Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-07-14 / 28. szám
Ember a fán Törvényszerű szükségesség? Mikor Jézus arra a helyre ért, feltekintett és ezt mondta neki: zákeus, gyorsan szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell maradnom, l.k. 19, 5. A mit Zakeus, a fővámszedő azzal tett, hogy a fára ment, ma teljesen nevetséges. Minden valószínűség szerint egyszerűen a kíváncsiság vihette őt a fára. A kicsiny emberek általában kíváncsiak. Gyermekeket látunk, akik nyújtózkodnak és ágaskodnak, vagy pedig befurakodnak a sokaság közé, hogy az eseményeknek tanúi lehessenek, vagy más szóval kielégíthessék kíváncsiságukat. A kicsinységükkel összefügg a kí- váncsiskodásuk is. Zakeus azt gondolhatta magában, ha most nem látja Jézust, olyan alkalmat mulaszt el, amely talán Hőbbé vissza nem tér. Ezért felmászott a göcsörtös fügefára. Mégis meg kell jegyeznünk, Hogy a fővámszedőt nem pusztán csak a kíváncsiság űzte, volt benne minden valószínűség szerint egy titokzatos vágy és tgy halvány reménység is. Sokat hallott Jézusról, és sem szép háza, sem sok pénze nem tette boldoggá. Hátha ez az ember, aki itt most keresztülhalad Jerikón, tud segíteni iboldogtalanságán. A Szentírás nem ír arról semmit, hogy a fővámszedőt milyen érzés vitte a fára. Azonban ami őt lehozta onnan, azt olvashatjuk az evangéliumban. És minden bizonnyal ez a középpontja az egész történetnek: „És amikor Jézus arra a helyre ért, feltekintett és ezt mondta néki: Zákeus, gyorsan szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell maradnom.” / ézus nem nézett keresztül a kicsinyen. Nem mosolygott a komikus figurán, aki ott gubbasztott a fügefán. Nem is gondolt arra, hogy a ijó öreg bűnös” most megkapta a magáét, miután nem engedték őt az első sorba. Jézus lehívta őt. És ami most következik, az egészen rendkívüli. Nem tart ■néki szívreható beszédet, mégcsak a megtérésről sem prédikál néki, hanem egyszerűen lehívja őt a fáról és szolgálatot kér tőle, mégpedig olyat, amely meg fogja bot- ránkoztatni a többieket. ^Azt kéri ugyanis, hogy a bűnös Zakeus, aki körül most izgatott suttogás támadt, fogadja őt be hajlékába. A kicsiny fővámszedőt ez tenyűgözte. Krisztusnak hasonló cselekedete sok embert döbbentett meg, az, ahogyan 'ő szolgálatba állított embereket. Mondhatnánk úgy is, hogy így történt azokkal a „nagyokkal”, akik Krisztus követésébe, szolgálatába szegődtek, ahogy ez történt a fővámszedővel. Két dolgot tanulhatunk ebből meg. Először is: hol másznak ma Zakeusok a fára? A szó szoros értelmében véve így, sehol. De igen sokan vannak, akik életükben keveset tudtak tenni másokért és szívükben békétlenek emellett. Mi, keresztyének arról beszélünk, hogy Jézus Krisztus bennünket munkára és szolgálatra hívott. Sőt hozzátesszük, hogy nemcsak az egyházban, hanem az egyházon kívül is. Isten elkötelező parancsa a cselekvés mezejére szólít bennünket, Nagy dolgokat akarunk végrehajtani és az aprókat nem vesszük észre, amelyek ránk várnak. Magunk is kíváncsiak vagyunk arra a Krisztusra, aki nekünk ilyen életet irt elő. Jó volna őt látni. És akkor, mint Zakeus, a fügefára hágunk. De Jézus ma nem jár embertömegektől körülvéve a városi vagy falusi utcákon keresztül. Aki ma Krisztust akarja látni, az figyelje jól meg a keresztyéneket, öben- nük akar Krisztus munkálkodni. Másodszor: Ha ma véletlenül valahol egy Zakeus a fán ül, észrevesszük-e őt? „Mikor Jézus arra a helyre ért, feltekintett ...” Jézus ma a mi szemünkön keresztül akar nézni. p's hogyan hívjuk le a Za^ keusokat a fáról? Egy erőteljes tanítás, vagy megtérési prédikáción keresztül? Mert általában nálunk így szokott ez lenni. Fegyelmezett keresztyén gondolkodásunkhoz az tartozik hozzá, hogy mindenkinek „megmondjuk a magáét”. Jézus úgy hívta őt le, hogy tőle szolgálatot kért és betért a házába, amely tán Jerikó közepén állt, hogy ott együtt legyen vele. Az egyhá- zias gondolkodású jerikói nép azonban úgy gondolkodott, hogy a vétkes Zakeus ilyen szolgálatra valóban nem alkalmas. Kitől tanulunk mi? Jézustól, vagy az ún. egy házias gondolkodású emberektől? És ha közülünk valakit lehív Jézus a fáról, akkor legyünk hűséges követői. Szabadon fordította: R. P. USA lelkészek a dél-vietnámi terror ellen Tizenkét neves amerikai lelkész, protestáns és zsidó, az elmúlt hét csütörtökén, amint ezt a New York Times nyilvánosságra hozta, tiltakozott a dél-vietnami terror ellen, amelyet Gno-Dihn-Diem-rend- szer alkalmaz. A lelkészek, akik bizottságot alakítottak Vietnamért, ezt írják: „Protes- tálunk az amerikai katonák áldozataiért és a milliárd dollárokat tékozló juttatásért, amely az igazságtalanságot, az antidemokratikus és tarthatatlan állapotokat támasztja alá. Arafáskor Aratják már az aranyszőke búzát. Régi emlékeim szivem haza húzzák. Kévéket hordtank nagyapámmal ketten, A kész keresztre kéve-papot tettem. Ö kalászt morzsolt szét s szikkadt tenyere Fészkén piroslott az élet kenyere. A szemeken levő horpadt rajzot nézte: „Nézd csak, nnokám, a mi Urunk képe!** Nagyapám meghalt már, tavaly apám is, Padláson pihen a rozsdás kaszám is. Űj aratás van. Traktor, kombájn kattog, Tágul a tarló s reng a föld alattok. Dúsan ömlik a piros mag a zsákba. Alig van szükség már kézi kaszásra. A főid is könnyebb, dúsabban terem. Puhább a kenyerem, puhább tenyerem. Más lett az élet, más, jobb, szebb a munka. Nemcsak verejték, öröm is számunkra. Nézem, látom — bár sok év elviharzott —» Az új búzán is azt a halvány rajzot... Seben István Mint a volt miskolci evangélikus jogakadémia hallgatójának, 1940 májusában kollokválnom kellett a „Korszerű honvédelem kérdései” című kollégiumból. Egy magasrangú vezérkari tiszt vizsgáztatott. Ugyanő volt a készülésre kiadott kompendium szerzője is. A vizsga során több kérdést kaptam. Végül, kérdezőm a következő szavakkal fordult felém: — Legyen szíves és mondja meg: mi a háború? A jegyzetben a szerző egy hosszú, bővített mondatban fogalmazta meg a háború lényegét, ismérveit, kellékeit. Tartalmi mondanivalója fontosságára való tekintettel, ez a mondat ritkított betűkkel és vastagon aláhúzva állt a sten- cilezett jegyzet elején. A kérdést megkaptam. Sok időm a gondolkodásra nem volt. Felelnem kellett. A pontos definícióra már nem emlékszem. Körülbelül ezeket és ennyit mnodottam: „A háború két vagy több állam között felmerült, diplomáciai úton meg nem oldott vitás kérdés fegyveres összecsapás útján való elintézése... — és mint ilyen? — nézett rám várakozó tekintettel vizsgáztatóm. ? ? ? — és mint ilyen törvényszerű szükségesség! Köszönöm! Kérem az indexét! • Törvényszerű szükségesség! Csupán két szó. De micsoda két szó! Micsoda súlyos tartalmú két szó! Azt jelenti, hogy elkerülhetetlen, kikerülhetetlen, könyörtelen végzet a háború. Sors és fátum. Determináns életszükséglet. Nincs mód, nincs lehetőség a kikerülésére, megakadályozására. Olyan, mint a természeti törvény. Mint a mennydörgésnek, mint a villámlásnak a törvénye ► A háborúról már addig is volt némi fogalmam. Nem tejen, teán nőttem fel az első világháború évei alatt. Mint egészen kicsi gyermek, jól emlékszem a pest-külvárosi rekvirálásokra, az ellenforradalmárok házkutatására. A hadifoglyokra és a csonka-banka koldusokká és cipőfűzőárusokká vált vak hadirokkantakra. A háborút követő súlyos anyagi viszonyok, a nyomorúságos fizetések, a drága gimnáziumi tandíj és az állástalanság, a munkanélküliség nem ismeretlen dolgok voltak ifjú éveimben. Mindezeket saját bőrömön kellett megtapasztalnom, mint az első világháború keserű gyümölcseit... S vajon ez az első világháború törvényszerű szükségesség volt a nemzetek és nemzetiségek közt akkor felmerült vitás kérdések megoldására __??? A második világháború kitörése szintén igazolni látszott ezt a tételt. Hiszen az említett kollokvium idején a hitleri hadsereg már javában gyilkolt, rombolt, pusztított. S ennek a háborúnak a kitörése is törvényszerű szükségesség volt? Ami a háborúval együtt járt: 50 millió ember pusztulása, koncentrációs és haláltáborok, Hirosima és Nagaszaki mind-mind törvényszerű szükségesség alapján történtek? Vagyis mindez nem volt elkerülhető, megakadályozható? Ki kellett törnie a második világháborúnak is? Csakugyan? Nem volt más kiút a vitás és visszás kérdések rendezésére, csupán és kizárólag és egyes- egyedül a háború? Nem hiszem! Nem hittem akkor sem — nem hiszem most sem! És miért nem? Mert keresztyén vagyok! Hitem ebben a kérdésben is Istenhez fűz nagyon szorosan. Nála nem lehetetlen semmi sem! Képes fékén tartani a háború pusztító ördögét! Nagyobb az ereje a Gonosznál. Éppen ezért nem tartom utópiának a háború kiküszöbölését a népek életéből és a tartós béke megvalósításának a lehetőségét sem tartom kizártnak. Ez ad erőt a „törvény- szerű szükségesség” kísértésével szemben a békéért való állhatatos könyörgésre, a békét is magában foglaló igehirdetésre és a békéről való sok személyes beszélgetésre. • 1895. augusztus 14-én Brüsz- szelben az Interparlamentáris Unió első világbéke konferenciájának nevezhető ülésén a magyar államot Jókai Mór képviselte. Felállt — ahogy az egykori tudósítások elmondják — s igen impozáns volt, amikor ez az idős férfiú, gyönyörű, lágy hangján megszólalt és ezeket mondotta: A nagyhatalmak — a kicsik nemkülönben — egy negyed század óta egyebet sem tesznek, mint hogy túl akarják egymást szárnyalni lázas hadikészülődéseikkel. E készülődések már 120 milliárd frankjában vannak Európának ebben a negyed században. És ezt a 120 milliárd frankot beleölték erődítményekbe, belefektették a tenger leviathán- jaiba, ágyukba, puskákba, töltényekkel és konzervekkel teli raktárakba. Mily jólétet lehetne árasztani ezzel a rengeteg összeggel! Hány millió szerencsétlennek nyomorát lehetne ezzel enyhíteni! Evvel az összeggel új városrészeket lehetne építeni a munkások számára, kórháza, kát és menedékhelyeket emel* ni gyermekek és a nyomor fiai számára ... a legmagasabb fokra fejleszteni a tudományt és a művészetet; folyamokat szabályozni, iskolákat adni a népnek, tűrhetővé tenni a munkásosztály helyzetét, megakadályozni az amerikai kivándorlást, s főképp leszállítani az adókat. Ezzel az összeggel egész Európát paradicsommá lehetne változtatni. Nincs hatalmunk arra, hogy nagyarányú lefegyverkezést szuggeráljunk az öt nagyhatalomnak; de arra van, hogy a hatodik nagyhatalomban, az európai sajtóban, s talán a parlamentekben is megkezdhessük ezt; hadd legyen egyszer vége az örökös és kölcsönös fenyegetéseknek, s azoknak a lázas izgatásoknak, amelyek a népek békés egyetértését megzavarják... Európa egész közvéleménye a béke mellett van. Ez a mi szövetségesünk. Bízunk hatalmában. Győzni fogunk anélkül, hogy legyőzötteink lennének.” * Harcolni és győzni anélkül, hogy legyőzöttjeink: foglyaink* sebesültjeink, halottaink lennének! Harcolni háború nélkül — a háború ellen! Színtiszta keresztyén magatartás és módszer! A szeretet törvényéből fakadó szükségesség! A nagy „kell!” A szív féltő szeretete mindenkit és mindent védeni akar a gonosz és értelmetlen haláltól és pusztulástól. Tegyük édessé, értékessé és kívánatossá a békét. 18 év telt el a második világháború befejezése óta. Van mit felmutatni és megbecsülni és félteni valónk! Zoltán László Egy elektronikus számológép segítségével két angol arra a megállapításra jutott, hogy Pál apostol 13 leveléből, amelyet az Űj testamentumban találunk, csak négy származik tőle. Ez azonban még semmi! A dolog akkor válik majd érdekessé, ha ez a gép egy napon kitalálja, hogy ő egyetlenegyet sem írt! Papnők szolgálata Svájcban A református egyház Svájc Bem kantonjában szavaztatott afelől, hogy papnők teljes értékű szolgálatát igénybe vegyék-e? i2 062 szavazat szólt mellette és 1036 hivő szavazata ellene. Az egyház ugyanis néhány év óta azon az állásponton volt, hogy a teológiát végzett nők nem végezhetnek teljes értékű lelkészi munkát, csak mint gyülekezeti segítőt alkalmazhatták. [VALAMIT MAGUNKRÓL1 £ ELGONDOLKOZTATÓ FELFOGAS vau ‘elterjedve keresztyén körökben: rólunk vagy ■jót vagy semmit. , örülünk, amikor egy keresztyén ember erényeiről, Istennek tetsző életéről olvasunk. De a hideg borzongat bennünket, ha itt-ott arról esik szó, hogy milyen nagy még ma is a képmutatás veszélye és bűne. Valahogy úgy érezzük, hogy a hibáinkról hallgatnunk kell, mert az nem erősíti a keresztyének hitelét. És jönnek a „meggyőző” érvek: miért. úgyis ... kár ... rontja a hírnevünket,,« nem lehet általánosítani és így tovább. Természetes, hogy nem lehet általánosítani. Ezt nem mondtuk és nem is mondjuk ki sohasem. De „hogy vannak még hibák’’ ezt sem lehet elhallgatni és tudatosan’elhallgattatni. És miért félünk erről beszélni? Miért kell csendes hallgatással tudomást venni azokról a hibákról és bűnökről, amelyeket ma az egyházban élő emberek követnek el? Már csak azért sem teszünk ilyen magatartásunkkal szolgálatot Krisztus ügyének, mert O sem így cselekedett. Amikor lerántotta a farizeusi kegyességről a leplet, nem nevetségessé akarta tenni vallásosságukat, hanem meg akarta azt tisztítani minden képmutató sallangtól. Nevelni akarta őket az igaz „vallásosságra”, Jézus azonban nemcsak a farizeusok képmutatását leplezte le, hanem a tanítványai hibáit is igyekezett lefaragni. Péter „hirtelenségét” egészen komolyan kritika alá vette. A sok „uram uramo- zás” nem jelenti sohasem — ma sem, — hogy valaki igazán Jézus Krisztus tanítványa. ő nem erről ismeri meg az övéit, hanem arról a hitről, amely templomon kívül termi a maga jó gyümölcseit. Pál apostol sem tett másként. Hogy az első keresztyén gyülekezetekről tiszta képet alkothatunk, azt annak köszönhetjük, hogy Pál nemcsak azokat az eredményeket emelte ki leveleiben, amelyekkel a gyülekezetek i,életéf értékelte, hanem kendőzetlenül állnak előttünk leveleiben az első keresztyének mindennapos botlásai és terhei is, amelyek miatt az ítélet hangját kellett a különben evangéliumi hangvételű apostolnak megszólaltatnia. Vannak tehát nekünk „klasszikus” elődeink, akiknek a példájukon elindulva írhatunk valamit magunkról is. És most jöjjenek a pillanatfelvételek. • FALUSI TEMETO, SZEKFÜCSOKROK, kántor, pap, gyászoló tömeg. Édesanyát temetnek. A nyitott sír mellett egyetlen lánya gyászolja, akit úgy kell lefogni, hogy a sírba ne ugorjék. Mindketten templomozók voltak. Nem volt bibliaóra, ahol ez a lány ott ne lett volna. Komoly keresztyénnek számított a világ szemében. Mindenki vele érez. A „szeretett” édesanyát temeti. Az öreg néni régóta betegeskedett. Magas vérnyomása volt. Nem bírta már a munkát úgy, mint néhány évvel azelőtt. Mégis reggeltől estig talpon kellett lennie, mert a lánya semmiben sem segített neki. Néhány hete nagymosás közben összeseit. Amikor ágynak dőlt, lánya akkor sem változott meg. Reggel elment az irodába, este hazajött Hetenként kétszer gyors ruhaváltás, táskába a biblia és rohanás a templomba. Az édesanya, amíg felkelni tudott, addig evett. Aztán ... „Gondot visel róla az Isten...” Lánya az utolsó napokban már haza sem ment. Idegesítette a nyögés. Ügy halt meg az édesanya, hogy az „édes” lánya a pres- sóban erősítgette megromlott idegrendszerét. Most, itt a sír mellett, zokog, rángatózik. Mímeli a fájdalmat, mint a drámai hősnő, aki elfelejtette megtanulni szerepét. És tegnap talpig gyászban, kezében a fekete bőrbe kötött énekeskönyvvel ott ült a templomban a megszokott helyén... Ajtatos fejét mélyen lehajtotta. Vajon miért? • AZ ÖNKISZOLGÁLÓ KÖZÉRT AJTAJÁBAN ELŐRE ENGEDTEM. Egy pillanatra elidőztem alakján. Hatvanas, jólöltözött, őszülőbe forduló hajú asszony volt. Különösen feltűnt a fekete pullóverje, amely festői alapul szolgált a vastag aranynyakláncról lefüggő aranykereszthez. Régi vágású asszony — gondoltam magamban, aki büszkén hordja nyakláncán azt a keresztet. Az üzletben elváltak útjaink. En az italpult felé vettem utam, ö valahol a fűszer rengetegben válogatott. Az üzlet tele volt vevőkkel. A pénztár előtt álltam sorba, amikor éles hangokra lettem figyelmes. A magasra tornyosult polcok útvesztői között indulatos hangok röpködtek. Már nem volt sietős az utam. Mágnesként vonzott az üzlet közepén összeverődött tömeg. A tömeg közepén az üzletvezető és az én jóságos arcú, aranykeresztet viselő nénikém. „Tévedésből” a kosár helyett a kosztümzsebbe tett egy doboz szardíniát. Üzletvezető, rendőr, bámészkodó tömeg. Hű, de fekete lett az az aranykereszt! EGYIK KÜLVÁROSUNK ÜZEMENEK AZ EBÉDLŐJÉBEN VAGYUNK. De most nem csörögnek az evőeszközök. Az ebédlőt bírósági teremmé alakították át. Az ablak előtt hosszú asztal, mögötte komoly arcú férfiak. Az igazság őrei. Mert itt most bírósági tárgyalás folyik. A vád: társadalmi tulajdon elleni bűn. A vádlott: középkorú villanyszerelő (civilben X gyülekezet presbitere). Az asztalok körül munkatársai. Figyelik az élesvonalú arcot. Bűne: mindennap két konnektort „felejtett” a zsebében. Nem nagy érték, de már két éve „hagy ki az emlékezete”. A változatosság kedvéért a konnektorokat néha csipöfogókkal és más szerelési tárgyakkal cserélte fel. Hogy miért tette? Leszegi fejét és hallgat. Nem tud mit mondani Nem volt rászorulva, hiszen jól keres. Az egyik asztal mellett ott ül egy férfi. Ujjai között sebesen forog a gyufásdoboz. Ideges. Bűntárs? Nem. „Csak” hittestvér. Ugyanannak a gyülekezetnek a tagja. A templomból is ismeri a vádlottat. Hiszen presbiter... Rettenetesen mehetnékje támadt, amikor végighallgatta a bűnlajstromot. CSINOSAN BERENDEZETT LAKAS. Két- szoba összkomfort. A hálószobában a széles ágy felett aranykeretes festmény. Krisztus az Olajfák hegyén. Giccsművész ihlette olajlenyomat. Bizonyára azért került oda, mert ebben a házban Krisztus az Ür. Vagy valami másért? Ki tudja. A szülők dolgoznak. Mindketten jól keresnek. Nagyon is jól ahhoz, hogy az Italboltot kibéreljék második otthonul. A gyerek az utca gyereke. Este, amikor a szülök hazaérnek, illetve, amikor „hangos” egyetértésben hazatámogatják egymást, akkor kezdődik a gyereknevelés. Jézus az Olajfák hegyén imbo- lyog a falon a sok „keresetlen” szótól, az egymás fejéhez vagdosott gorombaságtól és sokszor a széttört tányérok és poharak zajától. Mintha le akarna onnét szállni... A csinosan berendezett lakásból, Krisztus képe alól állami gondozásba vették a gyereket és bírósági eljárás indult a szülők ellen ... Íme a pillanatfelvételek. Lehet, hogy kissé túl élesre exponáltunk, de semmit sem tettünk hozzá ezekhez a kis epizódokhoz. Torzképek ezek? Retusálatlan nagyítás? Nem. A valóságból lestünk el néhány pillanatot. De nem azért írtuk meg ezeket a szomorú eseményeket, hogy emberek ítélkezzenek felettük. Hanem azért, mert mindegyik mögött ott éreztük az „uramuramozásf’. Nem árit ha néha magunkról is írunk valamit... Karner Ágoston '
