Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-06 / 1. szám

A Nógrádi Lelkészi Munkaközösség ülésén Téli kápolnaPesterzsébeten Többször is ki kellett nyitni a lelkészi hivatal ajtaját. Nemcsak azért, mert a téli nap délben szépen kisütött. Belül, a barátságos szobában is me­leg volt Felmelegedtek a szí­vek is. A nógrádi egyházme­gye lelkészei jöttek össze Balassagyarmaton december 11-én délelőtt munkaközösségi ülésre. Közel 20-an voltunk. A falakról volt püspökök, régi balassagyarmati lelkészek arc­képe nézett komoly derűvel a fraternitásra. Mintha velünk együtt örültek volna. Lapunkban rendszeresen adunk hírt az LMK-ülésekről. Most részletesebben is beszá­molunk egy ilyen ülésről. A szokásos menettől némileg el­tér az együttlét. Jelen van az LMK országos elnöke, Káldy Zoltán püspök is. Mi tulajdonképpen az LMK, a Lelkészi Munkaközösség? Egy-egy egyházmegye lelké­szei havonta összejönnek va­lamelyik központi fekvésű gyülekezetben. Együtt tanul­mányozzák az írást. Megbe­szélik a következő vasárnap igehirdetését. Előre meghatá­rozott terv szerint tanulmá­nyokat dolgoznak ki. Az ülé­sen felolvassák és közösen megvitatják azokat. A témák az egyház mai életének és szolgálatának kérdéseivel fog­lalkoznak. Vannak szabadon választott és kötelező témák. A kötelezőket széles körű közvéleménykutatás alapján (1962-re vagy 200 javaslat ér­kezett be!) az év elején össze­ülő választmány jelöli ki. Az esperes minden ülés alkalmá­val tájékoztatót ad a hivatalos ügyekkel kapcsolatban. Rend­szeres időközökben közösen vesznek úrvacsorát. Fraterni- tásnak is szokták nevezni eze­ket az egy Ottléteket, mert az a céljuk, hogy a lelkészek a testvéri szeretet közösségében segítsék egymást gyümölcsöző szolgálatra. A gyülekezetek költségvetésileg biztosítják lel­készeik útiköltségét ezekre az alkalmakra. Az LMK munka célja és háttere is a gyüleke­zet. A nógrádi LMK most tar­totta az év utolsó ülését. Va­lamennyi előírt témájukat fel­dolgozták. Gartai István espe­res beszámolójával kezdődött a munka. A novemberi orszá­gos esperesi értekezlet esemé­nyeiről tájékoztatta a lelké­szeket. Nagy örömmel fogad­ták, mikor bejelentette: elké­szült hat évi munka után és szinte valamennyi lelkész hoz­zájárulásával a lelkészi szol­gálat új kézikönyve, az Agen­da. A kézirat már a nyomdá­ba került. Az esperesi beszámoló után a lelkészi önsegélyt osztották szét. Az önsegélyt az egyház­megye lelkészeinek önkéntes adakozása tartja fenn azért, hogy adott esetben segíteni tudjanak egymáson. Most fő­leg nyugdíjas lelkészek és lel­készözvegyek részesültek tá­mogatásban. Szabó József ny. püspök, ba­lassagyarmati leikész előadása következett: A gyarmatok ke- resztyénsége és a gyarmati felszabadulás. Személyes él­ményei is szóhoz jutnak: Ema­nuel Szilasszié abesszin, Sad- hu Nelson Christananda hindu lelkészekkel folytatott beszél­getései, többszöri levélváltása a néhány éve elhunyt nagy ja­pán keresztyénnel Tojohiko Kagavával, egy Balassagyar­maton töltött családi kará­csonyest Ting kínai püspökkel, így összegez: örüljünk annak, hogy az Ökumené pozitív ma­gatartást tanúsít a gyarmati felszabadulás kérdésében, hogy a Prágai Keresztyén Béke- konferencia szüntelenül napi­renden tartja, de főleg annak örüljünk, hogy számtalan gyarmati sorsban élő keresz­tyén küzdött és küzd honfitár­sai emberi méltóságának elis­mertetéséért, népének szabad­ságáért. Káldy Zoltán püspök nagy figyelemmel hallgatott más­fél órás előadásának mondani­valóját így lehetne röviden összefoglalni; Előrelátásra van szükségünk! Az egyház mai szolgálatát ádventi távlatban mutatta be. Jézus Krisztus el­jött és el fog jönni, hogy ma­ga elé állítsa az egyházat meg­tisztult mivoltában. Aki ezt a jövőt nem tartja szem előtt, elveszti tájékozódási képessé­gét. Gyakorlatiasan és részle­tesen fejtette ki, hogy ez az előretekintés a jelenben türel- mességre, teherbírásra, hiva­tástudatra és az evangélium ereje iránti bizalomra késztet. Egyórára be kellett fejezni az együttlétet, mert a lelké­szek vonatjai indultak, de az utolsó pillanatig is tettek fel kérdést a püspöknek. Ilyen té­makörök kerültek sorra: a II. vatikáni zsinat, a VIII. pártkongresszus kihatása, mi­lyen teológiai témákra össz­pontosítsuk munkánkat, a vi- lágkeresztyénség és egyhá­zunk. A vatikáni zsinattal sokol­dalúan kell foglalkoznunk — mondotta a püspök. XXIII. János pápa bátor kezdeménye­ző. Közelebb akarja hozni a katolicizmust a modern világ­hoz. Az egyház egységét azbn- ban csak a Rómához való visszatérésben tudja elképzel­ni. Ez pedig a protestantizmus és az ortodox egyház számára teljesen lehetetlen. A nemzet­közi légkör kedvezővé tétele ügyében a vatikáni zsinat je­lentős lépéseket tehet s úgy látszik, hogy maga a pápa is törekszik erre. A Vili. pártkongresszusról szólva azt mondta, hogy na­gyon kedvező légkört alakí­tott ki. Ebben a légkörben a szónak az az értelme, amit je­lent. A szocialista demokratiz­mus számunkra is jelentős. Parasztságunk kategorizálásá­nak megszűnése ugyancsak na­gyon fontos esemény. Csak vissza ne éljünk a lehetősé­gekkel! Ha valamelyik gyüle­kezet önös szempontjai érde­kében és a közegyház, a többi gyülekezet érdekének figyel­men kívül hagyására alkalmaz­za az elvet: „A nép akarata dönt” — visszaél vele. Csak a mai problémákhoz felnőtt gyülekezet akarata dönthet, azé a gyülekezeté, amely köz­egyházi összefüggésekben tud gondolkozni. A világkeresztyénség és egy­házunk kapcsolatairól ázt mondta a püspök, hogy az ökumenikus kapcsolatok gya­korlásánál különösképpen kell ívelnünk mindarra, amit a Biblia a türelemről mond. Az Ökumené nem kaszárnya, amelyben pl. a nyugati egy­házak álláspontját kellene mindenkinek elfogadni. A kü­lönböző nézetek megértéséhez, megvitatásához sok türelemre van szükség. Türelmes munka eredménye, hogy számtalan olyan felismerést vall ma az Ökumené, amit jó ideig csak magunk vallottunk. Külön foglalkozott a jövő év folya­mán várt egyházi vendégek személyével és a Lutheránus Világszövetség nyár folyamán Helsinkiben tartandó nagygyű­lésével. Autónk már Vác felé köze­ledett. A Dunai Cementmű hatalmas építményei tűntek fel szemünk előtt. Egyik kanyar­ban vámunk kellett kissé. A balassagyarmati utat nagysza­bású munkálatba vették. Szé­lesítik. a kanyargókat átvág­ják. újra alapozzák. Amíg vá­rakoztunk, a Déli Egyházke­rület legutóbbi tanácsülésének egyik felszólalása jutott eszembe. Egyik presbiter mondta a lelkészi munkakö­zösségek munkájával kapcso­latban: Az LMK nélkül ma már nem tudnók elképzelni az egyházvezetést, de az LMK munkáját sem tudjuk elkép­zelni az egyházvezetéssel tar­tott szoros kapcsolat nélkül. Az volt az érzésem, hogy az ülésről hazatérő püspök és a lelkészek is egyetértenek ezzel a megállapítással. Benczúr László Beállt a tél. Nyirkos, havas az út, hol hó esik, hol eső szi­tál, bizonytalan a járás. Az idősebbek, betegesek nem szí­vesen indulnak el otthonról. A gyermekeket sem engedik el, nehogy összesározzák ma­gukat és megfázzanak. Meg­ürül a templom is ilyenkor. A fiatalabbak jól felöltözve még csak elmerészkednek, de az öregek helye már üres: fáz­nak. Reumás lábukat, sajgó derekukat átjárja a padokból áramló hideg. Nem sokat segít ezen a kis ülőpárna sem. De jó lenne fűtött, meleg helyi­ségben hallgatni az igét, éne­kelni, imádkozni! Évek óta ez a pesterzsébeti evangélikusok kívánsága. S ha karácsony után a nagy hideg be ig kény­szeríti őket a gyülekezeti te­rembe: valahogy mégsem ér­zik templomban magukat. A hiányos felszerelések zavarják az áhítatot. így volt ez éve­ken keresztül. Idén aztán nagy lelkesedés­sel, áldozatos munkával ká­polnává alakították a terem egyik végét. Szinte költségek nélkül, a gyülekezet tagjainak munkája emelte fel a dobo­gót, készítette az oltárt, fes­tette a falat, szerelte a fény­csöveket. SZITA ISTVÁN egy- házművész-segédlelkész tervei alapján készült minden és ő festette az oltár fölött levő falfestményt is, ezzel az igé­vel: „Isten Krisztusban meg­békéltette magával a világot és ránk bízta a megbékéltetés igéjét” (II. Kor. 5,19.). Advent első szerdáján adta át használatra KOREN EMIL esperes az új istentiszteleti berendezéseket és az ádventi igehirdetési sorozat első tag­jaként arról beszélt: Isten Krisztusban közel jött. A gyü­lekezet tagjai örömmel jöttek erre a kedves ünnepre. Öröm­mel, nemcsak azért, mert templomuk helyett templom­ban érzik magukat itt is a té­len át, s egészségük féltése miatt nem kell otthon marad- niok, hanem azért is, mert a téli kápolna igéje emlékeztet arra a névre, amelyet 36 év­vel ezelőtt adtak egy bizony­talan, nyugtalan világban újonnan felszentelt temp­lomuknak: „BÉKE-TEMP­LOM.” Bizony ma is aktuális az örömhír: Isten megbékéltetett magával és így áll a kötele­zés felénk: vigyük tovább a békéltetés igéjét! Bárcsak a pesterzsébetiek meleg, ottho­nos téli kápolnája mindig ezt szolgálná! Bencze Imréné AZ AUSZTRIAI ÖKUMENIKUS TANÁCS ÜJ ELNÖKE Az ausztriai Egyházak Öku­menikus Tanácsa új elnökévé Volkmar Rogier református tartományi szuperintendenst nevezték ki. Elődje Ferdinand Mayr (methodista egyház) volt. Az ausztriai Egyházak Öku­menikus Tanácsához tartozik az evangélikus, a református, az ó-katollkus, a methodista és a baptista egyház. MEGHALT SANDEGREN PÜSPÖK Dr. Johannes Sandegren, volt tranquebari püspök 80 éves korában Uppsalában meghalt. Sandegren püspöknek nagy érdemei vannak az Evangé- likus-Lutheránus Tamul Egy» ház megalapításában (I919t> Öt évtizeden keresztül műkő» dött Indiában és az ő kezdte» ményezésére jött létre Mad» rasban a lutheránus teológiai 1 főiskola is. GÁRDONYI GÉZA: (Csordás (k kává?somja 2. A nagyságos asszony csodálkozik, de se- hogy nem engedheti, hogy a két csordás be­lépjen a szobába. Meg ha azok, hát a többi béres is. — Patkós az urad csizmája — mondta a fejét rázva —, az apósodé is: minden lépésük belényomódik a padlóba. Könyörög az asszony, hogy legalább az ura. Mezítláb is bejön az ő ura, csak engedje meg, legalább az urának engedje meg. Hát úgy megengedte végre a nagyságos asszony, an­nak az egynek. Újságolják aztán otthon az ebédnél az öreg apónak, hogy hát ők már csakugyan meglát­ták Jézus urunkat. Mert olyan élet-igazándi ábrázolat a, mintha nem is rámában állna Krisztus urunk, hanem tükörben látszódna elevenen, — szinte pillog a szeme is. Az öreg elszomorodott: — Uram Istenem — csóválta a fejét —, a perselybe húsvétkor ezüstforintot adtam; az új harangon akkorát emeltem az állomáson, hogy két hétig fájt utána az inam, meg a de­rekam; senkit meg nem bicskáztam még bú­csúkor sem, még Varró Bálintot se, mikor kiszabadultam a fogságbul; pedig az hat évig várt a bicskámra annak utána, hogy ő is ki­szabadult ... Ha másvalakire keni, hogy az törte fel a zsidó kamráját, bizony nem jut elevenen Amerikába. De én nem bántottam. Szent parancsolatodból nem bántottam: hogy a gonoszságot ne viszonozzam gonoszsággal. Így búslakodott lógó fejjel az öreg, hogy azok kettejének teljesült az álmuk, csak az övé nem. Elmondták neki apróra, hogy ilyen meg ilyen, de mégiscsak más, ha magunk szemé­vel látjuk. Az asszony mingyárt ebéd után ellódult a szomszédokba, hogy elregélje a csodát. János az istállóba ballagott át, hogy heverjen egyet az éjszakai álmatlanság után. Az öreg magára maradt. Amint ott búslakodik a búbos padkáján, egyszercsak hallja, hogy valami koldus mia- tyánkol az ajtó előtt. — Ejnye, ejnye — csóvál a fején az öreg —, hát ez még szent karácson ünnepén is... És nem is Keczöli Ambrus, nem, ez nem a mi falunkbóli kódusunk. Kinéz. Hát egy rövidre nyírt tüskés fehér- szakállú, idegen, vén kódus reszket a hóban; mondja kék ajakkal a Miatyánkot. Rongyos bekecse rajta, szőrehagyott süveg a kezében; nyűtt vászontarisznya az oldalán, de lapos. — Gyere be — int a fejével András —, hát te ezen a szent ünnepen is ... Az asztal meg volt terítve. Odaültette. Adott neki az ételmaradékból egy szelet fehér pe­csenyét, kalácsot is. Még egy pohárnyi bort is töltött neki a maga poharába. — Egyé, igyá, melegedj! Már előbb meglátta, hogy a koldus lábán szakadozott a bocskor, de olyan szakadozott, hogy a ballába fejének a meztelenje is ki- vöröslik. Mingyárt arra gondolt, hogy oda­adja neki az avult csizmáját. Elég őneki már az, amelyik a lábán van, elég holtáig. Nyolc­vannégy esztendős ember nem nyű el már egy csizmánál többet. Nem is szól, csak tipeg a kamrába. Ott lesz Valahol az a csizma. Foltos az igaz, és a boka belső részén a folt is lefestett, dehát a bocs- kornál mégiscsak sokkal jobb, különb ilyen télidőben. A kamra sötét már: mécset kell gyújtania. Meg is találja végre a csizmát egy szegen, egy csomó rossz borjúkötél alatt. Letörli róla a penészt. Viszi örömmel a szobába. A koldusnak azonban hűlt helye immár: — Ejnye, hogy elment — dünnyög az öreg —, azt se mondta „Isten áldásával". Szemlélődik is egyben, hogy hátha... De nem hiányzik az asztalról semmi. Még a do­hányzacskója is azonmód ott hever, ahogy le­tette, míg az ételt rakta. Csak a pipáját nem látja mellette. Ezen meg is hökken. Elkomo­lyodva pislog. De csakhamar eszébe jut, hogy a kamrában tette le a pipát a korpás zsákra. Hat csomó dohány is rejlik a szobá­ban, a pad alatt, szélről, — azt is megnézi. Ott van mind a hat. — Nem járhat messze — tűnődik aztán az öreg —, utána viszem a csizmát. A harmadik szomszédba se juthatott el még. Felölti a szűrét. Totyog a csizmával a hó­ban a falu belseje felé. Fülel, hogy merre ugatnak a kutyák? De a kutyák hallgatnak. Az utcán csak egy kis prémkabátos fiút lát, amint nekiszalad a jégnek, s mingyárást el is vágódik rajta, mintha bottal kapták volna el a lábát. Várja az öreg, hogy felkel. De nem kel fel a fiúcska. — Ejnye, ejnye! Nézi, hát fekszik a fiúcska, mint a holt. Fe­hér az arca, szőke a haja. Űri fiú forma, noha kopottas a nyakán a prémecske. Hümmög az öreg. — Kinek a fia lehet? Sohse láttam én ezt a gyereket. No, vagy a lába tört el, vagy a feje szakadt be, hogy hanyatt esett. Ki fia lehet? Vendég gyerek talán a kántoroknál vagy szűcséknél? vagyhogy valamelyik zsidóé volna? A vállára veti a csizmát és felveszi a gye­reket a két karjába. Pedighát nehézke őneki, van már vagy nyolc éves. Nézi. Nincs benne élet. Csak lóg annak keze lába. Viszi a zsidó boltba. — A maguké ez a kis kölyök? Itt esett el a jégen. Zsidóék nem vállalják. Nem ösmerik. Kocs- más varga jön szemben. Az sem ösmeri. Ku- pori-Kissné jön a lányával. Azok sem isme­rik. — Elviszem a községházára — gondolja András —, majd onnan aztán a kisbíró haza­viszi. A községháza ajtaja azonban be van zárva. — Hát akkor a jegyző úrnak szólok — vé­lekedik az öreg. Kikapcsolja a szűrét a nyakán, leereszti a folyosó téglájára. A közepébe helyezi a fiúcs­kát, betakarja, úgy tipeg át a havas udvaron be a jegyzőékhez. Muzsika-szó zeng ott: vendégség bözsög benn. Fiatalok táncolnak. Egy kövér kisasz- szonynak szinte az ajtó üvegéhez csapódik a haja-fonata, ahogy kibomlott. András csak az ajtóban áll meg. Zörget tisztelete sen. Mentegetődzik, hogy nem hiva­talos ügyben zavarja a jegyző urat... Kijön aztán a jegyző, hogy megtekintse a fiúcskát. Mondja, hogy az orvoshoz küldi, ha nem tudható, hogy melyik házba való. A szűr azonmód ott a folyosón. Bontja az öreg. Hát a fiúcska nincsen benne. — Hálaistennek — mondja vígan a jegy­ző —, semmi baja, ha hazament. — No furcsa — tűnődött hazatérét az öreg —, pedighát úgy letyegett a lábacskája... Amint így haladoz, látja, hogy Varró Bá­lint jön vele szemben. Negyven esztendeje nem látta, mégis egyszerre megismerte. Nagy­nehéz fejéről, lassú járásáról már száz lépés­nyire megismerte a homályban. Haza tért hát vénségére Amerikából, fiához, leányához, hogy abban a házban haljon meg, ahol szü­letett. Megáll, hogy összeérnek: — Hallod-e Bálint — mondja neki olyan hangon, mintha teljes életükben beszédes ba­rátok voltak volna —, nem láttál-e az úton egy úri formájú fiúcskát? Sánta bizonyosan. Bálint megáll, néz, mintha mellbeütötte volna a szó. Nagyot vétett ő András ellen. Még mikor fiatalok voltak. Egy lányt szeret­tek. Négy hetet ült András ő miatta a gya­núban, míg végre ő került a helyébe. A négy hét folyamán menyaszonyát vesztette András, rút hírbe keveredett; a szülői bújtak az em­beri szemek elől. Ilyesmit nem lehet megbo­csátani. Tízszer is meggyónta már Bálint az ötvenöt év folyamán, hogy gonoszul megron­totta egy barátjának az életét, — hiába ol- dozta fel a pap, itthon is, Amerikában is, teher maradt a lelkén. — Nem láttam — felelte végre, mintha ál­mában beszélne. — No furcsa — csóvált a fején András —, eltörött a lába, vagyhogy elbicsaklott... S elmondta apróra, hogyan történt az ügy, mintha csak tegnap beszélt volna Bálinttal utoljára. Aztán a koldust is kérdezte, hogy nem találkozott-e vele Bálint. Fehérszakállú, rongyos, idegén az a koldus. Mikor aztán a végén András kezet is nyúj­tott, Bálint nem eresztette el a kezét. — Nem haragszol mán, András? — Elfelejtettem én azt mán, Bálint. Embe­rek vagyunk. — Hát, gyere hozzám egy pohár borra. El­mondom neked Amerikát. — Szívesen, Bálint. De hallod-e: inkább hónap; mer ezt a pár csizmát akárhogy is el­juttatom annak a kódusnak. Valami jó érzés melegítette a mellét, hogy hazafelé ballagott: régen vöt, talán rá is szol­gált ződifjú korában arra a négyhétre. No visz a szűrujjában holnap Bálintnak egy cso­mót abból a jóféle dohányból. Csak akkor borúit el megint a szeme, hogtf haza érkezett. Ott ültek már mind a kettest az’asztalnál az övéi forralt bor mellett és vér dáman néztek reá: — Hát kend hol csavarog, édesapám? Akkor jut csak megint eszébe Andrásnak az álom: miért hogy ezeknek teljesült, 6 neki meg nem? Nem ő nevelte-e a fiát is a maga kocsmátlan jámbor életére? Nem ő szoktatta-e a menyét is szelidséges nyelvre, mindennap- való imádkozásokra? Elmondja aztán az asztalnál a fiának, me­nyének, hogy hol járt, mit mívelt, s hogy Varró Bálinttal is találkozott. — An nem lehet — rázta a fejét erősen a fia —, iszen ammán meghótt, régideje, hogy meghótt. — Dehogy hótt. Iszen mondom, hogy be­széltem vele. Kezet is fogtam vele. — Nohát akkor mán jártában is álmodik kend: mer avval nem beszélhetett. Tíz esz­tendeje is van, hogy meghótt. A fiának haza is hozták ládáját, szűrét, tarisznyáját, száz­ötvenhárom dolárját. Mondtam is akkor kend­nek, csakhogy elfeledte. Az öreg sehogysem fogadta el a beszédet, dehát nem szokott ellenkezni, ha valaki is- tenuccsával bizonykodott. Hát másra fordult aztán a szó, arra, hogy a nagyságos asszony a templomnak ajándé­kozza majd a képet, és hát akkor az öreg is megláthatja. Az öreg csak pipált, rázogatta nagybúsan a fejét: nem így ígérte neki a szent apostol. Mára ígérte az, a mai szent ünnepre. De le­het, hogy teljesült volna is a szent ígéret, tel­jesült volna valamikéntségesképpen, ha nem hagyja el a házat. No, a tarka kutya ugassa meg azt a kódust, az az oka! Még lefektében is ezen sóhajtozott az imádkozása után. Oh, Uram, hogy megígérted... Nekik tel­jesült, nékem, nem teljesült... Erre mintha megnyílt volna a fal, csak ott áll előtte rengő szép aranyló fényességben a panaszlott Megváltó. — Oh, balgatag ember! — szólalt men szemrehányón —, mit csodálkozol te azon hogy némelyek nem ösmernek meg engem Megmondottam, hogy veletek vagyok min ■ dennap a világ végezetéig. S ti látván láttok, de meg nem ösmertek. Lám te is: háromszor is láttál ma engem, mégsem ösmertél meg. Pedig hát első jelenésemben meg is vendé­geltél. Második jelenésemben meg is hordoz­tál, szűröddel betakartál. Harmadik megje­lenésemben a kezemet szorítottad a magad- kezébe. Szorítottad ellenségednek megbocsát szívvel, miként én rendeltem a Hegyen. E: ha te mégsem tudtad, hogy én ki vagyok, he gyan ösmernének meg azok, akik senkin nem könyörülnek, senkin nem segítenek és az el­lenük vétőknek meg nem bocsátanak? Az öreg boldogan ébredt másnap. Mégishát a fejét csóválgatva görgedeztek a könnyei: — Oh, Istenem, Istenem! és én még meg is gyanúsítottam, hogy a pélpám nem vöt a helyén...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom