Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-04-29 / 18. szám

HÚSVÉTI LEVEL KEDVES BARÁTOMNAK! Püspöki látogatás a Galga völgyében Valahova Kanadába. Nagy örömmel olvastam, legutóbbi leveledet. Megörül­tem neki, mert ahányszor meglátom szálkás betűidet, mindig diákkorom jut eszem­be. Mert el lehet-e felejteni azt a négy évet, amelyet a gimnázium padjaiban töltöt­tünk el? És meg szabad-e fe­lejtkeznünk azokról a tavaszi sétákról? Azt a kislányt el­felejthetjük-e? Nem! Jól esett leveled betűin ke­resztül visszaemlékeznem a régi húsvétokra, amikor izga­lomtól kipirult arccal jár­tuk a lányosházakat, hogy né­hány házzal odébb árokba- dobjuk az illatos jácintot De mentünk fáradhatatlanul, haj­tott a fiatalságunk. És vájom emlékszel-e azokra a nehéz napokra érettségi előtt? Béka- brekegéstől kísérve a Haran- gos-tó partján, ahogyan Er­zsikével a sinus-tételt magol­tuk? Mindezeknek néhány éve, $ mégis milyen távolinak tű­nik. Távolinak tűnik, mert el­szakadtunk egymástól. Nem­csak országhatár választ el minket, hanem világrész is. Szűk volt neked az itthoni élet. Tudom, nem minket un­tál meg, akikkel együtt sok eltöltött est emléke tolul most te emlékezetembe, hanem szűknek találtad ezt a' hazát. Kicsi volt a városunk, egy­szerűek voltak a lányok, nem volt „fantázia”, ahogyan mon­dottad volt, a jövődben. Ami­kor lehetett elmentél. Mesz- szire, nagyon messzire. Már a nyelvünket is kezded el­felejteni — ahogy írod. A régi dalba már idegen szavak is keverednek. Feleségednek ide­gen nyelven vallottál szerel­met, kisfiádnak már hiába próbálnál énekelni magyar bölcsödalt. Nem tudom, hogy arrafelé t«n-c árvalányhq.}. A mi váro­sunk határában tavaly nyáron is tudtam szedni. Nem tudom emlékszel-e még arra a teme­tői kis padra, amely apád sír­ja mellett állott és ahová el­mentél búcsúzni azon a nyir­kos novemberi napon. Apád fejfája mozdulatlanul nézett farkasszemet veled és a herva­dó krizanténum szívében nem láttad meg a visszatartó apai szívet. A napokban jártam városunkban és elmentem apád sírjához. A fejfa meg­dőlt, a sír gondozatlan. Ta­valy már virágot sem ültetett senki. De nem akarom tovább folytatni. A sebek bizonyára még nem teljesen heggedtek be. Nagyon jól esett, hogy ag­gódsz értem. Csak egy monda­tot nem egészen értek. Azt írod: „Hallom, hogy otthon rossz az időjárás és nem lehet a földeken dolgozni. Biztosan megint éhezni fogtok. Nem lesz majd mit enni.” Ne hara­gudj meg, hogy ezt a monda­tot nagy nyilvánossági előtt szóról szóra idézem. Mert va­lamit nem értek. De az is le­het, hogy Te nem értesz va­lamit. Az idei tél valóban nagyot nyújtózkodott. Hideg lábaival mélyen belenyúlt a tavaszba. A fiatalok csak most indul­hatnak ibolyáért a ligetekbe. A földek is néhány nappal ezelőtt még sötéten ásitoztak az alig hunyorgó nap felé. A szőllőskertekben tavalyi vesz- szőt csapkodott a havas szél. Ami igaz, az igaz: az idén el­késett a tavasz. Amint tudod, most nem vidéken lakom, hanem a fővárosban, de olyan sok szál fűz a kiskunsági ho­mokhoz és a baranyai dom­bokhoz, hogy a falu népével együtt vártam a kikeletet. És amióta a tavaszi nap vissza­vonhatatlanul győzedelmeske­dett a tél erőszakoskodásán, azóta országszerte megmozdult a határ. Ha most ezekben a hetekben hazajönnél, hangya­bolynak látnád az egész or­szágot. Szorgos kezek törlesz­tik az idő adósságát. És hidd el,utolérik az időt, mert vi­dáman és hittel csinálják. Mi keresztyének vagyunk, Te is, én is, és mi hisszük és tudjuk, hogy Isten gondviselő szeretete „behozza a lemara­dástLehet, hogy kissé kés­ve, de azért asztalaink éppen olyan terítettek lesznek, mint tavaly és terítettebbek, mint régen! Ezt mi biztosan tudjuk! Azt írod, hogy „megint éhezni” fogunk. Én ennél sokkal vidámabban mondom, mert tudom, hogy megint nem fogunk éhezni, mint ahogy nem éheztünk tavaly és ta­valyelőtt. Örömmel vettem tudomásul, hogy nekyd „otthon” U mi hazánk! De vajon milyen csa­ládtag az, aki csak távolról nézi, hogy az Otthonnak fér­fi kézre van szüksége! Te el­mentél és itthagytad az Ott­hont. Mi itthon maradtunk és megtaláltuk a „fantáziát’ Ma­gyarországon. Nagyon köszö­nöm, hogy aggódsz értünk, de — és ezért ne haragudj meg, — inkább azon gondolkodj el, hogy igazi otthont, ahol jó­lét és szeretet, béke és biz­tonság lakozik, csak azok tud­nak építeni, akik az „otthon” minden gondját és terhét, örö­mét és munkáját közös erő­vel, összefogva hordozni tud­ják, itthon! Ne aggodalmaskodj1 Mi, ke­resztyének ezt Jézus Krisztus­tól tanultuk meg. De — remé­lem nem botránkozcü meg — én, mint lelkész ehhez még hozzátennék valamit. Ne ag­godalmaskodj, hogy lesz-e ne­künk „itthon” ebben az esz­tendőben mit ennünk, mert jó kezekben van a kapanyél és a metszőolló. A föld szerelmese, falusi népünk itthon van és az otthonért fáradozik! Nagyobb megpróbáltatáso­kat is kibírt már ez a sokat próbált nép. Ezt a néhány he­tes időjárási „visszamaradást” is ki fogja heverni. Mert szí­vósak vagyunk ám mi, nem egykönnyen hátrálunk meg a nehézségek elől! Szeretett Barátom! Kérde­zed, hogy vajon az idén lesz-e feltámadási körmenet. Mint tudod, én más felekezethez tartozom. Nálunk, evangéliku­soknál nincs nagyszombati körmenet. Mi a Feltámadottat ünnepeljük és nem a feltáma­dás tiszteletére rendezett kör- menetet. Azt — sajnos — nem tudom megígérni, hogy az idén lesz­nek-e körmenetek. Nem tudom. Tavaly lakásom ablaka előtt vonult el. Csapzottan, üresen. Na, nem mintha kevesen let­tek volna, csak az egész me­neten nem látszott meg az az örvendezés, ami a keresztyén szívekben kell, hogy feltörjön annak hallatára, hogy Jézus Krisztus feltámadt! Valahogy az volt a benyomásom, hogy a dekoráció mögött elvész a tartalom. Ezzel nem akarlak kegyességedben megbántani, csak ti, ott kint, mindig a külsőséget nézitek és aszerint próbáltok ítéletet alkotni. Ná­lunk „itthon” mind több ke­resztyén rádöbben arra, hogy hitünket nem ilyen külsőségek­ben kell megmutatnunk, ha­nem szeretetteljes életben. Az idei húsvéton sokan fogunk örvendezni azon, hogy Jézus Krisztus feltámadt és legyőzte a halált! És sokan fogunk azért imádkozni, hogy szerte a világon minden keresztyén ember találja meg helyét és feladatát azokban a kérdések­ben, amelyek közös kérdése­ink. Mert nem azon múlik a mi keresztyén hitünk, Bará­tom, hogy vannak-e körmene­tek, hanem azon, hogy mi em­berek békében élhessünk. Mert köszönöm szépen én azt az üdvösséget, amihez egy há­ború, egy atomháború „segít” hozzá! Be kell fejeznem levelemet. Pedig még mennyi mindent kellene megírnom! Hogy családom hogy van? Köszönöm szépen! A felesé­gem most kapta meg az im­már szokásos, sőt törvénnyé lett nyereségrészesedést. Igaz nem sok, mindössze tíz napra eső keresetének megfelelő összeg. A jövő téli tüzelőt vásároltuk meg belőle. A kis­lányom szorgalmasan jár óvo­dába. A napokban nagy öröm volt az „oviban”: új játékokat kaptak. Sokat és szépei. Vil­lanyvonatot és babakocsikat. így élünk mi itthon! Van még gondunk és sok problé­mánk, de van reménységünk és még több örömünk! És ezért jó itthon lenni! A Feltámadott szavaival köszöntelek 1962 . húsvétján: Békesség nekünk! Karner Ágoston KESKENY PATAKOCSKA A GALGA. Szelíd hajlatú dombok között, termékeny völgyben siet Aszód felé. Át- utaztakor Petőfi szíve is meg­dobbant itt, mert diákévei, a szigorú és mégis szeretett Koren professzor jutott eszé­be. Két húsvét előtti vasárna­pon kereste fel KÄLDY ZOLTÄN püspök a Galga völ­gyi gyülekezeteket: Judika vasárnapján Ácsát és az Aszóddal csaknem összeépült Ikladot. Virágvasámapon Do- monyt és Galgagyörköt. A tavasz egyhónapos késése ellenére felszántott és beboro- nált földek mellett visz az út. A traktorok mégiscsak szapo­rábban végzik a munkát, mintha ló húzná az ekét. mindenütt teli templom várta a püspök szolgálatát. A török hódoltság utáni időben keletkeztek ezek a gyülekezetek. Ikladra 1752- ben Ráday Pál telepített Ausztriából és Németország­ból evangélikusokat. A má­sik három, szlovák telepesek­ből alakult Szabad vallás­gyakorlatot biztosítottak szá­mukra s ez vonzotta őket Bizakodva léptek annak ide­jén új jövendőjük útjára. Bi­zakodva keresik helyüket és szolgálatukat ma is az új, kö­zösen gazdálkodó falu életé­nek kialakításában. ACSÄN az egész pres­bitérium összegyülekezett. Eljött Detre László Pest me­gyei esperes is a püspök fo­gadására. A papiak előtt Lajtos István felügyelő és Szvetlik Mihály, az erdőkürti filia felügyelője köszöntötte a püspököt Ünnepi hangulat töltötte be a templomot. Ácsán még erő­sen tartják a népviseletet. A nemrégen renovált, boltíves templom oltára előtt csizmá­ban, a böjti időszakhoz illő fekete kendővel álltak a sok- szoknyájú lányok. Az oltár! szolgálatot Maróti János lel­kész végezte. Ezekben a gyü­lekezetekben a régi gazdag liturgia használatos. A lelkész énekel és a térdelés is szo­kásban van. A püspök az elő­írt perikopáról prédikált. Az acsai gyülekezet az egy­házmegye egyik legrendezet- tebb gyülekezete — mondja Detre László esperes. Anyagi alapjait régebben a Prónay- család biztosította. A mankó elvesztése után azonban a gyülekezet magára találta DÉLUTÁN KETTŐKOR MÁR IKLADON volt a püs­pök. A templom megtisztítá­sának történetéről prédikált. Figyelemre méltó szokás ebben a gyülekezetben, hogy istentisztelet végeztével min­denki elmegy az oltárnál el­helyezett persely előtt s le­teszi adományát. Régebben so­kat szenvedett az egész ikladi nép a lelkészválasztásokkal kapcsolatos pártoskodások miatt. Évtizedekre kihatóan kerültek családok egymással szembe. Előfordult az is, hogy fegyelmi úton kellett a lel­készt eltávolítani a gyüleke­zetből. Most előrehalad a gyülekezet élete — mondja Keve Lajos lelkész. A háború nagyon megrongálta a temp­lomot. Azóta pótolták a tönkrement orgonasípokat, bevezették a villanyt, reno­váltak. KŐVETKEZŐ VASÁRNAP DOMONYBAN hallgatja a gyülekezet Káldy Zoltán püs­pök igehirdetését. Virágvasár­nap van. Az orgona mellett egymást váltva három kántor is szolgál. Mindhármukat a gyülekezet képeztette ki sa­ját költségén. Nem szabad mindegyik vasárnapjuk, de jó beosztással biztosítják a kán­tori szolgálat zavartalanságát. Kettő közülük leány. Hibátla­nul kísérik a gyülekezet éne­két. A püspök igehirdetése azt a Jézust állította a gyüleke­zet elé, akinek a lábai elé virágokat hintettek Jeruzsá­lembe vonulásakor, aki igaz­ságával és békességével aján­dékozza meg az elébe siető- ket. „Jézus nemcsak a szivem­ben teremt békét — mondotta az igehirdetés —, azt a karja, hogy körülöttünk is, a világ­ban is, Európában, Ázsiában és Afrikában, mindenütt-min- denütt béke legyen. Aki hábo­rút robbant ki, Jézus Krisz­tussal. találja magát szem- benr Beszédét így fejezte be a püspök: „Arra kérlek benne­teket, hogy ti, evangélikusok itt Domonyban nagyon sze­ressétek egymást, de ne csak egymást, hanem a másvallá- súakat is és azokat is, akik nem vallásosak. Szeressétek, hogy jó és szép életet élhes­sünk Magyarországon. — A fehérhajú öregeket különös szeretettel és megbecsüléssel vegyétek körül. Legyetek igazi gyermekek, igazi uno­kák. Vegyétek körül szeretet­tel az egész falut és annak ve­zetőit is. Járjatok elöl jó pél­dával a munkában, a segítés­ben, a szolgálatkészségben.” A domoriyi papiakon ott­honos volt Petőfi Sándor is. Édesapja, kezdő éveiben, Do­Lausanne, Genf és Freiburg katolikus püspöke* Charriere, egy sajtónyilatkozatban kije­lentette, hogy az egyháznak az atomfegyvert „törvényes vé­delmi eszköz”-ként el kellene ismernie. Nem volna szabad keresztyén alapelvekre hivat* kozással azt követelni, hogy monyban volt székálló te; gény. Torda Gyula lelkész fe­lesége kedves vízfestményen örökítette meg annak a régi parókiának a képét, amely­nek küszöbét többször lépte át a költő. A művészi képes­ségekkel megáldott papné több festménye díszíti a pap­iak falait. Torda Gyula lel­kész meleg szavait is ide­jegyezzük. „Ami a gyüleke­zet és a közöttem való kap­csolatot jellemzi, arról azt kell mondanom: sohasem sze­rettem jobban híveimet, mint ma, és ők sem szerettek job­ban mint ma.” A galgavölgyi látogatás UTOLSÓ ÁLLOMÁSA GAL- GAGYÖRK volt. Száz kő­lépcsőfokon kell felkapasz­kodni a hegyoldalban álló templomhoz. Dr. Ocskay Fri­gyes gyülekezeti felügyelő kö­szöntötte a püspököt. A gyü­lekezet kint várakozott a templom körül. A másfél mé­ter vastagságú falak régen boltívet hordoztak. Mint a többi három templom, ez is műemlék. Múlt ősszel reno­válták. Az igehirdetés a láb­mosás történetéről szólt. „Jézus szolgálatának ben- nünk, közöttünk és általunk folytatódnia kell — mondotta többek között a püspök. —- Szeretetének ütemét át kell vennünk tőle. Segíteni egy­másnak, egymás javát keresni — erre hívattunk mi is.” Istentisztelet irtán a prés» biterekkel találkozott a püs­pök. Medvey Mátyás lelkész a gyülekezetről adott tájékoz» tatójában ismertette, hogy a? 1700-as években Honiból* Nőgrádből, Gömörből idetele­pedett evangélikusok mint szorultak ki lassan földjeik­ből, Kezdetben 32 úrbéri tel­kük volt, az 1800-as évek vé­gén mindössze 3 telek ma­radt. 1944 végén 355 hold volt a földművesek kezén. A gyü­lekezet nagy áldozatokat ho­zott fennmaradásáért. . A kö­szönet és a búcsú szavát Hegedűs Pál másodfelügyelő tolmácsolta; A másik három gyüleke­zet presbitereivel is találko­zott külön összejövetel kere­tében a püspök. őszinte* nyílt beszélgetést folytattak az egyházi élet és a mai falusi élet sok kérdéséről. Benczúr László mondjanak le „egy lehetséges agresszorral szemben’’ a tel­jeshatású fegyverekről. Ezt a nyilatkozatot a genfi leszerelési konferenciára való tekintettel a svájci közvéle­mény nagyon figyelemre mél­tónak tartja. Különös püspöki nyilatkozat HÚSVÉTI PRÉDIKÁCIÓ MOST IS ÜGY KÉSZÜLT AZ IGEHIRDE­TÉSRE, mint máskor, legfeljebb egy kicsit alaposabban. Igaz ugyan, a Nagyhéten oly gyakran prédikált, hogy egy-egy felkészü­lésre jóval kevesebb ideje jutott volna, mint bármikor, ám számított erre és a böjt ele­jén hozzálátott az előkészületekhez. Egy­szerre több textus is a fejéiben járt így, de ez mégsem okozott bajt, sőt: böjt vasárnap­jain mindig maga előtt látta a nagypénteki keresztet és a húsvéti üres sírt. Ez különösen érdekessé tette böjti prédikációit, a hívek odaadóan hallgatták és fokozott figyelemmel Várták húsvéti igehirdetését. Először, szokása szerint, gondosan át meg átolvasta az alapigét, majd megnézte görög eredetiben és jegyzeteket készített az ottani kifejezésekről. Néhány napig ezeket a jegy­zeteket olvasgatta, azután teológiai magyará­zatokat vett elő, Veizsückert és Schlattert, a Strack—Billerbeck-féle értelmező szótárt, Barth és Luther igemagyarázatait, végül át­lapozott néhány újabp prédikációskötetet. Amit elolvasott, kijegyzetelte, külön papír­lapokra. Egyes szavakat aláhúzott, némelyi­ket pirossal, a margóra jeleket rajzolt, ide­gen számára érthetetlen hieroglifákat. De ha maga elé tette ezeket a jegyzetlápokat és tekintetét megnyugtatta rajtuk, az emlékez­tető bökszavak és marginális jegyzetek gon­dolatokat ébresztettek benne. ÍGY KÉSZÜLT EL HÜSVÉT REGGELÉRE a teljes prédikáció részletes gondolatmenete, amit apró betűkkel kis kartonlapokra vázolt fel; ezekét Bibliájába rejtette, hogy majd a szószéken felfrissítsék az emlékezetét. Lendületesen kezdte a prédikációt, a fi­gyelmet azonnal megragadta. — Jézus él, hiszitek-e? — kiáltotta, majd kis hatásszünet után azokra utalt, akik az első húsvéton látták ugyan az üres sírt, mégis hitetlenkedtek. Ekkor megismételte a kérdést, a gyülekezetét szólítva, akik az evangéliumok bizonyságtételére vannak utal­va, maguk nem láthatják Jézus üresenmaradt sírját. Ez — mondta — megkönnyíti a hívek dolgát, mert a hit a nem látott dolgok való­sága s mert a mai keresztyének számára Jézus feltámadása nem látható, a szem cso­dálkozása nem zavarhatja a hit meggyőző­dését. Ekkor újra feltette a prédikáció kezdetén elkiáltott kérdést, hogy ezzel elválassza a beszéd következő szakaszát, 'de egyben hidat építsen közte és az előző részek között. Kis szünetet tartott, s ezalatt körülnézett. Ép­pen folyatni akarta, amikor szeme megakadt egyik, hallgatóján, a hatodik sorban, az osz­lop mellett, Tekintetük egymásba kapcsoló­dott, hosszas csend támadt. A hívek nem vet­tek észre semmit. Lehetetlen, gondolta magában, de semmit sem szólt. — Igen, én vagyok — hallotta ekkor tisz­tán a hatodik sorból, az oszlop mellől. — Uram, Te itt? — felelte rá ő a szószék magasából, önkéntelenül. — Igen, miért ne? — kérdezte Jézus. — De hiszen... — dadogta. — De hiszen épp most beszéltél arról, hogy élek. Miért csodálkozol hát? Nem hi­szed talán? Elrestellte magát. — De, de — makogta, majd égnek emelte karjait és verejtékezve felkiáltott, hogy hely­rehozzon valamit előző hitetlenségéből: — Halleluja! Jézus mosolygott, de felemelte kezét és intett: — Kérlek, ne csinálj feltűnést. Folytasd. őbenne azonban megfagyott a szó. Nem mintha elfelejtette volna, amit eltervezett, de hirtelen megbizonytálanodott, jól mondja-e. — Ne zavartasd magad = kérlelte ismét Jézus. — Hogyan is szoktátok ti mondani? Mintha itt se lennék... — De itt vagy — nyögte. Jézus elmosolyodott. — Igaz. Az előbb azonban mintha arról akartál volna beszélni, hogy én akkor is élek, ha nem látnak. Vagy rosszul értettelek? Verejtékezett. Most mit tegyen? Hirtelen mentő ötlete támadt. — Kérlek — udvariaskodott és mindkét kezét a hatodik sor felé nyújtotta —, kér­lek, hogyan beszélhetnék én, ha Te itt vagy? Parancsolj, átadom a szót, ha Téged hall­gathatunk, én inkább hallgatok. MEGNYUGODVA TÖRÖLTE MEG VE­REJTÉKEZŐ HOMLOKÁT, másik kezével hivogatólag intett, de Jézus tagadóan rázta a fejét. — A harmadik pont második bekezdésében arról akartál beszélni, hogy az igehirdetés­ben is élek és hogy a prédikáció voltaképpen mindig az én szavam. Homlokát újra elöntötte a veríték. Bár tör­ténnék valami csoda — gondolta magában. Jézus mintha meghallotta volna a gondo­latát. — Te csodára vársz? Ne haragudj, ez ki­csit sértő rám nézve! Felkapta a fejét: — Miért? — Aztán elszégyellte magát: — Bocsáss meg, igazán nem akartam ... — Rendben van, felejtsük el. Csak egy ba­ráti megjegyzést engedj meg. Mégsem helyes, hogy ti mindig rám akartok hárítani min­dent. Lustálkodtok, én meg tegyek csodát a kedvetekért. Mi a csodának? Kérlek, foly­tasd! — Uram, Te annyi csodát tettél annak ide­jén^. — Persze. Egy kicsit ugyan képtelenség­ből, mert jobban szeretem azt, ha valaki nem lát is, de hisz. Épp az előbb beszéltél erről. MOST MÁR VÉGKÉPP NEM TUDOTT VÁLASZOLNI. Annyira zavarba jött, hogy Jézus megszánta: — Jó, jó. Csak folytasd. — De hát mit mondhatnék még? — Te tudod. Alaposan felkészültél... Felbosszankodott. Készít egy hatásos prédi­kációt, belekezd, erre idejön Jézus, megza­varja és még gúnyolódik is. — Ha akarod, el is mehetek — szólt Jézuü szemrehányóan. Megsértődött. — Inkább folytasd Te ... És lesöpörte a szószékről a jegyzeteit. — Ne akard rám hárítani, ami a te dol­god. — Az enyém? — Ügy van. Nem te mondtad az imént, hogy én mindig rajtatok keresztül akarok cselekedni? Például úgy, hogy te jól pré­dikálsz és akik hallgatnak, életrevaló taná­csokat kapnak tőled. Sóhajtott, nem mert tovább ellenkezni. Csak időnkint odanézett a hatodik sor felé, az oszlop mellé. Az ámen után felpillantott: az oszlop mel­lett, a hatodik sorban nem ült senki. Tán­torgó léptekkel jött le a szószékről, imádko­zott, áldást osztott. Kint a templomkapu előtt, a szikrázó nap­sütésben, körülvették a hívek. Néhányan ál­dott húsvétot kívántak — alig hallotta —, mások gratuláltak. — Még soha így nem beszélt, tisztelendő úr — áradoztak a presbiterek. Szerényen mosolygott. Aztán elvörösödött és berohant a temp­lomba. Odaült a hatodik sorba, az oszlop mellé. Szilárd Péter I

Next

/
Oldalképek
Tartalom