Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-03-10 / 10. szám

KP. BÉRM. BP. 7t.

MARCIUS üzenete

A

E ClM MAGYAR EMBERNEK ELSŐ HALLÁSRA is nem pusztán a kedves tavaszi hónapot s az — idén olyannyira hőn várt — tavaszi évszakot juttatja eszébe, hanem óhatatlanul a történelmi eseményt: 1848. március idusát. Száztizenöt esztendeje immár, hogy ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenötödikének történelmi eseményéről évről évre megemlékezünk hazánkban s megemlékeznek bizonnyal mindenütt ahol magyarok élnek. E megemlékezés egyúttal alkalma annak is, hogy ne csupán e nap jelentőségéről eszmélődjünk, hanem megkíséreljük felmérni és jól megérteni nagy nemzeti szabadságmozgalmunk helyét és hatását történelmünkben. Az elmúlt több mint évszázadnyi idő alatt mindig jellemző volt a korra, hogy mit értett meg és mit emelt ki 1848—49. forradalmának tartalmából —, vagy éppen mit hallgatott el s leplezett szándékosan s hogyan hamisította meg nemegyszer, vagy tette üressé és kiégetté e nagy idők üzenetét.

Ma, úgy, tűnik, kiváltképpen három tanulság kínálkozik kiemelésre méltónak, — nem mintha ugyan több nem akadna

— a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc történetéből.

MAGYAR NEMZET — ez az első tanulság. Ügy tűnik a 48—49-es forradalomban ébredt talán először igazán nemzeti öntudatra együtt az egész magyar nép. Mindjárt hozzá kell tennünk: e forradalomnak éppen egyik hiányossága volt, hogy nem tudott igazán népi forradalommá válni. Az addigi ún. történelmi osztályok, nemesség s jórészt a polgárság is sok visszahúzó erővel, önző aggállyal s tétlen kételkedéssel gátolták ezt. Mégis ekkor került először tételes törvény szerint is az egész dolgozó nép az alkotmány sáncai közé. A márciusi 12 pontban ott szerepel többek között „a törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben”, „a közös teherviselés”, „az úrbéri terhek megszüntetése”, „esküdtszék; magunk választjuk bíráinkat magunk közül”. — S a magyar dolgozó nép, munkások és parasztok százezrei megérezték, hogy most végre ezúttal az ő ügyükről is szó van,

Mennyire kell örülnünk azon, hogy nemzeti forradalmunknak éppen ezt a vonását éppen egy evangélikus püspök is felismerte és kiemelte. Haubner Máté dunántúli szuperintendens

— akkori elnevezés szerint — 1848. december 3-án megjelent híres pásztorlevelében többek között ezeket olvashatjuk:

„ ... kimondották törvényben, hogy minden embernek jogában kell állania, hogy emberré lehessen!” 48 ígérete és reménysége csak egy évszázad múltán vált valóra. Akkor lett igazán magyar nemzetté Magyarország népe.

VILAGSZABADSÁG — ez a második tanulság. A 48-as forradalom legmesszebbre tekintő szellemei észrevették, hogy a népek sorsa világszerte mélyen összefügg. Ha a szabadságot az egyik országban eltiporják, akkor ez végzetes következménnyel járhat más népekre is. S ha valahol felemelik a szabadság zászlaját, akkor ez biztatás és segítség minden elnyomott népnek. E tanulság önként adódott a kor eseményeinek szemléletéből. Bécsben szinte egyidőben lobbant fel a forradalom tüze s már előbb Párizsban is, majd Németországban. A szabadság szele végigsuhant majd egész Európa felett s az elnyomott népek, olaszok, lengyelek, mindenütt megmozdultak. A magyar szabadságharcosok között ott küzdött a bécsi légió s a lengyel szabadcsapat, német diákok serege, az angol Guyon, a lengyel Bem és Dembinszky, a német Leiningen tábornok, később aradi vértanú, a szerb Damjanich, szintén aradi vértanú — se sort még lehetne folytatni. A magyar szabadságért küzdöttek s véreztek mindannyian, — s egyben minden népek szabadságáért is.

Ezt az igazságot zendíti meg a szabadságha'rc talán legmesszebbre tekintő látnoka, Petőfi, amikor azt írja, hogy a forradalomban „Feltámadott a tenger, a népek tengere...”

S az európai forradalmak leverése után arról kesereg, hogy wEurópa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai...” s erről, a minden népek szabadságharcáról jövendői látnoki lélekkel, a maga sorsát is előrevetítő megrendítő költeményében: „Ha majd minden rabszolga nép jármát megunva síkra tép, pirosló arccal és piros zászlókkal és a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság”!...”

Ezt a tanulságot igazi távlataiban napjainkban értjük meg, amikor — például — a távoli, tengerentúli kicsiny Kuba népének, vagy afrikai—ázsiai gyarmati sorból felemelkedő népeknek ügye és sorsa minden szabadságszerető nemzet szívügyévé vált. Most értjük meg, mennyire összefügg a népek sorsa az immár oly kicsinnyé vált földtekén. 48 tanulságának gyümölcsei e tekintetben is mostanra értek meg.

VILAGBEKE — ez a harmadik tanulság. Így is mondhatnák: népek testvérisége. A forradalomban az elnyomó fenyegetésétől kényszerítve fogtak fegyvert magyarok és nem magyarok. Szabadságuk védelmére szálltak síkra azért, hogy azt békében és biztonságban élvezhessék. „Március 15-e — forradalom vér nélkül” — így ujjong március 19-i számában az egykorú pesti lap, az „Életképek”. Nem rajtunk múlt, hogy a szabadságért utóbb oly sok vérnek kellett folynia s a reakció ármánya volt az, amely egymásnak ugrasztottá az akkori • Osztrák Császárság népeit. A magyar forradalmárok lelküle- tét viszont az „Életképek” 1948. február 20-i számának egyik cikke fejezi ki: „Mi újság Budán? — Múlt kedden tartották a szerbek nemzeti táncvigalmukat fővárosunkban. Mi a nemzetiség szeretetét mindenkiben becsüljük... bár mi nyelven imádja is valaki Istent, bármi néven nevezze is a hazát, ha velünk egy földön él, testvérünknek nevezzük őt és tudjuk szeretni. Gyűlöljük azt, aki a mi vérünkből nőtt fel, e nép izzadságaiból lett úrrá s mégis ellene önhonának, mégis a külföld majma... ki ön édesanyját tagadja meg... de tisztelet, becsület azoknak, akik anyanyelvűket s nemzetiségük eszméit megóva összetartanak...”

Kossuth előtt sajnos csak későn, az emigrációban képzett meg a dunai népek közösségének, békés együttélésének nagyszerű látomása. A szomszéd népek békéjét, barátságát azonban — száz esztendő múltán — csak a szocializmus valósította meg. Ezt a leckét is napjainkban értjük meg egész mélységében. Szoros az összefüggés a népek szabadsága és békéje között. Csak békében valósulhat meg minden nép — benne a mi népünk is — szabad és boldog élete.

Groó Gyula

Az új parancsolat

(Máté 7,1—6; 14—15; 7,12.)

JÉZUS ELJÖVETELÉNEK VANNAK ELŐZMÉNYEI s annak, hogy itt van, vannak és lesznek következményei. Az előzmény Istennek az a kegyes szándéka, hogy nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy éljen. A következmény a tanítvány új élete, amely jó gyümölcsöket terem, vagyis olyan cselekvő élet, amely mások javát szolgálja. Nemcsak az üdvösségre jutásban, de a földi jó élet céljából is. Hisz a gyümölcs sohasem öncélú, hanem másokat táplál.

Ezért is fordítja Jézus hallgatói tekintetét a másik csúcs felé.

Rendkívül érdekes és egyedülálló, ahogy Urunk szerint néznünk kell a felebarátot, a másik embert. Mert nem az baj, hogy nem látjuk a másikat. Nagyon is nézzük és látjuk őket. Nem vagyunk vakok. Abból viszont sok kellemetlenségünk ered, ahogyan nézzük és látjuk a másikat. Éppen ezért nem mindegy, hogyan nézem a másik embert és mit látok meg benne. Erre akar Jézus mostani igeszakaszunk szerint megtanítani.

Természetes emberi adottságunk az, hogy láthatatlanul mindig magunkkal hordozunk egy mércét, amelyet odaállítunk minden ember mellé, akivel dolgunk akad. Sőt olyanokhoz is, akikről csak hallunk valamit, de az élet egyéb történéséihez, eseményeihez is. így alakul ki azután magunkban vélemény dolgokról, eseményekről. emberekről, azok cselekedeteiről, értelmi vagy szellemi képességeikről, erkölcsükről. így mindezeket skatulyázzuk. Ezekre a skatulyákra rá van írva a magunk sajátos. egyéni értékelése. Ilyen ítélkezésünk, bírálgatá- sunk eredményeképpen találunk egyeseket derék, jó embereknek, másokat haszontalanoknak, ellenszenveseknek, értékeseknek vagy nagyon könnyűeknek, üreseknek és így tovább. Általában a legtöbb ember, ilyen önkényes ítélge- tés, bírálgatás után nem félénk, vagy mellénk, de nagyon is alánk kerül, valamilyen „tárgyilagos, nem elfogult” indoklás következtében. S a skatulyából, ahová tettük, nemigen kerül ki többé szegény. Persze miközben mi így cselekszünk és mások felé nagyon szigorú mértékünknek sok áldozata lesz, magunk is ugyanilyen áldozatokként hordozzuk homlokunkon a láthatatlan, de nagyon is valóságos bélyeget, amelyet mások sütöttek ránk. Nemegyszer Kain bélyegét. „... amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek.”

DE FÉLREÉRTI MINDEZT

AZ, aki úgy gondolja, hogy-tehát akkor ne legyen véleményünk jóról, rosszról, dolgokról, eseményekről, történésekről, emberekről s általában mindenről, amivel valamilyen módon kapcsolatba kerülünk, mert hát lám milyen veszedelmessé válhat a vélemény- alkotás, ítélgetés bírálgatás. Hisz magunk is keserves áldozatai vagyunk ennek. Nem erről van szó amikor Jézus azt mondja: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Neki nagyon is megvolt a véleménye mindenről, de nem hozott kárhoztató végzést összegezésképpen, Nem mondott ki bírói elmarasztalást. Itt az ítélet helyes mértékéről és arról a lelkűiéiről van szó, amely kell hogy a tanítványban legyen. Vagyis ne legyen kétféle mértékünk. Mások felé magas mérce, magunk felé pedig csupa megértés, elnézés, körülmények figyelembe vétele stb., amelynek végső eredménye a felmentés, vagy nagyra értékelés. Úgy is mondhatnám ezt, hogy amikor a másik embert, vagy bármit nézek s közben önkéntelenül készítem a mérleget, az eredményt, akkor vele szemben Is ugyanúgy járjak el, ahogyan a magam értékelését végzem. Mintha csak magamat ítélgetném. Ahogyan jól esik nekem, sőt el is várom ezt, hogy ne alkalmazzanak túl szigorú mértéket, de legyenek humánusak, emberségesek, elnézek, megértők, irgalmasok velem, ugyanígy kell nekem is a másikra néznem. Hát lehet-e másképp értelmezni Jézus szavát: „amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal, mert ez a törvény és a próféták.” Ezeket töltötte be Jézus. Ebből egyenesen következik, kézhez adatik, az emberekhez való helyes viszonyra vonatkozóan is a mérték. Ez Jézus, aki tökéletesen betöltötte Isten akaratát, aki azt mondotta: „... irgalmasságot akarok.. Ebben az is benne van, hogy az irgalmasok nyerik el Isten tetszését s nyernek irgalmasságot. Mit tegyünk hát? Küzd- jünk az ellen a nagy kísértés ellen, ami a kegyes embernek igen veszedelmes csapdája, hogy ti. ítélgetjük a másikat ahelyett, hogy gyakorolnék az irgalmasságot, amelyet Urunk élt bele a mi világunkba, ezzel küzdve a bűn ellen Jézus „egyéniségéhez” sok minden tartozik. De legélesebben, leghatározottabban az jellemzi Őt, hogy szeretetéből, amely nem más, mint az Atya szeretete, nem elítélt, de megbocsátott, kegyelmet adott. Az ítélet lesújt, a megbocsátás, a kegyelem felemel, megtart s új életre indít. Ez az Atya akarata. Ebből élünk mi is. Hát csak magunknak akarjuk ezt az életet, amit kegyelemből kaptunk. Másoknak nem?

Mi a bűnbocsánatot nyertek közössége vagyunk, akik éppen ezért egymás bocsánatára is rászorulunk. Sőt a másik embertől kapott bocsánatban is Isten szeretete, kegyelme akar bennünket felemelni és megtisztítani. Az isteni és emberi megbocsátás közt belső kapcsolat van: ha valaki Istentől bocsánatot remél, őszintén megbocsásson maga is mindenkinek. Mindenkinek. Jézus nemcsak azokat szerette, nemcsak azoknak bocsátott meg, akik ezt véleménye szerint megérdemelték. Éppen azt vetették szemére, hogy a bűnösöket segíti, felkarolja. Ő, aki bűnt nem ismert. Igen, ezt tette, mert Ő tovább is akarja szeretni az embert. Tovább is kegyelmes, irgalmas akar maradni, hogy mindenki, aki vele kapcsolatba kerül övéin keresztül is, megérezze az Ő szeretetét az Ő bocsánatát, az Ő felemelő kezét.

Ezt nagyon is konkréten akarja általunk is másokhoz eljuttatni. Pozitíve. Vagyis úgy, hogy abból a másiknak, környezetünknek „haszna” legyen. Az elesett felkelhessen, a bűnös megtisztuljon s belehelyeződhessék új emberként a társadalomba, az emberi vagy egyházi közösségbe. Nem elég csak tartózkodnunk a rossz cselékvésétől, amivel ártalmára lehetünk a másiknak. Az irgalmas samaritánus példázatbeli lévitája és papja sem ártott, de nyilvánvalóan bűnt követett el mégis. Olvassuk csak el Máté evangéliumának 25. fejezetét, különösen figyelve a 31—46. versekre. Itt megvan mindaz, amit pozitíve megkíván tőlünk Jézus. Persze nagyon szerényen és csendesen, de igen határozottan szeretném megjegyezni, hogy mindenki csak annyit adhat tovább, amennyit maga is kapott és átvett. Nem adhatunk mást, csak mi lényegünk. S ha lényegünk, életünk fundamentuma, vagy tengelye újjászületésünk következtében Urunk, akkor mindenre van erőnk.

MÉG VALAMI NAGY KÍSÉRTÉSTŐL AKAR ÓVNI URUNK. A 6. versben van ez. Az igével való helyes sáfárkodásról van itt szó. Hogyan használjuk a Bibliát? Helyénvaló-e mindig bibliai idézetekkel előhozakodni? Mikor kell hallgatnom? Mikor kell adnom, illetve megmutatnom a „drágagyöngyöt” és mikor nem. Ez nehéz kérdés, hisz Pál Timotheusnak éppen azt mondja: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben. s.” Ellentét volna itt? Nem.

Kétségtelen, azzal a felelősségteljes érzéssel kell az emberek között élnünk, hogy mindenki élvezhesse Isten megbocsátó és gondviselő, végeredményben üdvösségre vezérlő akaratát. De ez nem jelenti azt, hogy most már felelősségünkre hivatkozva, „minden lében kanál” legyünk. Sem Jézusnál, sem tanítványainál nem látjuk ezt. Noha Jézus semmiképpen sem mondott le a megkeményedő Izraelről, mégis elérkezett számára is egyszer az az idő, az a helyzet, amikor azt mondta: nincs tovább. Nem szólta tovább a megtérésre hívó szót. Mert hiszen milyen sokszor akarta már egybegyűjteni őket, de Izrael nem akarta. Ezzel a ténnyel számolva Jézus, nem adta néki többé azt, ami szent, nehogy megtapossák a „drágagyöngyöt”. Ugyanezért fordult el Pál is a zsidóktól, s indul a pogányok felé. Isten az Igét azért adta, hogy eligazítson bennünket az Ő üdvösségre vezető szándéka felől s megtanítson arra, hogy a hit, az iránta való szeretet miként legyen jó gyümölcsöket termőmásokat segítő, felemelő életté. Mindig „tragikomikus”, amikor mi, keresztyének „világ- megváltóként” akarunk forgolódni a világban, ítélgetve, rendelkezve mind élők, mind holtak felett. Ezt, sok egyébbel együtt nem bízta reánk Urunk. A világot Ö váltotta meg, Ö tartja fenn, Ö kormányozza, s kegyelem az, hogy munkatársainak bennünket is felhasznál. Éppen ezért vele kell szüntelen kapcsolatban lennünk, hogy mindig csak azt cselekedjük, amit ő konkréten reánk bíz. Ilyein bőven akad mindenki számára, aki tud Reá figyelni.

Boros Károly

Az titoHke-zés

i/asácua^a

A reánk következő vasárnap két emlékezetes élményhez és átéléshez hívja a hívőket.

Az első emlékeztetés arról szól, hogyan született a böjti a Krisztus embert mentő szolgálata a karácsonytól a keresztfáig. Az első emlékeztetés elmondja, hogy a keresztyén szolgálat szerétéiből születik. És emlékeztet arra a szeretet- re, amely Krisztust a böjt szolgáló útjára vezette. Emlékeztet Krisztusnak arra a szent és szép szolgálatára, amivel Istennek engedelmeskedett* amivel emberré lett, amivel életét adta, hogy egyszer elmondhassa a kereszten a bűntől és a haláltól remegő embernek a megváltás evangélln- mát: — látod, a te ügyed, a bocsánat és az üdvösség ügye elvégeztetett.

így emlékezünk böjt második vasárnapján Krisztus szolgálatának ajándékáról.

A második emlékeztetés ■ a mi szolgálatunkról szól. A mi keresztyén életünk tartalmáé ról, a keresztyén szolgálat sokszor homályban maradó hátteréről.

Az első, amit ma megtudunk, az, hogy Krisztus böjti szolgálata feloldás a feszültségekből.

Biztosan sokan emlékezünk arra a szomorú jelenetre, amikor köztünk és szeretteink között valami miatt egyszerre és hirtelen felborult a békesség és pattanásig feszült lett a levegő. Milyen jó volt ebből a feszültségből feloldódni, tévedéseket tisztázni, bocsánatot adni és kapni, mindent elrendezni, mindent a régi helyéra rakni.

Krisztus böjti bocsánata ezt jelenti: feloldást a bűneim okozta feszültségek közül.

Krisztus böjti szolgálata azután felszabadítás a fiúságra. Ügy is lehetne mondani, hogy felszabadítás az isten- fiúság újrakezdésére.

A böjt bocsánata nemcsak egy rossz mondat jó befejezése* hanem egy új, egy jobb, egy szebb mondat elkezdése!

Isten gyermekei a kísértések között is győzelmesen valóra válthatják Isten szép terveit és szolgálhatják az embereket, az életet.

Krisztus böjti szolgálata végül felkészítés a feladatokra!

A böjt bocsánata nem valami belső bölcsődala az új keresztyén életnek, hanem az indulója.

Helytállás, szolgálat teljes odaadással, egész valónkkal, minden erőnkkel.

Ez a keresztyén szolgálat hatalmas háttere: szolgálni nem számításból, hanem hálából, belső, boldog békességből, a böjt boldog bocsánatából. Abból az adottságból, hogy nem tehetek máskép. Krisztus erői Lelke, lendülete, bocsánata és békessége, az életem új rendje visz engem erre, a szép és szent, a szeretettől nekem szánt szolgálatra.