Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-25 / 34. szám

Az Efesusi Levél: A keresztyén új élet „Öltsétek fel az új embert...” (Olvasd: 4, 17—5, 14.) Valljuk be: már nagyon so­kat beszéltünk, írtunk a fenti címben foglalt témáról és mégis nagyon keveset értünk belőle. Keveset értünk belőle, mert egyrészt messze mögöt­tünk a kor, melyben eleven volt az, amit kifejtett és más­részt még nagyonis közel van hozzánk az az idő, amikor egyesek „agyonbeszélték”, agyonmagyarázták. S tették ezt úgy, hogy a „keresztyén új életből” éppen az élet sikkadt el, meghagyva a szikkadt ta­nítás papírízű szavait. Az Efezusi levél első olva­sói számára az új, a Krisztus­ban levő élet egyszerűen azt jelentette, hogy egy válaszút elé kerülve, egy új útra lépve természetszerűen változott meg az életük. Egyszerűbben: a pogányságból, esetleg a tör- vényeskedő vallásosságból ki­nőve, el kellett vetniök min­den olyan hitbeli, erkölcsi mozzanatot, amely jellemző volt előző életükre és össze­férhetetlen a Krisztus hittel. Ilyen értelemben „új”, mert Valóban új az az élet, amelyet Pál az efezusiak és korának más gyülekezetei elé állít. Amikor Pál erről a problé­máról elmélkedik, ír, akkor el­sőnek azt szögezi le teljes ha­tározottsággal, hogy ez az új élet nem a keresztyén ember erőfeszítésének eredméríye, hanem Isten bocsánatával te­remtett valóság (24. v.). Ez a tény — Isten bűnbocsánata —, azonban a keresztyéneket éle­tük folyamán állandó erkölcsi feladat élé állítja: teljesíte­niük kell, amit Isten bennük elvégzett Ilyen erkölcsi feladatokról van itt szó: az önző „hírvágy” megtagadása (a 19., 5,3 és 5. versekben az eredeti szöveg­ben a „kapzsi” szót olvashat­juk); őszinteség minden em­berrel szemben (25. v.); a fel­lobbanó harag gyors lecsende- sítése magukban (26. v.); a má­sok javára szolgáló munka és szó (28—29. és 5,4. v.); az er­kölcsi tisztaság (19/a; 5,3. v.); a derűs, bizakodó, csendes élet (31. v.); és megintcsak: Isten irgalmasságából táplálkozó jó­ság és megbocsátás mindenki irányában (32. v.). Mindezeket úgy foglalja ösz- sze az apostol, hogy a keresz­tyén új élet fő, vezérlő szem­pontja: „Járjatok szeretetben, amint Krisztus is szeretett ti­teket” (5,2.). S ez a mondat — valóban — nemcsak össze­foglalása. hanem egyedül le­hetséges meghatározása annak a „témának”, amit címként magunk elé írtunk. Az, mert Krisztus egész élete, minden cselekedete szeretetről való bi­zonyságtevés volt és így an­nak, aki az ö tanítványául szegődött, annak ezt nemcsak tudomásul kell vennie, hanem meg is kell élnie; továbbadva azt a szeretetet, amit ajándék­ként kapott Bevezető szavainkban azt mondottuk, hogy a sok beszéd és elmélkedés ellenére, keve­set értünk mindebből. Vagy talán nem is abban van a megnemértés forrása, a hiba, hogy sokat beszéltünk, írtunk a keresztyén új életről? Valószínű, hogy nem az utóbbiban kell a baj okát ke­resni, hanem abban, hogy túl sokat szóltunk és keveset cse­lekedtünk. Pedig az apostol egyáltalában nem azt kérte le­velének olvasóitól, hogy sza­vait a következő időben fejt­sék ki, magyarázzák meg, ha­nem azt, hogy cselekedjék meg. Hogy tegyék meg mind­azt, amit hitünk diktál, amire a Krisztustól kapott szeretet mindegyiküket indítja. Az utóbbi értelemben ma is beszélhetünk tehát „keresz­tyén új életről”, annak min­den vonatkozásában. Igaz ugyan, hogy mi, a ma élő ke­resztyének nem a pogányság­ból, nem a törvérayeskedő val­láskodásból nőttünk ki, hanem a keresztyénségből. így a régi értelemben nem „új” ez az élet. Nem új, de olyan, ami­nek naponként meg kell újul­nia. Meg kell újulnia — talán éppen a merevvé, élettelenné vélt „keresztyénségből” — azaz abból az életfolytatásból, amely még a legdrágább kin­cset: a Krisztus-hitet is önző módon, másokra való tekintet nélkül akarja megélni és gya­korolni. „Járjatok szeretetben — írja az apostol —, amint Krisztus is szeretett titeket” és ez a mondat ma is, naponként új, meg új feladatok elé állít min­den keresztyén embert. A fel­adat nem kevesebb, minthogy az Isten bocsánatával megújí­tott életünkkel tanúsítsuk, hogy valóban megtanultuk Krisztustól a szeretetet. A sze­retetet, mely mindig mások javát szolgáló munka és szó, mely mindig derűs bizakodás­sal éli a maga csöndes életét: a meg-megújuló keresztyén életet. Vámos József Csak röviden. A Lutheránus Világszövet­ség negyedik nagygyűlése, amely Helsinkiben került sor­ra 1983. július 30—augusztus 11-ig, 800 hivatalos delegátus és összesen 5000 vendég vett részt a világ valamennyi ál­lamából. Mintegy 3Ü0 újság­író volt jelen a konferencián, akik részint egyházi, részint világi lapokat tudósítottak a konferencia menetéről. * A világgyűlés fő témája „Krisztus ma”. A Világszövet­ség a fő témával kapcsolatban a következő hírt adta: „az 1963-as Helsinki-i világgyűlés teológiai és: istentiszteleti kér­désekben elvégzett munkája történelmi jelentőségű lesz a Világszövetség történetében”. * Amint az a jelentésekből kitűnik, a záróünnepség a résztvevők nagy számára való tekintettel az Olimpiai Sta­dionban volt. És miután a ha­zai érdeklődés is — tekintet­tel a lakosság evangélikus vallására —, nagy, az Olim­piai Stadion nyitotta meg a kapuit a záróünnepség te bo­nyolítására! 'I * v A világgyűlés kiküldöttek­ről gondoskodott, akik Moszk­vába és Leningrádba mennek a Szovjetunió egyházi életének tanulmányozására. Különböző helyeken voltak a bizottsági ülések. Külön ta­lálkoztak a teológiai profesz- szorok és megbeszélést folytat­tak arról a kérdésről, hogy ho­gyan végezze az egyház a ne­velőmunkát. A kiállítócsar­nokban arról a kérdésről folyt a vita, hogy „egyház az ipari társadalomban”. A Kereske­delmi Akadémián pedig az a bizottság ült össze, amely „nemzetközi szeminárium az egyházmuzsikáért” címet kap­ta. * A Helsinkiben ülésező vi­lágkongresszus számos egy­házzenei koncerten vett részt. Azt mondhatjuk, hogy a Világszövetség nagygyűlése egyúttal az idei nyár legna­gyobb egyházzenei fesztiválja volt. * ­A kongresszus résztvevői­nek meg volt az alkalma a vendéglátó finn egyház mo­dern egyházépítészetével meg­ismerkedni. A finn modern egyházépítészet eddig is jelen­tős eredményeket ért már el. rádió-adó AZ OLAJFÁK HEGYÉN A Jeruzsálemmel szemközt fekvő és a Szentírásból jól is­mert Olajfák Hegye Jordániá­hoz tartozik. Jordánia éppen a Gacsemánei kert szélén új rá­dióadót akar építeni, amely fekvésénél fogva nagyobb tel­jesítményű lesz. mint az ál­lam eddigi rádióadója. liiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiihiiiiiiiiiiiiiiMaiiiiiBiiiuiMiiiiiiiiiiimitmMiiimiimiiiiMiiiWiüüiiiiiiiEBitiiHiiiiitiBiikmmBBitmm KIS TÜKÖR Simon apostolról úgyszólván csak két jelzőt tudunk. Az egyiket így olvassuk a bibliában: Simon, a kananíta. Ez Máté evangélista jelzője. A másik jelzőt Lukács evangé­lista használja, jiki Simont zelotesnek nevezi. Az egyik jelző héber szó, a másik pedig görög, de mind a kettő egyet je­lent. Magyarra így lehetne lefordítani: vakbuzgó, égőszívű! Péterről tudjuk, hogy heves természetű volt. Jakab bá­tor, András alázatos, Tamás nehézkes, Simon pedig oltha- tatlan buzgósággal rendelkező, minden jóra kész ember. Krisztusnak voltak tehetségesebb, nagyobb tanítványai is, de valószínű, hogy egyik sem követte jobban, mint Simon. Simonnak egy ügye volt: mindennél jobban szeretni Jézust. Vannak esetek, amikor a vakbuzgóságban több a vakság, mint a buzgóság. Simon apostol esetében minden bizonnyal fordítva volt, nála a buzgóság volt nagyobb! És ez a buzgó­ság nála eredményt, sikert, áldást jelentett. Szívósan, egész odaadással szolgálta Mesterét. Simon magáról megfeledkező életet élt, ezért volt áldás az életén. Ebben ad tanítást a ma élő keresztyéneknek. Jézusnak olyan keresztyénekre van szüksége, akik ön­magukról megfeledkezve szeretik embertársaikat. Addig nem tudjuk szeretni embertársainkat, míg a saját gondolatainkhoz és elgondolásainkhoz mérjük őket. Az a keresztyén jár ma a Simon által mutatott úton, aki nem vállveregető leereszkedés­sel közelit a másik emberhez, hanem aki magára nem te­kintve szolgálja embertársait. A Messiás országában kiegyenlítődnek az ellentétek. Simon példát ad nekünk a másik emberért és az egész világért dolgozó hazafiságra. Tamás apostol nevét egyesek gúnyolódva emlegetik, mások pedig úgy néznek rá, mint aki mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan volt. Vannak olyan keresztyének is, akik a modern ember ideálját látják benne. Nála azonban nem a kételkedés volt nagyobb, hanem a Mester iránti ollhatatlan szeretet. Mikor Jézus Júdeába akar visszatérni — pedig ez a vissza­térés halálos veszedelmet jelentett —, egyedül Tamás szól így: „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” Ebben az időben Tamás is teljesen tisztában volt a fenye­gető helyzettel, de túl teszi magát minden félelmen és mélyen átérzi Jézus iránti szeretetét. Tamás annyira szerette Jézust, hogy semmi mást nem látott, csak a Mestert. Érette kész volt minden pillanatban meghalni. Érdekes, hogy Tamás mindig Mátéval szerepel a szent­írásban és ez nem lehet véletlen. Tamás, amikor az Űr Jézus Krisztus csodálatos és könyörülő szeretetét akarja látni, akkor mindig Mátéra néz. Máté ugyanis megvetett ember volt Iz­raelben. Jézus megfeszítése alkalmával Tamás szíve törik össze a legjobban. Rettenetes fájdalmat érez, magába zárkózik és félrevonul. Ez a magyarázata, hogy nincs ott, amikor a feltá­madott Jézus az apostoloknak megjelenik. Később a feltáma­dás boldog hírét meghallja és az első pillanatra nem tud hinni benne. Valaki azt mondta, hogy ekkor Tamásban nem a fej, hanem a szív kételkedett. Az igazság az, hogy Tamás nagyon szeretett volna hinni! Ö a világon a legboldogabb ember, amikor megbizonyo­sodik a valóságról, Jézus feltámadásáról. Ekkor borul le a földre és szinte imádkozva mondja: „Én Uram és én Istenem!” Ebben az imádkozásban mérhetetlen öröm van. örülünk, mert hiszünk a feltámadott Jézus Krisztusban. Fülüp Dezső Egyházunk nemzetközi kapcsolatai Hazánk mintegy 430 ezer evangélikus híve ugyanazon a lutheri hitvallási emlőn növe­kedett fel, mint a világ 72 és fél millió lutheránusa. A közös hitvallási alap, vala­mint a sok-sok közös történelmi szállal át­szőtt jelen figyelmünket egyre inkább hittest­véreink felé fordítja. De ezen túlmenően egyházunknak számtalan kapcsolata van más hitvallású vagy tradíciójú felekezettel és így némiképpen beletartozunk a világ egyetemes keresztyénségének mintegy 779 milliós közös­ségébe. Igaz ugyan, hogy a nagy egyház szaka­dás óta (a nyugati és keleti egyház szaka­dása, 1054), majd később a XVI. században kibontakozott reformáció óta a felekezetek közötti határ dogmatikai és történelmi fejlő­désük révén igen mély lett. Végső fokon azon­ban egyetlen egy történelmi egyház sem mondott le egyetemes igényéről, és jellegé­ről. Az egyetemes igény és jelleg két szem­pontja a különbözőségek ellenére minden tör­ténelmi egyház sajátos jellemzője. A felekezeti különbözőségekből származó keserű emlékek történelemmé váltak. Az „egy akol és egy pásztor” összetartozásának tudata és törekvése még szinte egészen friss tevé­kenysége az egyházaknak. Idegen szóval ezt a tevékenységet ökumenikus mozgalomnak nevezzük. A magyarországi evangélikus egy­ház a maga munkájával, törekvéseivel is bele­simul a nagy nemzetközi ökumenikus moz­galmakba. Egyházunk társadalmi és nemzeti viszony­latban Isten szolgálatba állító kegyelméből indíttatva nem szűkült le. Nem szakadt el a rohamosan fejlődő élettől. Az evangélium mindig friss mondanivalójával, üzenetével szolgált, s ezzel párhuzamosan meg kell álla­pítanunk azt is, hogy a nagy nemzetközi egy­házi mozgalmakban is hűségesen megállta és megállja helyét. Nem veszített a közösség­tudatból, hanem azt inkább ápolja és szór­ványhelyzete ellenére önálló fejlődésének megfelelően részt vesz a világ keresztyénéi­nek nagy és helyes akcióiban. Két dolgot azonban mégis meg kell említenünk. Az egyik az, hogy a római katolikus egyházzal szinte semmi közösségünk nincs. Ennek egyik oka az, hogy Róma maga is kívül tartotta magát az ökumenikus mozgalmak keretein, sőt el­ítélő véleménye, mely szerint minden Rómán kívüli keresztyén közösség „eretnek”, a köze­ledés lehetőségét is elvágta. A másik fontos kérdés az, hogy egyetlenegy nagyobb nemzet­közi közösség, organizmus nem avatkozhat bele egyházunk belügyeibe. Tehát ezek a kö­zöségek, mozgalmak vagy organizmusok a testvériségben egyenrangú feleket fogják ossza és semmiféle előírást, szabályt, dogmát nem alkalmazhatnak a tagegyházak, közelebbről a mi egyházunk számára. (Ügy szoktuk ezt ki­fejezni, hogy egyetlen egy szerv sem lehet „Vatikán”, „Róma’* vagy „pápa”,) Az összetartozás tudata és szükségszerűsége elég későn szólalt meg a keresztyén világ lel­kiismeretében. A XIX. század második fele az, amikor az egyházak megtették az első szerény lépéseket, de a kibontakozás tulaj- donképpeh századunk elejére esik. Ha lapunk olvasói figyelemmel kísérik tudósításainkat, akkor négy olyan nemzetközi egyházi szerve­zet fogalmával találkoznak, amelyben részint tagegyház vagyunk, részint igen tevékenyen munkálkodunk benne. És miután a Lutheránus Világszövetség negyedik világgyűlését tartotta Helsinkiben, első helyen említsük meg mindjárt ezt a hoz­zánk legközelebb álló (a közös hitvallási alap kapcsán is!) nemzetközi organizmust, a Luthe­ránus Világszövetséget. Az elmúlt hetekben szerényen ismertettük már a Világszövetség kialakulását, munkásságát és tevékenységét, ennek következtében most nem akarunk ismétlésbe bocsátkozni. Egyházunk a Helsin- ki-i nagygyűlésre püspökeink vezetésével nyolctagú delegációval képviselte magát és nemcsak mint a tagegyház delegációja vett részt a világgyulésen, hanem jelentős teológiai munkával gazdagította a világgyűlés anyagát. És ha valakinek eddig elkerülte volna a fi­gyelmét, akkor most szeretnénk felhívni, hogy lapunkban sorozatban közölt bibliatanulmá­nya az efézusi levélről, szintén a Lutheránus Világszövetség anyagához tartozik, mert Hel­sinkiben közel két héten keresztül a biblia­tanulmány alapját az efézusi levél képezte, így lelkészeink, ha nem is jutottak mind el Helsinkibe, mégiscsak együttmunkálkodóivá váltak a Világszövetség tevékenységének. Utóbbi számunkban pedig arról kaptunk hírt, hogy a tagegyházak száma 63-ról 74-re növekedett. Még pontosan nem tudjuk vi­szont, hogy a Világszövetségben az eddigi 50 milliós lélekszám mennyire szaporodott. Min­denesetre ez a szám is mutatja azt, hogy a Világszövetséghez való csatlakozás kérdése előtérben van és eljöhet az az idő, amikor valamennyi evangélikus hittestvérünk a Vi­lágszövetségben képviselve lesz. A másik nagy nemzetközi mozgalommal utoljára bővebben 1961 végén és 1962. év ele­jén foglalkoztunk. Az Egyházak Világtanácsa néven ismeretes. A mozgalom eredete vissza­nyúlik a múlt századra. Ezt a organizmust mondhatjuk valójában ökumenikus mozga­lomnak. Az első nagyszabású és valóban öku­menikus világzsinat 1948-ban volt, Amster­damban, 1954-ben Ewanstone-ban tartotta következő világgyűlését és az Egyházak Vi­lágtanácsának harmadik nagygyűlésére New Delhiben került sor. Mindezeken a helyeken, mint tagegyház képviseltettük magunkat. Az utóbbi világgyűlés határkő az ökumenikus mozgalmak történetében azért, mert négy nagy ortodox egyház csatlakozott tagegyhá­zul (szovjet, román, bolgár, lengyel). Az Egy­házak Világtanácsának jelenleg 198 tagegy­háza van. A harmadik ilyen talán szervezetnek sem mondható közösség vagy mozgalom az Európai Egyházak Konferenciája nevet viseli. Szok­ták Nyborg-i konferenciának is mondani, miután két konferencia színhelye volt már a dániai Nyborg. Mi hívta létre ezt a valóban fiatal mozgalmat? Az, hogy bizonyos .konti­nensek kérdései egyházi szempontból sajáto­sak. Nem azonos két kontinens problemati­kája. És miután felismerték a protestáns egy­házak, hogy a „jó öreg Európában” volt a felekezeti ellentét a legnagyobb, hiszen itt érződik leginkább a nemzeti, faji, történelmi különbözőség és itt dúlt a legtöbb háború, ezért minden erőt latba kellett vetni, hogy valamiféleképpen létrehozzák ezt a közössé­get. Az első gyűlés 1957-ben Lieselund-ban volt. A második 1960-ban, s az utolsó 1962- ben Nyborgban. Végül a negyedik nemzetközi egyházi moz­galom, a Prágai Keresztyén Békemoz- oalom. Lapunk olvasói előtt ennek az 1958- ban elindult mozgalomnak a munkássága valószínűleg jólismert. Az a döntő kérdés hívta létre ezt a mozgalmat, hogy van-e a keresztyénségnak mondanivalója az emberisé­get napjainkban leginkább foglalkoztató nagy kérdésben, a háború és béke kérdésében. Kez­detben csak néhány teológus, lelkész baráti akciója volt, de napjainkig hatalmas egyházi mozgalommá növekedett. 1961-ben tartotta első világgyűlését, Prágában. Arról is hírt adtunk már, hogy a következő évben tartja második világgyűlését. így röviden vázoltuk azt a négy egyházi világszervezetet, amelyben magunk is érde­kelve vagyunk és amely felé különösen akkor vetődik figyelmünk reflektorfénye, amikor nagygyűléseit rendezik. Most is annak kapcsán ismertettük ezeket a mozgalmakat, illetőleg Szervezeteket, mivel Finnországban a Lutherá­nus Világszövetség július 30-tól augusztus 11-ig tartotta negyedik nagygyűlését. Lapunk olvasói még bizonyára sok tudósítást kapnak a gyűlés eredményéről és őszintén kívánjuk, hogy minden egyes tudósítás elmélyítse az összetartozás és hit-testvériség tudatát ás ugyanakkor mélyítse el mindannyiunkban a hitet Jézus Krisztusban, akit Isten elküldött megváltásunkra. ELŐ Szívvel, mély emberismeret­tel, bölcs humorral és vallásos megilletődéssel alkotott film­remekmű. Mindvégig gyönyör­ködtet gazdag szépségű látvá­nyosságával, harsanó vidám­ságával, a boldogságérzésnek pattanásig feszülő, az önfeledt- ségbe robbanó fokozásáig, hogy csattanóul, a kép záró pillanatában, a baljóslatú cím „memento mari”-ja tragikus magába szállást váltson ki a műélvezőből. A tobzódó élet­öröm villámfényét törvénysze­rűen nyomon követi a lelki- ismeretfurdalás dübörgésével beálló meghökkentő néma csönd. Haláltáncban, az önkí- vületileg űzött párbaj a vég­zettel — ez a téma. Feledhetétlenül jellemzett két hőse, Bruno és Roberto: az örök Ádám kétarcú szimbó­luma, az elvesztett Paradi­csom után loholva, reményte­lenül, csillapíthatatlan sóvár­gással. Bruno a mai kor hi- ganyeíevenségű férfieszménye. A gép teljes erejével száguld, de nem azért, hogy véges gyengeségét elhazudja a mo­tor gyorsaságával. Kalandor- könnyelműsége, látszólagos la­zasága és megbízhatatlansága ellenére is, egy fausztí—don- juand háborgó lélek emésztő ZÉS kínját hordozza magában, hogy megtudja, megismerje, miért él, mi a rendeltetése. Roberto az árnyéka. A ta­pasztalatlan, önállótlan báb- figura, aki könyvekből, min­ták és maga elé képzelt pél­dák után, kipróbált elvek és tervek szerint állítja össze az életrendjét, óráról órára be­osztva az idejét. A pillanat varázséval szemben érzéket­len. A váratlan, kiszámíthatat­lan helyzetekben tanácstalan. Elveszti a fejét, ha rögtön és visszavonhatatlanul határoz­nia,, cselekednie kell. Még akarata ellenére is, követi megszállottan Brúnót, jóllehet únosun tálán megkérdi tőle: „nem óhajtasz elválni tőlem, továbbra is kitartasz mellet­tem?” De Bruno még a leg- fékevesztettebb rohanás gyil­kos iramában sem veszti el a fejét. Éber, elszánt és hivő. Istenfélő. Halálraszántan, ön­kímélet nélkül, a végső meg­ismerésre tör. Nem görbül meg ezért egy haja szála sem. Épen kerül ki a Sorssal vívott ádáz párbajból, ahol Roberto az életét vesztette. Mi a film tanulsága? A csupasz történet szerint Bruno a csábító. Előidézője az ártatlan Roberto halálos bal­esetének. Ha nem ront belé szélvészhirtelenséggel az éle­tébe, a jámbor háborítatlanul szövögeti tovább megrázó él­mények nélkül pergő, kimért, tisztes, óvatos életét, akár, az emberi kor végső határáig,,; Ki a bűnös? Vajon Bruno? Az élet sze­relmese, aki a teljes megértési a tisztánlátás üdvéért megun­hatatlan hévvel, egyre kísér­letezik? Vajon nem inkább Roberto a vétkes, mert gyáva, gyenge és hit nélkül szűkölkö­dő? Vajon, végzetszerűen nem neki kell elbuknia, aki meg­győződése ellenére, józan eszét mámorba íullasztva, sod­ródik bele egy veszélyes vál­lalkozásba, ahol a száguldás esztelen sodrában gyönyöritta- san elfelejtkezhetett a szünte­len töprengésről, végre meg­szabadulhatott önmaga aggá­lyos, kínzó ellenőrzésétől?! Hi­szen, számára a megváltást a rettegett megsemmisülés bol­dogító kéje hozta meg. Nem hitt a maradéktalan önátadás tisztítótüzében, nem mert bíz­ni fogyatékos alázatában, hogy erőt véve halálfélelmén, újjá­születik Krisztusban... A kimagasló film mély esz­mei magja: szimbólum. A bűnbe eső Ádám és a bűnfelol- dó Krisztus találkozása az Élet valóbb, nagyobb szeretetében; ífaits Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom