Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-25 / 34. szám

Az Efesusi Levél:

A keresztyén új élet

„Öltsétek fel az új embert...” (Olvasd: 4, 17—5, 14.)

Valljuk be: már nagyon sokat beszéltünk, írtunk a fenti címben foglalt témáról és mégis nagyon keveset értünk belőle. Keveset értünk belőle, mert egyrészt messze mögöttünk a kor, melyben eleven volt az, amit kifejtett és másrészt még nagyonis közel van hozzánk az az idő, amikor egyesek „agyonbeszélték”, agyonmagyarázták. S tették ezt úgy, hogy a „keresztyén új életből” éppen az élet sikkadt el, meghagyva a szikkadt tanítás papírízű szavait.

Az Efezusi levél első olvasói számára az új, a Krisztusban levő élet egyszerűen azt jelentette, hogy egy válaszút elé kerülve, egy új útra lépve természetszerűen változott meg az életük. Egyszerűbben: a pogányságból, esetleg a tör- vényeskedő vallásosságból kinőve, el kellett vetniök minden olyan hitbeli, erkölcsi mozzanatot, amely jellemző volt előző életükre és összeférhetetlen a Krisztus hittel.

Ilyen értelemben „új”, mert Valóban új az az élet, amelyet Pál az efezusiak és korának más gyülekezetei elé állít.

Amikor Pál erről a problémáról elmélkedik, ír, akkor elsőnek azt szögezi le teljes határozottsággal, hogy ez az új élet nem a keresztyén ember erőfeszítésének eredméríye, hanem Isten bocsánatával teremtett valóság (24. v.). Ez a tény — Isten bűnbocsánata —, azonban a keresztyéneket életük folyamán állandó erkölcsi feladat élé állítja: teljesíteniük kell, amit Isten bennük elvégzett

Ilyen erkölcsi feladatokról van itt szó: az önző „hírvágy” megtagadása (a 19., 5,3 és 5. versekben az eredeti szövegben a „kapzsi” szót olvashatjuk); őszinteség minden emberrel szemben (25. v.); a fellobbanó harag gyors lecsende- sítése magukban (26. v.); a mások javára szolgáló munka és szó (28—29. és 5,4. v.); az erkölcsi tisztaság (19/a; 5,3. v.); a derűs, bizakodó, csendes élet (31. v.); és megintcsak: Isten irgalmasságából táplálkozó jóság és megbocsátás mindenki irányában (32. v.).

Mindezeket úgy foglalja ösz- sze az apostol, hogy a keresztyén új élet fő, vezérlő szempontja: „Járjatok szeretetben, amint Krisztus is szeretett titeket” (5,2.). S ez a mondat — valóban — nemcsak összefoglalása. hanem egyedül lehetséges meghatározása annak a „témának”, amit címként magunk elé írtunk. Az, mert Krisztus egész élete, minden cselekedete szeretetről való bizonyságtevés volt és így annak, aki az ö tanítványául szegődött, annak ezt nemcsak tudomásul kell vennie, hanem meg is kell élnie; továbbadva azt a szeretetet, amit ajándékként kapott

Bevezető szavainkban azt mondottuk, hogy a sok beszéd és elmélkedés ellenére, keveset értünk mindebből. Vagy talán nem is abban van a megnemértés forrása, a hiba, hogy sokat beszéltünk, írtunk a keresztyén új életről?

Valószínű, hogy nem az utóbbiban kell a baj okát keresni, hanem abban, hogy túl sokat szóltunk és keveset cselekedtünk. Pedig az apostol egyáltalában nem azt kérte levelének olvasóitól, hogy szavait a következő időben fejtsék ki, magyarázzák meg, hanem azt, hogy cselekedjék meg. Hogy tegyék meg mindazt, amit hitünk diktál, amire a Krisztustól kapott szeretet mindegyiküket indítja.

Az utóbbi értelemben ma is beszélhetünk tehát „keresztyén új életről”, annak minden vonatkozásában. Igaz ugyan, hogy mi, a ma élő keresztyének nem a pogányságból, nem a törvérayeskedő valláskodásból nőttünk ki, hanem a keresztyénségből. így a régi értelemben nem „új” ez az élet. Nem új, de olyan, aminek naponként meg kell újulnia. Meg kell újulnia — talán éppen a merevvé, élettelenné vélt „keresztyénségből” — azaz abból az életfolytatásból, amely még a legdrágább kincset: a Krisztus-hitet is önző módon, másokra való tekintet

nélkül akarja megélni és gyakorolni.

„Járjatok szeretetben — írja az apostol —, amint Krisztus is szeretett titeket” és ez a mondat ma is, naponként új, meg új feladatok elé állít minden keresztyén embert. A feladat nem kevesebb, minthogy az Isten bocsánatával megújított életünkkel tanúsítsuk, hogy valóban megtanultuk Krisztustól a szeretetet. A szeretetet, mely mindig mások javát szolgáló munka és szó, mely mindig derűs bizakodással éli a maga csöndes életét: a meg-megújuló keresztyén életet.

Vámos József

Csak röviden.

A Lutheránus Világszövetség negyedik nagygyűlése, amely Helsinkiben került sorra 1983. július 30—augusztus 11-ig, 800 hivatalos delegátus és összesen 5000 vendég vett részt a világ valamennyi államából. Mintegy 3Ü0 újságíró volt jelen a konferencián, akik részint egyházi, részint világi lapokat tudósítottak a konferencia menetéről.

*

A világgyűlés fő témája „Krisztus ma”. A Világszövetség a fő témával kapcsolatban a következő hírt adta: „az 1963-as Helsinki-i világgyűlés teológiai és: istentiszteleti kérdésekben elvégzett munkája történelmi jelentőségű lesz a Világszövetség történetében”.

*

Amint az a jelentésekből kitűnik, a záróünnepség a résztvevők nagy számára való tekintettel az Olimpiai Stadionban volt. És miután a hazai érdeklődés is — tekintettel a lakosság evangélikus vallására —, nagy, az Olimpiai Stadion nyitotta meg a kapuit a záróünnepség te bonyolítására!

'I

*

v

A világgyűlés kiküldöttekről gondoskodott, akik Moszkvába és Leningrádba mennek a Szovjetunió egyházi életének tanulmányozására.

Különböző helyeken voltak a bizottsági ülések. Külön találkoztak a teológiai profesz- szorok és megbeszélést folytattak arról a kérdésről, hogy hogyan végezze az egyház a nevelőmunkát. A kiállítócsarnokban arról a kérdésről folyt a vita, hogy „egyház az ipari társadalomban”. A Kereskedelmi Akadémián pedig az a bizottság ült össze, amely „nemzetközi szeminárium az egyházmuzsikáért” címet kapta.

*

A Helsinkiben ülésező világkongresszus számos egyházzenei koncerten vett részt. Azt mondhatjuk, hogy a Világszövetség nagygyűlése egyúttal az idei nyár legnagyobb egyházzenei fesztiválja volt.

* A kongresszus résztvevőinek meg volt az alkalma a vendéglátó finn egyház modern egyházépítészetével megismerkedni. A finn modern egyházépítészet eddig is jelentős eredményeket ért már el.

rádió-adó

AZ OLAJFÁK HEGYÉN

A Jeruzsálemmel szemközt fekvő és a Szentírásból jól ismert Olajfák Hegye Jordániához tartozik. Jordánia éppen a Gacsemánei kert szélén új rádióadót akar építeni, amely fekvésénél fogva nagyobb teljesítményű lesz. mint az állam eddigi rádióadója.

liiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiihiiiiiiiiiiiiiiMaiiiiiBiiiuiMiiiiiiiiiiimitmMiiimiimiiiiMiiiWiüüiiiiiiiEBitiiHiiiiitiBiikmmBBitmm

KIS TÜKÖR

Simon apostolról úgyszólván csak két jelzőt tudunk. Az egyiket így olvassuk a bibliában: Simon, a kananíta. Ez Máté evangélista jelzője. A másik jelzőt Lukács evangélista használja, jiki Simont zelotesnek nevezi. Az egyik jelző héber szó, a másik pedig görög, de mind a kettő egyet jelent. Magyarra így lehetne lefordítani: vakbuzgó, égőszívű!

Péterről tudjuk, hogy heves természetű volt. Jakab bátor, András alázatos, Tamás nehézkes, Simon pedig oltha- tatlan buzgósággal rendelkező, minden jóra kész ember.

Krisztusnak voltak tehetségesebb, nagyobb tanítványai is, de valószínű, hogy egyik sem követte jobban, mint Simon.

Simonnak egy ügye volt: mindennél jobban szeretni Jézust.

Vannak esetek, amikor a vakbuzgóságban több a vakság, mint a buzgóság. Simon apostol esetében minden bizonnyal fordítva volt, nála a buzgóság volt nagyobb! És ez a buzgóság nála eredményt, sikert, áldást jelentett. Szívósan, egész odaadással szolgálta Mesterét. Simon magáról megfeledkező életet élt, ezért volt áldás az életén.

Ebben ad tanítást a ma élő keresztyéneknek.

Jézusnak olyan keresztyénekre van szüksége, akik önmagukról megfeledkezve szeretik embertársaikat. Addig nem tudjuk szeretni embertársainkat, míg a saját gondolatainkhoz és elgondolásainkhoz mérjük őket. Az a keresztyén jár ma a Simon által mutatott úton, aki nem vállveregető leereszkedéssel közelit a másik emberhez, hanem aki magára nem tekintve szolgálja embertársait.

A Messiás országában kiegyenlítődnek az ellentétek.

Simon példát ad nekünk a másik emberért és az egész világért dolgozó hazafiságra.

Tamás apostol nevét egyesek gúnyolódva emlegetik, mások pedig úgy néznek rá, mint aki mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan volt. Vannak olyan keresztyének is, akik a modern ember ideálját látják benne. Nála azonban nem a kételkedés volt nagyobb, hanem a Mester iránti ollhatatlan szeretet.

Mikor Jézus Júdeába akar visszatérni — pedig ez a visszatérés halálos veszedelmet jelentett —, egyedül Tamás szól így: „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.”

Ebben az időben Tamás is teljesen tisztában volt a fenyegető helyzettel, de túl teszi magát minden félelmen és mélyen átérzi Jézus iránti szeretetét. Tamás annyira szerette Jézust, hogy semmi mást nem látott, csak a Mestert. Érette kész volt minden pillanatban meghalni.

Érdekes, hogy Tamás mindig Mátéval szerepel a szentírásban és ez nem lehet véletlen. Tamás, amikor az Űr Jézus Krisztus csodálatos és könyörülő szeretetét akarja látni, akkor mindig Mátéra néz. Máté ugyanis megvetett ember volt Izraelben.

Jézus megfeszítése alkalmával Tamás szíve törik össze a legjobban. Rettenetes fájdalmat érez, magába zárkózik és félrevonul. Ez a magyarázata, hogy nincs ott, amikor a feltámadott Jézus az apostoloknak megjelenik. Később a feltámadás boldog hírét meghallja és az első pillanatra nem tud hinni benne. Valaki azt mondta, hogy ekkor Tamásban nem a fej, hanem a szív kételkedett. Az igazság az, hogy Tamás nagyon szeretett volna hinni!

Ö a világon a legboldogabb ember, amikor megbizonyosodik a valóságról, Jézus feltámadásáról. Ekkor borul le a földre és szinte imádkozva mondja: „Én Uram és én Istenem!”

Ebben az imádkozásban mérhetetlen öröm van.

örülünk, mert hiszünk a feltámadott Jézus Krisztusban.

Fülüp Dezső

Egyházunk nemzetközi kapcsolatai

Hazánk mintegy 430 ezer evangélikus híve ugyanazon a lutheri hitvallási emlőn növekedett fel, mint a világ 72 és fél millió lutheránusa. A közös hitvallási alap, valamint a sok-sok közös történelmi szállal átszőtt jelen figyelmünket egyre inkább hittestvéreink felé fordítja. De ezen túlmenően egyházunknak számtalan kapcsolata van más hitvallású vagy tradíciójú felekezettel és így némiképpen beletartozunk a világ egyetemes keresztyénségének mintegy 779 milliós közösségébe. Igaz ugyan, hogy a nagy egyház szakadás óta (a nyugati és keleti egyház szakadása, 1054), majd később a XVI. században kibontakozott reformáció óta a felekezetek közötti határ dogmatikai és történelmi fejlődésük révén igen mély lett. Végső fokon azonban egyetlen egy történelmi egyház sem mondott le egyetemes igényéről, és jellegéről. Az egyetemes igény és jelleg két szempontja a különbözőségek ellenére minden történelmi egyház sajátos jellemzője.

A felekezeti különbözőségekből származó keserű emlékek történelemmé váltak. Az „egy akol és egy pásztor” összetartozásának tudata és törekvése még szinte egészen friss tevékenysége az egyházaknak. Idegen szóval ezt a tevékenységet ökumenikus mozgalomnak nevezzük. A magyarországi evangélikus egyház a maga munkájával, törekvéseivel is belesimul a nagy nemzetközi ökumenikus mozgalmakba.

Egyházunk társadalmi és nemzeti viszonylatban Isten szolgálatba állító kegyelméből indíttatva nem szűkült le. Nem szakadt el a rohamosan fejlődő élettől. Az evangélium mindig friss mondanivalójával, üzenetével szolgált, s ezzel párhuzamosan meg kell állapítanunk azt is, hogy a nagy nemzetközi egyházi mozgalmakban is hűségesen megállta és megállja helyét. Nem veszített a közösségtudatból, hanem azt inkább ápolja és szórványhelyzete ellenére önálló fejlődésének megfelelően részt vesz a világ keresztyénéinek nagy és helyes akcióiban. Két dolgot azonban mégis meg kell említenünk. Az egyik az, hogy a római katolikus egyházzal szinte semmi közösségünk nincs. Ennek egyik oka az, hogy Róma maga is kívül tartotta magát az ökumenikus mozgalmak keretein, sőt elítélő véleménye, mely szerint minden Rómán kívüli keresztyén közösség „eretnek”, a közeledés lehetőségét is elvágta. A másik fontos kérdés az, hogy egyetlenegy nagyobb nemzetközi közösség, organizmus nem avatkozhat bele egyházunk belügyeibe. Tehát ezek a közöségek, mozgalmak vagy organizmusok a testvériségben egyenrangú feleket fogják ossza és semmiféle előírást, szabályt, dogmát nem alkalmazhatnak a tagegyházak, közelebbről a mi egyházunk számára. (Ügy szoktuk ezt kifejezni, hogy egyetlen egy szerv sem lehet „Vatikán”, „Róma’* vagy „pápa”,)

Az összetartozás tudata és szükségszerűsége elég későn szólalt meg a keresztyén világ lelkiismeretében. A XIX. század második fele az, amikor az egyházak megtették az első szerény lépéseket, de a kibontakozás tulaj- donképpeh századunk elejére esik. Ha lapunk olvasói figyelemmel kísérik tudósításainkat, akkor négy olyan nemzetközi egyházi szervezet fogalmával találkoznak, amelyben részint tagegyház vagyunk, részint igen tevékenyen munkálkodunk benne.

És miután a Lutheránus Világszövetség negyedik világgyűlését tartotta Helsinkiben, első helyen említsük meg mindjárt ezt a hozzánk legközelebb álló (a közös hitvallási alap kapcsán is!) nemzetközi organizmust, a Lutheránus Világszövetséget. Az elmúlt hetekben szerényen ismertettük már a Világszövetség kialakulását, munkásságát és tevékenységét, ennek következtében most nem akarunk ismétlésbe bocsátkozni. Egyházunk a Helsin- ki-i nagygyűlésre püspökeink vezetésével nyolctagú delegációval képviselte magát és nemcsak mint a tagegyház delegációja vett részt a világgyulésen, hanem jelentős teológiai munkával gazdagította a világgyűlés anyagát.

És ha valakinek eddig elkerülte volna a figyelmét, akkor most szeretnénk felhívni, hogy lapunkban sorozatban közölt bibliatanulmánya az efézusi levélről, szintén a Lutheránus Világszövetség anyagához tartozik, mert Helsinkiben közel két héten keresztül a bibliatanulmány alapját az efézusi levél képezte, így lelkészeink, ha nem is jutottak mind el Helsinkibe, mégiscsak együttmunkálkodóivá váltak a Világszövetség tevékenységének.

Utóbbi számunkban pedig arról kaptunk hírt, hogy a tagegyházak száma 63-ról 74-re növekedett. Még pontosan nem tudjuk viszont, hogy a Világszövetségben az eddigi 50 milliós lélekszám mennyire szaporodott. Mindenesetre ez a szám is mutatja azt, hogy a Világszövetséghez való csatlakozás kérdése előtérben van és eljöhet az az idő, amikor valamennyi evangélikus hittestvérünk a Világszövetségben képviselve lesz.

A másik nagy nemzetközi mozgalommal utoljára bővebben 1961 végén és 1962. év elején foglalkoztunk. Az Egyházak Világtanácsa néven ismeretes. A mozgalom eredete visszanyúlik a múlt századra. Ezt a organizmust mondhatjuk valójában ökumenikus mozgalomnak. Az első nagyszabású és valóban ökumenikus világzsinat 1948-ban volt, Amsterdamban, 1954-ben Ewanstone-ban tartotta következő világgyűlését és az Egyházak Világtanácsának harmadik nagygyűlésére New Delhiben került sor. Mindezeken a helyeken, mint tagegyház képviseltettük magunkat. Az utóbbi világgyűlés határkő az ökumenikus mozgalmak történetében azért, mert négy nagy ortodox egyház csatlakozott tagegyházul (szovjet, román, bolgár, lengyel). Az Egyházak Világtanácsának jelenleg 198 tagegyháza van.

A harmadik ilyen talán szervezetnek sem mondható közösség vagy mozgalom az Európai Egyházak Konferenciája nevet viseli. Szokták Nyborg-i konferenciának is mondani, miután két konferencia színhelye volt már a dániai Nyborg. Mi hívta létre ezt a valóban fiatal mozgalmat? Az, hogy bizonyos .kontinensek kérdései egyházi szempontból sajátosak. Nem azonos két kontinens problematikája. És miután felismerték a protestáns egyházak, hogy a „jó öreg Európában” volt a felekezeti ellentét a legnagyobb, hiszen itt érződik leginkább a nemzeti, faji, történelmi különbözőség és itt dúlt a legtöbb háború, ezért minden erőt latba kellett vetni, hogy valamiféleképpen létrehozzák ezt a közösséget. Az első gyűlés 1957-ben Lieselund-ban volt. A második 1960-ban, s az utolsó 1962- ben Nyborgban.

Végül a negyedik nemzetközi egyházi mozgalom, a Prágai Keresztyén Békemoz- oalom. Lapunk olvasói előtt ennek az 1958- ban elindult mozgalomnak a munkássága valószínűleg jólismert. Az a döntő kérdés hívta létre ezt a mozgalmat, hogy van-e a keresztyénségnak mondanivalója az emberiséget napjainkban leginkább foglalkoztató nagy kérdésben, a háború és béke kérdésében. Kezdetben csak néhány teológus, lelkész baráti akciója volt, de napjainkig hatalmas egyházi mozgalommá növekedett. 1961-ben tartotta első világgyűlését, Prágában. Arról is hírt adtunk már, hogy a következő évben tartja második világgyűlését.

így röviden vázoltuk azt a négy egyházi világszervezetet, amelyben magunk is érdekelve vagyunk és amely felé különösen akkor vetődik figyelmünk reflektorfénye, amikor nagygyűléseit rendezik. Most is annak kapcsán ismertettük ezeket a mozgalmakat, illetőleg Szervezeteket, mivel Finnországban a Lutheránus Világszövetség július 30-tól augusztus 11-ig tartotta negyedik nagygyűlését. Lapunk olvasói még bizonyára sok tudósítást kapnak a gyűlés eredményéről és őszintén kívánjuk, hogy minden egyes tudósítás elmélyítse az összetartozás és hit-testvériség tudatát ás ugyanakkor mélyítse el mindannyiunkban a hitet Jézus Krisztusban, akit Isten elküldött megváltásunkra.

ELŐ

Szívvel, mély emberismerettel, bölcs humorral és vallásos megilletődéssel alkotott filmremekmű. Mindvégig gyönyörködtet gazdag szépségű látványosságával, harsanó vidámságával, a boldogságérzésnek pattanásig feszülő, az önfeledt- ségbe robbanó fokozásáig, hogy csattanóul, a kép záró pillanatában, a baljóslatú cím „memento mari”-ja tragikus magába szállást váltson ki a műélvezőből. A tobzódó életöröm villámfényét törvényszerűen nyomon követi a lelki- ismeretfurdalás dübörgésével beálló meghökkentő néma csönd. Haláltáncban, az önkí- vületileg űzött párbaj a végzettel — ez a téma.

Feledhetétlenül jellemzett két hőse, Bruno és Roberto: az örök Ádám kétarcú szimbóluma, az elvesztett Paradicsom után loholva, reménytelenül, csillapíthatatlan sóvárgással. Bruno a mai kor hi- ganyeíevenségű férfieszménye. A gép teljes erejével száguld, de nem azért, hogy véges gyengeségét elhazudja a motor gyorsaságával. Kalandor- könnyelműsége, látszólagos lazasága és megbízhatatlansága ellenére is, egy fausztí—don- juand háborgó lélek emésztő

ZÉS

kínját hordozza magában, hogy megtudja, megismerje, miért él, mi a rendeltetése.

Roberto az árnyéka. A tapasztalatlan, önállótlan báb- figura, aki könyvekből, minták és maga elé képzelt példák után, kipróbált elvek és tervek szerint állítja össze az életrendjét, óráról órára beosztva az idejét. A pillanat varázséval szemben érzéketlen. A váratlan, kiszámíthatatlan helyzetekben tanácstalan. Elveszti a fejét, ha rögtön és visszavonhatatlanul határoznia,, cselekednie kell. Még akarata ellenére is, követi megszállottan Brúnót, jóllehet únosun tálán megkérdi tőle: „nem óhajtasz elválni tőlem, továbbra is kitartasz mellettem?” De Bruno még a leg- fékevesztettebb rohanás gyilkos iramában sem veszti el a fejét. Éber, elszánt és hivő. Istenfélő. Halálraszántan, önkímélet nélkül, a végső megismerésre tör. Nem görbül meg ezért egy haja szála sem. Épen kerül ki a Sorssal vívott ádáz párbajból, ahol Roberto az életét vesztette.

Mi a film tanulsága?

A csupasz történet szerint Bruno a csábító. Előidézője az ártatlan Roberto halálos balesetének. Ha nem ront belé

szélvészhirtelenséggel az életébe, a jámbor háborítatlanul szövögeti tovább megrázó élmények nélkül pergő, kimért, tisztes, óvatos életét, akár, az emberi kor végső határáig,,;

Ki a bűnös?

Vajon Bruno? Az élet szerelmese, aki a teljes megértési a tisztánlátás üdvéért megunhatatlan hévvel, egyre kísérletezik? Vajon nem inkább Roberto a vétkes, mert gyáva, gyenge és hit nélkül szűkölködő? Vajon, végzetszerűen nem neki kell elbuknia, aki meggyőződése ellenére, józan eszét mámorba íullasztva, sodródik bele egy veszélyes vállalkozásba, ahol a száguldás esztelen sodrában gyönyöritta- san elfelejtkezhetett a szüntelen töprengésről, végre megszabadulhatott önmaga aggályos, kínzó ellenőrzésétől?! Hiszen, számára a megváltást a rettegett megsemmisülés boldogító kéje hozta meg. Nem hitt a maradéktalan önátadás tisztítótüzében, nem mert bízni fogyatékos alázatában, hogy erőt véve halálfélelmén, újjászületik Krisztusban...

A kimagasló film mély eszmei magja: szimbólum. A bűnbe eső Ádám és a bűnfelol- dó Krisztus találkozása az Élet valóbb, nagyobb szeretetében;

ífaits Géza