Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-25 / 34. szám

„GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN..:

EGYHÁZUNK ÉLETÉBEN

szerény szerepet tölt be könyvtárunk. Azok közül, akik fölkeresik Üllői úti központi épületünket, csak kevesen mennek el a könyvtár félreeső ajtaja előtt.

Itt van együtt az Országos Evengélikus Könyvtár és az Evangélikus Teológiai Akadémia könyvtára, mintegy száznegyvenezer kötetnyi gyűjteményben. Ez a nagy szám természetesen nem azért jött létre, mert az egyház valamilyen 5,rekord”, vagy legalább „jó helyezés” után törekedett a könyvtárak versenyében- A száznegyvenezres szám is valahogyan úgy tudódott ki, hogy végül is számot kellett adni: hány könyv is lehet az a nagy mennyiség, amely szinte reménytelenül tölt be tizennyolc fcisebb-nagyobb helyiséget?

A látogatók nagy részét perfeze a nagy tömegnyi könyv meglepetésén túl inkább az a kérdés izgatja: mire tudjuk ezt a nagy gyűjteményt használni? Általánosan azt válaszolhatjuk: a könyvtár nem elefántcsonttorany, nem külön ^autonóm” intézmény az egyházban, . hanem ugyanazért van, amiért az egyház is: segíti az egyházat abban, hogy az ige tisztán és igazán hangozzék a szószékeken. Nem mentsvár, amelybe ei lehet bújni, hogy bárki is elzárkózzék az egészséges fejlődéstől, az élettől. Akár kutat valaki, akár dolgozója a könyvtárnak, csak akkor végez igazi munkát, ha az egész egyházat tartja szem előtt.

Mert a könyvtárat is az egész egyház hozta létre és tartja fönn. A könyvek ezer és ezerféle úton érkeztek, de nagyon sok kötet mögött ott találjuk az egyházszeretet különböző megnyilvánulásait. Van Biblia, amelyet agyonolvasott valaki, s azután került a könyvtár ■ polcaira. Százéves prédikácáós- kötetből régen porladó lelkész neve néz ránk. Unokája nevét minden könyvesbolt kirakatában olvashatjuk... Régi lel- készi szolgálati könyvekből ismeretlen egyháztagok neve néz ránk és régen sírba jutott egyéni kérdések történetét olvashatjuk kéziratos bejegyzésekből egy-egy keresztelendő, vagy eltemetendő evangélikus neve mellett... A híres Pod- maniczky—Degenfeld gyűjtemény köteteiből az egyháztörténelem eleven eseményeit olvashatjuk. A Habsburg-türel- metlenség hiteles leírásait, de nem késő múltba visszaemlékezve. Hely nélkül, szerző nélkül kellett kiadni, mert akkor még beszélni sem lehetett arról, hogy valakit a türelmetlenség protestáns meggyőződéséért üldöz.

S azután itt találjuk az akadémiánk legújabb könyveit. Professzorainknak nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak az oktatásban, de nincs teológusunk, aki ne olvasná őket. Enélkül lehetetlen lenne fölkészülni a szolgálatra. A fehér lapok betűin az egész Világ teológiai munkájából kapunk ízelítőt. Vélemények seregén át lehet csak kialakítani azt a helyes teológiai nézetet, amellyel helyesen tudunk szolgálni átalakuló társadalmunkban. élő egyházunkban.

HOGYAN JÖTT LÉTRE ez a könyvtár? Evangélikus családi könyvtárak maradtak az egyházra; lelkészek hagyatéka került be, amellyel az utódok mit sem tudtak kezdeni, — más volt az érdeklődésük. Az egyházi élet változó alakulásában egyes intézmények könyvei kerültek be a könyvtárba, hogy el ne pusztuljanak. A könyvtár jó része ezért szinte múzeum. Nem a gyakorlati élet közvetlen szolgálata a célja ennek a terjedelmes résznek. De valóságos paradicsoma az egyháztörténet és általában a történet kutatóinak. Meg is fordul nem egy egyházi kutató is. A XV. század ősnyomtatványaitól kezdve, sok értékes mű közvetíti számunkra régi korok üzenetét. Jó néhány könyv egyetlen példány, sehol máshol nem találunk belőle. Régi korok evangélikusainak féltő szeretete gondozta egyikmásik könyvünket. Van olyan, amelynek egykori helyreállítása annyiba kerülhetett, hogy azon ma kisebb könyvtárat is vásárolhatna magának valaki.

AZ EGYHÁZ UGYANEZZEL

a szeretettel őrzi tovább a múltnak ezeket a tanúit. Lehet, hogy évtizedekig áll a polcon használatlanul, s aztán egy érdeklődő kutató hatalmas felfedezést merít belőle. Az üzenet lappang, s egyszer, valaki észrevévén, magunk is csodálkozunk: minek voltunka birtokában.

A fiatal könyvtárosokat éppen ezért érdekli a nagyobb szakmai tudás. Az Országos Széchényi Könyvtár tanfolyamán szerzik meg azokat az ismereteket, amelyek nélkül nem lehetne országos színvonalra emelni könyvtárunk működését. A könyvtár kezelése valóságos tudomány; szabványok irányítják a munkát. Így mi is egyszerűbben, könnyebben vehetjük igénybe az ország könyvtárhálózatának segítségét is.

HATALMAS ÁLDOZATOT

jelent a könyvtárunk. Elsősorban az egyháznak, de az államnak is. Olyan befektetés ez, mint az iskolás gyermekek taníttatása. Sokszor csak későn gyümölcsözik, s nem is mindig pénzben kifejezhető módon. A könyvtár dolgozói örülnek, ha az áldozathozatalon túl érdeklődést is látnak a könyvtár ügye iránt. Az ilyen .kulturális munka csak akkor végezhető igazán, ha közösség áll mögötte. Igaz, a könyvtárunk nem úgy szolgál, mint átlagos könyvtáraink. Jellege tudományos; elsősorban a kutatókat van hivatva kielégíteni. A hatalmas gyűjtemény nem a visszahúzódás helyévé akar lenni, sőt inkább eleven, hasznos segítőeszközzé. S ezen az úton a legkisebb együttérző segítség is hatalmas erőt jó- lent!

Drenyovszky János

ii:iii!m:iimi!iLi«i!!iuiii:i!ri!i:!ii:iiixTriinri!i!i!i-niii!iii!i!iTJa!i!imritiiiiii!!ii;iii;iiiii!i!iiiiiiiiiiiiiimii!ii!i!iiiiiiii!iuiHi!m!iii

Templompad

Négyszázéves falusi templompad, kényelmet a háta nemigen ad, festése kopott, ültek rajt páran, bajban, örömben, könnyben és lázban. Mondott rajt imát fiatal, öreg,

(hányszor ismételt esdeklő szöveg) üvegszürt napfény ragyogott rájuk, ablakrács-keresztet viselt válluk, lehajtott fejjel nem vették észre: a kereszt nőtt, kivetült az égre, ott ragyog ma is. Ev múlik évre. Templompadon ma én ülök kérve s jönnek utánam asszonyok százan megpihenni énekben, imában, s míg az árnykereszt remeg a falon, nemzedék cserél helyet a pádon.

Gyarmathy Irén

A* egyháztörténetből:

VÁLASZÚTON

RÉGI KÉRDÉS AZ, hogy a

keresztyénség felvételénél —

I. István korában — milyen szempontok játszhattak közre, hogy első királyunk a latin keresztyénség mellett döntött és nem a bizánci, illetőleg a görög keresztyénség mellett Az igaz, hogy az ún. „nagy egyházszakadás” (szkizma) csak néhány évtized múlva következett be (1054), teológiailag és elvileg azonban a római és bizánci egyház közötti szakadás sokkal korábban állt be, mint azt a fent jelzett évszám mutatná. Tehát lényegében már akkor megvolt az egyházszakadás, amikor I. István magyar királynak döntenie kellett, hogy melyik típusú keresztyénséget honosítsa meg a javarészt pogány magyarok között.

NÉPÜNK A IX. SZÁZAD végén jelent meg itt, a Duna- medencében harcias és nyugtalan modorával, állandó rettegésben tartotta a keresztyén Nyugatot. Társadalma törzsi, nomád, vallása pogány volt. Kalandozásával majd egy évszázadon keresztül tartotta félelemben a sokkal magasabb civilizációjú és kultúrájú Nyugatot, amely alig tudott védekezni hosszú időn keresztül ellene.

Amint azonban sikerült felismerni Nyugatnak őseink gyenge pontjait, azonnal tudomásul kellett vennie a magyarságnak. hogy tőlünk nyugatra van egy nagyhatalom, a német—római birodalom, amely képes felmorzsolni a fiatal telepesek erejét. Azt is tudomásul kellett venni, hogy ez a nyugati nép más kultúrájú és civilizációjú. mint a nomád magyarság. A keresztyén Nyugat egyszerűen félelmetes ellenfél lett a hazára talált magyarság előtt. Mindenesetre az előtt a döntés előtt állt a hazát talált magyarság, hogy valamiféleképpen bele kell‘illeszkedni az európai népek családjába.

Korántsem szabad azonban azt gondolni, hogy ez egyszerű lépés volt, mint ahogyan leegyszerűsítve ismerjük a magyar történelmet. Ny ugatEurópának a normannok hosz- szú és ádáz harcai következtében nem volt megfelelő állami szervezete. Legkevesebbet Németország szenvedett a normannoktól. Ennek a Németországnak jelentett komolyabb fenyegetést a magyarság. De úgy látszik, ez a „Keletről jött veszedelem” jót tett Németországnak. I. Ottónak a Lech mezején aratott győzelme (955) jogcím volt arra, hogy a latin keresztyén világ fejének tekintsék. Németország törzsi fejedelemségeit — nem minden küzdelem nélkül — rákényszerítette, hogy hatalmát elismerjék. Meghódította Csehországot, megszerezte Itália koronáját. Bár a keresztyénséget maga sem régen vette fel, kevesen vitatták jogcímét a római császárságra. XII. János pápa, 962-ben minden tiltakozás nélkül csiszárrá koronázta. Vállalkozását és a birodalmát épp a „Keletről jött veszedelem” kovácsolta össze. Megszületett tehát a római szent birodalom. Nagy és hatalmas, de ha kissé közelről nézzük, agyaglábakon álL

Ezzel szemben Keleten egy egységes birodalom van, a bizánci császárság, amelyet nem gyengített le a normannok kalandozó rajtacsapásai, sem nem kezdte még ki eleddig a muzulmán törökség. Ősi tiszteleten alapult ez a monarchia. Voltak szakaszok a történelmében, amikor gyenge uralkodók vezetése mellett kevés eredményt, fejlődést ért el, de a birodalmat szinte egybetartotta a tradíció, az, hogy az emberek más keretben el sem tudták képzelni életüket, mint ebben. De voltak kiváló uralkodók is, kölönösen a X. században és a XI. század elején, tehát éppen akkor, amikor a keresztyénség felvételének gondolatával foglalkoztunk. A birodalom ez időben ugyanis kiterjesztette határát északon egészen a Dunáig, illetőleg a Szerémség és a Körös-vidék is Bizánchoz tartozott. (II. Basil, aki a „bolgárölő” jelzőt viseli, 967—1025 ütközik bele I. István magyar király hatalmába. Ajtony szövetségese, de István védefli tudja vele szemben az ország határait.)

RÖVIDEN EZ VOLT az a

nemzetközi helyzet és atmoszféra, amelyben most a magyarságnak, élén I. Istvánnal döntenie kellett. És ha ehhez hozzávesszük, hogy a magyarság ék volt az északi és déli szlávság között, akkor nem volt szerencsétlen választás a nyugati kultúra s vele együtt a nyugati keresztyénség mellett dönteni. Mindenesetre abban a történelmi szituációban kevesebb veszélyt jelentett a

nyugati orientáció a magyarság számára. Mert összegezzük csak: István királynak feltétlenül számolnia kellett azzal, hogy a nyugati mintájú ke- resztyénsóg felvétele nemcsak* hogy nem kecsegtetett segítséggel és támogatással, de egyszerűen kevesebb politikai veszélyt jelentett és a berendezésre váró állam tovább tudta politikai függetlenségét megőrizni. Ez a politikai függetlenség nem lett volna garantálható az egységes bizánci császársággal szemben, mert István ebben az esetben egyszerűen Bizánc vazallusa lett volna. Így vehette át olasz földről (Rómából) francia pápa (II. Szilveszter) német szerzetes (Aserik) kezéből azt a koronát, mely a középkori formák szerint az uralkodó Istentől rendeltségének a jele.

Ezzel együtt az ország térítésének munkáját is elindította és szívós konoksággal be is fejezte. Természetesen ma pillanatig sem vitás előttünk, hogy a keresztyénség fejedelmi terjesztése nem vonta maga után az új hitért való lelkesedést. Ennek bizonyítéka, hogy számtalan lázadás tört ki, amely lázadásoknál azt is meg kell állapítani, hogy a monarchizmus ellenszenve is együtt járt az új hit idegenkedésével vagy a térítés ag- ressziójával (Koppány, Ajtony, Vászoly, Tanuszaba), Ezeket a kísérleteket István vasmarokkal fojtotta el és az országot úgy adta át utódainak, mint keresztyén országot, amelyben az egyház hierarchiája és a hatalom monarchiája elválaszthatatlanul ősz* szeszövődött.

Így nem lett vazallusává az ország a bizánci birodalomnak, viszont mély csatornát vágott Róma számára, amelyben bőven ömlött be a pápai befolyás egészen a török időkig. Ezt az árkot csak a törökök diadalai fedik be, de ugyanakkor könnyedén kel át rajta a megreformált egyház evangéliumi igazsága. Viszont ha ez időben gyenge Bizánc, akkor feltételezésünk szerint a keleti keresztyénség talál hazát nálunk — közelsége miatt is! — akkor pedig a reformáció is lényegesen másként alakul hazánkban, miután a reformáció tipikusan római kultúrterületen hódi lőtt

Rcdey Pál

KARINTHY FRIGYES

Ezekben a napokban éppen 25 esztendeje, hogy ötven éves korában, 1938. augusztus 29-én meghalt Karinthy Frigyes. Nevét főként humoros írásairól ismerik. A mai fiatalságnak is egyik legszívderítőbb olvasmánya a Tanár úr kérem c. könyve.

Halála negyedszázados évfordulóján akkor is megemlékezhetnénk róla, ha csupán humorista lett volna, mert a mosoly-keltés az örömszerzésnek jelentős szolgálata a földön. Azoknál, akik ezt rátermetten és színvonalasan végzik, mi keresztyének isteni adottságot emlegetünk. Úgy érezzük, hogy Istentől rendelt hivatásban állnak, miközben a-z életet teleszórják felvillanó parányi örömfényekkel.

Karinthy Frigyessel szemben azonban más tartozásunk is van: megadni emlékének az őt megillető megértést és tiszteletét. El kell oszlatnunk a ma élő akár idősebb, akár fiatalabb nemzedék lelkében azt a félreértést, mintha életmunkájára egyszerűen a nevette- tés lenne jellemző. Sokkal több és mélyebb az Ő írói alkotása.

Ahelyett, hogy erről méltatást írnék, inkább megszólaltatom őt, hozzáfűzve gondolataihoz a mi értékelő szempontjainkat. A szemelvények terjedelme és száma csak korlátozott lehet, s éppen ezért ez a cikk nem adhat teljes szellemi arcképet az íróról. Mégis a megemlékezésnek ezt a módját választom, mert az élet értelme a szolgálat, s nagy dolog, ha valaki halála után is szolgálhat. Karinthy Frigyes e néhány töredékkel is ezt teszi

Találkozás egy fiatalemberrel (1911)

E tárcában beszámol az író 26 éves korának képzeletbeli találkozásáról a Dunaparton 17—18 éves önmagával, egy kopott, de lelkes fiatalemberrel, aki számon kéri tőle ifjúságának ' nagy terveit, meg nem alkuvó elhatározásait.

„Zavartan mosolyogva suttogtam — mondja a novellában az író: — Hát mit tegyek? Hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el kérlek, nem lehetett. Én próbáltam, de igazán nem lehetett... Ostoba vagy. Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, én megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne.”

Ekkor felcsattan fiatalkori énjének válasza: j.lgaz, engem mindenki kinevetne, és te nem

'akartad, hogy miattam téged kinevessenek. De te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi, és hogy nekem van igazam.” —

... Milyen mély igazság nyilatkozik meg ebben a tárcájában, s ez minden kor emberére érvényes. Melyikünk az, aki ne adott volna fel sokat fiatalkorának nagy elszáná- saiból? Melyikünkben ne halványult volna meg a tűz, ami fiatalon szívét lelkesítette? Túl az ifjúkoron, talán minden felnőttnek szégyenkeznie kell az előtt, aki ő valaha, a fiatalkor első lelkes esztendeiben volt. Eszményeink az évek során sokszor megfakulnak bennünk. Az emberi gyarlóságból folyó lehanyatlás ez a felnőttkorban az ifjúság tisztább magasságaiból.

A novellának elgondolkoztató mondanivalója emlékeztet bennünket Jézus szavára: „Az a panaszom ellened, hogy első szeretetedet elhagytad.”

Hazám és „hazám” (1915)

Dúlt az első világháború. Abban az évben még tele volt az ország a győzelem reményivel, és hazug frázisok biztattak a háború lelkes folytatására. Merész, bátor írói tett volt ebben a helyzetben, amit Karinthy Frigyes cikkeivel végzett: lázított a háború ellen, felmutatva annak borzalmas valóságát és leleplezve a háborús szólamok bárgyúságát.

Fenti című cikke elején leírja, hogy egy múltszázadi, ömlengő hazafiságú költői antológiában lapozott. Ilyesfajta verseket talált benne a hazaszeretetről, mint amelyet a következőkben saját szavaival így foglal össze: „Édes »hazám«! Én szeretlek téged olthatat- lanul és halálosan... Majd elhiszed egyszer, ha haldokolva érted a csatatéren, vértajtékos ajkam utolsó, hörgő sóhaja ott vész majd a porba lábaid előtt, és te nyakamra teszed lábadat, s én, mielőtt meghalok, még egyszer megcsókolhatom.”

Ezt a hazafiságot — mondja elképedve az író 1915-ben — „valaki fel akarja főzni megint a régi fazekak fenekéről, abból az alkalomból, hogy katonai akcióban állunk egy másik nemzettel szemben, — fel akarja főzni, konzervkockákat akar csinálni belőle, és felkínálja, en gros, a hadseregnek.”

Azután így száll szembe a háború dicsőítésével: „Világháború katonája: ezekre ne hall- gas ... Ne tűrd, hogy komoly és emberi sebedre cukrosvizet öntsön a kancsal Frázis. Ne tűrd, hogy elhaló hangon azt rebegtesse veled »hazám«, s a porba asszonyi kezet rajzoljon, mely áldólag terjeszt fejed fölé egy mirtuszágat. Haldokló katona, te tudod ugye, hogy a haza nem egy hisztérikus női vámpír a rémregényekből, akiért meg kell halni, hogy az ember megéljen belőle — hanem föld, ház, ég, víz, kerítés, kis csibe, öreg paraszt, városi utca —, és hogy te vagy a haza, haldokló katona, te vagy az, senki más, a te életed — amit nem honfibúból, nem talpramagyarból kockáztattál, hanem hogy halálos veszélyben volt, csak azért — világháború katonája, édes hazám, szegény, szegény hazám”.

...Az iró is tudja, van helyzet, amikor meg kell halni a hazáért. De ezt nem vonja be hazug mázzal. Egyébként pedig már a mi mai felismeréseink szólalnak meg benne a háború elítéléséről, amivel messze megelőzte korát. Mindezen túl nagyon a szívünkből beszél, amikor a szavaló giccses hazafiságot megtagadva, a hazának nagyon egyszerű és reális meghatározását vallja magáénak. Ugyanez a józan, emberies „haza”-fogalom ragad meg bennünket egy másik magyar írónak, Radnóti Miklósnak harminc évvel később, a második világháború „lángoktól ölelt kis országáról” írt versében (Nem tudhatom ...). Ez az egybecsendülés is mutatja, hogy mennyire korszerű hang Karinthyé a a hazáról.

Utazás a koponyám körül (1936)

Az év tavaszán agydaganat jelentkezik nála. A betegség lefolyását írja le ebben a könyvében az első tünetektől a sikeres agyműtét utáni felgyógyulásig. E néhány hónap önmegfigyelése, majd visszaemlékező átélése olyan gondolatokat hoz elő, amelyek lelkének mélyéről jönnek, és az emberi lét végső kérdéseit érintik.

Megszokott kávéházában lesz rosszul. „Szemben velem a tükör mintha elmozdulna. Az egész mindenség, mintha kihúzták volna

alóla a talajt, hullámzani kezd. Az az érzésem, hogy keli kapaszkodnom. De mibei Nincs sehol egy fix pont... »Gutaütés« — villan át rajtam. Másformán képzeltem el. Az igaz, hogy csak egy pillanat — de ez a pillanat hosszabbnak látszik egész eddigi életem- síél. Egy illúzióval lettem szegényebb — nem vágyom többé ilyen halálra.”

„Nagyon utálatos volt. Vagy talán csak azért, mert nincs igazi hitem? Szörnyű érzés, hogy itt tudok csak megkapaszkodni) ezen a parton — ha ez csuszamlani kezd) képtelen vagyok átdobni a horgot a túlsó parira —, odaát semmit sem látok.”

„Nincs múlt és jövő, mint ahogy eddig áltattam magam. A valóság mindig jelenvaló. A pillanat, ami van — ez az egyetlen módja a létezésnek. Halálom pillanata éppen olyan jelen pillanat lesz majd, akkor, mint a mostani, mikor meghökkenve próbálom összeszedni magam — az is jelenben fog lejátszódni, nem a jövőben, ahogy önmegnyugtatásomra elhitettem magammal. Mert jövő nincsen, ez csak olyan szólásforma.”

...Kevés ilyen érzékletes és őszinte leírása van a halálközelség lelkiállapotának. És aligha lehetne világosabban kifejezni a keresztyén reménységet a halálban, mint ahogyan az ebben nem hivő író szemlélteti. A halál zuhanásában nem tudunk semmi földi dologba vagy személybe belefogózni, de átdobhatjuk a horgonyt a túlsó partra, a halálban az egyetlen fix pontra — vagyis belekapaszkodhatunk az örök élet reménységébe, amelyet felvillantott életünk folyamán Isten igéje.-7V igazság, hogy az élet minden öröme, feladata, terhe összesűrűsödik a mindenkori jelen percbe. A Szentírásban ugyanis válik hangsúlyossá a „ma”. Hinni, szeretni, örülni és szolgálni ma — ez az Isten gyermekeinek lehetősége és feladata a jelen szakadatlanul tartó új meg új pillanatában, halálunk órájáig. . Bizony, a halál is egyszer ugyanolyan valóságos jelenné válik számu\:k- ra, mint a mostani óra, amit éppen átélünk. Jó erre felkészülni lélekben.

gyógyulása után már csak két esztendeje volt hátra. Aztán eljött a halál jelenideje az 6 szamára, amit ebben a talán legtöbbet mondó könyvében már ízlelgetett. A „humoristának" írasai ma is segítenek minket, hogy komolyan vegyük az életet és a halált.

Veöreös Imre