Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-12-16 / 51. szám

SZELÍD SUTTOGÁS SZENT KUTAK? I. Királyok 19.4—15. EGY MEGFÁRADT ÉS MEGKESEREDETT EMBER ül a rekettyebokor alatt. Juda pusztájában. Mögötte üldözői: Jezábel királyné zsoldosai — előtte a sivatag, ahol elvész minden ösvény és sehova nem visz az út. Mögötte nagy har­cok és nagy sikerek verítékes, véres emléke: Kármelhegyi oltár égrecsapó tüze, s aKison patak Baál-papok vérével pi- roeló vize. ázás buzgóság, az ■Űrért való nagy féltékenység után, most nagy kijózanodás és didergető félelem. Mindez azonban csak külső kerete a nagy belső tragédiá­nak. Ez az ember hitében fá­radt meg. Csalódott az embe­rekben, önmagában és — úgy tűnik neki — Istenben is. „Én sem vittem többre, mint atyáim...”* a keserű kudarc vallomása ez. Illés a halált kívánja magának, mert nem látja tovább értelmét az éle­tének. A szolgálata felől tölti el a kétség, a küldetésében való bizalma rendült meg- És ez a legnagyobb baj, ami az egyház emberét érheti. fis mégsem a vég órája ez, inkább az új kezdeté. Néha kell ez a nagy kijózanodás a magunk lelkesedéséből és buz- góságából. Üdvös lehet a fel­ismerés és beismerés órája és üdvösségre, megtérésre való a megszomorodás. Ahol az egy­ház szolgája, sőt az egyház szolgálata eljut a rekettye­bokor aljába, ott — üt az ád- vent órája. Advent mindig azt is je­lenti: magunkbaszállás, számvetés és — újrakez­dés. ELEDELT KÜLD ISTEN A MEGFÁRADT EMBERNEK. Eledéit, nem valami jelképes, vagy lelki értelemben, hanem valóságos, kézzelfogható és ehető eledelt: lángost és vizet. Advent — beteljesülés Néha erre van szüksége a buzgólkodásban megfáradt embernek: egy jó falatra, ital­ra —, jó szóra, vetett ágyra, fűtött szobára. Milyen meg­lepő, és milyen felszabadító ez! Isten tudja, hogy az em­ber kenyérrel is él — és a próféta is ember. Vajon tud­ják-e - ezt a hivők is? Isten táplálja az egyházat, igével és kenyérrel is. Nem feledke­zett el az egyház időnként hol az egyikről, hol a másikról? A kettő, az ige és a kenyér nem egymás nélkül és egymás ellenére adatott, hanem együtt és egy­másért.­Isten első szava elcsüggedt szolgájához: kenyér. Egyél, különben hosszú lenne szá­modra az út! Lásd, nem vet­lek el, beszédem lesz veled, új útra küldelek —, de előbb egyél. Az ádvent út is, az em­ber útja is, aki elébemegy Isten nagy cselekedeteinek. Persze, azért nem lehet ne­künk útra kelni, mert Isten már útban van felénk. Isten útnak indít és erőt is ad az úthoz. A lelkigondozáshoz hoz­zátartozik a „testigondozás”. Nyolcadfél évszázaddal Illés után egy másik magányos ván­dor időzött Juda pusztájában. Negyven nap és negyven éjjel tart már a pusztai magány, mikor Jézus megéhezik. A kísértő szavára nem hajlik: semmit sem tesz a maga hasz­nára és a maga dicsőségére. De az Atya kezéből elfogadja az igével együtt a kenyeret. És angyalok szolgáltak neki... Illés panaszára a válasz: Isten megjelenése a Hóreb he­gyén. Nem vihar, nem föld­indulás és nem vulkáni tűz —, nem a természet az Isten, ez a hórebhegyi jelenés egyik nagy tanulsága. A természet csak Isten köntöse. Isten az ige. Szelíd suttogás, halk s mégis szívigható szó. Szájjal kimondhatatlan és füllel meg nem hallható, csak Isten szí­vétől az ember szívéig elható üzenet. Csak eltakart arccal 3Cődállj Űíúltátinál ma és harminc év előtt „Az alkotó munkában megőrzött ifjúság töretlen frisses­ségével néz a jövő elé az ötvenéves Kodály Zoltán” — írtuk harminc év előtt. „Nem szolgálhatok visszaemlékezéssel, val­lomással a megtett útról — mondotta akkor e sorok írójának —, mert még nem gondolok a múltra. Majd ha öregebb le­szek." És ma, amikor a régi újságíró újból felteszi a kérdést, a nyolcvanéves mester, aki a szellemóriások rugalmasságával változatlanul jelennek éli az Időt, derűsen így válaszol: „Nem adok senkinek interjút, nincs közölni valóm szavakkal a nyil­vánosságnak." Megértem, hogy egyre szűkszavúbb lesz és min­den szubjektív megnyilatkozást fölöslegesnek és félreértelmez- hetőnek érez, amikor az objektív krónikásnak, a kérlelhetetlen Időnek amúgyis pontosan mindig beszámol a megtett útról. De azt megengedte, hogy e találkozásról jegyzeteljek, mintegy méltányolva, hogy évtizedek óta személyesen ismer, mint aki dicsőséges pályafutásának immár jóideje a bámuló tanúja le­hettem. Ez a számomra élményszerű találkozás azért egyben közügy is, mert hiszen máris szimbólummá nemesedett alakja egyidejű kettős megnyilatkozással hat mindannyiunkra, mint élő kortárs: a felaprózott Mában és mint megszemélyesített életmű: a folyvást megújuló Jelenben. A hangját hallgatom, ahogy most beszél hozzám és fel­idézem egykori szavait: — Minden nagyobb élményem, az életem eseményei, mindaz, amiről érdemes volna beszélnem, felszívódtak a ze­némben. Szavakkal többé nem is tudnám felmelegíteni őket. Hogy mikor kezdtem zenével először foglalkozni? Lám, erre nagyon jól visszaemlékezem. Hároméves koromban. Egyízben besomfordáltam a konyhába, birtokomba kerítettem édes­anyám szűrőkanalát — amelyet akkori felfogásom szerint ha­szontalan célra használtak —, én azonban spárgákat húzo­gattam a likacsokon keresztül és odaerősítettem a kanál vé­gére. Kész volt a sajátszerkesztésű gitárom, amelyet nagy buzgalommal pengettem. Dallamokat dúdolgattam hozzá, ame­lyeket akkor rögtönöztem. Nagyon tetszett nekem ez a mu­zsikálás, mert attól kezdve sehogysem akartam megválni a kanáltól. Sajnos, ezek a kompozícióim nem maradtak fenn, pe­dig biztosra veszem, hogy azóta se komponáltam oly szépeket. Még az első hangos siker, amelyet mint tizenhatéves diák arat­tam a nyitányommal az intézeti zenekar előadásában, se fog­ható ahhoz a lázas örömhöz, amit mint publikum és szerző egyszemélyben éltem át művészi pályám hajnalán. Művészi pályájának estéjén, a 80. év küszöbén, szóbeli nyilatkozat helyett, eredeti kompozícióval állt ki a Mester a nyilvánosság elé. Először nem is nálunk csendült fel az 1. szimfónia, három tételben, mely hamarosan ismert lett az egész nemzetközi zenei világban. Cikkek jelentek meg róla, részletező analízissel, méltatva értékeit, időálló szépségeit. Minket ez a késői, érett alkotás, melyben Kodály hitet tett a klasszikus hagyományok mellett, mint azok modemszellemű folytatója s megőrzője, meghatott bensőséges lírai tartalmával, a gyermekkorát idéző, ellágyuló visszaemlékezésével. Egy őszinte, igaz ember vallomását halljuk, aki hosszú, eredmé­nyes útjáról derűsen és szerényen számot ad. És éppen pőre szerénységében nő meg kolosszussá. És itt találkozik a gyer­mek tiszta tekintete az aggastyán bölcs mosolyával, hogy alá­zattá, áhítattá, mély megrendüléssé zengjen a variációs közép­tételben. Népszerűségének titka átlátszóan egyszerű: nem önmagáért él, hanem az emberi közösségért, amelyet teljessé és általá­nos érvényességűvé tősgyökeres magyarsága avat, mert híven, éppen az igaz magyarságával szószólója az örök humánum­nak. Haits Géza Mihályfi Ernő új könyve: „A mérges csók” (Móra 1962.) «• lehet tudomásul venni, mert látni való nincsen itt semmi. Aki látványosságot áhít, ne a Hóreb hegyére menjen. EZ AZ ÜZENET SZÁMON­KÉRÉS IS. Mi dolgod itt, Illés? Mi végre töltőd életed, keresztyén ember és egyház? Hol voltál eddig —, ott vol­tál-e ahol lenned kellett vol­na — és hová készülsz most? Számot vetettél-e a múlttal és felkészültél-e a jövőre? S tu­dod-e. hogy a léted értelme a szolgálat? Ez az üzenet létrehív és talpra állít. Isten megszólít — ezért vagyunk. Isten elküld s ebben van az életünk értelme. A feladat felemel és hordoz, szárnyakat ad és távlatokat nyit meg. „Térj vissza útadón, a pusztán át, Damaszkuszba.” Nem fáradtál hiába eddig, Illés —. lásd megmaradt Izraelben hétezer ember (8. v.) és szolgálhatsz ezután is. Isten megnyitja a jövő útját és fel­lebbenti kissé titkairól a lep­let: Kend fel prófétává he­lyedbe Elizeust. A szolgálat megy tovább, a barázdába új munkások állnak. Advent beteljesedés. De csak így: Isten igéjében, amely fel- oldozás és ígéret, feladat és reménység. Nem vész ej út- talan sivatagban az ösvény, tájai felé. Groó Gyula LUTHER MÁRTON ÉS REFORMATOR TÁRSAI már több mint 400 évvel ezelőtt keresztyén szempontból, bib­liai alapon állapították meg a búcsú járásokról és zarán­doklatokról, valamint a cso­datevő helyekről, hogy azok nem szerzik meg a bűnbo- csánatot, nem jelentenek megigazító érdemet Isten előtt és nem üdvözítenek. Az evangélikus keresztyénség körében ismeretlen dolog is a búcsújárás, s ismeretlenek a „csodatevő szent helyek”. Az üdvösséghez nekünk elég Istennek ingyen való ke­gyelme, amelyet Jézus Krisz­tus szerzett ártatlan szenve­désével és halálával a gol­gotái kereszten. Mi annyira ebben a hitben élünk, hogy azt gondoljuk: a középkor­nak ezek a szörnyűségei, a búcsújáró helyek, már régen a múltéi, s különösen így van ez a szocializmus útján haladó hazánkban. Elképzel­hető az, hogy ma is akadná­nak olyan egyházi emberek, papok, akik nemcsak hogy nem óvják népünket pogány szokásoktól, hanem ők maguk vezetnének zarándoklatokat „csodatevő” helyekre, s hoz­zá nemcsak vallási jót he­lyezve kilátásba a híveknek, hanem gyógyulást is a bete­geknek és szenvedőknek. Ige zendült, lélek vidult — Pencen „EBBEN A HAVAS-ESÖS őszben azt lehetne gondolni, hogy nehezünkre esett eljönni közétek. A valóság az, hogy nagy örömmel és szívesen jöttünk.” — így kezdte igehirdeté­sét az egyházi esztendő utolsó vasárnapján, november 25-én KÁLDY ZOLTÁN püspök a penci leányegyházközség 132 éves, most kívül-belül 75 ezer forint költséggel megújított templo­mában. „A kinti hideg nem hatolt el bensőnkig. Örömmel és hálá­val telt meg szívünk, mikor azt hallottuk, hogy két év alatt nagy áldozatkészséggel renováltátok templomotokat s most is azt látjuk, hogy ezt a szent hajlékot egy olyan gyülekezet tölti meg, amely szereti a megigazulásunkra feltámadt Jézus Krisztus evangéliumát hallgatni és boldogan él szentségeivel. Az ilyen hír vonja, hívja, sodorja az embereket hozzátok. Legyen áldott, aki a hitet és a szeretetet munkálta szívetek­ben!” Ezek a bevezető szavak valóban jól illettek az alkalom­hoz is és a külső körülményekhez is. Zuhogott egész nap a havaseső. Ernyő alatt kapaszkodtunk fel a dombtetőre épült templomhoz. De az esernyő alól ki-ki lestünk a nemes for­májú kedves toronyra, amelyen bizonyára Petőfi Sándor sze­me is örömmel pihent meg, valahányszor felkereste Pencen nagynénjét, vagy Csörfös Lajos barátját. Milyen más most a templom, mint három évvel ezelőtt, mikor egy pünkösd előtti délutánon először látogatott ide a püspök. Érdemes volt meg­biztatni a gyülekezetei, mert a két részletben kapott 15 ezer forint közegyházi segítséget derekasan pótolták ki saját áldo­zatkészségükkel. AZ IGEHIRDETÉS ALAPIGÉJE: ZSOLTÁROK KÖNYVE 50,14—15. Először a háláról szólt a tanítás'. Nagy dolog, ha valaki kimondja ezt az egyszerű szót: köszönöm. Nagy do­log, ha valaki énekben ad hálát, dicsőséget énekel Istennek. Nagy dolog, ha valaki háláját áldozatkészségével fejezi ki. De se szóval, se énekkel, se adománnyal nem lehet elintézni Isten iránti hálánkat. A hálának lényegében egy formája van: a hit. Fiát adta értikik Isten. Nem elégszik meg mással, csak a szívünkkel, vagyis, ha hittel fogadjátok szeretetet. Jól tet­tétek, hogy sokat áldoztatok. Öröm volt hallani éneketeket. De mindenek fölött nagyon szeressétek Istent. Járjatok útjain, engedelmeskedjetek néki. Ennek a hitnek az emberek között, a családban, a község életében, a hétköznapi munkában, meg kell valósulnia, gyü­mölcsöt kell teremnie. Ezért mondja a zsoltár: Teljesítsd fo­gadásaidat. A keresztyén embernek nem kell kényszerültén, meggondolatlanul fogadásokat tennie Istennek. De aki ígért valamit, azt tartsa meg. Szólt ezzel kapcsolatban házastársak oltár előtt tett fogadalmáról. Teljesítsétek az oltár előtt tett fogadást! — mondotta a püspök. Szeressétek, ne hagyjátok cserben egymást. Hordozzátok hűségesen egymás terhét. A harmadik tanítás az imádságról szólt. Hívj engem segít­ségül! Milyen nagy dolog, hogy Isten felkínálja segítségét az élet sok változása között is. Imádságunkban mozgósíthatjuk hatalmát. Igehirdetését így fejezte be: „Ez a templom nem a levegőben áll, hanem Penc faluban. Élnek itt olyan emberek is, akik nem tartoznak az evangélikus gyülekezethez. A temp­lom körül földek terülnek el, amelyeket jótékonyan áztat most az eső és a hó. A templom azért van, hogy több erővel, szere­tettel, reménnyel tudjatok helytállni otthonotokban és a köz­ség egész életében, munkájában. Egész magatartásunkból, sze- retetünikből, megértő és segítőkészségünkből észre kell ven­nie az embereknek, hogy ti itt a templomban találkoztatok Istennel. A templomon kívüli hétköznapi életben valósul az igazi hálaadó, hitből fakadó élet.” A DÉLELŐTTI ISTENTISZTELETEN és a délutáni isten­tiszteleten is, amelyen Detre László esperes és Benczúr László püspöki titkár szolgált csengő, tiszta hangon énekelt egy leá­nyokból álló csoport Cerengay Margit kántor vezetésével. Pen­cen is és az anyagyülekezetben, Csőváron is, szeretik az egyházi éneket. Néhány héttel ezelőtt, mikor az anyagyülekezet tar­totta megújított templomában a templomszentelési emlékün­nepet, ott is nagyon szépen kidolgozott több szólamú éneket hallhattunk. Pohánka Ödönné, a lelkész felesége készítette fel a lelkes, áldozatkész kis csoportot. Pencen és a környező gyülekezetekben általában az ún. Szarvasi Énekeskönyvet használják. Ez az énekeskönyv a hí­res és terjedelmes Tranoscius énekeskönyv sok szép énekét tartalmazza magyar fordításban. A kitűzött fő-ének egyik sora jól tükrözte a vasárnap eseményeit: „Ige zendült, Lélek vi­dult ...” Pohánka Ödön, a gyülekezet lelkésze fogadta a püspököt, Babinszky Mihály gyülekezeti felügyelő üdvözölte. A virág­csokrokat átnyújtó leányok élén Kindricz Zsuzsa mondott verses köszöntőt. Istentisztelet után a püspök tájékoztatót adott egyházunk mai szolgálatáról és feladatairól a presbi­tereknek. Benczúr László MIHÁLYFI ERNŐ EREDE­TI fényképfelvételek EGÉSZ SORÁVAL döbbentett rá bennünket arra, hogy ige­nis, még nálunk Magyaror­szágon, 17 évvel felszabadu­lásunk után is léteznek „cso­datevő” zarándokhelyek, ahol a hírhedt Lourdes fertelmei tárulnak a kíváncsi látogató szeme elé s ahol megszédí­tett fanatikus emberek tizen­öt liternyi vízben mosogat­ják fertőzőén beteg testré­szeiket, fürösztik ártatlan be­teg gyermekeiket, és ahol fél milliméter vastagságú fertőző szennyet csókolgatnak rá az élettelen kőszobor lábára. Már a XX. század elején elhunyt nagy magyar tudós, Herman Ottó felháborodva írta le, kö­zel 100 évvel ezelőtt, egy ilyen szent kútnak nevezett zarándokhely rettenetességeit. Egy kis részlet Herman Ottó leírásából: „Reményteljes anyák, viruló hajadonok, if­jak, csecsemős asszonysereg, virgonc gyermekraj. És most kezdődik az iszonyatosság netovábbja. Az ima után kez­dődik a körmenet, a fertőző ajak csókot nyom a szobrok talapzatára, orcájára, a szent­képek üvegére, s mit tudom én, hová, és nyomban reá, tulajdon arra a helyre ráil­leszti ajkát a csapat épje is. A búcsú utáni napon az il­lető pontokon egy 0,5 milli- métemyi barna réteg volt rá­csókolva!!! ÉS EZ CSAK EGY JELE­NET! A másik a kút mel­letti medencében játszódik melyben alig 10—15 liternyi víz látható. Ebben mindenki megmosdik. Ami ulcus, ca­ries, necrosis van a világon, amit azon írtóztató kór ron­gál, melynek behozatalával a keresztes hadak vádcltatnak, az mind a 15 liter vízbe mártja magát. És ezután jönnek a csecsemős anyák, levetkeztetik gyermekeiket, s tulajdon avval a fertőzött Vízzel mossák meg tetőtől talpig, »hogy ne fogjon raj­ta a nyavalya!« Nincsen sza­vam, amellyel lefesthetném az iszonyt, mely elfogott, a borzadályt, mely e dolgok láttára egész lényemet meg­rázkódtatta. Elbeszéltem or­vosnak; a fejéhez kapott; most tudta meg, hogyan van az, hogy a legborzasztóbb be­tegségek »rejtélyes módon« oly boldogtalan gyermekeket, ifjú embereket, leányokat szállnak meg, akiknek életé­ben semmi sincsen, amiből a keletkezést kimagyarázni le­hetne!” Így írt Herman Ottó. Cik­két Jókai Mór egyik neveze­tes megjegyzésével fejezi be: „Jókai római útjáról azt írja, hogy Szent Péter szobrának lábujjhegye fényes, mert a megcsókolás előtt ki-ki előbb tenyerével letörli. Mint köl­tőhöz illik, Jókai azt találja, hogy nem az apostol iránti tisztelettől lett az az érc olyan fényes, hanem a fele­barát iránti utálattól.” Meg is gyűlt a baja Herman Ottó­nak, nagy tudósunknak az »▼TTTTTTTTTTrTTTTTTTTfTTTTTTTTT akkori katolikus főpapokkal. Még szerény múzeumi állásá­ból is ki tették. Mihályfi Ernő most elégtételt ad ennek a nagy tudósnak is, és egyúttal emlékeztet bennünket, ma­gyarországi protestánsokat is azokra az embertelen eszkö­zökre, amelyekkel a meg­romlott katolicizmus véd­te bűnös és káros babonáit nem is olyan régen, mit sem törődve népünk igazi javával. NÉPÜNK JAVAT MUN­KÁLÓ DEMOKRATIKUS ORSZÁGUNKBAN vallássza­badság van. Herman Ottó szavaival ez a hallatlanul ér­dekes könyvecske bizonyságot tesz a lelkiismereti és vallás­szabadságról, Hogy milyen méretű ez a szabadság ná­lunk, arról szomorúan tesz bizonyságot a szent kutak, il­letve ezek a búcsújáró helyek megléte is. Bizony, van mit reformálni a keresztyénség egészén még ma is, nálunk is. Erre hívja fél a figyel­met Mihályfi Ernő új köny­vecskéje, melynek megjelen­tetését méltán mondhatjuk reformátort * tettnek. Hogy Herman Ottó óta a búcsú­járások és zarándoklatok ta­rén lényegileg semmi sem történt, arról meggyőznek Mihályfi Ernő következő sorai! „Erdei sétaút vezet tovább felfelé a völgyben, további források felé. Ide sántikáinak fel a lábfájós betegek is, hogy megáztassák fájós lábu­kat a forrás csörgedező vizé­ben, mások más testrészeiket mossák benne, megint mások isznak belőle, gyerekek arcát mosogatják, és gyerekeket itatnak a vízből. Hogyan is írta Herman Ottó i i. Az iszonyatosság neto­vábbja!” A nyomorékak, akik az út szélén könyörögnek, mutogat­ják sebeiket, talán éppen így kapták a fertőzést, amitől most szenvednek. A gyer­mekbénulás súlyos nyomait hordozók talán innen vitték magukkal valamikor a be­tegség csíráit is. Szputnyikok száguldanak e völgy felett is, az orvostudo­mány nap-nap után új be­tegségeket győz le véglege­sen. Penicillin és más anti­biotikumok harcolnak azok ellen a fertőzések ellen, ami­nek itt volt és van ma is egyik forrása. És ez a fertő­zés ma is folyik, mint ahogy azt a film kockái (a fényké­pek) tanúsítják... A hívők, az öregasszonyok és férfiak egy csoportja a templom udvarán levő kis kápolna előtt térdel. Térden állva közelednek a kápolná­ban levő Krisztus-szoborhoz* megsimogatják és megcsókol­ják mezítelen lábát. A MÉR­GES CSÓK! Pontosan úgy* ahogy Herman Ottó egy év­századdal ezelőtt megírta.” Minden evangélikusnak, protestánsnak, de katolikus­nak is látnia kell ezeket a fényképeket, olvasni ezt « könyvet, Mihályfi Ernő na­gyon hézagpótló munkáját. V, rTYVTTTTTTTTTTVTTTTTTTTTTTTTVrl ISTENTISZTELETI REND BUDAPESTEN, 1962. DECEMBER 16-ÁN Deák tér de. 9 Trajtler Gabor, de. 11 (úrv.) dr. Kékén András, du. 6 Péter Jenő teol. Fasor de. fél 10 Korén Emil, de. 11 dr. Pálfy Mik­lós, du. 6 Káldy Zoltán. Dózsa György út de. fél 10 Harmati Bé­la. Üllői út 24. de. fél 11 Grünval- szky Károly. Karácsony Sándor u. de. 9 Grünvalszky Károly. Rá­kóczi út 57/b. de. 10 (szlovák) dr. Szilády Jenő, de. 12. Grünvalszky Károly. Thaly Kálmán u. de. 10 Szirmai Zoltán, de. 11 Szirmai Zol­tán, du. 6 Szirmai Zoltán. Kőbá­nya de. 10 Takács József, du. 5 szeretetvendégség: Veöreös Imre. Utász u. de. 9 Takács József. Vajda Péter u. de. fél 12 Takács, József. Zugló de. 11 Szabó István. Rákosfalva de. 8 Boros Károly. Gyarmat u. de. fél 10 Szabó István. Fóti út de. 11 Nagy István. Váci út de. 8 Nagy István. Frangepán u. de. fél 9 Gádor András. Üjpest de. 10 Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Soroksár-Üjtelep de. fél 9. Pestúj­hely de. 10 Kürtösi Kálmán. Rá- kospalota-MAV-teiep de. 8. Rákos- palota-Nagytemplom de. 10. Rá- kospalota-Kistemplom du. 3. Rá­kosszentmihály de. fél 11 Karner Ágoston. Sashalom de. 9 Karner Ágoston. Rákoscsaba de. 9 Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11 és du. fél 3. Bécsikapu tér de. 9 Schreiner Vil­mos, de. 11 Schreiner Vilmos, este 7. Torockó tér de. fél 9 Dr. Joó Sándor Óbuda de. 9 Vámos József de. 10 (úrv.) Fülöp Dezső du. 6 énekkari hangverseny. XII. Tar- csay Vilmos u. de. 9. Zoltai Gyula, de. 11 Zoltai Gyula este fél 7 Kősze­gi Tamás. Pesthidegkút de. fél 11 Ruttkay Elemér. Budakeszi de. 8 Kőszegi Tamás. Kelenföld de. 8 Uzon László, de. 11 Uzon László* du. 6 dr. Rezessy Zoltán. Német­völgyi út de. 9 dr. Rezessy Zoltán. Albertfalva de. 7. Kelenvölgy de. 9 Visontai Róbert. Budafok de. 11 Visontaí Róbert. Nagytétény du. 3. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11. A Sajtóosztály értesíti a Gyülekezeteket, hogy az 1963. évi ÜTMUTATO és NAPTÁR előjegyzé­sek már beküldhetők. Mivel e két kiadvány- bál a Sajtóosztály visz- szavételezéseket nem jog teljesíteni, kéri a Gyülekezeteket, hogy csak a szükségesnek megfelelő mennyiséget rendeljenek. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vétő Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII. Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 Előfizetési ára egy évre 6Ó,— Ft Csekkszámla: 20412.—VIH. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott 626205/2 — Zrínyi Nyomda, Bp. Felelős: Bolgár Imre Igazgató

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom