Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-11-24 / 47. szám
KP. BÉRM. BP. It Az egyházi esztendő végén Az egyházi esztendőben elvonul előttünk üdvösségünk története. Az ádventi és karácsonyi ünnepkörben az igék arról szólnak, ahogyan Isten megígérte és elküldötte Jézus Krisztust. A vízkereszttől pünkösdig terjedő időszakban az igék Jézus Krisztust úgy mutatják be, ahogyan elvégezte itt a földön a megváltás munkáját. A Szentháromság ünnepe utáni időszakban az igék az egyházát pásztoroló Jézus Krisztusról tesznek bizonyságot. Majd az egyházi esztendő végén az „utolsó dolgok”, a halál, feltámadás, ítélet, örökélet igéi szólalnak meg. Az élet végső és egyben az ember eljövendő kérdéseit vetik fel ezek az igék. A halál ténye elkerülhetetlen, de egyben szörnyű és félelmes dolog. Az emberi életnek ez a legnagyobb katasztrófája. Mindent itt kell hagyni, aminek örültünk, s ami boldoggá tett. Mindenkit itt kell hagyni, akit szerettünk. Az élet nélkülünk fog peregni tovább, többé semmi részünk sem lesz benne. Egyedül megyünk a sírba, rothadásba. A halálban lezárult a földi élet. Az egyén számára nincs tovább. Aki a temetőt járja, számos sírfeliratot talál, amelyben a keresztyén reménység jut kifejezésre. A keresztyén ember a halál minden zordsága ellenére is békésen és nyugodtan hal meg. Tudja, hogy a halál egyetemes törvénye mögött Isten várja, aki egyszülött Fiát adta érte. A halál sötétjében is Isten kezében van. Bár a keresztyén ember is mindent itthagy, ami a földön kísérte, de tudja, hogy Isten szeretete nem hagyja el. Akik hitben haltak meg, Jézus Krisztussal lesznek. A test feltámadásáról azonkívül, amit Isten igéje mond nekünk, mást nem tudunk, de ez az ismeret mindenre bőven elég. Ahogyan Ádámban minden ember meghal, ugyanúgy Jézus Krisztusban feltámadnak a halottak. Krisztus a feltáma- dottak első zsengéje, az ö feltámadásának hasonlósága szerint mi is feltámadunk. Amikor eljön a feltámadás tavasza, Isten csodálatos testbe öltözteti az övéit. Más lesz a feltámadott hivő teste, mint a földi volt: nem elenyésző földi anyagból lesz, hanem romolhatatlan. bűntelen, örök. Pál apostol szerint elvész ft test romlandóságban jeltámad romolhatatlanságban. Elhal rothadásban, feltámad dicsőségben. Elhal erőtlenségben, feltámad erőben (1 Kor. 15, 42—43). Jézus Krisztus által a halál Valóban „elnyeletett a diadalra”. Jézus Krisztus, a halál legyőzője, általa a koporsó és a sír is a reménység alkalma lesz. Az utolsó napon, a feltámadáskor mindenkinek meg kell jelennie a Krisztus ítélőszéke előtt. Az elé a bíró elé állunk, aki mindent tudó Isten, aki előtt minden dolgunk ismert, aki a titkokba is belelát. Luther „a kedves utolsó nap”-ról irt, ami alatt azt értette, hogy az ítélet Krisztus kezében van, aki önmagát adta értünk, aki magára vette a bűneinket, s helyettünk már elszenvedte az ítéletet. Ezért nem a rettegés, hanem a Krisztussal való találkozás boldog reménysége hatotta át Luthert, amikor az utolsó “napra gondolt. A finn evangélikus egyház kiemelkedő személyisége, Ruot- salainen Pál, egyszer különös álmot látott. A Krisztus ítélőszéke előtt óriás tömeg állt, közöttük ó maga is. Szíve tele volt félelemmel és borzadással. Tudta, hogy minden leplezetlen és nyilvánvaló Jézus Krisztus előtt. Amint kétségbeesetten körülnézett szorongatott helyzetében, egyszerre csak megpillantott egy hatalmas keresztet. Abban a pillanatban mázsás kő esett le szívéről. Krisztus keresztje láttán, ahol bűnei megítél- iettek és megbocsátottak már, nyugodt békesség töltötte el. Az utolsó nap így válik a keresztyén reménység beteljesedésének napjává, a Jézus Krisztusban lett váltság teljességévé. Az örökélet a fáradt vándoroknak, a hit zarándokainak a megérkezése oda, amit Jézus Krisztusnak a mi nyelvünkre fordított hasonlata — örök lakodalomnak mond. ahol nem lesz könny, halál, fájdalom. Az örökélet reménysége azt jelenti, hogy teljessé válik a bűnök bocsánata. A Golgota eseményében Isten irántunk tanúsított kegyelme tökéletesen megnyilatkozott, de az a vígasztalás, amelyet megragadhatunk, a földi élet során még elrejtett. Teljessé csak az örökéletben válik. Még nem látható az, amit az új föld és új ég, új szív és új lélek ígéretében kaptunk. Isten ígérete még nem látható az egyház történelmi alakjában sem. Mi még itt és most élünk, megkaptuk az Istennel való kiengesztelésünk minden ígéretét, de az ott válik teljessé. Az egyház azonban az örökélet vigasztalásának letéteményese, boldogan hirdeti, hogy az örökéletben beteljesedik Isten ítélete, amennyiben irgalmassága már mellettünk döntött. Isten ítélete úgy hangzik, hogy nékünk Jézus Krisztusban igazságunk van. Hogy az örökéletben mi lesz, arról csak két dadogó, de mégis mindent sejtető szót tudunk mondani: „Örök öröm”. Ez az Isten színről színre látásának, a benne való életnek a tökéletes öröme lesz. Mai magatartásunkra is kihat az egyházi esztendő befejező szakaszának igei mondanivalója. A végső dolgokról szóló keresztyén tanítás korántsem szegezi a hívek figyelmét kizárólag a földöntúli világra. A lutheri kegyességtől távol áll minden világtól való elzárkózás. Az az evangélikus ember, aki az Isten igéjéből meríti a végső dolgokra vonatkozó kinyilatkoztatást, tudja, hogy üdvösségünk, örökéletünk kérdése itt és most dől el. A Jézus Krisztushoz tartozásunknak gyümölcstermése is van. Az örökélet reménységében élő keresztyén ember ég a vágytól, hogy Jézus Krisztus akarata nyomán éljen. Vele járjon, amikor a földi élet haladásáért • és felvirágoztatásáért küzd. A Krisztus tanítványa mindent megtesz embertársai javáért. Ez egyaránt vonatkozik az üdvösség szolgálatára és a földi boldogulás és előmenetel munkálására. Az embertársak szeretete nemcsak az egyéni segítésben, a rászorultak felkarolásában, hanem az emberi közösség szolgálatában kifejtett becsületes munkában és hivatáshűségben is kifejezésre jut. Az egyházi esztendő befejező szakaszának a végső dolgokra' vonatkozó igéi így indítanak minket a mai életben való helytállásra, tudva, hogy örökéletünk kérdése itt, e földön dől 'el! dr. Ottlyk Ernő Egy jubileum és... AZ „ÉS” UTÄN nem találtam meg a megfelelő szót. Ez lehetett volna: és tanulságai, vagy és amire eszméltet. Mert ez a jubileum tanulságos volt és eszméltető, de ugyanakkor más és több is volt ennél. Ezt a mást és többet szeretném a jubileummal kapcsolatban elmondani. A JUBILEUM BENSŐSÉGES házi ünnepség keretében folyt le november 11-én a Puskin utcai püspöki székház tanácstermében. Káldy Zoltán püspököt köszöntötték abból az alkalomból, hogy öt éve tölti be a Déli Egyházkerület püspöki tisztét. Az Egyetemes Egyházat Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő, Dr. Vető Lajos püspök és Harkányi László egyetemes főtitkár képviselték. Jelen voltak a püspök közvetlen és távolabbi munkatársai: az Egyetemes Egyház osztályainak és a két egyházkerületnek minden dolgozója. Az ünneplők gyűrűjében állt a jubiláló püspök, Káldy Zoltán. Kedves, otthonias színt adott az együttlétnek, hogy a püspök mellett ott állt felesége is, akinek a résztvevők virágcsokrokkal kedveskedtek. Az Egyházegyetem és az Északi Egyházkerület nevében Dr. Vető Lajos püspök, a Déli Egyházkerület nevében Koren Emil esperes, a Teológiai Akadémia nevében Prőhle Károly dékán köszöntötte a jubiláló püspököt. A köszöntések rámutattak arra az erős iramú, sokoldalú munkára, egyházkormányzói rátermettségre, amely Káldy Zoltán eddigi, ötéves püspökségét jellemzi. Öt évvel ezelőtt hittel, imádsággal és maganem- kímélő munkával feküdt neki, hogy munkatársaival vállvetve, kihúzza az egyházkerület akkor „kátyúba jutott szekerét”. (Így írta annak idején Káldy püspök az Evangélikus Életben megjelent emlékezetes cikkében.) A kocsi a kátyúból kikerült és egyre kevesebb zökkenővel halad azóta is előre, a szocialista hazában megtalált jó úton. KÁLDY ZOLTÁN PÜSPÖK válaszában köszönetét mondott elsősorban Mihályfi Ernő egyetemes felügyelőnek és Dr. I Vető Lajos püspöknek, mint akik nem öt, de több mint 15 esztendővel ezelőtt irányították rá az egyház „kocsiját” erre a jó útra, s azóta is úgy kormányozták . felelősséggel, hogy arról le ne térjen. És köszönetét mondott mindazoknak, akik az egyházvezetőséget ebben támogatták. Akkor — és öt évvel ezelőtt is akadtak olyanok, akik szerették volna, ha a kocsi a kátyúban marad. Siránkozni lehetett volna: nézzétek, a szocializmusban az egyház helye a kátyú és az árok! Ez az önmártíromságnak hamis és csinált, hitetlen magatartása volt egyeseknél. Az egyház igazi felelősei azonban hittel vallották, hogy az egyháznak a szocializmusban az igazi helye nem az árok, hanem az emberek javát előmozdító, boldogulását munkáló út: belesegítés mindabba, ami jót és szépet a szocializmust építő magyar hazáért, annak polgáraiért és az egész emberiségért tesznek. Ezen az úton indult el az egyházunk és ezen is halad tovább! A BIZALOM LÉGKÖRE jellemezte ezt a jubileumot. A bizalomról most áramlásának iránya szerint két vonatkozásban szeretnék szólni. Az egyház dolgozóinak bizalma áramlott a jubiláló püspök, az egyházvezetés felé. Kiérdemelt bizalom ez! öt esztendő nehéz, de döntéseiben bátor és következetes püspöki szolgálat edzette és bizonyította megérdemeltnek. A püspök bizalma áradt az egyház munkásai és az egyház népe felé. Bizalommal szólította meg azokat, akik a „kátyúba jutott szekeret” segítettek annak idején kihúzni és jó úton tartani. De bizalommal fordult azok felé is, akik akkor még, — öt, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt —, nem húzták a kocsit. Vagy ha húzták, visszafelé húzták! Olyanok is voltak akkor, akik se erre, se arra nem húzták, csak tétlenül szemlélgették, hogyan húzzák, merre húzzák mások? De a kocsi kikerült az árokból, s másfél évtizednél régebben, jó irányba fordult a rúdja. Ezalatt, de különösen az utóbbi néhány évben és hónapban, egyre többen és többen zárkóztak fel a kocsit előrefelé húzókhoz. Nem történt ez egyszerre és egyformán. Voltak határozottak és voltak fontolgatók; óvatoskodók és elszántan döntők. De mindnyájuk felé fordult a püspök bizalma! VÉGZETES FÉLREÉRTÉSE és félremagyarázása lenne azonban ennek a bizalomnak, ha akadna, aki úgy értené és magyarázná, hogy a csatlakozás után most már az az igénybejelentés következhet: ha én is húzom, húzzuk a kocsit egy kissé másfelé. Hiszen az út nem is olyan keskeny! Igazán van rá lehetőség, hogy egy kicsit elkanyarodjunk! Megpróbálhatnánk: térjünk le egy kicsit erre vagy arra! Az ilyen „igényesnek” a bizalom légkörében is csak azt felelhetjük: Nem, barátom! A kipróbált, jónak megtapasztalt útról nincs letérés! Az árokból elég volt! Márpedig az út két szélén ott szokott lenni az árok!' A bizalom tág ölelésű. Mindenkit hív és vár az egyházhoz méltó jó szolgálatra. „Széles bázisú” egyházat akar. De nem mindenáron! Bár a „széles bázis” nagyon fontos, tisztán kell látni, mit értünk felcsatlakozás -on. Csatlakozást azokhoz, akik az egyház helyes, kipróbált, Istentől akart útján, szocialista hazánkban a segítés szolgálatának jó útján járnak. Semmiképpen sem megfordítva! Az tehát itt a döntő: ki kihez és mire csatlakozik!? A csatlakozás belső őszinteségéről, a becsületes szolgálat vállalásról és nem valami hamis re- habilitasról van szó. A csatlakozás nem jelenti semmiképpen sem bármilyen visszahúzni, akaró szándék, egyházi vagy politikai reakció szalonképessé tételét, becsületének visszaállítását. Jól eső megállapíthatni, hogy / egyre több az őszinte döntésből született, talán nehéz belső tusakodások eredményezte felzárkózások száma, s egyre szélesbedik egyházunkban az igére jól figyelők, s ezért becsületesen szolgálóit bázisa. Igen, valameny- nyiőjük felé tárt a szív, valamennyiéi ük felé árad a bizalom! EZ AZ, AMI ENNEK a püspöki jubileumnak egyik tanulsága, eszméltetése. Ez az, ami odakívánkozik — egy jubileum margójára.*. (Mtág. cg.u aCmaßdtf Luther Mártontól megkérdezték egyszer, mit tenne, ha megtudná, hogy holnap meghal. Luther azonnal válaszolt és azt mondta: — Ma még elültetnék egy almafát. Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján, azt hiszem, találni sem lehetne találóbb mondanivalót a hivő ember számára, mint Luther híres válaszát. Ebben a válaszban ugyanis benne van az, hogy Isten mindig, még a földi élet utolsó napján és utolsó órájában is munkában, szolgálatban akarja találni az embert. Mert a munka az ember hivatása! Nem vak vándorok vagyunk, akiket hangulat, vagy szeszély kísér kósza barangolásokban, hanem küldöttek* munkások és alkotók, akik arra küldettünk, hogy a teremtett világ nagy otthonában var lamit elvégezzünk. Azért születtünk, hogy a mi munkánkkal is más, több, szebb, jobb* békésebb és boldogabb legyen valahol a világ. Azt hiszem; nincs ennél szebb rang, minthogy énreám is rábí-ztak valamit. „Még egy almafát” — mondja Luther és ebben a szóban benne van a munka himnusza* indulója, győzelmi éneke. Isten akarja, hogy dolgozzam; szépen, jól és hűségesen. Ügy; hogy mindent megvalósítsak; mindent odaadjak magamból abba a munkába, ami a kezemre adatott. „Még egy almafát” — ebben a szóban benne van az; hogy minden munkában, mozdulatban és szolgálatban művész áll meg a mű előtt! Né sajnáljunk soha azért még egy mozdulatot, még egy simítást; még egy simogatást, hogy szebb és tökéletesebb legyen az, ami a kezünkből kikerül. „Még egy almafát” — olyan ez a szó, amelyik mindenki számára megvidámító parancs. Hiszen mindenki tud még valamit tenni, vagy még valamit jobban tenni. A munkás a munkáját, a fiatal a fiatalságát, az öreg az imádságát. Mindenkinek van munkája, feladata, szolgálata. Mindenki, aki él, tehet valamit. Valamit, amitől boldogabb lehet a világ. Súlyos beteg, elfáradt szívű öregasszony mondta egyszer, hogy neki is van munkája. Hosszú évek betegágyán imádságok között várta haza a gyermekét és amikor az belépett, rámosolygott derűs fénynyel, ahogy az anyai szem szokta szívére ölelni a gyermekét. Szép munka volt ez. A gyermekei ma is mondják: jó volt hazamenni hozzá! „Még egy almafát” — Még egy mozdulatot a munkában, még egy mondatot az imádságban, még egy mosolyt a reménységben — erre még mindenkinek van egy perce, egy órája, egy napja, egy élete! Keressük meg a „kertet”, otthon, a munkában, az emberek között és ne sajnáljunk senkitől sem „még egy almaŐSZI HANGULAT Pajkos déli szél, zúgó tölgy s berek Őszi napsugár szelíden ragyog A gyalogúton egyedül vagyok S vitorláznak a hulló levelek. Némelyik sután, bágyadtan kereng Rámtör egy rég múlt kedves hangulat Sorompó zenél, fütyül a vonat S a tűnő emlék bennem feldereng. A vasparipa robogva jött és Már tova suhan — remeg a töltés — Sárguló lomb rázza üstökét. Uram! Te veled kell mennem, érzem Csak a vonatodat el ne késsem!!! — Avar fogja fel lépteim neszét. S. A. IMÁDKOZZUNK Márk 13,24—27 Magasztalunk Téged, Istenünk, hogy az egyházi esztendő utolsó vasárnapján hálaadással tekinthetünk vissza mindarra, amit adventtól kezdve vasárnapról vasárnapra adtál. Neked köszönjük a Krisztus-várás reménységét, karácsony örömét, vízkereszt fényét, böjt csendességét, a nagyhét mélységét, Krisztus halálának és feltámadásának emlékezetét, a húsvétból áradó világosságot, a Szentlélek ünnepét, a Szentháromság nagyságát, s a nyári, őszi vasárnapok sok tanácsát, erejét a mindennapi életünkben. Kérünk, áldd meg most az egyházi év befejezését minden templomunkban és mindnyájunk lelkében. Irányítsd tekintetünket ezekben a napokban a Te Fiad dicsőséges eljövetelére és az örök életre. Láttasd meg velünk a nagy beteljesülést, ami felé vezeted művedet, a te- remtettséget. Dicsérünk Téged ezért a végső reménységért, amely értelmet ad minden fáradozásunknak, az egész történelemnek és az emberiség legnemesebb erőfeszítéseinek. Könyörgünk Hozzád az egész anyaszentegyházért, a hitben elhunytakért, a széles e világon Krisztusban-hivőkert és az eljövendő hivő nemzedékekért. Imádattal szemléljük karod széles ölelését, amellyel átfogod az egész Földet, mind a négy égtájat, s kiterjeszted szeretetedet bárhol élő gyermekeidre. Kérünk, készíts nekünk is személy szerint helyet az üdvözöltek mennyei eregében, akiket az utolsó napon összegyűjt a Te Fiad, a mi Megváltónk, irgalmas kegyelmeddel. Addig pedig indítsd egyházadat a Föld minden részén, keleten és nyugaton, északon és délen, hogy készséggel segítsen a mai világ nagy kérdéseinek megoldásában, az egész emberiség javára, a Te dicsőségedre. Amen.
