Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-07-14 / 28. szám
KP. BÉRM. BP. 72. Az ENSZ főtitkár Magyarországon JVéhány napja kedves vendége volt hazánknak. U Thant, az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára hivatalos látogatásra érkezett Magyarországra. A főtitkárt meleg szeretettel fogadta kormányunk és ebben a fogadásban osztozott népünk is. V Thantra, a két évvel ezelőtt hivatalába lépett főtitkárra mindig megkülönböztetett figyelemmel tekintettünk. Olyan szervezet élére került, amelyre a világ népei nagy és döntő kérdéseket bíztak és félő volt hosszú időn keresztül ennek a szervezetnek egyrészt a hatástalansága, másrészt a részrehajlása fontos döntések meghozatalánál. Az ENSZ minden nép leghőbb vágyából, a békevágyból született meg. Alapokmánya kifejezi és híven tükrözi a háborúktól megcsömörlött emberiség békeakaratát. A második világháború utolsó napjai voltak születésének órái. Korán kisértett azonban az a veszély, hogy fórumává válik a „szócséplésnek”, a felesleges és a magyarázkodások ingoványba fullasztó intézkedéseknek, ahol bizonyos erők és körök a közvélemény hullámzó akaratát nem a megjelölt célok, feladatok szolgálatába állítják. A 111 tagállamot számláló ENSZ jelentősége, hatása és szerepe így azután, mint a szélcsendbe került vitorlás, egyhelyben vesztegelt, mozdulatlanságra kárhoztatva. Az elmúlt héten azután U Thant eljött hozzánk. Rövid ideig lehetett csak nálunk, de a rövid idő alatt is sok mindent látott. Megtekintette szép fővárosunkat és nyilatkozata szerint szívéhez nőtt Budapest. A Magyar Tudományos Akadémián értelmiségünkkel, tudósainkkal, kutatóinkkal, a Csepeli Vases Fémművekben munkásainkkal, Besnyőn pedig parasztjainkkal találkozott. Beszédeket tartott és véleményeket hallott. Eközben tárgyalásokat tudott folytatni a kormány tagjaival. „Mindenki kedves fogadtatásban részesített — mondotta , tartózkodásom ebben a történelriii városban nem is leheti Volna jobb.” Ezekben a szavakban megcsendül nem csak a magyar vendégszeretetről alkotott vélemény, hanem az a sok mély benyomás is, amely népünk munkássága, érzülete, akarata kivált egy „messziről jött idegen” élményeiből. A főtitkár megismerkedett történelmünkkel. A múlt sok hibáját, vétkét kárpótolni akaró jelennel, melynek szemléletes jeleivel találkozhatott, látta a magyar dolgozókat, akik a szörnyű és véres háború ■után talpraállították az országot, széppé tették fővárosunkat. Latta a magyar rónákat, ahol a nyári szellő aranysárga búzatengert ringat. Látta a lüktető, zsibongó életet, a füstölgő gyárkéményeket, az új lakótelepeket, a gondtalan gyermekek játékát a játszótereken, az üzletekben sürgölődő háziasszonyokat. Egyszóval az életet, amely mögött mérhetetlen sok munka, küzdelem és gond húzódik meg, amely — és ezt büszkén valljuk — a saját erőnk eredménye. És még valamit! Azt, hogy ezek az emberek, akik ennyi fáradsággal elindították az élet normális menetét, minden sejtjükben tiltakoznak olyan erők ellen, melyek az élet harmonikus mechanizmusát összekuszálnák. A főtitkár a gazdag tapasztalatok mellett elvihette tőlünk az oszthatatlan békeakaratot. Szerények akarunk lenni. Jól tudjuk, hogy a világ népei között kicsinyek vagyunk. Jogunk azonban az élethez, a boldoguláshoz, a jövőhöz nekünk is oly mértékű, mint más népeknek. Ezért politikánk, célkitűzésünk és népünk akarata azok mellé sorakoztat fel, ahol ezekkel az eszmékkel találkozunk, illetőleg közösségben lehetünk. Az ENSZ is végső fokon ezt a nagy eszmét van hívatva kép- ■rL viselni. Mi is tudjuk, hogy van olyan gondolkodásmód a Világszervezetben, mely szerint az ENSZ csupán fóruma legyen a vitáknak és megbeszéléseknek. A főtitkárnak adunk igazat, aki azt hangsúlyozza: „hogy az ENSZ legyen a béke fenntartásának szilárd és hatékony eszköze.” A mi hazánk annak az organizmusnak akar szerves tagja lenni, ahol mindent megtesznek a békéért. A főtitkár ún. „másik gondolkodásmódja” váltja ki különösen is megbecsülésünket és rokonszenvün- ket. És ha már a rokonszenvet említettük, húzzunk alá még egy gondolatot U Thant felismeréséből. Azt mondotta, hogy fiatal kora óta hisz a türelemben, mint alapvető erényben. Nemcsak a vallási, de a politikai türelmességben is. Az ENSZ alapokmánya kifejezetten felhív minden országot, hogy viseltessen megértéssel és türelemmel a másik iránt. Kétszáz évvel ezelőtt dühöngött a vallási türelmetlenség. Véres háborúkat vívtak egymással a népek a vallás nevében. A XX. században viszont már szólhatunk vallási türelmességről. Kérész tyének, buddhisták, mohamedánok és olyanok, akik egyik vallásban sem hisznek, megértésben és barátságban élhetnek egymás melett. A vallási fanatizmus, amely annyi szenvedést okozott, ma már nem él. De a politikai türelmességet még nem látjuk. „Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy ennek is eljön az ideje” — hangoztatta a főtitkár. Igen, mi is szilárdan meg vagyunk győződve erről! Nem hirdetnénk a koegzisztencia, a békés egymás mellett élés eszméjét, ha nem hinnénk abban, hogy kivitelezhető. Mi a magunk területén gyakoroljuk is, nemcsak valljuk. Kívánjuk, hogy U Thant ennek az eszmének minél több hívet szerezzen az ENSZ-ben. Béke és türelmesség az, amiben jóbarátokká lettünk az ENSZ főtitkárával, U Thanttál. Munkásságát kísérje siker és szerencse. Mi pedig erről a helyről Isten áldását kérjük fáradozására. Rédey Pál VI. Pál pápa távirata Hruscsovnak A 130. zsoltárról Mint az ADN jelenti, VI. Pál pápa, a Szovjetunió minisztertanácsa elnökének, Hruscsovnak, táviratban köszönte meg a megválasztása alkalmából küldött szerencse- kíváhatokat. A táviratban a következőket olvashatjuk: „Az Ön üzenete felhívja a figyelmünket az orosz népre, a civil és keresztyén történelemre egyaránt és imádkozunk Istenhez, hogy ez a nép az ő gyarapodásában és jól berendezett társadalmában még nagy előrehaladásokat tehessen az emberiségért ét» az igazságos világbékéért.” Luther Mártonnak ez a kedves zsoltára, egyik legszebb énekének — „Bűnösök, hozzád kiáltunk” — ihletője, nemcsak a reformáció korának, hanem minden idők egyházának bűnbánati imádsága. Személyes jellegével alkalmas arra, hogy a hivő keresztyén ember beleöntse vallomását. A zsoltárban egyéni módon átélve jut kifejezésre a bűnről vallott keresztyén felfogás. A mai időkben különösen két dolgot kell megfontolnia az egyháznak, mielőtt a bűnről beszél. 1. Az egyház valóban megfeledkezett az elmúlt időkben arról, hogy emberi viszonylatban a legnagyobb bűn Jézus szemében a szeretet parancsának megsértése. Eric Knight angol író nálunk is megjelent nevezetes könyve, a „Légy hű önmagadhoz”. A regény leírja, amint a második világháborúban a dünkircheni csata után, ahoi a partraszállt angol csapatokat beleszorították a tengerbe, szökevényként kóborol az országban egy angol katona. Tele van keserűséggel az átélt borzalmak miatt, s nyitott szemmel fedezi fel a huszadik század egyházának nagy vétkét. Egy pappal beszélget, s közben — többek között — ezeket mondja neki: „Maguk nem merik Krisztus tanításait hirdetni, nehogy megsértsék a- gazdagokat, az önzőket, az előjogaikhoz ragaszkodó éiősdieket.” Szemére hányja a papnak, hogy az egyház csak olyan bűnökkel mert foglalkozni, amelyek általánosak, és nem sértették az előkelőket. Közben pedig nem akarta észrevenni az egyház azt a kiáltó vétket, amihez nem kellett semmi különösebbet elkövetni, egyszerűen csak dúskálódva és nyugodtan élni az éhezők és nyomorgók mellett, „tisztes távolban”. Jézus nemcsak a sízeretet parancsának minden más törvény fölé emelésével, de gyakorlati állásfoglalásaival és egyes tanításaival is élesen szembefordult a saját korában azzal, amit mai nyelven „társadalmi igazságtalanságnak” nevezünk. Isten a mai időkben világszerte az egyházon kívüli tényezőkkel nyitogatja akeresz- tyénség szemét, hogy meglássa, amit Jézus hirdetett: bűn mindaz, ami a másik ember ellen van, legyen az a gazdagság nyugodt élvezése, vagy faji gőg, vagy egy nép elnyomása, vagy a háború. Camus, a nemrégiben elhunyt francia író, tesz egy elmés megjegyzést egyik legutolsó könyvében. Arról beszél, hogy mi lenne, ha minden ember „őszinte cégtáblát” használna. Kiderülne, hogy milyen nagy ellentmondások vannak egy- egy emberi életben. „Képzeljen el — mondja — egy két névjegyet: Dupont, begyúlladt filozófus vagy keresztyén háztulajdonos ... Igen, a pokol biztosan ilyen: utcák, tele cégtáblákkal és nem lehet magyarázkodni,” A nyugati társadalomban élt, egyébként Istenben nem hivő író szemében kiáltó ellentmondásnak tűnt fel, amin az egyház egyáltalában nem csodálkozott, legfeljebb mint jó adófizető egyháztagnak örült: „keresztyén háztulajdonos.” A szeretet egyetlen, nagy szempontja alatt újra kell átgondolnunk a bűnökről hirdetett szavainkat, egyetemes emberi viszonylatban is, mert van átértékelni valónk. Az „erkölcstelenség” fogalmát egyetlen térre szűkítette az egyház — amint az említett angol regény hőse mondja —, s bizony — hogy saját tapasztalatunkból szóljunk — elítélte azt a szegény embert, aki éhező családjának krumplit lopott, mert minden jószándéka ellenére sem tudott megélni. Ma talán már meg- érzünk valamit ennek a szemléletnek ferdeségéből. 2. Az egyháznak is világosan látnia kell, hogy korok és társadalmi felfogás szerint változik annak megítélése, mi számít bűnnek. Ha valaki régebben — nem is olyan régen — párbajban megölt egy embert, azt a közfelfogás nem tartotta gyilkosnak. Az Ószövetség férfiai sok esetben többnejfiségben éltek, amint ma is egyes népeknél megengedett, s ez nem számított bűnnek az Ószövetség felfogása szerint sem, amely a hatodik parancsolatot másképpen értelmezte. Isten törvénye felette áll ezeknek a változásoknak, de Isten „örök törvényét” szinte minden korban újra kell fogalmazni. Az ünnepnap megszentelése például mást jelentett az Ószövetség népénél (szombatnap teljes nyugalma), megint mást jelentett a puritán angoloknál, ahol vasárnap zárva voltak a szórakoztató üzemek, mozik, futball- pályák, s megint másképpen alakul nálunk ma, ahol a vasárnapra annyi minden zsúfolódik az élet tempója miatt a házi munkák elvégzésétől a rokonlátogatásig és az egyetlen kirándulási lehetőségig. Isten igéje és a gyülekezet közössége nélkül nem élhet a keresztyén ember — ezt az örök igazságot a mai élet körülményei közepette kell alkalmaznunk a hivő emberre. Arról van tehát szó, hogy az egyház elavult intézmény- nyé válhat, ha nem tudja hirdetni időszerűen a tíz- parancsolatot. Ha valaki az olvasóink közül megretten és azt mondja, hát már a tíz- parancsolatot is meg akarják reformálni, hadd nyugtassuk meg, hogy a tízparancsolatot az ószövetségi szövegéhez képest már megreformálta a keresztyén egyház a régi századokban. A szombatnap megünneplését vasárnapra változtatta, a képek, szobrok isten- tiszteleti használatának tilalmát feloldotta. Nem Isten maradandó erkölcsi törvényének meggyengítéséről van szó, hanem annak alázatos tudomásul vételéről, hogy a tízparancsolat nemcsak ezt az isteni örök akaratot tükrözi, hanem kora múlandó társadalmi és gazdasági struktúráját. 3. Ezt a megállapítást előre kellett bocsátanom, hogy rátérhessek a bűn keresztyén szemléletének döntő lényegére: Isten előtt vagyunk bűnösök. Az ö szemében, azért, mert nem szeretjük Öt és egymást. És e bűneink miatt — a zsoltáríró kifejezése szerint — „mélységben” vagyunk. „A mélységből kiáltok hozzád, Uram.” Ez a „mélység” nem erkölcsi fertő, mert az nincs minden embernél. Nem is a lelkiismeret kétségbeesésének feneketlen kútja, amelynek mélyén vergődik a lélek: ez így csak egyéni és ritka érzés lenne. A bűneink okozta „mélység’ objektív valóság: ez pedig az Istentől való távolság. Bűneink Istentől szakítanak el, tőle löknek messze bennünket. 4. Ebből a „mélységből” emel ki Isten a bocsánattal. A bűn bocsánat azt adja meg, ami a bűneink miatt lehetetlen: Isten szeretetének közelségét. Ezt másképpen meg nem szerezhetnénk, mert a bűn ilyen, vagy amolyan formákban, de halálunk órájáig jelentkezik az életünkben. Olyan mint a „Kelj fel Jancsi” —, lenyomod egyik irányban, felpattan a másik irányból. De bocsánata révén Isten mégis lehajol hozzánk állandóan. Amint a bűn nem önmagában szörnyű, hanem az Istentől távol ejtő mélység miatt, a bűnbocsánat sem önmagában drága, hanem az általa megnyíló lehetőségért, Isten szerető közelségéért! 5. A bűnbocsánat — ez a zsoltár utolsó mondanivalója — az egyház reménysége. Az egyházé, mert ezen a helyen hirdettetik Krisztus váltsága, az az ár, amelyet helyettünk és érettünk megfizetett szenvedésével. És: reménység, mert újra meg újra rászorulunk, hogy Isten megbocsássa vétkeinket, és bűneink ellenére közelünkbe jöjjön. Voöreös Imre IMÁDKOZZUNK Lukács 8,16—18 Hálát adunk Neked, Istenünk, hogy kinyilatkoztatásod fényét felragyogtattad a világon Jézus Krisztus személyén és életművén át. Magasztaljuk szeretetedet és irgalmadat, amelyet igédből akkor is megérthetünk, amikor talán életünkben nem találjuk szereteted és közelséged nyomait. Dicsérünk hatalmas terveidért, amellyel az emberiséget a békesség örök otthona felé vezeted, noha gyakran elmosódnak szemünk elől üdvözítő akaratodnak körvonalai. Áldd meg az anyaszentegyházat, hogy kinyilatkoztatásod fényének hűséges hordozója legyen minden időben. Áldd meg a földön élő mai keresztyén egyházakat, hogy szerető gondolataidnak világosságát korunk nyelvén, korunk emberének tudják hirdetni, és az emberek, népek, az emberiség mellé a segítés kicsi és nagy cselekedeteivel álljanak oda. Engedd, hogy a keresztyén hitünk igazságait a szolgáló szeretet fáradozásával pecsételje meg. Megköszönjük Neked személy szerint is, hogy lámpást adtál kezünkbe az életünkre. Lábunknak szövétneke a Te igéd és ösvényünk világossága. Sokszor tapasztaltuk hálával, hogy szavaid az igehirdetés, bibliaolvasás vagy a nyomtatott evangéliumi betű alakjában tanácsot adott, erőt közölt, vigasztalással ajándékozott meg, legfőképpen pedig bocsánatodban részesített. Ne engedd, hogy ezt a lámpást csak a magunk számára használjuk önzőén. Add, hogy fényét megosszuk mindazokkal, akiket mellénk állítasz az élet útján. Cselekcdd, hogy hitünk és szeretetünk másokhoz is vigye a Te szereteted sugarait a bizonyságtevő szón és a segítő cselekvésen keresztül. így áldd meg, Atyánk, a Tieidet, hogy életük és szolgálatuk nyomán növekedjék mindenütt a Te világosságod és az emberi jólét. Ámen. BaCdafrítá sva Mindnyájunk mindennapi megtapasztalása az, hogy a szeretet megszólítása — boldogító szó. Szüléink szava mily sokáig kíséri el az életünket, a párunk szava azonnal otthont teremt körülöttünk, a gyermekeink szavai mindig szép napsütés az életünkben. Egy jó szó az egészségesnek jutalom és még jobb munkára serkentés, egy jó szó a betegnek fél gyógyulás és előre segítő reménység. Isten igéjében a legnagyobb Szeretet szólal meg, természetes tehát, hogy — boldogító szó! Boldogító szó akkor is, amikor hozzánk érkezik. Boldogító szó először is azért, mert világosság vetődik belőle az életünk útjára. Ez a világosság pedig annyit jelent, hogy Jézus Krisztusban Társat talál a hitünk. Nem vagyunk soha és sehol egyedül, A legnagyobb Szeretet az útitársunk. Szavai világítják meg előttünk az utat, szeretete mindennapi örömünk, jelenléte biztonság és békesség az életünkben. Isten Igéje a hívek számára azért is boldogító szó, mert belőle világosság vetődik az életünk értelmére. Isten szavai mindig megnyugtatnak, hogy az életünknek, a munkánknak, a jóságunknak értelme van. Nemhiába és nem véletlenül élünk. Szép szerepet szánt nekünk az Isten! Ezt kell betöltenünk, elmondanunk, elvégeznünk. Ezért boldogító szó Isten Igéje, mert az általa megmutatott értelmes életet érdemes élni! Isten Igéje boldogító szó azért is, mert belőle világosság vetődik az életünk céljára. — Hitünk szerint nem véletlen, nem vaksors vezeti lépteinket. Az életünknek célja van. Mi az életút végén haza érkezünk és Hozzá érkezünk. És ez nagyon széppé és komollyá teszi egész életünket, munkánkat és magatartásunkat. Hiszen úgy kell vigyáznom magamra, másokra, világomra, hogy az út végén nyugodtan számolhassak be a szerepem szeretetéről. De Isten Igéje boldogító szó akkor is, amikor tovább adom! Amikor tovább ajándékozom! Valaki egyszer ezt a mondatot írta le: — Csak boldog ember tud boldogítani! Ehhez a mondathoz ma nyugodtan leírhatjuk ezt a másikat is: — A boldog ember mindig boldoggá teszi a másikat. Hiszen a boldogságot nem lehet eltitkolni, elrejteni. A boldogság tovább árad és az öröm fényes levegőjével ajándékozza meg mindazokat, akik a közelében élnek. A boldogságunk, a biztonságunk, a békességünk így' árad tovább arcról arcra, szívből szívbe a szép holnapokba.' Legyen áldott azért a boldogító szó! (f.)
