Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-02-18 / 8. szám

KP. RÉRM. BP. 72. A megbékélés és reménység légköréért A Prágai Keresztyén Békekonferencia Munkabizottsága és Nemzetközi Titkársága február 19—22. között Budapesten ülést tart. Ezekben a napokban magyar országi protestáns egyhá­zaink vendégei lesznek mind azok, akik a Prágai Keresztyén Békekonferenciát irányítják. Vendégeink részben Nyugatról részben Keletről jönnek. Szívből örülünk annak, hogy a Mun­kabizottság és a Nemzetközi Titkárság tagjait hazánk főváro sában üdvözölhetjük. A testvér szeretetével és ragaszkodásá­val köszöntjük őket. Kívánjuk nékik, hegy olyan munkál tud­janak végezni, amelyből áldás fakad a Prágai Keresztyén Bé­kekonferencia és rajta keresztül az egyházak és a népek éle- . téré. ... ... , A Prágai Keresztyén Békekonferencia még félévtizede- ^ múltra sem tekinthet vissza, mégis e rövid idő alatt na­gyon jelentő« munkát végzett el. Rendezett már három nagy gyűlést és közel négy évi előkészítő munka után a múlt év nya­rán megrendezte az Első Keresztyén Béke-Világgy ülést. De még ezeknél a nagygyűléseknél is fontosabb a szivek me­lyén, a. Keleten és Nyugaton élő egyházak és népek között el­végzett jó munkája a béke érdekében. Örömmel kell megálla­pítanunk, hogy a Prágai Keresztyén Békekonferencia nemzet­közi jelentősége évröl-évre nőtt és meggyőződésünk szerint a következő években tovább fog növekedni. Munkájáról ma már szerte a világon mindenütt tudnak, hatását valamilyen formá­ban tapasztalják, az általa felvetett problémákkal foglalkoz­nak. Még ott is számolnak vele, ahol nem értenek mindenben egyet vele. Mondanivalója és álláspontja közvetlenül, vagy köz­vetve jelentkezik a keresztyén egyházak világgyűlésein. Ezt tapasztaltuk legutoljára az Egyházak Világtanácsa Üj-Delhiben tartott harmadik Nagygyűlésén is. Jl/f i adott a Prágai Keresztyén Békekonferenciának ilyen nemzetközi jelentőséget? A feleletet nem adhatjuk meg ilyen egyszerűen: a békéért való munkálkodása. Bár végső sor­ban valóban az a jelentősége, hogy a keresztyén egyházak élő lelkiismeretévé lett, mely állandóan ösztökéli őket arra, hogy tegyenek meg mindent a maguk helyén és a maguk eszközei­vel az emberiségnek a pusztulástól való megmentéséért és bé­kés jövendőjéért. De a nemzetközi súlyt mégis első sorban az­zal a módszerrel szerezte meg a Prágai Keresztyén Békekon­ferencia, amellyel a kitűzött cél — a béke megőrzése — felé halad. Vagyis a Prágai Keresztyén Békekonferencia munka­módszere, a munka „hogyan”-ja az amely neki nemzetközi je­lentőséget ad. il/f it jelent ez? Azt, hogy a Prágai Keresztyén Békekonfe- 1 x ren_cia színhelye vagy még inkább fóruma lett a nyuga­ton és keleten élő egyházak igazi párbeszédének a békéről és háborúról, a békés egymás mellett élésről, a keresztyén egyhá­zaknak az emberiség érdekében végzendő szolgálatáról. És it hangsúly esik az „igazi párbeszéd”-re. Aki nemzetközi konfe­renciákon résztvesz, láthatja, hogy a hidegháborúnak milyen végzetes következményei vannak, mennyire áldozatul estek annak bizonyos keresztyén egyházi körök is és ennek nyomán sok nyugati keresztyén embernek milyen hamis képe van a szocialista országokban élő egyházak életéről, továbbá arról a gazdasági és társadalmi fejlődésről, amely itt „keleten” végbe­megy. A hidegháború indulatokat szított, szemeket kötött be, hamis híreket terjesztett, válaszfalakat emelt, fogalmakat za­vart össze, úgy annyira, hogy néha már arra kellett gondol­nunk: nem értjük egymás nyelvét sem. Sajnos sok vonatkozás­ban ez még ma is így van. Ennek következtében nem volt hosszú ideig „igazi párbeszéd” a nyugaton és keleten élő egy­házak között, inkább csak monologizálás: mindenki mondta a magáét, tekintet nélkül arra, hogy a másik érti-e vagy sem. A Prágai Keresztyén Békekonferenciának volt bátorsága ^ és türelme arra, hogy a hidegháború okozta beteg hely­zetet igyekezzék gyógyítani. Igen, valóságos gyógyító munká­ról volt és van szó. Arról, hogy e „beteges képzetek” megszűn­jenek és a nyugaton és keleten élő keresztyének meglássák egymás igazi arcát. Erre vállalkozott a Prágai Keresztyén Bé­kekonferencia, tudva azt, hogy az egyházi hidegháború követ­kezményeinek felszámolásával elősegíti a népek közötti köl­csönös bizalom kifejlődését is, ami viszont a békének elenged­hetetlen előfeltétele. „...és a földön békesség” című dokumentum-gyűjtemény­ben, amely az első Keresztyén Béke-Világgyűlés előadásait tar­talmazza, J. h. Hromadka dékán ezt írja: „Ügy hiszem, Nagy­gyűlésünk volt abban az irányban az első fontosabb kísérlet, hogy a keleteurópai, szocialista országokban élő ember szem­léletét elbizakodottság és önigazság nélkül előadjuk és valósá­gos beszélgetésre hívjuk meg a testvéreket a világjmásik ré­széről.” Aztán arról ír. hogy türelmünknek kell lenni egymás­hoz ott is, ahol a vita-partner nézetei idegenek, sőt botrán- koztatónak látszanak. Üjra és újra meg kell kísérelnünk, hogy a másikat jobban és mélyebben megértsük és a magunk néze­teit érthetőbbé tegyük. ^Különösen pedig az a dolgunk, hogy minden ellentmondást komolyan vegyünk és türelmesen cáfol­junk”. Ez a „valóságos párbeszédre” kész, türelmesen vitat­kozó, az elbizakodottságot megtagadó lélek tudja megterem­teni a „megbékélés és reménység légkörét”. Ez a lélek ad nem­zetközi súlyt a Prágai Keresztyén Békekonferenciának és ez viszi előre a béke ügyét. JVTég igen nagy feladatok állnak a Prágai Keresztyén Bé- 1 x kekonferencia előtt. A nemzetközi légkör ma olyan, amelyben minden jóakaratú ember szolgálatára szükség van a feszültségek feloldása érdekében. Az egyházaknak is bele kell adniuk a maguk erejét abba a küzdelembe, amely a háború kiküszöböléséért és a népek gyümölcsöző együttműködéséért folyik. A Prágai Keresztyén Békekonferencia Munkabizottsá­gának és Nemzetközi Titkárságának magyarországi mostani tanácskozásai is ezt szolgálják. Azt, amit az Első Keresztyén Békc-Világgyűlés összes résztvevője nevében Hromadka dékán így fejezett ki: „tovább dolgozunk és munkálkodunk, a megbé­kélés, az egyetértés, a szeretet és a reménység légköréért a ke­resztyének között, de a keresztyén egyház határain túl is". Le­gyen azért a gazdag Isten gazdag áldási- a tanácskozásokon! Káldy Zoltán <yt szeretetnek esak úqij onn érteimé> ka megimlÓMŰ János apostolt a szeretet apostolának nevezik. Joggal ábrázolják Jánost, Jézus Krisztus szeretett tanítványát úgy, amint az utolsó vacsora alkalmával Jézus vállára hajt­ja fejét. Jézus és János apos­tol közötti bensőséges viszonyt fejezi ki az a keresztfa-jele­net, amikor a haldokló Jézus Máriával együtt látja Jánost a keresztfa tövében, s Máriát Jánossal vigasztalja: imhol a te fiad, és Jánost Máriának ajánlja: imhol a te anyád. János apostol, aki az evan­géliumokban. olyan gyakran szerepel így: az a tanítvány, akit Jézus szeret, megtanulta Mesterétől, Jézus Krisztustól, hogy ha az Istent egy szóval akarja kifejezni és jellemezni, akkor erre legalkalmasabb a szeretet szó, mert az Isten: szeretet. Ez az ő alap- és leg­főbb tulajdonsága. Ez tükrö­ződik mindem művében. Ab­ban is, hogy az embert a sa­ját maga képére és hasonla­tosságára teremtette, és ab­ban is, hogy „úgy szerette Is­ten a világot, hogy az ő egy­szülött Fiát adta érte, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örökélete le­gyen.” Meglepő, hogy János apos­tol nem azt hangsúlyozza, hogy az Isten irántunk váló szeretetóért adjunk néki járó szeretetet, hanem szó szerint ezt mondja első levele ne­gyedik fejezetének tizenegye­dik versében: Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást.” Ebben az a külö­nös, hogy az ember felé for­dítja a szeretetet. Lehetséges volna az, hogy Jézus Krisztus szeretett tanítványa, aki Jé­zus halála után Máriát a ma­ga anyjának tekinthette, félre­értette volna Mesterét és Meg­váltóját, és rosszul adta volna vissza mindazt, amit hallott Jézustól? Nem, ez nem lehet­séges, János itt is hűséges ta­nítványnak bizonyult. Mert Jézus Krisztus életé­nek, váltsághalálának és fel­támadásának az a helyes ér­telme, hogy mi nem adha­tunk néki vissza semmit, mert mindent tőle kaptunk, „aki áZ- tal és akire nézve vannak mindenek”. Mi akkor vagyunk Jézus iránt hálás tanítványok, ha az emberek között háláljuk meg azt a nagy kegyel­met, amelyet ingyen kap­tunk Isten szeretetébőL Mit adhat az Istennek az, aki mindent tőle kapott? Van-e szüksége az Istennek bármi­féle emberi adományra? Vilá­gos, hogy nincs és nem is adhat az ember semmit az Istennek. Ö a feléje irányuló szerc- tetet az embertársak felé fordítja, rájuk mutat: itt az a terület, ahol bőven lehet jó gyümölcsöt te­remnie a hit cselekedetei­nek. Az embervilágban lehet meghálálnunk — Is­ten akarata szerint — mindazt a jót, amit tőle kaptunk. Ezért tanította Jézus Krisztus a nagy pa­rancsolatban az Isten- és emberszeretet kettősségét. És most értjük meg, miért használ János, a szeretet apostola olyan váratlanul ke­mény kifejezést, amikor azt írja, hogy hazug az, aki azt mondja, hogy szeretem az Is­tent és ugyanakkor gyűlöli a maga atyjafiát. János apostol számára drá­ga és forró mondat ez: Sze­retem az Istent." Aki ezt a hit vallomásának a melegsé­gével mondja, nem csúfolhat­ja meg sem Istent, sem a maga keresztyénségét azzal, hogy gyűlöli az atyjafiát, sze­retetlen vagy éppen ember­telen a felebarátaival, mert ha ez így van, nincs joga a hívők sorába beállni az Isten szeretetének a vallomásával. Istent szeretni — és em­berek közt gonoszul vi­selkedni, olyan ellentmon­dás és olyan képmutatás, amely ellen joggal hábo­rodik fel a szeretet apos­tolának haragja. János apostol itt nem csu­pán a maga nézetét képviseli, hanem szavában és tanításá­ban benne van a teljes Szent­írás üzenete. Isten egész igé­jének a 'summáját emeli ki, amikor hangsúlyozza az Isten­es emberszeretet összefüggé­sét. Különösen is emlékezeté­ben volt, hogyan tanított Jézus Krisztus az ő jelenlé­tében is. János világosan látta, hogy a főpásztor maga jár elöl a szeretet útján, akiket pedig elhívott „kövess engem” sza­vával, azoknak ezen az úton kell utána lépdelniük. Ha elmaradnak az emberszere­tet útjáról, már nem igazi a Krisztus-követésük és az Is- ten-szeretetük. Hazugság azt mondani, hogy szeretem az Istent, és közben gyűlölöm az atyámfiát, s megfeled­kezem legelemibb emberi kötelességemről. Azonban sem Jézus Krisz­tus, sem szeretett tanítvá­nya, János apostol nem esett valamiféle elméleti hibába, hogy a szeretet csupán el­vont fogalom lett volna számukra, ami szépen hang­zik, de sohasem akar életté válni. Nem. A szeretetnek csak úgy van értelme, ha megvalósul. Ez azt jelenti, hogy az istenszeretettel nem fér ösz- sze az önzés. Keresztyén em­berek körében nem marad­hat meg az embertársaktól elzárkózó, öncélú magatar­tás, hanem olyan odaadón és önfeláldozóan kell szeret­nünk embertái%ainkat, aho­gyan Jézus Krisztus szeret­te az embereket. Az igazi istenszeretetben eldobjuk önzésünket, egyé­ni érd e kha,j kaszás unkát, lemondunk az individuá­lis embertípus öncélusá- gáróL Aki csak magának él, a maga hasznát keresi, átgázol és áttipor máso­kon, az tökéletesen ide­gen Isten szeretetétőL Meg kell tanulnunk a másik emberért való élést. Az atyánkfiának a szere- tete, amelyről János apostol szól, terfnészetesen nemcsak a családi rokonságra, vagy a hittestvérekre vonatkozik, hanem minden emberre, az egész emberiségre. Isten sem válogat az emberek között, nincsenek mostohagyermekei, hiszen egyetlen fajt terem­tett, az embert, egy vérből hozta elő az egész emberi­séget. Ez Isten szeretetének az egyetemessége, az egész emberviiágra kiáradó szere- tete. Ha mi Istentől kapjuk a szeretetet, akkor nagyon drá­ga nekünk a gyülekezetbe, egyházba tartozás ténye. Az atyaíi-szeretetnek gazdag területét tárja fel itt is az Isten szeretete. Ha mi Istentől tanuljuk a szeretetet, akkor az nagyobb kollektívumokat is átölel. Erre különösen a mi korunk­ban kell hangsúlyt tennünk, amikor Isten olyan hazával ajándékozott meg bennün­ket, amelynek építésében mindnyájan érdekeltek va­gyunk. Mert a keresztyén felebaráti szeretet nemcsak azt jelenti, hogy ki-ki sze­reti a hitvestársát, gyerme­keit, szülőit, tágabb család­ját, gyülekezetét, egyházát, hanem azt is jelenti, hogy a keresztyén ember céltu­datosan, rendszeresen és tervszerűen szolgálja a fele­barát javát, a közösség ér­dekében végzett munkával. A keresztyén embert ez a lelkűiét tölti el, hogyan tud­na jobb és eredményesebb szolgálatot végezni felebará­tai javára, hogyan tud min­den kiló gabonát, szenet, vasat és egyéb értéket meg­őrizni, ha nem is a maga vagy családja hasznára ta­karítja meg és hasznosítja, hanem a felebarátok, * az embertársak javára. Pogány álláspont az, amely az em­berek közötti versengést ar­ra használja fel, hogy min­denki magának akarja meg­szerezni az anyagi javak le­hető legnagyobb mennyisé­gét. Így egy ember meggaz­dagodásának sok más nyo­morba döntött ember adja meg az árát. Az önzés és kapzsiság eredménye az egyiknek győzelem és ural­kodás, a másiknak ellenben vereség és halál. A fele­baráti szeretettől mindez olyan mepsze van, mint az ég a földtől, A keresztyén ember csak jóban verseng­het, csak abban, ami elöobrj viszi az emberi közösség életét. Ebből a lelkűiéiből fakad a segítés a gyengéb­bek és elmaradottabbak szá­mára az erősebbek és fej­lettebbek részéről, hogy ál­talános fellendülést lehessen elérni minden embertársunk javára. A keresztyén ember ter­mészetes érdeklődéssel for­dul minden olyan ügy felé, amely a társadalom jólétét és békéjét érinti. Idegen tőle az a nyárspolgári „arany- szabály”, amelyet ezek a mondások fejeznek ki: „nem tartozik rám”, „semmi kö­zöm hozzá”. Hanem szívén viseli hazája sorsát, további fejlődésének ügyét, hiszen Isten olyan világkorszakba vezetett minket, amelyben a népek sorsa összefügg, mely­ben a béke korszakának fel­virágzása vagy egy nukleá­ris háború veszélye minden embert kell, hogy mozgó­sítson a béke megvédésének szolgálatában. Nem szólha­tunk Isten akarata szerinti emberszeretetről anélkül, hogy ne éreznénk felelőssé­get az ember és az emberi­ség megmaradásának, békés fejlődésének alapvető kér­déséről. Ezt annak a Jézus Krisz­tusnak a nevében mondjuk, akitől a bibliai emberszere- tetet tanuljuk. Aki az ér­tünk halálra ment Jézus Krisztust fogadja el üdvözítő­jének, az minden segítő szolgálatra kész embertest­vérei érdekében. Ebbe az odaadó emberszeretetbe bele­tartozik mind a felebarátok üdvösségéért, mind a földi élet előbbreviteléért érzett keresz­tyéni felelősség. így valósítjuk meg ma igénk szavát: „Az a paran­csolatunk van őtőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” Dr. Oitlyfc Ernő Közelebb az emberhez! Jézus egész élete ez volt: közeledett az emberhez. Az volt ezzel a célja, hogy ez­által találjon megoldást az ember az Isten előtt vétkére, bajára, üdvösségére. Jézusnak ez az emberhez való közeledése azonban nem a szószék magasságánál kez­dődött s egyben végződött. De nem is úgy történt, hogy el­ítélően. vagy akár leereszke­dően beszélt volna magáról az emberről, hanem mindig úgy, hogy közösséget vállalt vele. Midőn ilyennek látjuk Jézus közeledését az ember felé, azt érthetjük meg belőle, hogy emberszeretete ítélet nélkül való volt. Válogatás nélkül, csak a terhet és a bajt, a bűnt és a veszedelmet látva köze­ledett az emberhez, hozva a megbékélést, a megoldást, a gyógyulást. A keresztyén ember, a min­denkori tanítvány számara kétségen kívül abban jelölte meg Jézus az emberért való nagy szolgálatnak értelmét, hogy elsősorban minden elő­ítélet nélkül tudjon közeledni feléje, másodsorban pedig abban, hogy tudjon közösséget vállalni vele, mert így értheti meg igazán a másikat. És hol áll ebben a tanítvány? Mint­ha szinte beláthatatlan raesz- szeségben járna elöl Jézus s utána mintha nem a tanítvá­nyok serege következnék, ha­nem olyanoké, akik nem a „jer és kövess engem” pa­rancsából indultak el nyomá­ban —, akik megértették, meghallották az ember élni- akarásának szavát, békéjének és biztonságának sürgetését, a faji megkülönböztetés min­den tragédiákhoz vezető átkát. Lemaradt a tanítvány Jézus nyomából, elmaradt akaratá­nak teljesítésétől. Ma sokkal inkább menthetetlen a keresz­tyén ember ebbéli mulasztá­sa, mint bármikor. Isten úgy adta meg számára az embe­rekkel való törődés nagy le­hetőségét, hogy szabadon cse­lekedheti a jót, ha kell, hallat­hatja messzehangzőbban az elnyomott, gyarmati népek igazát, kelhet fel az emberi alkotás érdekében, a jövő min­den fenyegető veszedelme el­len — vagy éppen csendben hajolhat bele az élet „jerikői országútjának árkába”, ahol mindig van seb, ahol mindig kell a jó szó, vagy a gyógyu­lás. Menthetetlen a keresztyén ember mulasztása Istennek az emberért való nagy áldozat- vállalása melleit, de menthe­tetlen különösen akkor, mi­dőn korunkban szinte elsőd­leges feladatképpen adta a jelen tanítványa elé az em­berkérdés megoldását, vagy őszintébben szólva: a felzár­kózást, az együttmunkálkodást azokkal, akik sok tekintetben rövid idő alatt többet tudtak lépni ebben előre, mint a ke- rcsztyénség a maga kétezer éve alatt. Amikor azt mondja kövess engem, akkor azt is mondja: kövess mindenkor elmarad- hatatlanul, mert életek és sor­sok azon függnek, hogy a ta­nítvány nem késik-e el?! Fodor Ottmár * *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom