Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-11-18 / 47. szám
KP. BÉRM. BP. TZ. A békén munkálkodó testvéri szeretet és szolgálat Az Orosz Orthodox Egyház feje november 9-én ünnepelte 85-ik születésnapját. Moszkva és egész Oroszország patriar- chája: Alexius, nemcsak az Orosz Orthodox Egyház kiemelkedő főpapjaként ismeretes, hanem az egyházközi megértés nagy elősegítöje és a világ békéjének fáradhatatlan harcosaként is. Ezért ez a nap nemcsak az Orosz Orthodox Egyház számára jelentős esemény. A patriarcha neve drága mindazon keresztyének számára, akik reménységgel tekintenek az egyházak kölcsönös megértése elé és valamennyi keresztyén egyház és felekezet közeledéséért fáradoznak. Az igazi béke sok barátja is tisztelettel ejti ki a nevét. Alexius patriarcha — polgári nevén Sergei Wladimirovics Simanski, 1877. november 9-én született. A szülői házban a szokásos nyugati nevelésben részesült, mielőtt a moszkvai líceumba került. Huszonkét éves korában fejezte be tanulmányait a moszkvai egyetemen és jogtudományi kandidátusi címet kapott. Már tanuló, majd egyetemi évei alatt is mély vallásosság jellemezte. És már ifjúkorában elhatalmaskodott benne a vágy, hogy egészen az egyház szolgálatára szentelje magát, így lépett be közvetlenül egyetemi tanulmányainak elvégzése után, 1839 őszén a Moszkvai Lelkészi Akadémiára, ahol a teológia kandidátusi fokozat elnyerésével, 1904 májusában fejezte be tanulmányait. Még teológiai tanulmányai alatt, 1902. február 9-én szerzetessé szentelték Alexius néven. Lelkészi szolgálatának egymást követő állomásai ekkor: a pskowi lelkészi szeminárium inspektora, a tulai papi szeminárium rektora, a novgorodi Antonius-kolostor ideiglenes apátja. Ezekben az években fáradhatatlanul annak szentelte minden erejét, hogy egy ifjú teológus generációt képezzen ki. Ugyanakkor ezek az évek sajátmaga számára is jelentősek voltak, mert ekkor bontakozott ki mint pedagógus, kormányzó-szakember és igehírdető. 1913. április 28-án, a novgorodi híres Sofia-katedrálisban szentelte őt püspökké az antióchiai patriarcha, IV. oryjrgy. Az új püspököt a novgorodi egyházmegye vikáriusává nevezték ki. Nyolc évvel később Tychon patriarcha a petrográdi egyházmegye első vikáriusául hívta őt meg, ahol is kemény harcot vívott az úgynevezett „újítók" szakadár csoportja ellen. Chtynek érseke címmel 1926-ban Alexius visszatért Novgo- rodba, és átvette az egyházmegye vezetését. A rákövetkező évben beválasztották a Szent Synodusba, ahol belső munkatársa lett Sergius metropolitának, és része volt néhány nehéz döntésnek, melyet azok az idők követeltek meg. 1932-ben Alexius érsek metropolitává lett és egy évvel később kinevezték leningrádi metropolitává, s itt maradt egészen pat- riarchává választásáig. Leningrádban maradt akkor is, amikor a város az ostrom szörnyűségeit élte át és a város polgáraival együtt szenvedte a blokád borzasztó 900 napját. Az állandó veszedelem közepette celebrálta az istentiszteleteket, és saját életével mutatott példát a reábízott nyájnak az állhatatosságra, a türelemre és reménységre. Az 1944-ben elhunyt Tychon patriarcha végrendelete szerint Alexius metropolitát hívták el az Orosz Orthodox Egyház patriarchatusának kormányzására. Annak zsinata — más orthodox egyházak fejeinek és képvselőinek jelenlétében — 1945. február 2-án egyhangúlag megválasztotta őt Moszkva és egész Oroszország patriarchájává. Két nappal később történt a felszentelése. Az azóta eltelt 18 esztendőben a patriarcha tevékenysége széleskörű volt és gyümölcsöző. Egy rövid cikk, sajnos, csak töredékeket mutathat be abból: Az új patriarcha a reábízott egyház számára a méltó szolgákról való gondoskodást úgy tartotta szem előtt, mint addig is tette. Nagy súlyt helyezett itt a jó teológusok kiképzésére. Patriarchatusának első napjától kezdve fáradozott Alexius a más egyházakkal való szoros kapcsolatok létrehozásán. Ö maga több utazást tett a Szent Földön, a Közelkeleten, a Balkánon, s meghívására a keleti orthodox egyházak fejei és képviselői ellátogattak és ellátogatnak Moszkvába. A budapesti református teológiai akadémia díszdoktora. A patriarchát testvéri szeretet tölti el a más egyházak és közösségek irányában. „Mindnyájan egy mennyei Atya gyermekei és egymásnak testvérei vagyunk, ö egyformán szeret minket gyermekeiként, mi azonban különbözőképpen szeretjük öt.” Ez a nem orthodox egyházak tagjaira vonatkozó nyilatkozata időközben szállóigévé lett. Az elmúlt években nemcsak az egyes evangéliumi egyházakkal alakultak ki jó kapcsolatok, hanem jobb megértés jött létre az ökumenikus mozgalommal is. A patriarcha áldásával vettek részt az Orosz Orthodox Egyházak képviselői az Egyházak Világtanácsa munkájában és az ökumené neves egyházi személyiségeinek látogatásai a patriarchánál, sokat jelentettek a kölcsönös közeledés érdekében... Végül az egész világon ismeretessé lett Alexius patriarcha, mint a béke gondolatának bajnoka. Prédikációiban és beszédeiben, üzeneteiben és felhívásaiban ismételten arra szólította fel az egész keresztyénséget minden felekezetből, hogy tetterősen vegye ki részét a békéért vívott küzdelemből. Maga a patriarcha számos békekonferencián emelte fel szavát, legutóbb is a Moszkvai Leszerelési- és Béke-Világkongresz- szuson, melynek elnökségi tagja volt. Ma nemcsak az orosz orthodox keresztyének, de más felekezetek hívő népe is, még hosszú életet és az egyház és a béke javát szolgáló gyümölcsöző tevékenységet kíván az Orosz Orthodox Egyház patriarchájának. (A. Ostapow, a moszkvai lelkészi akadémia tanácsa titkárának írása. Átvéve a Neue Zeit-ből.) ISTEN ES A VILÁG (1 Jám. 2,15—17) Tagadhatatlan, hogy az apostolnak ez az intelme: „Ne szeressétek a világot...” úgy hat a mai emberre, reánk, evangélikus keresztyénekre is, mintha rég eltemetett' oszlopszentek és szerzetesek, világtagadók és világmegvetők sírjaiból felhangzó kísérteties szó volna. Nyomában kolostorok jelennek meg szemünk előtt —, a világból kimenekült, a fiúi szeretetet megtagadó fáradt alakjaival, és szinte halljuk a fájdalmas íelszisszenést, amely a test élnivágyódását ostorozó korbácsütések nyomán az önsanyargatásban tobzódó szerzetesek fogai közül előtör. Azután gondolunk arra a sok-sok és megszámlálhatatlan kötelékre, amely bennünket ehhez a világhoz fűz. És hullámzanak bennünk az érzések és gondolatok, amelyek a szeretet látható és láthatatlan kötelékeivel kapcsolnak bennünket ennek a világnak rengeteg értékéhez, amelyeket a családi életben, a munkában, a hivatásban, a hazában, az Isten szép világának annyi szépségében megtalálunk és megkapunk. Ezért úgy érezzük és úgy hisszük, hogy az apostolnak ez a kívánsága — balgaság! De más gondolatokat is ébreszt bennünk ez az intelem: „Ne szeressétek a világot...!” Eszünkbe jut az a rengeteg emberi alkotás, fáradságos emberi életek gyümölcsei, amelyeket mind ennek a világnak az igenlése és nem a tagadása hozott létre. Gondolunk az emberiség haladására, azokra az eredményekre, amelyeket ez a haladás hozott létre és amelyek az életnek szinte minden területén átalakították és átformálják ezt a világot. Az emberi értelem és érzelem nagyszerű alkotásai nemcsak kényelmesebbé tették az életet ebben a világban, hanem igaz javát is szolgálják az emberiségnek. Hiszen elég az orvostudomány fejlődését, a mérnöki tudománynak nem egy áldásos vívmányát szem előtt tartanunk és úgy érezzük, úgy hisz- szük, hogy az apostolnak ez az intelme egyenesen veszélyes, mert kultúra-ellenes! És végül józan, vallásos megfontolásból is úgy érezzük, hogy ellenkeznie kell ezzel a kívánsággal és intelemmel magának az Istennek. Hiszen Isten teremtette ezt a világot. Azért teremtette, hogy az ember uralma alá hajtsa, azaz éljen és alkosson benne (1 Móz. 1,26 kk). Gyönyörűszépnek és jól rendezettnek teremtette ezt a világot, mert azt akarta, hogy örömünk teljék benne. Jézus maga is távol volt minden világgyűlölettől. Hiszen az a körülmény, hogy példázataiban olyan meleg szeretettel szólt az Isten szép világának szépséges vonásairól, mind azt bizonyítja, hogy Jézus szerette nemcsak az embereket, de szerette a világot is és mindazt, ami a világban Isten teremtő keze nyomán benne van. Tehát ez az intelem és kívánság, hogy ne szeressük a világot, egyenesen Isten-ellenes kívánság. * És mégis teljes joggal hangzik el ez a kívánság. Az a kérdés azonban, hogy milyen világ és melyik világ szeretetétől óv bennünket az apostol? Nem arról a világról van itt szó, amely az Isten teremtő kezéből kikerült. Nem arról a világról van itt szó, amelynek megteremtése után Isten szinte saját művében gyönyörködve mondta ki a szentenciát, hogy „igen jó”, azaz szép. Arról a világról van itt szó, amivé lett a bűn közbejöttével, illetve az emberek tették azáltal, hogy visszaéltek a teremtett jó dolgokkal. Arról van szó, ami tiem jó, hanem rossz ebben a világban, amikor az apostol kimondja az intelmet: „Ne szeressétek a világot... !” Mert a jó dolgok a mi keresztyén hitünk és meggyőződésünk szerint nem maguktól lesznek rosszakká, hanem a bűn teszi azzá, amely nemcsak Isten és az ember, az ember és az ember, az ember és a társadalom kapcsolatát rontja meg végzetesen, hanem az ember és a világ kapcsolatát is visszájára fordítja, ha bennünket csak a „test kívánsága és a szemek kívánsága és a vagyonnal való kérkedés” vezet és irányít. Mindezt pedig nem a „világnak” mondja az apostol, hanem „fiacskáinak”, akikről megállapítja, hogy „bűneik meg vannak bocsátva az Ö nevéért” (2,12). Nem „világigenlésről” vagy „világtagadásról” van tehát itt szó, hanem annak az elismeréséről, amit Jézus Krisztus tett ezért a világért. Amióta Jézus Krisztus itt élt ebben a világban, hogy „megtartsa és megváltsa” a világot és az embereket azzal, hogy meghalt a kereszten a mi bűneinkért és feltámadott megigazulásunkért, azóta mi keresztyének nem kerülhetjük ki Krisztust, ha „egészséges” kapcsolatot akarunk a világgal. A keresztyén ember kétszer tér meg életében: Először a világtól Istenhez és azután Istentől a világhoz. És ez állandóan ismétlődő folyamat, különben eluralkodik rajtunk, keresztyéneken a „lelki kérdés”, amely rosszabb mindennél és ami annyira jellemző az ún. „megtértekre”, akiket nem kísért már meg „a test kívánsága, a szemek kívánsága” — mondják kérkedve. Csak az a keresztyén marad meg közösségben Istennel és egészséges viszonyban a világgal és mindazzal, ami benne van, aki „megcselekszi az Isten akaratát”. Mert különben hasonló lesz ahhoz az emberhez, aki „kérkedve” mondta el, hogy ő még az óráját is tudja megtérésének, amikor levetkőzte az ó-embert. „Nincs többé, nem látom már” — kiáltotta. Mire valaki megérintette a vállát és csak eny- nyit mondott: „Csak nyűgöd-) tan, testvérem, mi még látjuk'.” IV-, PáKy Miklós lilill lllilil:[ll!lll li'l!l!ll|i|!l)lilll1!lll lü lllirtlill i<l!ini!|lllli:i;ill!l[|:lllllll!lüdli!lll!lllli:illllll!lil!lllllllll)liliiilllltllllílllili; Mint- a szőlő Szőlő, szőlő a vidéken végig... Mennyi szenvedést lát, mire borrá érik. Tavasszal termőre csonkítja a metsző S keserű könnyet sír sebéből a vessző. Kötözik karóhoz, kaccsait letépik, Maró permeteggel mérgezik lcvélit. Fürtjeit darálják, vérét veszik végre: Kegyetlen kínzással kényszerítik présbe! És mégis, a prés résein keresztül Édes must csordul ki mindenik gerezdbül! Életem is átment sok metszésen, vészen, Permeten át préshez érkeztem egészen ... Szikkadt szívembül csordul-e csepp új bor? Vagy még sajtolni kell, erősebben, újból? Hadd tanuljam meg: prés nélkül nincsen bor! S bár keservesen fájó ez az exegézis: Tőről fakadt vessző hadd lehessek én is!... Seben István *VTTTTTTTTTTTTTTTTV»r»TTTTTTTTTVTTTTVTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT« IMÁDKOZZUNK János 5,26—30. Mennyei Atyám, köszönöm minden ajándékodat, amit ezen a héten nyújtottál nekem; fényes napodat felettem, s az otthon melegét körülöttem, s a reménységet, amellyel minden napomat kezdhettem. Hálát adok a megújult testi erőért, az emberekért, akik körülöttem vannak, s nagy türelmedért, amellyel hordozol. Tudom, hogy mindez a Te ajándékod és mind ezekért felelősséggel tartozom neked. Minden percért és minden napért, minden örömért és minden szenvedésért, és minden egyes lélekért körülöttem számadással tartozom neked, s Te minden dologban hűséget vársz tőlem. Istenem, ki egykor színed elé állítasz, vonj magadhoz bűnbocsánatoddal, hogy színed elé álljak már most, jelenlétedben éljek, s benned megújuljak. Jézus Krisztus által lakozzál bennem, hogy levessem a régi élet szerint való embert és felöltözzem az újat. Hadd tudjam én hitben elfogadni a másik embert, felelősséget vállalni érte azon a helyen, ahová állítottál. Taníts elfeledkezni magamról és élni a másikért is. Nemcsak azokért, akik tetszenek nekem, hanem azokért is, akiket ellenségemnek gondoltam. Újítsd meg hitemet Istenem, hogy minden dologban meglássalak, s jelenléted és felelősséged alatt tudjak élni, s egykor boldogan és felkészülten mehessek feléd, megpihenve közeledben, örök változhatatlan szeretet, aki voltál és aki eljövendő vagy Ámen. * tfyftyvis útaft. Az élet egyenes út: Istentől — Istenig tart. Hivő emberek vallják, hogy életük egyszer Istentől indult el és egyszer Őhozzá érkezik el. Bölcső és koporsó csak két látható határköve az élet útjának. isten két kiterjesztett keze között így pereg le az emberi élet. Egyenes út, mert mindenütt Isten szeme előtt vezet. Az első, ami ebből következik, hogy az egyenes út Isten szeme előtt boldog és biztos út! Jó járni ezen az úton. Szép ez az út, mert Isten tekintete kíséri. Isten szerete- tének napsütése átmelegít minket hulló falevelek és temetői fejfák között is. Tekintete csupa biztatás: — csak tovább, felém hoz az egyenes út! A második, amit a mai vasárnap tanít, az, hogy az egyenes út a feleíelősség útja. Az életünk nemcsak Isten szeme előtt zajlik le, de Isten számonkérő, ítélő tekintete elé érkezik el egyszer. És ott minden magyarázat és mentség nélkül kell felelnem erre a kérdésre: mi történt az egyenes úton? Hogyan éltem, mit tettem és mit mulasztottam el? Isten parancsából, a szeretet nekem írt szerepéből mit és hogyan valósítottam meg. Az egyenes út csak az igazság és a jóság útja lehet. A harmadik amit az élet egyenes útjáról tudnunk kell, hogy az egyenes út m esivilágított út. Isten Igéje lámpást ad a kezünkbe és ez a fény megmutatja mindenkinek a következő lépést. Annak a pillanatnak, órának és napnak a feladatát. Nem az út végét világítja meg, hanem a következő lépést. Ez azonban elég a hitnek, elég az Isten gyermekének. Hiszen Krisztus a társa ennek a.z útnak. A negyedik mondanivalója az egyenes útnak az, hogy ez a hűség útja. Az egyenes út a valóság földjén vezet keresztül. (143. Zsoltár IC. vers.) Ez az út azt kérdi: mi valósult meg itt a földön az én munkám és szolgálatom nyomán az emberek között abból a munkából, hivatásból és küldetésből, amit Isten reám bízott. Milyen hűséggel hiszek, szeretek, dolgozom? Milyen hűséggel vagyok példa és milyen hűséggel vagyok az engedelmesség eszköze. Végül az egyenes út — egyenes út. Mindig tiszta, igaz és becsületes. Kitárt szívű és őszinte út. Ha ilyen, akkor valóban békés és nyugodt, hiszen a megérkezés számonkérő küszöbén ugyanaz a Krisztus vár, aki már itt is velem volt mindig és mindenütt az egyenes úton. Járjunk hát boldogan, bátran, bizakodva és buzgólkod- va — az egyenes úton. Hiszen ez az örök élet útja. (f.) i < «
