Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-12-16 / 51. szám

Törvényeméi az ő szívükbe írom Jer 31,31—34. Emberek azért kötnek szövetséget, mert közös az érdekük és szükségük van egymásra. Ezért minden emberi szövetség kölcsönösségen és egyenlőségen alapul. Isten azonban nem azért köt az emberrel szövetséget, mert szüksége van ránk, hanem azért, mert nekünk van szükségünk Istenre. Ha tehát Ű szövetséget köt velünk, azt egyedül kegyelméből teszi. Az Egyiptomból való szabadulás és a Tízparancsolat adása idején kötött szövetség története világosan megmutatta, hogy Istennek emberekkel való szövetsége nem kölcsönösségen és nem egyenlőségen alapul. Hiszen Isten népe állandóan meg- i'ontóttá az Istennel való szövetségét. Isten azonban ennek ellenére állandóan törődött népével. Jeremiás prófétai szol­gálatát éppen az tette szinte elviselhetetlenné, hogy lépten- nyomon tapasztalnia kellett: nem törődnek ezzel a szövet­séggel. Semmibe veszik Isten törvényét, pedig semmi mást nem kívánt Isten, mint ennek megtartását. Isten azonban ennek ellenére sem szűnt meg törődni né­pével. Jeremiás és más próféták által is hirdettette: nem elég­szik meg azzal, hogy megtartsák a régen kötött szövetséget, hanem új szövetséget akar kötni, amely nem is hasonlít a régi­hez. Ebben a szövetségben is törvény megtartásáról van szó és a törvény tartalmában nincs is lényeges különbség. Isten akarata nem változott. A nagy eltérés az, hogy az új szövet­ségben az ő akaratát a szívbe írja. Aki beletartozik ebbe a szövetségbe, annak a szíve megmondja mi kedves Isten előtt. „Ha férfi és nő egymást szeretik és egymásban örömüket találják és egymásban teljesen megbíznak, ki tanítja őket arra, hogyan kell viselkedniük, mit kell tenniük, megengedniük, mondaniuk, hallgatniuk, gondolniuk? Az egymás iránti biza­lom megtanítja őket mindenre, sőt még többre, mint ami nél­külözhetetlenül szükséges” (Luther). így az. akinek szívébe Isten beírta akaratát, ezt a törvényt nem érzi idegennek, nem érzi elengedhetetlen rossznak, amitől legjobb lenne megsza­badulni. Ellenkezőleg, az új szövetség emberének az lenne el­viselhetetlen és ellenszenves, ha mást akarna, mint Isten. Állandó kapcsolatban, közösségben van Istennel. Nemcsak is­meri Isten akaratát, de teljesíti is. Ebben az új szövetségben úgy bocsát meg Isten, hogy a bűnökre nem is emlékezik többé. A megbocsátás nem könnyű az embereknél, a bűnök elfelejtése azonban majdnem lehetetlen. Ami számunkra le­hetetlen, azt teszi meg Isten a próféta által ígért szövetség­ben. Ez a szövetség már nem ígéret. Jeremiás még nem is sej­tette, hogyan lesz valósággá. Mi már tudjuk, Isten Jézus Krisz­tus elküldésével és életével váltotta valóra ezt a jövendölést és Jézus halálával írta szívünkbe akaratát. Mi az új szövet­ség népe vagyunk. Mégse mondhatjuk el, hogy teljesen, tes- testül-lelkestül Istenéi vagyunk. Még. szükségünk van arra, hogy az Ür eljövetelét várjuk. Ami ma még láthatatlan és töredékes, az Jézus eljövetelekor lesz nyilvánvaló, teljes és tökéletes, Akkor lesz Ö teljesen a mi Istenünk, mi pedig az 0 népe. Jöjj el hamar, Űr Jézus! _ Reuss András — HARMONIUM speciális javí- tása, hangolása, romos felújítása 5 évi garanciával. Eladás-vétel. Zongorajavítás, hangolás, szakbecs­lés. Pokorny Pál, Bp., IV. Kom- Játh Aladár u. 120. Telefon: 493— 017. (Árpád-kórháznál.) — TAKARÍTÁSÉRT szobát ké­rek. Cím: Bp., VII. Hársfa u. 31. H. 8. — DISZNÓPERZSELÖ, fatüzelé- sü 440 Ft. Kulcsár kisiparosnál, Bp. Rákóczi út 6. _ BUNDÁK átszabása, szőrme ku csmák, gallérozások. Somogyi szűcsnél, Bp., V. Kossuth Lajos u. 1. Udvarban. — GYERMEKSZERETÖ háztar­tási alkalmazottat keresünk. Dr. Hangos, Bp., H. Mártírok útja 62. IV. 4. — SZŐRME- és irhabundák javí­tása. átszabása legújabb modellek szerint. Bart szűcs, Bp., VII. Lenin krt. 23. Telefon: 222—531. HÍREK- BÉKEGYŰLÉST tartottak \ Budapesten a lelkészek száma- ra. December 10-én, hétfőn, a budapesti evangéliumi, orto­dox, izraelita és unitárius egy­házak lelkészei részére a Ha­zafias Népfront Budapesti Bi­zottsága rendezésében béke­gyűlést tartottak. A gyűlés középpontjában LOVÁSZI FE­RENC újságírónak előadása szerepelt: Belpolitikai helyzet­kép. Lelkészeink, akiknek tá­jékozódásához és gyülekeze­teikben végzett szolgálatához magy segítséget nyújtanak ezek az immár hagyományos tájé­koztató előadások, érdeklődés­sel és köszönettel fogadták LO­VÁSZI FERENC előadását.- DR. OTTLYK ERNŐT, Teológiai Akadémiánk dékán­ját, aki — mint arról már hírt adtunk —, vendégprofesszor­ként a hallei egyetemen tart előadásokat, előadásainak meg­kezdésekor a hallei egyetemen DR. SCHOTT professzor-dé­kán melegen köszöntötte. Üd­vözlő szavaiban SCHOTT dé­kán emlékeztetett azokra a kapcsolatokra, amelyek a ma­gyarországi evangélikus egy­házat és a Budapesti Teoló­giát is, a hallei egyetemhez fűzik. Évszázadokon át számos magyar evangélikus lelkész és teológiai hallgató végzett ta­nulmányokat Halléban, a re­formációnak ebben az egyik jelentős városában. Maga OTTLYK ERNŐ is egy sze­mesztert annak idején Halié­ban tanult. Dr. Ottlyk Ernő köszöntésé­ről a DER NEUE WEG című hallei napilap képes beszá­molót közöl.- BUDAPEST-ANGY AL­FÖLD. December 23-án, vasár­nap, délután 5 órakor KARÁ­CSONYI SZERETETVENDÉG- SÉG lesz a gyülekezetben. (Bp. XIII. Fóti út 22.) A gyüleke­zet barátait és az érdeklődő­ket szívesen látják ez alka­lommal is.- ÖBUDA. December 16-án, délután 6 órakor énekkari hangverseny lesz a templom­ban. Közreműködnek: TAT- RAY Vilmos hegedűművész, BALASSA Imre író, zenekri­tikus, TRAJTLER Gábor or­gonaművész és a gyülekezet énekkara ARANY Sándor karnagy vezetésével.- HALÁLOZÁS. Özv. Háry Károlyné, szül. Ponrács Eszter 75 éves korában, október 30- án elhunyt. Az elhunytat, la­punk hűséges olvasóját nagy részvéttel kísérték utolsó útjá­ra. Az igaznak emlékezete ál­dott! ÁDVCNT III.VÄSARNÄP Oltárl ige: János 8, 31—35. Szószéki ige: Jeremiás 31, 31— 34. Oltárterítő színe: lila. Az Ószövetségnek szinte valamennyi próféciáját ma­gában foglalja Istennek Je­remiás által, az Újszövetség­ről adott ígérete. Ez a prófé­cia egyengette az Ür Krisztus útját. Ezt az Újszövetséget jelentette be, amikor a poha­rat nyújtotta tanítványainak az utolsó vacsorán. Azóta akik hittel fogadják szívük­be az Ö nevét, részesednek ennek az Újszövetségnek ajándékában: megismerik Öt. Ezért jelenik meg a tanítvá­nyok előtt ezen vasárnapon az Űr Újszövetséget szerző, átszögezett keze. Áldjuk ezért az Istent a Dt. ék. 107. 1—2. versével: Áldott az élet Istene, Hogy bár vétkeztünk ellene, Mégis adott boldogítót, Bűneinkből szabadítót. Kegyelmesen tekintett ránk, Szent Fiát küldötte hozzánk, Hogy oktassa értelmünket, És megszentelje szívünket.- KITÜNTETÉS. SOMOGYI BÉLA nyugalmazott igazgató- tanító aranydiplomát kapott. A kitüntetett Somogyi Bélát eb­ből az alkalomból meleg sza­vakkal köszöntötte DR. VETŐ Lajos, egyházaink püspök-el­nöke. — A SAJTÓOSZTÁLY kéri a gyülekezetek lelkészeit, hogy a kiküldött iratterjesztési ki­mutatásokat mielőbb vissza­igazolni szíveskedjenek. HÉTRŐL—HÉTRE Ne jöjjön hiába! Ézs. 40, 3 és 10. Az Ószövetség nagy evangélistájának, Ézsaiásnak prófétai igéje szól hozzánk ezen a héten. összefoglalóan hírül adja az Urat váróknak: Amaz utolsó időben, mikor a megígért Üdvözítő megjelenik, az utolsó em­beri próféta ajkáról örömmel hangzik majd a felszólítás —* ..készítsétek az Űr útját", „íme, az Űr Isten jön hatalommal”, „íme, jutalma vele jön". Az ádventi időben halljuk meg mi is Keresztelő János aj­káról a boldog ádventi híradást és keressük az Urat, ki hoz­zánk jön irgalmas szeretetével. Készüljünk fogadására, egyen­gessük ösvényét lelkűnkben, egyházunkban, hogy az ádventi király ne hiába jöjjön ide közénk és járjon mai életünk út­jain. Világunkban nagy szükség van arra a szeretetve, melyet ö hoz, hogy megértsük egymást és felkaroljuk egymást, hogy testvérekként éljünk minden embertársunkkal. Lelki világunkban is égető szükségünk van arra, hogy bűnbocsánatot és új életet adó igéjét befogadjuk és így ke­gyelmének áldott gyümölcseit megteremhessük. Drága kincset hoz magával azoknak, kik befogadják: békességet itt és üd­vösséget ott. Nyisd meg Előtte lelkedet, tárd szélesre szíved ajtaját, olyan vendég érkezik, aki nem lesz terhedre, aki nem kér, de aki megajándékoz Téged égi kincsekkel, melyekkel meg­gazdagodsz magad is és amelyekkel meggazdagítod azokat is akik körülötted élnek a családban, a munkahelyen, a gyüle­kezetben. „Egy szó kiált”, — ne kiáltson hiába. Várjuk az Urat! Novak Elek NAPRÖL-NAPRA VASÁRNAP: 4. MÓZES 11, 23; LUKÁCS 1, 41, 45. — A hívő ember tapasztalata: nem rövidült meg az Isten karja. Advent is erre mutat: Isten beváltotta ígéreteit. Jeremiás 1, 4—10; 17—19; Ézsaiás 52, 13—53, 2 (2. Korinthus 5, 20). HÉTFŐ: 4. MÓZES 9, 23; MÁTÉ 21, 6—7. — Aki meg­tartja az Űr parancsolatait, nem jár rosszul, hiszen azok életútunkat azért szegélyezik, hogy megóvjanak bajtól és veszélytől. Lukács 1, 5—25; Ézsaiás 53, 4—6 (János 1, 20). KEDD: ZSOLTÁROK 8, 2; LUKACS 1, 49. — Nagy dol­gokat akar velünk cselekedni Istenünk! Nyugtalanságból bé­kességre, reménytelenségből reménységbe, hitetlenségből hitre akar vinni. Lukács 1, 57—70; Ézsaiás 53, 7—12 (Lukács 24, 46—47). SZERDA: ÉZSAlAS 64, 5; MÁTÉ 5, 20. — A szent és igaz Istenhez mérve mindnyájan egyformán hamisak és tisztáta­lanok vagyunk. Ezért van szükségünk Krisztusra, aki igaz­ságra és tisztaságra vezet. Lukács 3, 10—20; Ézsaiás 54, 7—10 (Róma 8, 38—39). CSÜTÖRTÖK: 2. SAMUEL 6, 21; MÁTÉ 9, 15. — Ádventi örömünk forrása: velünk van Krisztus. Ezért lehet örven­dező életet élnünk. János 1, 6—9, 15, 16; Ézsaiás 60, 1—11 (János 8, 12). PÉNTEK: PÉLDABESZÉDEK 15, 33; MÁTÉ 5—10. — Is­ten bölcsessége nem mérhető emberi mércével. Krisztust megismerni és követni igazságát, ezt jelenti az isteni böl­csesség. Jánosi, 29—34; Izsaiás 62, 6—12 (1. Péter 2, 9). SZOMBAT: ZSOLTÁROK 105, 3; MÁTÉ 11, 6. — Akik Istent keresik, annak örvendezhetnek, hogy ő elénk jön ke­gyelmével. Nem rejtőzik el, hanem Jézusban kinyilatkoztatta magát. Lukács 7, 29—35; Ézsaiás 64, 1—11 (Róma 8, 24— 25). i. H. B. UJ ELET KAPUJÁBAN 2. A temetést szerdán délután 4 órára tűzték ki, hogy az együttérzők munka után mind ott lehessenek, szülök és kispajtások egy­aránt. Még mindig iszonyatos forró délután volt. A temetés a háznál kezdődött, mert nem volt még halottasház. Már az utca elejéről láttam a tömeget a ház körül feketélleni. Kerékpáron mentem, egy közeli szomszédnál lerakodtam, ruhámat kiporoltam, megmosa­kodtam, néhány felnőttel megbeszéltem a rendet' és kiosztottam az éneklapokat. Azután elindultunk. Szokás szerint a koporsót az udvárra tet­ték a Szent Mihály lovára. Előtte kis feketé­vel terített asztal állt, meg egy szék a lelkész számára. A koporsó egyik oldalán állt a család, a rokonság s ott is voltak székek az idősebbeknek, vagy annak, aki esetleg rosz- szul lett. Útközben jobbra-balra köszöntgettem, hi­szen szinte mind ismerős volt, ki névről, ki arcról, de az udvarra már alig tudtam bemenni, úgy szorongtak, pedig a nap suga­raitól semmi árnyék nem védte őket. Em­ber ember hátán, persze a legtöbben csak úgy munkaruhában, ahogyan kijöttek a gyár­ból. A legtöbben megálltak az utcán, oda szorultak. Egy pillantásra is több százra be­csültem a gyászoló gyülekezetei. Csak a ke­gyetlen halál tud így összegyűjteni élő em­bereket egy kis koporsó körül és az az em­beri fájdalom, amelynek mindnyájan hordo­zói vagyunk. Az udvar szűk volt. A sűrű tömegben már fel sem tudtam ismerni az arcokat. Amikor már elkezdtük az első éneket (szélesen és elnyújtottan szállt az utcán is végig) és mi­közben néztem a megtört családot, akkor vettem észre, de szinte nem is akartam el­hinni magamnak, sőt sokáig azt gondoltam, hogy csak tévedek ... az apa ... a Novák... nem volt közöttük ... Akkor vettem észre azt az ideges ember- fejhullámzást is, amely szinte mindenkin vé­gigment. A fejek az utca felé fordultak, az­után rámvetödtek a szemek, de a családra is, majd mindez kezdődött elölről, mintha keresték volna, mintha valahonnan várták volna az apát, aki nem vett részt a fia te­metésén ... Sokszorosan nehéz volt az igehirdetés. A felnőttek sírtak, mind öntudatlanul is a saját gyerekeikre gondoltak és ha mellettük állt, akkor forróbban megszorították a kezét, hogy visszatartsák a bajtól, szerencsétlenség­től. A gyerekek sírtak, mert még nem szok­ták meg, hogy csak úgy, egy pillanat alatt, egy vidám kiáltással ki lehet ugrani az élet­ből és hogy a víz, amely annyi áldás és öröm, tud ilyen kegyetlen is lenni. Magam is küszködtem magamban. És közben, közben a gondolat, a sejtés, a rosszérzés: hol van az apa? Végül azonban eljött a pillanat és komor arcú férfiak felemelték a Szent Mihály-lo- vát és vele a koporsót, az osztálytársak ősz- szegyűjtötték a koszorúkat és virágcsokro­kat, a tömeg végtelen lassú mozgással meg­indult a poros úton a temető felé. Én pedig elöl, gondterhelten... Csak, amikor az utcára érkeztünk, csak akkor tudtam megkérdezni a mellettem jövő presbiteremtől: — Hol van az édesapa ... ? Elborultan felelt és szinte szégyenlősen: — Reggel óta a kocsmában iszik... A te­metés előtt is elmentek érte, ott találták az asztalra borultan és sírva, de nem volt ha­talom, amellyel el tudták volna onnan húzni Attól félek, hogy az agyára ment... Így mentünk, kettős bánattal, a temető felé. 3. Sokan megkerültek minket és előre men­tek, hogy a temetőben helyet kapjanak. A koporsóvivők is többször megálltak, a férfiak cserélődtek, hogy minél többen ki­fejezzék így is együttérzésüket. A temető kicsi volt még és eléggé rende­zetlen, hiszen a kis község lakóinak több terve, dolga volt az élettel, mint a halállal. A homokos talajban hamar kiszáradtak a nyár melegétől a virágok. A koporsót a sírgödör mellé tették a ki­ásott föld tetejére. A gödör itt-ott be is om­lott a laza föld miatt. Előre láttam, hogy nem lesz könnyű a koporsót a mélybe lebo- csátani, mert a föld nem tartotta magát. Köröskörül a bánat széles tömege. Egy rövid éneket énekeltünk, az ágendám- ban kikerestem az Apostoli Hitvallást, hogy előbb azt felolvassam, amikor hátam mögött mozgolódást éreztem. Nem láttam, de meg- éreztem. Talán a szembenállók arca figyel­meztetett reá, mert mind telve lett egyszerre feszültséggel. A hátam mögötti mozgás en­gem is előbbre szorított finoman és akarat­lanul is, úgy, hogy már teljesen a sírgödör szélén állottam. Amikor elmondtam messzehangzóan a kö­szöntést: Békesség néktek!... akkor... Akkor már mellettem állott Novák, a „sok­gyerekes” Novák... Először az arcomba nézett... Rettenetes látvány volt. Egy ócska, folto­zott, szakadozott nadrág volt rajta és egy piszkos, az izzadtságtól bűzös, tarka ing. Abban az ünnepélyesen gyászoló tömegben olyan volt, mint egy csavargó. Haja kuszál- tan az arcába hullott. A szeme égett, véres volt, zavaros, eszelős. Ügy állt ott mellet­tem, vagy inkább tántorgott, magában mo­tyogott, kezével hadonászott. Mintha azt mondogatta volna ... „nem voltam hálás __”, de nem biztos, hogy ezt mondta. És látszott, hogy valami most történik, de senki nem merte megfogni, csititani, csen­desíteni vagy elvezetni. Ki tudja, hogy mit lehet és mit szabad ilyenkor tenni, amikor valakiben fékevesztett lett az apai bánat. Én folytatni akartam, de akkor Novák testével a testemhez simult. Bal karját a jobb karom alá nyomta, belém kapaszkodott s úgy álltunk ott, mint egy test. Én sem tudtam: mit lehet tenni és mit ülik? Erről nem szólnak a könyvek, se a tudományos előadások. De nem tudtam foly­tatni a „Békesség néktek!” után, mert No­vák tántorgott és én is vele. Azt megérez- tem, hogy ha valamelyikünk csak féllépést csúszik előbbre, a föld megindul alattunk és mi belecsúszunk a sírgödörbe, de akkor a koporsó is utánunk. A teste rám nehezedett, már alig álltam a lábamon, a verejték patakokban csurgóit le a tarkómon, ingem csupa víz volt, én magam teljesen tehetetlen, amikor Novák el­kiáltotta magát, sőt inkább beleordított a világba, minha mindenkinek szólna. — Temessük el! Tisztelendő úr, temessük el, együtt! Isten adta, de a halál vette el, a Duna vette el...! , Dermedten állt körülöttünk mindenki. S Novák, mintha minden erejét kikiáltotta volna, még inkább rám nehezedett, térde megroggyant és húzott magával le... le­fele ... Én pedig — vele ... Ott térdeltünk, inkább térdre estünk a sir mellett. Karja még a karom alatt s szív szag gatóan sírt, csak sin. Egymás mellett, ő a rongyos, a részeg, c fájdalmas apa és én a Luther-kabátos pász­tor, a vigdsztaló. ö pedig a váltamra haj­totta fejét, mintha egy másik emberben utolsó menedéket keresett volna, valakiben aki Isten útját ismeri és prédikálja s bűzös lehellete az arcomba szállt... S akkor értettem meg, hogy amikor egy másik ember a gyötrelem nehéz óráiban vagy éveiben elhagyottan, erőtlenül, elbot- lottan térdére esik, akkor az egyház nem állhat előkelőén, elegánsan, a régi formák­hoz ragaszkodva, hanem le kell térdelnie a másik mellé, különben, vagy így, vagy úgy, mindketten a sírba esnek! Novák, a „sokgyerekes” rám hajtotta fejét, én átöleltem és elkezdtem még egyszer: „Bé­kesség néktek!” Azután elmondtam az Apostoli Hitvallást. Már nem féltem attól, hogy összekeverem a szöveget vagy megcsuklik a hangom. De nehéz volt, jaj, de nehéz volt... Várady Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom