Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-02-24 / 8. szám
KP. BÉRM. BP, It XXVIII. ÉVFOLYAM, 8. SZ. 1963. február 24. Ára: 1,40 forint Helene Schweiteer Kfemrégiben emlékeztünk meg lapunkban arról, hogy Albert ’ Schweitzer január 14-én betöltötte 88. életévét Lamba- reneben. A lambarenei orvosház előtt az úton áll egy datolyapálma — magról nevelte Schweitzer Albert. A pálmafa mellé 1958 januárjában a Doktor egy keresztet állított annak emlékére, aki az ő „leghűségesebb társa” volt: Helene Schweitzer emlékére. Hűséges társa volt Helene Schweitzer az őserdő orvosának az első nehéz időktől kezdve, amikor az Ogowe folyó partján szinte a semmiből kezdte felépíteni Schweitzer az ő életművét. Valóban az egész ember helytállása kellett, hogy alkalmazkodni tudjon az idegen országhoz és éghajlathoz, az egészen más gondolkodású idegen emberekhez és életkörülményekhez. Helene Schweitzer egész ember volt. Csak így lehetett Albert Schweitzer igazi munkatársa és élettársa. IJelene Bresslau 1879-ben született. Egy strassburgi törté- nésznek volt a leánya és Schweitzer Albert társaként vállalta, hogy ő is az egyenlítő-afrikai embertársai, testvérei szolgálatára szenteli életét. Ezt az elhatározását tízéves munkatársi kapcsolat érlelte meg. Helene Bresslau városi árvafelügyelőnő volt Bresslauban. Baráti kapcsolat alakult ki közte és a teológiai magándocens, Albert Schweitzer között. Helene nagy tudását és kiváló nyelvismereteit Albert Schweitzer kéziratainak átnézésében jól kamatoztatta. Schweitzer pedig, mint lelkész, minden befolyását érvényesítette, hogy megvalósuljon Helene terve: egy otthon megalapítása anyák és házasságon kívül született gyermekek számára. „Mi abban találkoztunk egymással: hogy felelősek vagyunk mindazokért a javakért, amit mi a mi életünkben elnyertünk, és abban a tudatban, hogy azokról a mások iránti segítségnyújtásban kell számot adnunk? — mondotta Schweitzer. Ez a mondat a kulcsa annak a döntő és elhatározó igennek, amelyet Helene Bresslau mondott ki Albert Schweitzer egyenlítő-afrikai útjával kapcsolatban. És ezt akkor mondta ki, amikor Schweitzert még keményen támadták, mint rajongót és azt mondták róla, hogy elfecséreli szellemi adottságait. Helene ezzel az igen-nel egész szívével hozzákötötte magát a szeretett férfiúhoz, annak egész életmunkájához, amikor ezt az igent azzal pecsételték meg, hogy 1912-ben házasságot kötöttek. TJ eierte Schweitzer 1913. nyarán érkezik^ férjével az Ogowe folyóhoz. Ettől kezdve, mint tökéletesen képzett betegápolónő dolgozik férje mellett fáradhatatlan buzgalommal és ő a Doktor műtősnővére, amikor kórházzá építik át az eddigi tyúkistállót. Helene kezeli az orvosi műszereket és segédeszközöket, ő az anyja az egész ápolószemélyzetnek és annak a megszámlálhatatlan betegnek, akik családostul özönlenek az orvoshoz, pedig ők ekkor még a saját legelemibb kényelmükről sem gondoskodhattak. Aztán jött az első világháború. Megparancsolták, hogy a munkát hagyjak abba. A bátor asszonynak élettársával együtt az internálás jutott osztályrészül, később pedig, mélyen meg rendülve, hazájukat is el kellett hagyniok. Mintha csupa sötétség szakadt volna rájuk. Ebben a sötétségben fölragyogott mégis egy fénysugár, amelyet Isten támasztott. Helene asz- szony Schweitzer Albert 44. születése napján leánykáját, Rhenát tartja karjaiban. A Doktor következő európai tartózkodása alatt a nemes- lelkű asszony is kiveszi részét azokból a fáradozásokból, amelyeket Schweitzer Európában is Lambarenéért tesz. És amikor a visszautazásra került sor, kell kimondania Helene Schweitzemek a második, az előbbinél sokkal nehezebb igent. Albert Schweitzer elutasítja a zürichi egyetem meghívását, mert egy belső hang Lambarenebe hívja kényszerűen abbahagyott munkája újraépítésére és folytatására. És az asz- szonynak ekkor vissza kell maradnia, mert érzékeny szervezete nem képes huzamosabb ideig elviselni a trópusi klímát. „Hogy ő ezt az áldozatot meghozta, hogy ilyen körülmények között beleegyezett a lambarenei munka újrafelvételébe, azért nem szűnök meg neki köszönetét mondani” — vallja a Doktor. Idejét azonban otthon sem töltötte tétlenül. Lambarene ügyéért utazgat, előadásokat tart hazájában és Amerikában. így telnek az évek, s akkor jön a második világháború. A háború kitörése után az erős akaratú asszony elverekszi magát Afrikába és most ismét példás áldozatkészséggel munkálkodik a kórházban és az otthonban, u műtőasztalnál és az irodában. Ez az áldozatos szolgálat hét évig tart. 1948-ban együtt térnek vissza Svájcba. S ekkor az a boldogság éri őket, hogy megérkezésüket négy unoka köszönti. Az asszony számára pihenést, csendes életet írnak elő. Ö azonban ezt újra és újra megszakítja, hogy részt vegyen férje utazásaiban és erőfeszítéseiben. Finom nőiességére jellemző, hogy állandóan férje mellett van, mégis a nyilvánosság számára szinte észrevétlenül. Mennyi lemondásra és menynyi erőfeszítésre volt szüksége ennek a gyenge asszonynak, hogy magára tudja vállalni a továbbépítés érdekében szükséges bevásárlásokat, levelezéseket, utazgatásokat és a számtalan látogatást. Albert Schweitzer 80. születésnapján nem adatott meg neki, hogy hosszabb időt töltsön szeretett választott hazájában, az Ogowe mellett. Szeretett volna nagyon odamenni, de ez a vágya nem teljesülhetett. Csak közvetlenül halála előtt tölt- hetett még egyszer három hónapot szeretett élettársa mellett és vehetett részt munkájában. Nyolc nappal Zürichbe visszatérése után örök hazájába hívta őt az Isten, 1957. júniusában. Helene Schweitzer egyedülállóan tudatosította és tette konfirmációs igéjét egész élete vezérlő igéjévé: „Aki a szere- tetben marad, az az Istenben marad, és Isten őbenne”.Ä Hegyen mon dott beszéd tanítása az Istennek tetsző kegyességről Máté 6,1—8; 16—18. NYOLCÉVES KISFIAM síelni tanult a télen. Eleinte az udvaron, az ablakom alatt próbált csúszkálni. Harsány kiáltásaira minduntalan az ablakhoz kellett mennem, hogy megnézzem „a nagy síelőt”, A gyerek hívott, mert közönségre volt szüksége. — Ugyancsak közönségre van szüksége az Örömnek is. A példázatbeli asszony, miután megtalálta az elgurult drachmát, nyomban összehívta szomszédait, hogy ők is tanúi legyenek határtalan örömének. — Van úgy, hogy a szenvedő ember is közönség után vágyik. Emlékszem egy súlyosan beteg asz- szonyra, aki minden alkalommal, amikor meglátogattam, megmutatta, gennyes, kisebesedett lábát. — A színészek, előadóművészek számára egyenesen életszükséglet a közönség. Alakításuk egyenesen kívánja, hogy minél többen lássák, élvezzék és értékeljék. Jézus Urunk a Hegyi Beszédben arra akar megtanítani, hogy keresztyénségünk gyakorlása közben tudatosan mellőznünk kell a közönséget. Kegyességünket ne az emberek előtt, az ő elismerésükre számítva gyakoroljuk, hanem annak minden megnyilvánulása történjék rejtetten, titkon, annak az Istennek a tekintete előtt, aki „titkon” néz és mégis mindent lát. LEGELŐSZÖR IS AZZAL A KÉRDÉSSEL kell szembenéznünk, hogy van-e nekünk kegyes életünk. A Jézus korabeli farizeusok és írástudók vallásos életét joggal lehet éles kritikával illetni. De egyet nem lehet tagadni: volt kegyességük! A templomot, a zsinagógát rendszeresen látogatták. Amikor eljött az imádkozás órája, bárhol voltak is, megálltak és imádkoztak. Javaikból rendszeresen adtak szeretetadományt a rászorultaknak. Böjtöltek is meghatározott napokon, meghatározott gyakorlat szerint. Volt kegyességük! Élték a maguk vallásos életét! AMIKOR MI ELlTÉLÖLEG NYILATKOZUNK a farizeusi kegyességről, elfelejtjük, hogy ez a kegyesség bizonyos vonatkozásban megszégyenít bennünket. Keresztyén életünkben ugyanis hajlamosak vagyunk bizonyos lazaságra. A „kegyesség gyakorlása” kifejezés számunkra idegen. De vajon van-e rendszeres imaéletünk? Tudjuk, hogy Isten parancsa kötelez az imádkozásra. Nem elégszünk-e meg mégis sokszor egy sóhajjal, egy érzéssel, vagy este az ágyban fekve elmondott imatöredékkel? Nem marad-e néma sokszor az ajkunk és a szívünk Isten felé? — Tudjuk, hogy a keresztyén hitből szervesen folyik a diakónia, a felebarát minden módon való segítése. Olyan államban, ahol a legmesszebbmenően igyekeznek gondoskodni betegekről, öregekről, özvegyekről, árvákról, rokkantakról, nem mentjük-e fel magunkat könnyen a szeretet cselekedeteinek végzése alól? Fáradozunk-e azon, hogy szeretetünk, amelyet Krisztustól kapunk, megtalálja az utat az embertárs felé? Tudunk-e leleményesek lenni a keresztyén diakónia mai, új formáinak keresésében? A böjtölésről talán jobb nem beszélni. Idegen dolognak érezzük, pedig Luther is úgy beszélt róla, mint jó fegyelmező eszközről. Megpróbáljuk-e olykor, szükség esetén énünk megfegyel- mezését, indulataink megzabo- lázását? Új lelkész a Római Lutheránus Krisztus-templomban Dr. Teol. Wolfgang Dietz- j felbinger, a bajor tartományi püspök fia, ez ideig az augs- burgi Szent Anna gyülekezet segédlelkésze vette át a jelenleg üresedésben álló lelkészi tisztséget Rómában, a lutheránus Krisztus-templomban. Az eddigi < római lelkészt, Erich Hessing egyháztanácsost, aki tíz éven át szolgálta a Krisztus-templomi gyülekezetei, a Hannover melletti Grossburgwedel-be hívták meg szuperintendensnek. Wolfgang Dietzfelbinger Edmund Schlink professzor tanítványa. Nála is doktorált. Doktori disszertációjának címe: „Az egyház határai a római katolikus tanítások szerint,” Dr. Edmund Schlink professzor a németországi evangéliumi egyházak hivatalos megfigyelője volt a II. Vatikáni Zsinaton. IMÁDKOZZUNK Máté 23, 23—39. Uram, Istenem, Te jobban ismersz engem, mint én ismerem önmagamat. Hiába szépíteném magam előtted; az őszinte szívet keresed és a veséket vizsgálod. Nem ámíthatlak el látszatokkal, Önmagamat ámíthatom, s az emberek előtt játsz- haiom, de előtted nem. Ismerj meg engemet, s engedd, hogy őszjntén megismerjem magam, s csak annyinak tartsam magamat, amennyit valóban érek és amennyit nyújtani tudok az embereknek, akik körülöttem vannak. Uram, Te utolsó voltál, a legkisebbek között is és első voltál, amikor szolgálni és segíteni kellett és keresztet kellett vállalni. Bocsásd meg nekem, hogy én első akarok lenni az elismerésben és hátul kullogok, ha csendben, elismerést nem várva, szolgálni kell. Annyi tennivaló van még világodban, még annyi ember van szegénységtől és éhségtől megpróbálva nehéz járomban, s még olyan fenyegetett a béke a világon és én annyiszor ké- nyeskedem és látszatproblémákon sírok előtted és kések megragadni a jó szolgálat alkalmait. Bocsásd meg, hogy kicsiny dolgokban annyira vigyázok törvényedre és az életbevágókban másra való tekintet nélkül és önzőén járok el. Kényes vagyok vallásom tisztaságára, s elmaradok az élet őszinte és becsületes szolgálatában mások előtt. Segíts, hogy igaz ítéleteidet elfogadjam, próbáidat is elviseljem, törvényedet magamra vegyem, hívogatásodat hiábavalóvá ne tegyem. Te megváltottál engemet drága áron, Istenem, és elfogadtál, mint egyet a kicsik és a bűnösöd közül, és örök üdvösséggel ajándékoztál meg; gyermekeddé tettél. Ennél többet nem kérhetek, sem el nem érhetek. Mindenem van Benned, semmiben nem szűkölködöm. Hadd legyek én minden látszat és elismerés keresése/ nélkül, egyszerűen, csendben, ahogy szívemben diktálod nekem, követőd, gyermeked. Ámen. AZ IGAZI ÉLETNEK MINDIG VANNAK MEGNYILVÁNULÁSAI. Aki Jézus Krisztusban hisz és Tőle bűnbocsánatot, új szívet kapott, annak lesz keresztyén élete, lesznek jó cselekedetei, lesz kegyessége. Arra kell nagyon vigyáznunk, hogy kegyességünket ne közönség előtt gyakoroljuk. Mert a kegyes ember is ember. Jól esik neki, ha világosságát mások is látják és elismerik. Ha valaki oltárterítőt vesz és ráhímezteti a nevét, persze, hogy jólesik minden vasárnap látni ezt a nevet és sütkérezni saját dicsőségének fényében. Aki adományt ad az egyháznak és a szószéken felolvassák a nevét, persze, hogy szívesen hallgatja ezt a hirdetést és belül átmelegíti szívét a nyilvános elismerés. De vajon nem végzetesen ártalmas dolog-e a kegyességet a magunk dicsőségének szolgálatába állítani? Ezen a ponton csúszott holt vágányra a farizeusok és írástudók kegyessége. Alamizsnát adtak, de nem Isten dicsősége és a rászoruló felebarát java volt számukra a fontos, hanem a nyilvános elismerés. Imádkoztak, de a döntő számukra nem az Istennel való kapcsolat keresése volt, hanem a közönség elismerése. Böjtöltek is rendszeresen, de szigorú kegyességüket itt is a kirakatba tették. Az ilyen kegyességből Isten nem kér! Az ilyen kegyesség a legnagyobb öncsalás, mert mozgató rugója nem a hit és a szeretet, hanem az önzés. JÉZUS NEHÉZ ŰTRA KÜLDI TANÍTVÁNYAIT a Hegyi Beszédben. Szeretni és segíteni úgy, hogy lehetőleg ne vegyék észre az* emberek. Szolgálni másoknak úgy, hogy akik ezt a szolgálatot elfogadják, azoknak ne jusson eszükbe megdicsérni minket. Teljes odaadással magunkra vállalni népünk minden gondját és hordozni a felelősséget a mai emberiség minden égető kérdésében úgy, hogy ezért a szolgálatunkért ne várjunk el- ismei'ést senkitől. Imádkozni szüntelenül a „csendes kamra rejtettségében. Imádkozni úgy, hogy ez a beszélgetés mindig és kizárólag csak' Istennel való érintkezésünk legbizalmasabb megnyilvánulása legyen. És megfegyelmezni magunkat az eredményesebb szolgálat ér dekében úgy, hogy ebből az emberek mit se lássanak. — Ez a tanítvány nehéz útja. Érdemes-e vállalni ezt a nehéz utat? Érdemes-e kegyesnek lenni, anélkül, hogy „kegyeskednénk” az emberek tetszését, elismerését elnyernénk? Érdemes-e jót tenni, zeretni, segíteni, adni köszönet nélkül? Érdemes-e imádkozni, keresztyén módon élni és az embereknek odaadni magunkat, anélkül, hogy a közönség tapsa jutalmazna mindezért? Igen! Érdemes! Sőt, csakis így érdemes! ISTEN SZEME SZÜNTELENÜL RAJTA FIHEN ÖVÉINEK ÉLETÉN. Jól látja keresztyén életünk minden rejtett, titkos megnyilvánulását is. Nyugodtan kikapcsolhatunk keresztyén életünkből mindenféle közönséget! Nyugodtan Lemondhatunk kegyességünk gyakorlása közben mindenféle emberi dicséretről és elismerésről! Nyugodtan törekedhetünk arra, hogy mi magunk is mielőbb elfelejtsük a jót, amit emberekkel tettünk. Isten nem felejt el semmit. Emlékezete megőrzi mindazt, ami övéinek életfáján gyümölcsként megtermett. Megőrzi az örökkévalóság számára. Tarjáni Gyula BätcSZf* Megkérdeztem valakit a bölcsesség felől és válaszul ezt a szép mondatot kaptam: —< A bölcsesség olyan belső békesség, amelyik boldogító békesség! Egy másik valaki ezt felelte: — A keresztyén bölcsesség Krisztussal való együtt- lét. A harmadik megkérdezett kinyitotta előttem a Bibliát és rámutatott a mai vasárnap egyik Igéjére* Jakab apostol levelének harmadik fejezetében a 13—18. versekre. Ezekből a versekből kiderül, hogy a keresztyén bölcsességnek sokszor különös kérdései is vannak. A keresztyén bölcsesség először is tisztaság. — Azt mondják, hogy amikor a Röntgen-gép átvilágítja az ember tüdejét, az erről készült filmen fekete folt mutatja a betegséget. Vajon, ha az Ige világosságában állok, mennyi látható a bűneim betegségének fekete foltjából?! A keresztyén bölcsesség a béke szeretete. — Amikor ez a kérdés elhangzik, merném-e bölcsnek nevezni magamat, mint aki mindent megtettem a magám és mások békességéért?! A keresztyén bölcsesség: emberiesség. Bizony be kell vallanom, hogy hányszor voltam gondolatban, szívben, szóban, vagy talán még cselekedetben is embertelen. És ha nem, megakadályoztam-e mindig, hogy mások embertelenek • legyenek?! A keresztyén bölcsesség: engedelmesség. Sajnos, mi keresztyének szeretünk többet beszélni a hitünkről, mint engedelmesen a hitünkből cselekedni. A keresztyén bölcsesség: irgalmasság. Kell, hogy legyen időnk, alkalmunk, erőnk és energiánk az irgalmas samaritánus mozdulataira. Mert ez a keresztyén bölcsesség ábécéje! A keresztyén bölcsesség: a jóság gyümölcse. — Nem ártana egyszer úgy nézni magamra, hogy vajon Isten és az emberek, akik valaha is megálltak az életem előtt, találtak-e olyan örömöt és igazi ajándékot rajtam, amit vidám szüretnek és boldog aratásnak neveznek a földön. A keresztyén bölcsesség végül: nyíltság, egyenesség, őszinteség. — Ez a kérdés nagyon érdekesen függ össze az elsővel, a tisztasággal. A nyíltság, az egyenesség, az őszinteség: a tiszta szív és a tiszta tekintet kérdése. — Tudunk-e tisztán, szemrebbenés nélkül, szívből, bölcsen Isten és emberek szemébe nézni?! Így lesz ez a vasárnap az önvizsgálat vasárnapja! Komoly tekintet a felülről való bölcsesség tükrébe, hogy aztán tiszta szemmel, hittel és reménykedve láthassuk meg azt a Krisztust, aki a mi bűneink miatt a megváltásunkért megy végig a fájdalmak útján. <fj
