkedő embereket Jézus a feltámadás hitére vezette el. Húsvétkor az történt, hogy Jézus új hatalommal, új alak­ban jelent meg. A feltámadás nagyobb erő­vel ragadta meg a tanítványo­kat, mint a Jézussal való há­romévi együttlét. A tanítvá­nyok, az apostolok húsvét után egészen más emberekké lettek. Nagypénteken elfutottak, hús­vét után pedig hirdetni kezd­ték az élő Jézust. A mi húsvéti hitünk nem ei- hívés, hanem boldog, ujjongó hit: Jézus feltámadott, Jézus él. „...Ha szívedben hiszed, hogy feltámasztotta őt a halot­tak közül, megtartatol.” Fülöp Dezső IMÁDKOZZUNK János 20, 1—10. Dicsőítve, imádva borulok le hatalmad előtt Istenem, mert körülvesz mindenütt, teljesen elborít és betölt, tisztán világít, éltet és ragyog felettem és bennem a Tőled származó élet. Áldalak Abrahám és Jákob Istene, Jézus Istene, hogy az élet Istene vagy és nem a halálé; hogy végtelen hatalmadat nem az ítéletben, hanem az életben jelentetted ki. Himnuszt énekel neked szívem világ Megváltója, élet ura, hogy leszálltál azokhoz, akik a halál árnyékában jártak, s bűntől és haláltól megmentettél engemet. Ha rámtör bűnöm; csüggedésem, mondd lelkemnek, hogy nincs halál, mert elnyelte és legyőzte teljesen szereteted. Áldalak, hogy lelkemet megszabadítottad bilincseiből, s én megújulva, vidáman, könnyen járhatok, szállhatok élet- utamon Feléd, örökkévaló. Köszönöm, hogy csüggedt kezemet felemeled, mert a halál bénító félelmét elvetted és eltörölted bűnömet és békességet adtál szívemnek. Visszaadtad az élet ártatlanságát, támaszom, kincsem vagy az örökkévalóságban. Köszönöm Istenein, hogy örök napod fényében a földi Nap Is fényesebben süt reám, s mai feladatomat és a holnapom útját is tisztábban látom. Te célját adtad életemnek, mikor Fiad testvéréül elfogadtál — hiszen a legkisebbet is fel tudod használni, s minden lélek drága neked. Azt akarod, hogy éle­temben legyek olyan, mint Ö. Elet Istene, segíts meg, hogy az ö nyomdokain járva, az élet békéjét, megújulását szolgáljam, szavaimmal és mun­kámmal e földön. Tudjak vidám és példaadó lenni az embe­rek között, s adjon erőt nekem családomnak és népemnek szolgálva, feltámadásod ereje. Legyen nevednek dicsőség mindörökké. Ámen. Sz. P. 1 Káldy Zoltán püspök igehirdetése Pestlőrineen és Rákospaiotán Március 31-én és április 7-én a főváros XVIII. és XV. ke­rületi gyülekezeteit kereste fel Káldy Zoltán püspök, hogy is­tentiszteleteiken prédikáljon és a presbiterekkel találkozzék. Mindkét gyülekezet csak a felszabadulás utáni időben, Nagy- Budapest kialakításakor vált fővárosivá. PESTLŐRINC most XVIII. kerület. Gyülekezetünk itt még fiatal. 1932. decemberében szentelték fel templomát. Tornya nincs. Belseje családiasán közvetlen. „A kék templom” — ezen a címen írtunk róla cikket néhány évvel ezeiőtt, mikor külső­leg, belsőleg megújították. Judica vasárnapjának perikópájá- ról prédikált a püspök. Mikor megérkezett, a templomkapuban Kákay Mihály felügyelő fogadta és köszöntötte a presbitérium élén. Istentisztelet után egyházi életünk belső kérdéseiről és ökuménikus kapcsolatairól adott tájékoztatót a püspök. Soko- ray Károly lelkész ismertette az egyházközség kialakulását és mai helyzetét. RÁKOSPALOTÁN két temploma is van a gyülekezetnek. Most a nagyobb, új templomba sereglettek össze. Télen ezt az épületet nem tudják használni. Vasbetonból készült. Nem tart­ja a meleget. Most virágvasámápján nyitották meg újra. 1941- ben szentelték fel. A Juhos utcai régi templom 1955-ben volt száz esztendős. E mellett áll a papiak is. A gyülekezet 1872 óta önálló, de iskolája már az 1700-as évek elején is volt. Lévita tanítók gondozták a gyülekezetét. Sokat építkezett a gyüleke­zet. Mindig a maga erejéből. 1930-ban az ország leggazdagabb gyülekezetének tartották. A hit azonban nem mindig akkor világított, amikor a gyülekezet anyagi biztonsága növekedett. — Így számolt be a gyülekezet múltjáról és jelenéről Kökény Elek leikész, akit nem csak gyülekezete szeret és becsül, ha­nem Rákospalota egész lakossága is. Most választották meg másodszor tanácstagul a XV. kerületben. — Itt is nagy figye- J lemmel hallgatták istentisztelet után a presbiterek a püspök j tájékoztató előadását. Csizmadia András és Sztupkai Ferenc i felügyelők mondták el a köszöntés és a köszönet szavait. A templomot ma talán másképpen építette volna meg a 1 gyülekezet. Négy tornya, is van. Hatalmas kupolája. Kicsit sa- j ját erejét akarta megmutatni a gyülekezet, mikor építette, pe- I dig biztosan ők is énekelték „Erőnk magában mit sem ér...” ( Tetemes összeget kell fordítaniok évente a fenntartásra. Az a jó, hogy nemcsak külsőleg mutat nagy méreteket. Belső tere is nagy. De nagy a gyülekezet is. Jellegzetes fővároskömyéki gyülekezet. Egyik része benn dolgozik a városban, másik része a fővárost körülvevő zöldövezet konyhakertjeit műveli. A gyü­lekezet tagjainak templomi megjelenésén is meg lehetett figyelni ezt a kettősséget. Hitükben, az egyház iránti szere- J tetükben és a hétköznapok szorgalmas munkájában azonban I egyek. A .püspök virágvasárnapi igehirdetése az előírt textusról i szólt. Virágvasárnapi örömünk oka, alapja az, hogy Isten ve- • lünk van. Itt az Isten köztünk! Semmit sem nézhetünk ettől a J ténytől függetlenül. Mindent csak ennek az összefüggésében ! láthatunk. Másképpen megy a munka, másképpen nézek a szeretett magyar földre, ha ezt a tényt nem hagyom figyel­men kívül. Azért van a gyülekezet, hogy erről « tényről meg- j győzessünk. A meggyőződött keresztyén egész otthonán, mun- i kahelyén meglátszik, hogy olyan Istene van, aki megszenteli • a családot és a munkát. OBED HAZATÉRÉSE AMIT OBED JERUZSÁLEMBEN LÁ­TOTT, az egész életére elég volt. Betege lett annak a koradélelőttnek. Csalódott az embe­rekben, a fővárosban. A templom, az ünnep­lésre sereglő zajos, tarka sokaság, minden Jé­zust juttatta eszébe. El, el innen! Mélységes vágy ébredt benne otthona iránt. Haza, haza­menni! Ahol az ismerős, kemény arcokl a szótlan halászemberek, a tó, Bethsaida, a szü­lőfalu úgy hívogatták, mint anya gyermekét. Neki különben sincs senkije itt Jeruzsálem­ben, csak o. bánata, szomorúsága. Nem ma­rad egy percig sem tovább, — döntött magá­ban. Ünnep ide, ünnep oda! — eddig is megvolt Jeruzsálem nélküle, ő meg Jeruzsálem nélkül, hazamegy. Magával viszi a csalódottságot és kiábrándulást. Amíg így rakosgatta magában a lazamenetel gondolatait, azon vette észre magát, hogy már el is hagyta a szent várost, sőt már ott bandukolt a Jerikó felé vezető úton. Elfogytak mellőle a város határát övező olajligetek, kertek és szőlők s a vidék egyre riasztóbb külseje még szomorúbbá tette szí­vét. — Hogy kerülhetett ilyen helyzetbe a Ná­záreti? Mit tehetett, hogy ellene fordult min­den és mindenki? — Obed sok mindent nem értett. Különösen azt, hogy ott voltak a tanít­ványai. Tizenkét tagbaszakadt ember. S mind­egyik, mint a nyúl, olyan gyáva. Egy sem akadt, aki az öklét használta volna. És ha jól emlékezik, közülük egyet sem látott ott a té­ren. Igaz, elkeveredhettek az emberek között, node ott volt az alkalom. Nem igaz, hogy a tizenkét torok, ha egyszerre kiált, meg nem hallja a római úr. Sőt az emberek között is lehetett néhány, aki velük tartott volna. De hát tud-e az én népem egyszerre kiálta­ni? Micsoda hangzavar volt ott reggel! össze­vissza rikácsoltak, s persze, hogy a római a leghangosabbak szava szerint ítélt. Ó, de egye­dül volt az az ember! Obed ismerte az egye­düllét sűrű fájdalmát. Az árva és az egyedül egy fogalmat jelentett szótárában. És ez ke­serves dolog. Ha másért nem, ezért az egyért igazán megesett a szive ezen a férfiún, aki reggel annyira egyedül volt. Esteledett, ami­kor Jerikóba ért. Még tegnap itt beszélt a cso­datévő. gyógyító Názáretiről. Ma azt kívánta, hogy senkivel se találkozzék. De a zsinagóga előtt ott ült változatlanul a koldus, a kétel­kedő. Mintha odanőtt volna, — egy helyben. Botjával a lépcsőt ütögette. Kuszáit szakálla majdnem benőtte egész arcát. Csak két lázadó szeme fénylett, s ha megnyitotta száját, rossz fogai látszottak. — Calileába mész? — szólította meg Obe­det. OBED FÁRADT VOLT és szeretett volna tovább menni, de a koldus erőszakos kérdése megállította. — Mi újság arrafelé? — és botjával Jeru­zsálem irányába bökött. — Semmi jó — volt az elterelő válasz. — Gyorsan megjártad az utat. / — Amennyire erőm engedte. — És a többiek? — Majd jönnek azok is — volt Obed lesújtó felelete. — Csak nem maradtak az ünnepekre? — Maradni maradtak, szép a város. A koldus azonban' nem hagyta másról be­szélni. Kérdéseivel egyre közelebb körözött Obed fájdalmához, mint az áldozatára le­csapni készülő karvaly. — Találkoztatok a prófétával? — Találkoztunk, de már késő volt. — Hogy-hogy — ugrott fel a koldus, s most látszott, a bot csak eszköz volt ahhoz, hogy szánalomra indítsa az embereket, a lábának semmi baja. Obedet meglepte a koldus korát meghazudtoló fürgesége. — Beszélj ember, beszélj! — és lenyomta Obedet a lépcsőkre. — Későn, sajnos későn. Kivégezték sze­gényt. — Lehetetlen! Hiszen a légynek sem ártott! — Bizony, segített mindenkin. — Azt ugyan nem mondhatnám, de senki­nek sem ártott. — Rajtam segített. Ez így igaz! — és oda­tartotta szemét a koldus felé —, ezt tőle kap­tam! — Mondd el végre, mi történt! Obed mélyet sóhajtott, mintha a lelkét akarná kilehelni és elkezdte■ mesélni, amit lá­tott, hallott. Újra átélte az eseményeket és úgy sírt, mint gyerekkorában, amikor elvesz­tette anyját. Ráhábot. Amikor atyja odave­zette a halálos ágyhoz. — Az igazak sorsa jutott osztályrészül neki — volt a jerikói egyszerű, tömör válasza. Csendes töprengésükből az éjszaka ébresztette fel őket. Arrébb húzódtak és a zsinagóga ol­dalán ledőltek. A koldus rongyai kettőjüknek is elégnek bizonyultak. Felettük azonban cr csillagos ég ragyogó palástja szolgált takaróul. Aztán elnyomta őket a mély, álomnélküli álom. * BETHSAIDA OLYAN VOLT, mint amikor elhagyta. Mit is változzon néhány nap alatt egy szegény halászfalu? Obed mégis örült, hogy hazajöhetett. A tg kékebb volt, mint va­laha. Az éggel tévesztené össze, ha nem len­ne partja. A partok azonban köröskörül el­vágták az égtől, mintha erőszakosan kerítet­ték volna ki abból. Ez a valóság, a másik a titokzatos ismeretlen. Ez adja a kenyeret, a másik a reménységet. Ideköt az életünk, de utunk a kerítésen túlra vezet. Ez a ma, amaz a holnap. Obednek megvan a szemevilága, de vala­mit elvesztett. És ezt egyre biztosabban érez­te. Elveszett a szíve ott Jeruzsálemben. Amit abban a gyilkos félórában látott, az a szívé­be került. Olyan levert és fáradt volt, mint hogyha saját vállán kellene állandóan cipel­nie a názáreti keresztjét és sajkában csattog­nának a poroszlók sarui. Jaj, nem lehet le­tenni, mert a következő pillanatban végig­vág rajta a poroszló. Ettől olyan fáradt. Néhány nap múlva megérkezett Simon is, többedmagával. Testvére is és a Názáreti ta­nítványai közül legalább a fele. Ezek közül néhányan évek óta elhagyták már ' a falut. Obed vette észre, amint jöttek. Mint a kísér­tetek, lopva este tértek be Simonék hajléká­ba. Obed nem szólt nekik, de szíve lázasan vert. — Hát ezek, ezek is megjöttek? Akkor oda­van minden! Ez lett a vége és milyen szo­morú vége az egésznek! Obed napokig nem mozdult ki otthonából. Mintha titkos féreg rágná lelkét és testét. Be­teg volt. Talán megkegyelmez az Isten és el­szólnia szolgáját. Meghalni kívánt. Maga se vette észre, hogy alig pár nap telt csupán el. Egyik hajnalon úgy kelt fel, mint régen. Kinn madarak füttyétől volt hangos erdő-mező, jókedvű volt a természet. Obed ösztönösen a régi útra tért. Amióta lát, még nem járt Kapernaumban. Ma ellátogat oda is. Ügy ment, mintha valami vonzaná. A tavat út fogta körül, mint gyűrű az ujjat, szorosan. Időnként kavicsot rúgott a tóba és nézte, amint az apró hullámok egyre távolodtak tőle. Alig tett azonban néhány mérföldet, amikor észrevette Simonékat. LÁTJA A HALÁSZLADIKOT a vízen üre­sen ringani, a néhány napja érkezett tanítvár nyakat pedig állni a parton. Obedet mintha a villám járná át, megdörzsöli a szemét. Nem, ez nem lehet igaz! A tanítványok között ott áll hófehér ruhában Jézus. — De hiszen őt megfeszítették! Biztos, hogy meghalt! Amott azok beszélgettek. Simon széles moz­dulattal magyaráz valamit. A Jóna fia deré­kig mezítelen, a nap sugarai fényesen ra­gyognak barna vállain. Simon mintha sírna, a többiek a szemüket sütik le. János, a fiatal halászlegény meg ragyogó arccal csüng Jézu­son. Obed nem tudja, odamehet-e. Köhécsel za­varában. Jézus meglátja és int feléje, ö hívásnak veszi. Futna, de megbotlik. Majdnem végig­vágódik a kavicsos parton. Akkor lassúbbra fogja lépteit, de szemét egy pillanatra sem veszi le a Názáretiről. — Látsz-e valamit? — kérdi tőle most Jé­zus. Már majdnem ott van. Fuldokolva törnek elő a szavak: — Igen, lá­tok Uram, mindent látok! Látom a sebeket kezeiden, lábaidon és látom, hogy élsz! És boldog vagyok, hogy mindezt láthatom! — Osztozz az örömükben — és Jézus rá­mutatott a tanítványokra. — örüljetek! Feloldódott azok zavara is. Obed érezte, hogy tagjait átjárja az élet friss lüktetése és hogy amit elveszített Jeruzsálemben — a szívét —, azt most visszakapta, mert határ­talan öröm feszíti. Ó, de szűk lett egyszerre a vézna mellkas! Hiszen egy világ sem fogad­hatná be ezt az örömöt! Bethsaida is szűknek bizonyult a húsvéti öröm elhordozására. Rédey Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom