Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-03-10 / 10. szám

Az engedelmességről A főpapról Aki mélyen ember tudott lenni A RÉGI SZÖVEGEK MEGÉRTÉSÉN FÁRADOZÓ EMBER érdekes törekvését figyeltem meg. A tömör és súlyos csengésű szavakat, mondatokat, levegősíteni igyekeznek, hogy úgy figyel­hessenek rá, amint arra első hangzásukkor figyeltek az emberek. Így vagyunk sok­szor a Biblia szövegével is. Hogyan is hallgathatták Jé­zus szavait azok, akik köz­vetlen hallásban figyeltek fel reá? Ezt persze ma már aligha tudjuk magunknak a való­ságnak megfelelően elképzel­ni s ki vagyunk téve a kép­zelet játéka tévesztő útjainak. Törekvésünket azonban igaz vágy sarkallja: lehámozni Jé­zus alakjáról a glória fényé­nek azokat a sugarait, ame­lyeket nem Isten dicsősége, hanem az emberi színesítő emlékezés rakott rá.századok során. A Zsidólehoz írott . levél ismeretlen írója erről a jé- zusi emberarcról tesz bi­zonyságot a keresztyénség hajnalán, amikor még nem távolították el Jézust a meny- nyei fényesség ködös messze­ségébe s nem vonták be alak­ját . a meseszerűség viliózó fényébe, mint később a „ki­csi Jézus” karácsonyi alakját a népmesék. A vonások mar­kánsak és határozottak: „min­denestül hasonlónak kellett lennie az atyafiakhoz...” AZ A JÉZUS ARC, amit Luther a második hitágazat magyarázatában „valóságos ember”-nek jelöl, nem csu­pán formai, külsőleg megje­lölés. Belső rajz ez. Ügy lett ő emberré, hogy belülről, szí­ve szerint értette meg az em­bert, lett hozzá hasonlóvá, vált iránta szolidárissá. Az ügyeiben közelítette meg az embert. A szíve titkát ismer­te meg s ahol megjelent, megszólalt, ahogyan hozzá­nyúlt emberek életéhez, ott a kiemelkedő csodás esemé­nyek s a nagyheti döbbene­tes folyamat előtt olyan „va­lóságos ember” áll előttünk, akinek a jelenléte melegséget, feloldódást, bizodalmát árasz­tott. Az emberi mellé állás igazi cselekedetét élte, aki az emberi tehetetlen gyengeség­ben nem az együttsopánkodó Volt, hanem az erő, a tanács­talanságban nem az együtt­bizonytalankodó volt, hanem a biztos út. Nem távolról hí­vogatott magasztos igazságok és fenköJt világok felé, ha­nem a me^kísértés közel­ségéig ember volt, aki társá­nak oldalához állt, karonfog- ta s úgy mutatott a kivezető útra s lépett együtt az ember­rel. Sírni tudott a sírókkal s őrülni az örülőkkel, hogyne tudott volna hát megindulni mindazon, ami belül zajlik az emberben. Együtt érzett a ki­fejezés legmélyebb értelmé­ben az emberrel. A „Lysias” című Jézus-életrajzi regény megkapó jelenetet ír le. Egy bethániai kertben Jézushoz visznek egy béna kisgyerme­ket, akit az emberi szánalom ugyan körülvett, de ezen túl csak áz elhagyatottság és a kivetettség magányát érezhet­te. Jézus nem a gyógyítás dramatizált szavait mondja el felette, mint aki lenéz felül­ről s a szánó kegy gesztusá­val gyógyít, hanem ölbeveszi á gyermeket s látva annak ijedt arcát, letör egy virágzó olaifagpllyat s játszadozva csiklandozni kezdi a gyermek arcát, a "•"'—npk .előbb mo­solyog, majd kacag. Jézus ve­le mosolyog s vele kacag. Az­tán elkapja a gallyát s biz­tatja a kicsit: fogd meg. A tö­meg csodálkozva morajlik fel, amikor a béna kicsi kar megmozdul. Aztán leteszi ma­ga elé a gyermeket, s íme, áll a gyermek. Gyere, mond­ja biztatóan s szemében de­rű. biztatás csillog, s a .gyer­mek megindul. A MEGKÍSÉRTETÉS TÖR­TÉNETE megdöbbentő mély­ségekig tárja fel, mennyire közel volt hozzánk a bűn koc­kázatában .és igéző csábításá­nak ismeretében. „Mindenben megkísértetett, hozzánk ha­sonlóan, kivéve a bűnt” — ol­vassuk Zsid. 4,15-ben. Ismer­te hát az erobert lelke legmé­lyéig. Tudta problémáit — és tudott segíteni. Benne meg­valósult Istennek aZ az ígére­te, amit Mózesnek adott az Egyiptomból indulás hatalmas óráiban: „én veled megyek”. Akkor csak annyit értettek belőle, hogy Isten kilépett a szenthelyek fenséges magá­nyából és félelmetes zártsá­gából. Jézusban ez a „veled megyek” emberközelséget, szívközelséget termett, Test­vérünkké lett a személyes át­élés közelségéig. Szolidaritást vállal az emberrel élete min­den terhében, örömében, kér­désében, szükségében Meg­érti az embert esendőségében épp úgy, mint nemes erőfe­szítéseiben és törekvéseiben is. Jézusnak ez a szolidaritá­sa velünk, a mi életünk­ben, a mai ember és a mai emberiség helyzetében, — ben­nünket is szolidaritásra indít minden emberrel. Testvérként kell értenünk és vállalnunk a másik embert s élete kér­déseit belülről nézve, vele együtt kell megoldások felé indulnunk. Segítő, előrevivő szolgálatot jelent ez a szoli­daritás, nem az együtt torpa- nóst, vele megállást. Jézus „úton van” az emberrel min­dig a jobb, az igazabb, az emberibb felé — egészen az istenfiúság emberiségéig. Koren Emil A szerzetesrendek tagjai an­nak idején — eszményük sze­rint — fogadalmat tettek az örök engedelmességre. A múltkorában egy társaságban arról beszélgettünk ezzel kap­csolatban, hogy ismeri-e az evangélikus keresztyénség egy­általában az engedelmesség fogalmát? Mennyi érték megy veszendőbe és mennyi nyomo­rúság származik egyházunk­ban abból, hogy ez nincs meg? Luther Márton úgy él sok evangélikus emlékezetében, mint „a nagy kazánfűtő”, aki odavág kalapácsával a witten­bergi vár kapujára, hogy. be­lecsendül a római pápa füle, s büntetés alatt is szítja a tü­zet. Hercegek és császárok vi­lágának kiáltja oda: „itt ál­lok. másként nem tehetek”. Pál apostol is nem arra ta­nít-e: „ne szabjátok magato­kat a világhoz?” Ez így van! A gerinctelen hajlongás épp oly idegen a keresztyénségtől, mint a szolgai udvaronckodás. Az aulikus magatartás a nagy katolikus fejedelmek udvará­ban alakult ki, s a protestáns udvarokban inkább a darabos őszinteség. A Mester néma voJt a kérdező király előtt, de felelt a kérő koldusnak. Azt mondta: úrnak és mesternek ne nevezzetek senkit. Csak Ö, a Szeretet és az Igazság le­gyen a ti mesteretek. Protes­táns eleink úgy tartották, hogy nem' hajtanak térdet senki más, csak Isten előtt. E szerint tehát a keresztyén ember, csak Istennek engedel­meskedik. Ö neki is értelem­mel és nem szolgai módon, mert a hitből és szeretetből való újjászületés Hozzá vonja a szívet és őszinte követőjévé tesz. „Nem mondalak többé titeket szolgáknak, ti az én barátaim vagytok” — mondja az Ür — és Pál» apostol így ír: „A lélek mindeneket vizs­gál, még az Isten mélységeit is..Feltétlen parancsának annál inkább engedelmeskedik a lélek, mivel rpegérti, hogy azok szükségszernek, s éle­tünkre és üdvösségünkre va­lók. A Szentírás mégis nagyon sokszor beszél, nemcsak az Isten iránti, hanem az embe­rek iránti engedelmességről is. Itt van mindjárt az az igen figyelemreméltó ige az Efezus- beliekhez írott levél 5. részé­nek 21. versében, ahol ez áll: „engedelmeskedjetek egymás­nakMivel Itt nem fel­jebbvalókról, hanem egymás mellett élő emberekről van szó, ez kétségtelenül azt je­lenti, hogy szíves készség le­gyen bennünk — mivel Isten akaratának megismerése nagy dolog — a másik látásának át­vételére és érdekeivel való együttérzésre is. Legyeik hasz­nálható társ, s én ne legyek az, áld elrontja a „játékot”. Kellemetlen dolog civódó há­zastársak társaságában lenni és kedves látni, mikor egyik a másikat igyekszik: felülmúl­ni a megértésben. Az engedel­messég ott kezdődik, mikor más látásom van, s mégis el­fogadom a másikat, s vállalni akarom az életét, ahogy Luther Márton híres szavában mondja: „a keresztyén ember az ő hite által mindennek sza­bad ura és senkinek sincs alá­vetve, de szeretete által min­denek készséges szolgája és mindenkinek alá van vetve”. Ismerjük tehát a nem kény­szerű, hanem önként vállalt engedelmességet, amelyik sze­retetből oda adja magát A másik ember érdekében. Különösképpen áll ez az en­gedelmesség azokkal szemben; akik bizonyos életterületen nálunk nagyobb érdek, a köz* az egyetemesség képviselői, s akik mögött ezért Isten aka­rata áll. így állnak a gyerme­kek a szülőkkel és nevelőkkel szemben, a hívek az egyházi felsőbbséggel és az emberek az állami felsőbbséggel szem­ben. Luther Márton a IV. pa­rancsolatot határozottan ilyen értelemben magyarázza, hogy szüleinket és feljebbvalóinkat meg ne vessük... A római levél 13. részében, Titushoz a 3. részben ír erről Pál apos­tol és Péter I. 2, 13-ban., Itt azután — tudjuk — na­gyon sok beszéd és vita hang­zik el arról, hogy meddig ter­jedjen ez az engedelmesség és milyen feltételekhez van köt­ve? Az engedelmesség azon­ban mindenek felett, mint lát­tuk, készséges szívet és haj­landóságot jelent, mégpedig ezt hátsó gondolat nélkül, fel­tétlenül és korlátlanul. Min­dent jóra magyaráz, ha csak lehet mindent megtesz és nem szemnek szolgálván jó szívvel segít. Nem lehet erről a kérdés­ről anélkül beszélni, hogy ne gondolnánk arra, hogy a ke­resztyén ember egész élete küldetés Isten szolgálatában és bizonyságtevés a nagy sze­rétéiről. Nem szektás soviniz­musból folyó engedelmesség^ hanem bizonyságtevés az élet-' fői, mely Benne megjelent, te­hát az evangélium továbbadá­sának egy formája. Mint ilyen; nem ismer korlátokat. Rendít­hetetlenül és változhatatlanul az vagyok, aki vagyok, de eb­ből a jóakaratból nem rekeszt- hetek ki senkit; a személyi ér­dek másodrendűvé válik, mi­kor a jó szó fogadásáról van szó, mellyel ezt az indulatot megmutatom. Uzon László tSIENTlSZTELETI SEND Budapesten, 1963. március 10-én Deák tér de. 9 (úrv.) Hafensche» Károly, de. 11 (úrv.) dr. Kékén András, du. 5 Hafenscher Károly* du. 6 Szeretetvendégséf?. Fasor de. fél 10 Harmati Béla, de. li (úrv.) Harmati Béla, du. 6 Várady La­jos. Dózsa György út de. fél 10 Koren Emil Üllői út 24. de. fél 11 Grünvalszky Károly. Karácsony Sándor u. de. 9 Grünvalszky Ká­roly. Rákóczi út 57/b. de. 10 (szlo­vák) dr. Szilády Jenő. de. 12 Grünvalszky Károly. Thaly Kál­mán u. de. 10 Szirmai Zoltán, de. 11 Szirmai Zoltán, du. 6 Szirmai Zoltán. Kőbánya de. 10 Dre- nyovszky János. Utász u. de. 9 Ta­kács József. Vajda Péter u. de. fél 12 Drenyovszky János. Ráliösfalva de. 0 Boros Károly. Gyarmat u. de. fél 10 Szabó István. Zugló de. 11 (úrv.) Szabó István, du. 4 sze-t retetvendégség. Fóti út de. 11 Ká­poszta Lajos. Váci út de. 8 Káposz­ta Lajos. Frangepán u. de. fél 9 Gádor András. Újpest de. 10 Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Sorok- sár-Üjtelep de. fél 9. Rákospalota- MÁV-telep de. 8. Rákospalota- Nagy templom de. 10. Rákospalota- Kistemplom du. 3. Rákosszentmi­hály de. fél U Karner Ágoston. Sashalom de. 9 Karner Ágoston. Rákoscsaba de. 9 Békés József. Rákoshegy de. 9. Kákosliget. de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. du. fél 3. Bécsikapu tér de. 9 Várady La­jos. du. 7 Schreiner Vilmos. To- rockó tér de. fél 9 Schreiner Vil­mos. Obtida de. 9 Vámos József, őé. 10 (úrv.) D. Wolfgang Scherffig du. 5. Vámos József. xn. Tarcsay Vilmos u. de. 9. Cser.gődv László; de 11 Csengődy László, du. fél 7 Csengődy László. Pesthidegkút de. fél 11 Ruttkay Elemér. Diana út de. fél 9 Jluttkay Elemér. Kelen­föld de. 8 (úrv.) Rezessy Zoltán, de. 11. (úrv.) dr. Rezessy Zoltán, du. 6 Uzon László. Németvölgyi út de. 9. Uzon László, Ke!er»völgy de. 9 Visontai Róbert. Budafok de. ll Visontai Róbert. Cillaghegy de. fél 10. Csepel de. ll. — BUNDÁK, irhák átalakítása; kucsmák, gallérozások Somogyi szűcsnél. Bp. V. Kossuth Lajos u. 1. udvarban. — SZŐRME- és irhabundák ja­vítása. átalakítása legújabb model­lek szerint. Bart szűcs. Bp. VII. Lenin krt. 23. Telefon: 222—531. evangélikus élet a Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő- D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztöseg és kiadóhivatal: Budapest. Vili. Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412.—VIII. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott INDEX 25211 631174/2 — Zrínyi Nyomda, Bp. Felelős; Bolgár Imre igazgató A szerétéiért szeretetből D. DR. VETŐ LAJOS, az Északi Egyházkerület püspöke, a böjti időszak beköszöntése alkalmából kör­levélben fordult egyházkerülete lelkészeihez. Ebből a körlevélből közöljük az alábbiakat: Böjt küszöbén szeretettel küldöm meg ezt a körlevelet ked­ves Szolgatársaimnak, minden Lelkésztestvéremnek. Szívből kívánom, hogy a Jézus Krisztus szenvedéseire, halálára és fel­támadására irányuló fokozott, figyelmünk tegyen különösen is alkalmasakká mindnyájunkat egyházi szolgálatunk hűséges és eredményekben gazdag betöltésére. Visszatekintve a folyó egyházi és polgári esztendő kezdete óta eltelt hónapokra, sok örvendetes eseményről lehetne meg­emlékeznünk. Ádventben, karácsonykor, s az azután következő ünnepeken és vasárnapokon, jó alkalmaink voltak az igének hirdetésére, amit első helyen köszönünk meg Istenünknek. Igaz, hogy a szokatlanul kemény és hosszú tél próbára tette népünk helytálló képességét, hóval-faggyal hősies harcra bírta. Szállóigévé lett ma már, hogy az elmúlt évek aszályos nyarait népünk azért tudta viszonylag jó terméseredményekkel átvé- , szelni, mivel már az új társadalmi rendben élünk és dolgo­zunk. Ugyanígy bizonyos, hogy a zord tél megszaporodott gond­jait is ezért tudta népünk elhordozni és legyőzni, ezért tudott több tüzelőről, járható utakról, kielégítő élelmiszer-ellátásról mindenki számára gondoskodni, ezért tudta a nyugati orszá­gokban annyira szomorú munkanélküliséget magától távoltar­tani, s azért tudott a fenyegető árvízveszélyre is kellően felké­szülni, mivel már megtanulta együtt hordozni és együtt meg­oldani a közös problémákat és feladatokat. Hiszen a „szocia­lizmus” kifejezés abból a latin szóból származik, hogy „socius”, vagyis társ, barát. A körülöttünk épülő új társadalmi rend lé­nyege pedig éppen az, hogy benne és általa életfeladatainkon nem magúnkra hagyatva, hanem együtt és egymásért igyek­szünk úrrá lenni. A február 24-i tanács- és képviselőválasztá­son erről a helyes politikai érettségéről tett beszédes bizony­ságot hazánk népe, s vele együtt egyházunk népe is. Nagy megtiszteltetés mindnyájunk számára, hogy nemcsak a Nép­frontban, hanem a megválasztott tanácsokban, s az új ország- gyűlésen is népünk bizalmából lelkészek is helyet foglalhatnak s így is szolgálhatják a béke és a-jobb jövő ügyét. A sok nevezetes és a sok hálára indító közelmúlt esemény­ről mi keresztyének most mégis inkább előre irányítjuk figyel­münket: gondosan készülünk böjti, nagyheti és húsvéti egyházi szolgálatainkra. Engedjétek meg, hogy ezzel kapcsolatban né­hány fontosabb, bár nyilván mindnyájunk előtt ismeretes teo­lógiai szempontra hívjam fel röviden a figyelmet. 1. Böjt idején meg kell tanulnunk s egyházunk népét is arra kell Isten igéjével tanítanunk, hogy a szenvedés kikerül­hetetlenül hozzátartozik földi, emberi életünkhöz. Reális bib­liai életszemléletünkhöz ez szigorúan hozzátartozik. Nem ad­hatunk helyet olyan szektás rajongásnak, mely a kereszt igaz­ságát nem érti és nem vállalja. „Nékem pedig ne legyen más­ban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus kereszt­jében.” (Gál. 6, 14, 1. Kor. 2, 2.) A keresztről szóló beszéd ne legyen számunkra se bolondság, hanem Istennek beszéde (I. Kor. 1,18). ' 2. Lelki és testi edzettségünk fontos fokmérője, hogy tu­dunk-e, akarunk-e jó ügyekért engedelmesen, készségesen fá­radni, személyes áldozatokat is hozni. A szeretet nagy paran­csa, s a keresztről szóló beszéd üres szófecsérléssé válik, ha nem indít és erősít készséges szolgálatra. 3. Jézus Krisztus szenvedett és meghalt értünk (I. Péter 2, 21.). Nem önmagáért szenvedett, nem a saját dicsőségértj. halt meg, hanem másokért, szeretetből. Egész életünknek akkor van értelme, ha szeretetből s a szeretetért történik embertársaink javára (Ef. 2, 16). „Aki a szeretetben marad, Istenben marad, s az Isten is Őbenne” (I. János levi 4, 16.). 4. örömmel áldjuk Istent, hogy Jézus Krisztus szenvedé­sének, halálának és feltámadásának ténye által tökéletesen, egyszersmindenkorra legyőzte a bűn és a halál sátáni hatoJmát. Ezért mi nem lehetünk olyan vallás hívei, amely úgy beszél a bűnről, halálról, sátánról, mintha Jézus Krisztus nem győzte volna le őket szenvedése, halála és feltámadása által, és amely pozitív életfeladatok helyett „természetfeletti hatalmasságok”- kai való hiábavaló és felesleges viaskodásra neveli félre híveit. Krisztus egyszersmindenkorra eleget tett helyettünk a bűnért, legyőzte a sátánt és a halált (Zsid. 9, 12; Kol. 2, 14; Ján. 2, 2.), s elég nékünk az Isten kegyelme (II. Kor. 12, 9.). ; 5. Helyes evangéliumi hitünk a Krisztus keresztjében erőt ad a hűséges és jó munkára. Mert Krisztus legyőzte a bűn és a halál sátáni hatalmát, ezért mi szent reménységtől ragyogó szemmel nézünk előre a jövőbe, minden jó feladatra, amely előttünk, egyházunk, népünk és az emberiség előtt áll; s bízunk azok megoldhatóságában, még az általános és teljes leszerelés­ben, fegyvertelen világban is, amikor majd a prófécia szerint a fegyverekből munkaeszközöket kovácsolnak és nép népre nem emel fegyvert (Ézs. 2, 4.). A békéért s a béke áldásaiért is ilyen bizalommal tevékenykedjünk a magunk helyén és módján, nem kihívóan, hanem szerényen s mégis teljes bizonyossággal, mint akik tudjuk, hogy nem levegőt vagdosunk (I. Kor. 9,26.). 6. Az elmúlásra, „mély sírunk éjjelére” is hittel és re­ménységgel, s ne babonás félelmekkel tekintsünk. „Aki szüle­tett, annak meg is kell halnia” (Zsid, 9,27). Isten igéje is sok­szor figyelmeztet erre. „Bizony fű a nép”, — írja Ezsaiás (40, 6.). De az evangéliumi bizonyság szerint, ha a virág elher­vad is, Isten igéje örökké megmarad, Krisztus pedig napfényre hozta az életet (2. Tim. 1, 10.) mindnyájunk számára. „Halál, hol a te fullánkod, halál, hol a te diadalmad? Hálát adok Isten­nek, a mi Urunk, a Jézus Krisztus által” (I. Kor. 15,55, 57.). Ilyen hittel s ilyen látással készüljünk** böjti és húsvéti szent szolgálatainkra. Istenünk pedig áldja meg ezeket a szol­gálatainkat is gyülekezeteink, a hívek, s egyházunk javára. MÁSODIK ÉZSAlAS kora Ézsaiás — pontosabban: Második-Ézsaiás — könyvéből, szájából való a mostani vasárnapi igénk. Idézzük fel hát ez egyszer az ő korát.... Cidkijáhú király uralkodásának kilencedik esztendejében, Kr. e. 588-ban, az év tizedik hónapjában, Nabukodonozor, az újbabiloni birodalom feje, hadseregével körülveszi Jeruzsále­met. Az ostromlott város hosszú hónapokon át ellenáll az ostrómgépekkel is felszerelt támadósereg meg-megújúló ro­hamainak. A nevezett király uralkodásának tizenegyedik esztendejé­ben, az év negyedik hónapjában mégis betelik az ostromlottak sorsa. A városban óhinség tör ki, és az így meggyengült védő­sereg képtelen tovább védekezni. A hónap kilencedik napján az ostromlók rést ütnek a város kőfalán és elfoglalják azt. Nabukodonozor bosszúja elől senki sem menekülhet: kit kard­élre hánynak, kit meg az újbabiloni birodalom belsejébe de­portálnak. Ezzel a tragikus eseménnyel, teljesedett be egy olyan nép sorsa, amelynek vezetői: a kirájyi udvar, a főnemesség és a jeruzsálemi templom főpapja, papjai mindennel törődtek, csak éppen a vezetésükre bízott egyszerű néptömegek érde­keivel nem. E tettükért a büntetést azonban mégsem kerülhet­ték el. Nem kerülhették el, mert elsősorban ez a vezetőréteg került az újbabiloni fogság keserű kenyerére. Mellettük ugyanilyen sors várt a jeruzsálemi kézművesekre, iparosokra is, míg „a föld szegény népe”, a földművelő lakosság nagy része a helyén, a falujában maradt. Az esztelenül kezdett és még esztelenebbül folytatott háború következményeit sínyli ezután hosszú évtizedekig a nép. Jelentős részének messze ha­zájától kell élni, messze az istentiszteleti központtól: Jeru­zsálemtől. S mindkettő nagyon nehéz. Az újbabiloni birodalom léte rövid életű. Amilyen gyor­san eléri virágkorát, szinte ugyanolyan gyorsan hanyatlásnak is indul, és Nabukodonozor halála után (megh. 562-ben) hamar darabjaira esik szét. A felső-iráni államban a változás szelei fújnak, a változásé, amely aztán végül is megrengeti és le- döoti az egész újbabiloni birodalmat, egy újat építve annak romjain. így hát a következő évtizedeknek már nem Nabuko­donozor utóda: Nabonid a fénylő csillaga, hanem Cirusz. Cirusz, aki előtt még a legendás gazdagságú Kroizosz, Lidia uralkodója, tengernyi kincse s a kincsekért fenntartott hatalmas hadserege sem volt komoly akadály. Ugyanannyira nem volt az, hogy 546-ban teljesen szétveri Kroizosz hadseregét és így előző hódításaival együtt, az új uralkodó kezében egyesül a Jón tengerpartnál kezdődő és a Perzsia határig terjedő roppant nagyságú terület fölötti uralom. Cirusz második hadjárata még tovább terjeszti a biro­dalom határait. Ekkor kerül hatalmába Szíria és Palesztina földje, tehát as: a területrész, ahonnan nem is olyan régen fogolymenetek hosszú sora indult el Babilon felé. Mindezek után nem csodálható, hogy az újbabiloni biro­dalom leigózott népei megújuló reménységgel tekintettek az új csillagra: Ciruszra. Benne látták és remélték szabadítójukat a szétszóródott, leigázott judeabeliek is és ennek a reménység­nek ad kifejezést Második-Ézsaiás — az ezen a néven szá­mon tartott próféta — is (44,28; 45,1.). Cirusz pedig hamarosan be is teljesítette a népek remény­ségeit s — többek között — 538-ban engedélyezi a fogságban tartott judeaik hazatérését és a jeruzsálemi templom újbóli felépítését. S ezért jogosan dicsőíti a korabeli költő az ural­kodó emberies cselekedeteit: „... a leigázottakat ismét életre keltettem. Élelmüket mindig megadtam. Babilonban öröm uralkodik...” Ez utóbbi időszak, tehát a 40-es, 30-as évek nagyhatású prófétája a már kétízben is megemlített Második-Ézsaiás. Így szoktuk nevezni őt, a nagy ismeretlent, mert Ézsaiás, a „királyi próféta” könyvéhez csatolta lejegyzett igehirdetéseit (40—55. fejezet) a későbbi hagyomány. Igehirdetésének tartalmáról, a próféta személyéről — a sok ránkmeredező kérdőjel ellenére is — sokat beszélhetnénk el. Sokat és végeredményben mégiscsak egyet: az az ember volt, aki jól, helyesen látta meg a világ eseményeiben munkál­kodó Isten akaratát. Azt az akaratot, amely nem tűri el azt, hogy ne vegyék emberszámba az embert, hogy ne vegyék észre a gazdagságukban önteltek a szegényt (46,1—2;47.) és azt az akaratot, amely az egész embervilág számára meg akarja te­remteni a „sálom”-ot, az ideig és örökkétartó békességet, békét, Vámos József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom