Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-02-24 / 8. szám

HÁROM ÜZENET FÉL NYOLC NAGYON KORAI IDŐ vasárnap reggel. A legtöbben még alusznak ilyenkor. Akik pedig felkat- tantották a rádiójukat és erre a vallásos félórára állították be azt, bizonyára félálomban hallgatják ezt a beszédet. Hallgathatják is így, mert ez a beszéd egy álommal kezdő­dik. Ezt az álmot magam a prédikációm leírását megelőző éjszakán álmodtam. Egy templom előtti hatal­mas térre vitt a Lélek, olyas­félére, mint amilyen az erfurti dóm előtt van, egy régi idők­ből ott maradt szabadtéri szó­székkel. Erről valamikor a bűnbocsátó-cédulák árusai szóltak a néphez. Álmomban erre a szószékre mentem fel én is. És mint egykor a bú- csús szerzetesek, elkezdtem én is mennydörögni a népre, hogy megrettentsem és elszo­morítsam őkét. Előrángattam a felolvasott ige minden prob­lémáját és azokkal úgy ron­tottam reájuk, - hogy ne me­nekülhessenek el se az elől, hogy istentelenek, se az elől, hogy engedetlenek, s végül összeszidtam őket. hogy mind­ezek ellenére még mernek mosolyogni, nevetni és vidá­mak lenni. A nép már-már hajlott a szavamra, egyesek­nek már kezdett sírásra gör­bülni a szájuk, már arra ké­szültek, hogy — miként a Je­lenések könyvében — egy nagy jajban kiáltsanak fel va­lamennyien, amikor valaki — nyilván a Lélek, aki a térre vitt —, mellém lépett a szó­széken és elébem tette az az­napi újságot, abból fellapozta a „mosoly három nyelven” című cikket, és azt mondta: olvassa el! Elolvastam ezt a mosolygós színházi jegyszedő­ről szóló cikket, és kérdően néztem reá. Ö elértette a te­kintetemet és rábökött a cikk­ben ezekre a mondatokra: „a mosoly »szakmám« legfőbb kelléke. A jegyszedő az első, akivel a néző találkozik. Nem mindegy, hogy milyen hangu­latban foglal helyet a zsöllyé- ben.” Én még ezelcután is kér­dően néztem reá. Ekkor elő­vette a felolvasott zsoltárt és rám olvasta annak az első két versét: „Jöjjetek el, örvendez­zünk az Úrnak; vigadozzunk a mi szabadi tásunk kősziklájá­nak! Menjünk elébe hálaadás­sal; vigadozzunk néki zenge- dezésekkel!” Aztán félreállí­tott engem a szószékről, mint olyat, aki megfeledkezett „szakmája” legfőbb kelléké­ről, arról, hogy az a köteles­sége, hogy mindenkor — problémák közepeit is — örömhírt, evangéliumot hirdes­sen a népnek —; és ő kezdett el prédikálni a felolvasott igé­ről. Majdnem ugyanazt a pré­dikációt mondta el róla, mint én az imént, tehát egyetlen problémát sem kendőzött el, de azzal a nagy különbséggel szólt ezekről, hogy beszéde nyomán nem sírás, hanem ujjongás támadt a téren. így hívta fel figyelmemet álmomban Isten a felolvasott ige első két versére, hogy ebben a mostani beszédemben — amely most már nem egy álombéli tömeghez, hanem csak álmukból lassan fel­ébredő hallgatókhoz szólhat — el ne feledkezzem ezekről. Mert igaza van a mosolygós jegyszedőnek, hogy nem mind­egy, hogy az ember milyen hangulatban foglal helyet a színházban. S dz sem mind­egy, hogy az ember milyen hangulatban lép be a temp­lomba, vagy tér meg az ott­honába, vagy lép ki az utcára, vagy megy el a munkahelyére s néz szembe a maga felada­taival, problémáival, éli életét ebben a világban. Ezzel a két verssel ajtót, ablakot akar nyitni Isten életünkben az örömnek, mert nem vasárnap a vasárnap öröm nélkül és nem élet az élet örömtelenül. AZ EGÉSZ BIBLIÁBAN, úgy ebben a zsoltárban is egy új emberfajta kialakításáról szól Isten, egy olyan ember­fajtáéról, amelyből egy-kettő akadt ugyan minden időben, SPANYOL NYELVŰ ÉNEKES- ÉS ÁHlTATOS KÖNYV Űj énekes- és áhítatos könyv jelent meg spanyol nyelven i,Culto Christiano” címmel. 1955 óta dolgozott rajta egy közös lutheránus bizottság. 95. Zsoltár Abrahám idejétől kezdve mindmáig, de amelyből egy egész népre váló még eddig nem jött létre, mért ebben a vonatkozásban még a testvér is ritkán tudott hatni a test­vérére, a fiákban pedig rend­szerint elsikkadt az apai örökség. Isten első nagy kísér­lete ennek az új emberfajtá­nak a létrehozására Izráel kiválasztása volt, második pe­dig a keresztyénség létrehozá­sa. Az első nagy nemzeti, a második egy nemzetközi síkon folytatott kísérlete Istennek. Az elsőnek egy telephelye volt, Palesztina, szívében a jeruzsálemi templommal, a második telephelye az egész világ, a maga végtelen sok és sokféle keresztyén templomá­val, kápolnájával, imatermé­vel s az ezeket fenntartó fele­kezetekkel és gyülekezetek­kel. Sorozatban azonban eddig még csak újabb felekezeteket és azokhoz tartozó vallásos embereket sikerült kinevelni, de azt a bizonyos új ember­fajtát eddig éppoly kevéssé sikerült előállítani, mint . aho­gyan a gépembert már alkotni tudó tudománynak sem sike­rült még élő sejtet teremtenie. Erről a titokról eddig csupán annyit tudunk, hogy az az eszköz, amellyel a Lélek új embert faraghat az óból, az ige, s ezért ennek hallgatása közben végezhet bennünk a Lélek olyan munkát, hogy át­változtat az új emberfajta egyik tagjává bennünket. Visszatérve az első két vers­re, ez csupán annyit mond er­ről az új emberfajtáról, hogy az nem lehet csupán a prob­lémákat tekintetbe vevő baj­látó, pesszimista, sem a prob­lémák előtt szemet hunyó optimista, derűlátó ember. Vi­dám ember, az bizonyos, de a vidámsága Istentől való és nem az optimizmusából fakad, s ezért nem törik meg azt a problémák. ENNÉL AZONBAN LÉNYE­GESEBB DOLGOKRÓL szól­nak a következő versek, mert mai életünk problémáinak a sűrűjébe visznek. 'Világosan két részre tagolhatok. A har­madik verstől a hetedikig ter­jed az egyik, és a nyolcadik verstől a tizenegyedikig terjed a másik rész. „Vajha ma hal­lanátok az Ö szavát” — ezzel végződik az első rész; „ne ke­ményítsétek meg a ti szívete­ket, mint Meribáhnál, mint Masszáh napján a pusz­tában” — ezzel kezdődik a második rész. Annak idején egészen bizonyos, hogy ugyan­azoknak szólt mind a két rész. De azóta jobban kettéosztód­tunk, egyházra és világra, .hívőkre és hitetlenekre, s ezek a versek ma ebben a megosz­tottságban érnek utol bennün­ket és ma ennek a zsoltárnak az első fele mindenekelőtt a világot szólítja meg; a máso­dik fele pedig az egyházat. AZ ELSŐ RÉSZ ISTENRŐL SZÖL, aki nagy király, min­den istenen felüláll, akinek kezében vannak a földnek mélységei és a hegyeknek ma­gasságai, aki a tengert alkotta és a szárazföldet formálta, akinek, mindnyájan teremt­ményei, népei, juhai vagyunk. Ezt elismeri és hirdeti az egyház, ezt vallják a hívők, minden vallásnak, nemcsak a keresztyénségnek a hívei, te­hát ez egyetemes hitvallása minden Istenben bíző ember­nek szerte a világon. Ezeknek az embereknek léhet rengeteg hibájuk, vétkük vagy bűnük külön-külön és együttesen is, de ez mind nem ronthatja le hitük igazságát, hogy Isten van, s minden általa lett, ami van, és mi az ő szeretett gyer­mekei vagyunk. Ezek a hívek mindenkor örömmel hallgat­ják az ő szavát, az igét, és minimálisan annyi az óhajuk, kérelmük a világ, a hitetlenek felé, amennyi a zsoltáríróé: „Vajha ma hallanátok az Ö szavát” ti is! Mert annak az új emberfajtának, amelynek megteremtésén Isten fárado­zik, fő jellemvonása az, hogy hisz Istenben. A MÁSODIK EGY SZÁ­MUNKRA ÁLTALÁBAN IS­MERETLEN történeti ese­ményre való utalással kezdő­dik. Azzal, ami egykor, még Mózes idejében, a pusztai ván­dorlás korában történt. Mózes második könyvének az el­beszélése szerint akkor a nép fellázadt amiatt, hogy nem volt vizük, és Mózesre tá­madt: „Miért hoztál ki min­ket Egyiptomból, hogy szom­júsággal ölj meg minket, gyer­mekeinket és barmainkat?” S kevés híján megkövezték Mózest. Talán meg is tették volna, ha Mózes nem fakaszt nekik a kősziklából vizet. Ahol ez történt, ezt a helyet nevezték el azután Izrael fiai a perlekedés, azaz Meríbáh, ú'etve az istenkísértés, azaz ^nsszáh helyének. Most erre a lázadásra em­lékezteti a zsoltáríró a hivők közül azokat, akik azt mond­ják magukról, hogy nekik van Istenük és ők hivők, de a ma­guk hitével mindig elcsúsznak a történelem banánhéjain, buktatóin, küzdelmeiben és megpróbáltatásaiban. Az a sok jó, ami már megtörtént s valósággá lett, nekik még mindig nem elég ahhoz, hogy egy újabb nehézség őket is­mét kétségbe ne döntse. Hi­tetlenkedő hivők, akiknek van Istenük, de ugyanakkor hitet­lenkedve fogadnak mindig mindent ezen a világon. Ha­sonlóak azokhoz a zsidókhoz, akiknek sem Egyiptomban nem volt jó, sem a pusztában, sem később Palesztinában, akik számára hiába szaporod­tak , történelmükben a jelei annak, hogy a bajokból kifelé tartanak már, ők továbbra is csak mindie a bajok kellős közepén tudták magukat s a ousztulás víziói gyötörték folyton őket. Az ő példájukon élesen mu­tat rá igénk arra, hogy Isten nem tűri ezt a vonást annak az új emberfajtának a jelle­mében, amelyet Ö meg akar teremteni. Akármennyire ked­ves is neki az, hogy ezek hisz­nek őbenne, mégis örökö­sen megújuló hitetlenkedésük miatt csak bosszankodni tud rajtuk. S haragjában végül azzal bünteti az ilyen nemze­déket, hogy szavukon fogja őket és igazat ad nekik. Azt mondták az Egyiptomból .ki­jött zsidók: nem jutunk mi el sose Palesztinába, itt veszünk majd mind a pusztában —, s valóban ott pusztultak el va­lamennyien. Örök történelmi lecke ez nekünk, keresztyé­neknek! S erre a leckére ma bennünket azok által is tanít Isten, akik köztünk nem hisz­nek Istenben, de bíznak a tör­ténelem haladásában s ben­nünket is arra késztetnek, hogy velük vállvetve munkál­kodjunk egy szebb, boldogabb és békésebb új világért. * Végezetül hadd foglaljuk össze három üzenetben a hal­lott igét: „Ne keményítsétek meg a ti szíveteket — üzeni Isten a hitetlenkedő hívőknek. „Vajha ma hallanátok az ő szavát ti is” — üzeni a hitet­leneknek. „Jöjjetek, örvendezzünk, vi­gadozzunk a mi szabadításunk kősziklájának” — üzeni mind hívőknek, mind hitetleneknek. Ámen. Grünvalszky Károly rádi ós-igehi rdetése 1963. febr. 17-én DR. HERBERT VON HINTZENSTERN LELKÉSZT EGYHÁZTANÁCSOSSÁ NEVEZTÉK KI D. M. Mitzenheim thüringiai tartományi püspök egyik kí­sérője volt, annak magyarországi látogatásakor, dr. Herbert von Hintzenstern lelkész. Dr. Herbert von Hintzensterh hét éve vezeti a thüringiai tartományi egyház sajtómunkáját. Öröm­mel értesültünk arról, hogy most egyháztanácsossá nevezték ki. Von Hintzenstern különösképpen a „Glaube und Heimat” című vasárnapi lap szerkesztésében fáradozik, ugyanakkor azonban általában az egyházi irodalom gondozása is feladat­körébe tartozik. Kinevezéséhez őszinte szívvel küldjük jókí­vánságainkat és kérjük Istent, adjon néki erőt és egészséget, hogy továbbra is eredményesen végezhesse jó munkáját. A Hagykonstanünuszi Korszak és ami itána következik EGY NAGY SVÁJCI KUL- TÜRTÜRTÉNÉSZ, a bázeli Jakob Burghardt tette vizsgá­lat tárgyává a múlt század végén Nagy Constantinus csá­szár alakját. Kimutatta róla, hogy nem volt szenj;, mégcsak igazi keresztyén se volt, ha­nem nagy politikus és a ke­resztyénség nagy kísértője. Egy másik nagy svájci tu­dós, a most 78. életévét taposó és szintén bázeli Barth Károly viszont a Nagy Constantinus császár uralkodásával kezdődő korszakot, annak különösen végső szakaszát vizsgálta meg még a második világháború kitörése előtt Bázelben és Zürichben „Az evangélium ma” (Das Evangeliúm in der Gegenwart) c. előadásában. Előadásait 193-5-ben, nem sok­kal azután tartotta, hogy a hit­leri Németországból kiutasí­tották s elvesztette bonni egyetemi katedráját. Tudomá­som szerint ő kezd először be­szélni arról, hogy az ún. nagy­konstantinuszi korszaknak a végéhez érkeztünk. Ezt a tényt azért akarta előadásával tu­datossá tenni, mert úgy látta, hogy Németországban, de Európa többi országában szá­mos olyan keresztyén él. aki iszonyattal és felháborodással utasítja el á nemzetiszocializ­must, rokonszenvez a hit- lerizmusnak ellenálló, ún. „hit­valló egyházzal”, de egysze­rűen azért, mert egy letűnő történelmi korszakhoz és nem az evangéliumhoz ragaszkod­nak. Ez a letűnő korszak ép­pen a nagykonstantinuszi kor­szak, a privilegizált keresztyén­ség korszaka. Ügy látta, hogy az evangélium szavára csak az tud hitvalló fele­letet adni, aki tudomásul veszi az előjogokkal ren­delkező keresztyénség ko­rának lejártát és nem köti hitét a „keresztyén világ” fennmaradásának felté­teléhez. A NAGYKONSTANTINUSZI KORSZAK JELLEGZETES­SÉGEI hosszú történeti folya­matban bontakoztak ki, más­más formát öltöttek a közép­kor hűbéri társadalmában és az újkori polgárság társadal­mának kialakulásakor. Ha a nagykonstantinuszi korszak minden időszakában érvénye­sülő jellegzetességeket kísérel­jük meg röviden összefoglalni, akkor Günter Jacob német Szegényházból püspök egy 1956-ban megjelent tanulmányának meghatározá­sát vehetjük segítségül. Sze­rinte az egyház nagykonstan- tinuszi előjele a következőket jelenti nagy vonásokban: „Az államhatalomnak az egyházzal kötött szövetsé­gét (trón és oltár); az egész népességnek a keresztyén gyülekezettel való azono­sítását; az összes életterü­let. olyan formálását és alakítását, amely egy min­den kiváltsággal felruhá­zott keresztyén vallás erő­terében történik. Ez a val­lás gyakorlatban egy álta­lánosan kötelező jellegű világnézet monopolisztikus hatalmi állását foglalta el: , ez a világnézet egyben az államrend fundamentuma és az uralkodó társadalmi réteg támogatója is.” MAGYARORSZÁGON A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT, ezek a jellegzetességek is­mét csak nagy vonásokban, a következőket jelentették: mindenkinek valamelyik ke­resztyén egyház kötelékébe kellett tartoznia. Aki nem tar­tozott valamely történelmi egyházhoz (zsidó, szektás, kom­munista stb), az nem lehetett a társadalom teljesértékű tag­ja. Az egyházat mindenütt megillette az elölülés. A kato­likus egyház volt a legnagyobb földesúr. Az egyházi adót vég­re lehetett hajtatni. A kereSz- tyénségnek egy olyan világ­nézeti formája vált mindenki számára kötelezővé, amelynek vajmi kevés köze volt az evan­géliumhoz, tartalma ugyanis a nacionalizmus, antiszemitiz­mus és antikommunizmus. A keresztyénségnek ez a. világ­nézeti formája a kereszt jelé­ben fejezte ki magát jelképe­sen. Ezért akasztották ki ün­nepélyesen középületekre, hi­vatali szobák falára a keresz­tet. Az egyháznak kötelessége volt igehirdetésével alátámasz­tani és igazolni ezt a keresz- tyénséget, s mivel megbíztak benne, a társadalom különböző rétegeit, a közélet számtalan körét átengedték az egyház részére, hogy befolyása alatt tartsa (p. iskola, szociális munka stb.). Ennek a szemléltető példá­nak a bemutatása után haj­landók vagyunk azt mondani, ha ezek a nagykonstan­tinuszi kor ismertető jelei, akkor csak örülnünk tehet, boldog otthon A sokat emlegetett „régi jó világ”-ban az élet teljes le­csúszását jelentette, ha valaki bekérezkedett az ún. „szegény- ház’’-ba... Ez a szegényház, ahogy akkor az állami otthonokat nevezték, meg is felelt nevének... Szegényes volt ott bizony minden! Kezdve a benne lakók rongyos ruhájától, a minden­napos rántott levesig. Elaggott magányos férfiak és nők csak azért imádkoztak: Isten őrizze meg őket attól, hogy öreg nap­jaikat szegényházban töltsék el. Volt magában a névben is valami megszégyenítő és lealázó. Valahányszor bemegyek egy mostani szociális otthonba, az az első érzésem: itt megbecsülik a gondozottakat. Nem szé­gyen most bekerülni egy-egy ilyen otthonba, sőt, az az igaz­ság: nem tudják kielégíteni a nagy számban jelentkezőket, és egy-egy megüresedett helyre tucatjával várnak a bejutni aka­rók ... Rongyos ruha? Silány táplálék? Ismerőseim, akik a gondozottak között, vannak, boldogan, büszkén mutatják a jó ruhát, az ízletes, tápláló élelmet. Bevezetnek szobáikba. Rend, tisztaság mindenfelé... Rádió, könyvek televízió ... Megelé­gedett emberek élnek itt. Sok ilyen otthon egy-egy grófi, vagy földesúri kastélyban van. Azt hiszem, ha régi gazdáik látnák, hogy kik és hogyan élnek kastélyaikban: egy szempillantás alatt észrevennék a különbséget a mostani és az ő korukbeli szociális gondoskodás között... Minden tiszteletünk és hálánk ezért a nagyvonalú szociális gondoskodásért. A gondozottak között híveink is vannak, akik nem győznek boldogan dicsekedni, hogy mi mindent kapnak ők az otthonban. Nemcsak jó ruhát, nemcsak bőséges táplálé­kot, de ami ennél sókkal több, emberséges bánásmódot, velük való törődést, értük való sok-sok gondoskodást. Gondozóik sok szeretettel bánnak velük, otthonaik vezetői bölcs megértéssel intézik mindennapi ügyes-bajos kéréseiket. így lett az egykori „szegényházból" valóban boldog OTTHON! Már amit eddig elmondottam is, szívet derítő, boldog do­log. Az igazán örvendetes dolog csak most következik. Lehe­tetlen észre nem vennünk, hogy akik népünk sorsát irányít­ják, azt akarják, hogy ne csak életünk ezen a területén, de egész vonalán az egykori szegényházból — boldog otthon le­gyen. Boldog otthona minden hazáját szerető, hűséggel dolgozó magyar embernek! Ki nem veszi észre, hogy nem látni rongyos embert, hogy nincsenek falat kenyérért kolduló éhes emberek. Életünk egyre szebbé és egyre kényelmesebbé válik. Már csak rossz emlék az az idő, amikor országunkban még szegényházak voltak, ahol emberek százai és ezrei tengődtek... Senkinek sem kell éreznie azt, hogy ha megöregszik és magára marad, nem nyílik számára többé emberhez méltó nyugodt, szép otthon. Lukács evangélista beszéli el, hogy amikor Üdvözítőnk közelgett Jeruzsálemhez, a tanítványok örvendezve kezdték dicsérni Istent azokért a csodákért, amelyeket láttak. A fari­zeusok közül némelyeknek nem tetszett ez a dicsérgetés, azért azt mondották: „Mester dorgáld meg a te tanítványaidat!" És Jézus ekkor ezt felelte: „Mondom néktek, hogy ha ezek elhall­gatnak, a kövek fognak kiáltani" (Lukács ev. 19:39—40). Vannak még közöttünk is itt-ott ilyen „farizeusok", akik nem szeretik, ha Istent dicsérjük, mindazokért a csodákért, amelyeket látunk, akik fáznak attól, hogy meglássák életünk sok szép jelenségét és eredményét. Mi is csak Jézus szavaival felelhetünk nékik: ha mi hallgatnánk is a KÖVEK fognak kiáltani... Azok a kövek, amelyekből dolgos népünk építi boldog, szép országát . hogy végéhez ért ez a korszak. Valóban örülnünk lehet, de ehhez az örömhöz nem jut senki se olcsón. Ez a kor­szak Isten ítélete formájá­ban végződik. Az ítélet pe­dig bennünket sújt, hitün­ket éri. A nagykonstan­tinuszi korszak vége nem va­lami kopernikuszi fordulat. Nem automatikusan emelke­dünk felfelé, miután jóideje lefelé haladtunk. Isten lehető­séget ad, hogy újból higyjünk. Ezért kell Örülnünk. Űjat azonban csak hitben lehet kez­deni. A történelmi korfordulók magukban nem igazítanak meg. Hit által igazulunk meg s ennek a hitnek az új lehető­ségét kínálja' fel nékünk Isten a nagykonstantinuszi korszak végének különböző jelenségei és eseményei között. Erre a nagy lehetőségre hívta fel Barth előadása a nemzetiszo­cializmustól eleinte pozitíve, majd később negative megigé- zett nyugati keresztyénség fi­gyelmét. HINNI SEM KÖNNYŰ! Csaft szoros kapun és keskeny úton juthatunk ki a nagykonstan­tinuszi korszakból. Azért ne­héz hinni a nagykonstantinu­szi korszak végén, mert ez a korszak élő múlt. Sokszor azt a benyomást kelti, hogy tán még nincs is vége, újra kivirágzik. Ezt gondoltuk hazánkban a két világ­háború között és ezt gon­dolják ma főleg Nyugat- Németországban s talán ennek az érdekében fog­lalkoznak sokan a vati­káni zsinaton a reformok kérdésével is. Máskor csalfa, vak reményeket támaszt a keresztyének­ben: hátha újra visszatér. Ilyen csalfa, vak remé­nyek kápráztatták sok ke­resztyén és nem-keresz­tyén ember szemét 1956- ban — és nemcsak Ma­gyarországon... Hinni a nagykonstantinuszi kor végén azt jelenti, hogy együtt érezni azzal a világgal, élni és szolgálni azért a vi­lágért, amelyik hol unja, hol jelentéktelennek tartja a mi keresztyénségünket, hol pedig — nem egészen indokolatla­nul, mert rossz tapasztalatok hatása alatt — gyanúsnak tartja. Szolgálni ennek, a vi­lágnak nem számításból és nem félelemből, hanem Krisz­tus szeretetétöl szorongatva. Hinni a nagykonstantinuszi kor végén azt is jelenti, hogy az egyháznak az egységét a hitben, vagyis Jézus Krisztus­ban keresni és nem a nagy­konstantinuszi korszak leg­utolsó időszakára oly jellemző „keresztyén” világnézet, tár­sadalom, kultúra és politika sokszor éppen keresztyén szempontból annyira meg­kérdőjelezhető ismérvei kö­zött. Milyen egyszerű és ne­héz feladat ez! Ennek a fel­adatnak a teljesítésétől függ ma az egész ökuménikus moz­galom érvénye. , HINNI A NAGYKONSTAN­TINUSZI KOR VÉGÉN azt is jelenti még, hogy Isten iránti bizalommal élni és a bizalom légkörét erősíteni egy ketté­osztott világban. Tiltakozás helyett • bizalommal fogadni, hogy Jézus Krisztus az egész világért és nem csupán egy keresztyén világért halt meg és támadott fel! Az egész világ és nemcsak egyik fele számára választotta az életet a Golgotán, ezért nincs szükség arra és lehetet­len dolog, hogy a világ égjük része érdekében áldozzák fel a másikat. A .kereszt nem a keresztyén fölény, hanem Isten békeakaratának a jele. Vá­lasszuk mi is az életet! — en­nek a hitvallásnak ökumé­nikus érvényesülésén' kell munkálkodnia a Prágai Ke­resztyén Békekonferenciának. A felsorolást folytatni le­hetne. De a továbbiak is csak ugyanabba az irányba mutat­nak. A nagykonstantinuszi korszak . végén Isten bízóbb hitre, szolgálatosaim szeretet- re, élőbb reménységre hívja a keresztyónséget. Ezért ma, vagyis a nagykonstantinuszi kor végén, mikor halljuk az Ő szavát, meg ne keményítsük szívünket. Szívből kívánjuk és kérjük, hogy a Lutheránus Világszövetség, mikor ez év nyarán Helsinkiben ezzel a témával tartja nagygyűlését: „Krisztus ma” — azt a bizo­nyos „mát” ilyen értelemben tudja megragadni. Benczúr LászIS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom