Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-11-18 / 47. szám
A 261 éves oroszlányi gyülekezet 175 éves temploma Ebben a szocialista és nagy léptekkel fejlődő bányavárosban szeptember 30-án az evangélikus gyülekezet jubileumi örömünnepet ült. 175 évvel ezelőtt szentelték fel a templomát. AZ ÜNNEPI ISTENTISZTELET szolgálatát Seimeczi János esperes végezte. A díszközgyűlésen Milán János lelkész ismertette a templom történetét. A gyülekezet első temploma 1702-ben épült. A gyülekezet-alapító-ősök 1701- ben települtek ide Pozsony, Nyitra és Trencsén megyéből. Idővel a népesedés következtében az első templom kicsinek bizonyult. II. József Türelmi Rendeletével lehetővé vált egy új, nagyobb templom építése. 1787-ben, Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnapon szentelték fel a mai, 30 méter liosszú, 10 méter széles és 20 méter magas templomot. A mennyezetig felnyúló nagy oltáron az I. Tim. 2, 4 verse alapján ez olvasható latin nyelven: Deo, qui omnes homines servari vult.” („Istennek, aki minden embert szolgálni akar.”) Az oltárkép az Olajfák Hegyén imádkozó Jézust ábrázolja a három alvó tanítvánnyal. Ismeretlen festő alkotása. A szószék a maga nemében páratlan. Fafaragású metszetek a „Hegyi Beszédet” jelenítik meg. Az oltárt és a szószéket a II. József által lebontásra ítélt majki kamal- duli szerzetesrend templomából vette meg a gyülekezet 30 forintéit. A félkör alakú karzat szép színes fövénykő oszlopokon nyugszik. Az orgonát 1790-ben Pesten szerezte be a gyülekezet. A gyülekezet eddig már háromszor renoválta kívül-belül templomát. Legutóbb 1954— 55-ben. 1957 ÓTA A HARANGOK villanyerővel hívogatják a hívőket Isten házába. 1960-ban a régi apró hódfarkú cserepet palával cserélték ki. 1961-ben pedig ornament üveggel új ablakokat kapott a templom. Ma már csak a II. világháború alatt teljesen elpusztult orgona vár megújításra, hogy a jelenleg ideiglenesen beállított harmonium helyett a gyülekezet újra az orgona hangjai mellett dicsérje az Urat. A 261 éves gyülekezetben már 175 éve áll ez a második templom. Ez alatt a hosszú idő alatt sok nehézségen ment keresztül a gyülekezet. De a kegyelmes Isten minden helyzetben megtartotta. Hisszük, hogy ezután sem hagyja el az övéit, akik Reá tekintve végzik mindennapi munkájukat és Benne bízva építik a megelégedett, békés holnapot. Milán János Forradalom a felebaráti szeretet által Az alábbi szemelvények a francia Raoul Fallereau: „Ha Krisztus holnap a te ajtódon kopogtatna...” című könyvéből valók. Valahol olvastam, hogy a B. 52. típusú bombázó repülőgép értéke pillanatnyilag 8 millió márkára rúg. Igen, jól olvasták: 8 millió márka. Egy halálmasináért. Mindaz, amit ezzel kapcsolatban remélhetünk, az az, hogy békében elavulttá váljon, hogy békében berozsdásodjon és soha ne kelljen a hangárból útra kelnie. Egy ilyen repülőgépet ma nem lehet pénzzel győzni. * Ügy látszik, hogy a B. 52. típust „sorozatban” fogják gyártani. De én azt mondom önmagámnak: „eggyel több... vagy eggyel kevesebb...” Eggyel több a papíron, vagy eggyel kevesebb a hangárban ... Ez azt jelentené: felszabadul 8 millió! A szegény emberek táplálására, gondozására. Gondolok az orvosokra Afrikában: 8 millió! Megoldódnék a lepra problémája széles területen, talán az egész kontinensen. ...8 millió!... és lenne kenyér és gyógyszer, pirula és ampulla... és klinikák! Lennének jól táplált, egészséges emberek, bizakodás és boldogság! ... és csak egy repülőgéppel lenne kevesebb a hangárban... Miután azonban, sajnos, világosan bebizonyosodott, hogy a szegények gondozására és táplálására sohasem volt hitel, így hát ezt a hitelt esetleg olykor-olykor a halál költségvetéséből lehetne igényelni. Alapjában ez kisebb tolvajlás lenne, mint a jóvátétel. * ... Először nagy gyengeséget érez\. Fájnak a lábfejei, lábszárai pedig többé nem képesek elhordozni... Valamiféle rejtélyes merevség alattomosan, kérlelhetetlenül kúszik a lábaktól felfelé a testhez. Majd nemsokára bekövetkezik a vízkór, a bőr a szakadásig megfeszül, néha felreped... majd pedig kiszárad az egész test. Ügy eltűnnek az izmok, mintha valami láthatatlan, örökké falánk állatok falták volna fel... és aztán... rettenetes fájdalmak hosszú-hosszú ideje után — a halál. Mi ez a szörnyűség? Ez az álomkór, az éhség betegsége, amely a világon millió emberéleteket követelt és követel. Láttak már valaha ilyet7 Én, én láttam önök helyett is. * Először is abbamarad a kis beteg növekedése. Aztán meg- romlanak a szemei. Majd szinte teljesen megvakul. Akkor megjelennek a bőrén — amely hirtelen érdes és durva lesz —, a fekete foltok, a repedések és a ráncok. Lyukacsos lesz a szörnyű kéreg, mintha mesterségesen átlyug- gatták volna és beborítja a szőr. A beteg bőre hasonlóvá lesz így az aligátoréhoz... És szenved ... és szenved ... * Hogy hívják ezt a betegséget? Nem tudom. Amazoniában dühöng. Az éhség egyik betegsége ez. De ha egyszer is látta ezt az ember, utána hosszú, nagyon hosszú időre lesz szüksége, míg újra aludni tud... • Harminckétmillió katona maradt holtan a harcmezőkön ... Húszmillió a bombázások polgári áldozata ... Huszonhatmillió ember tűnt el a koncentrációs táborokban ... Az ENSZ alapján ez a legutóbbi háború mérlege. * ... És most, miután ezt tudják, azt követelem önöktől, ne egyenek addig jó étvágy- gyal, ne legyen lidércnyomás nélküli álmuk, amíg ön, önök, én és közülünk mindenki, legalább valamit is nem tett azért hogy ez az emberiséget meggyalázó szörnyűséges mérleg az utolsó legyen. Mit tehetünk? Forradalmat? Hol? önmagunk ban. Hogyan? A felebaráti szeretet által. Hogyan olvassuk a bibliát? Nagyon személyesen. Aki olvasni akarja a bibliát, annak nem szabad kölcsönkérnie bibliát. Legyen meg a saját bibliája. Mert minél többet olvassa az ember, annál közelebbi és személyes kapcsolatba jutunk vele. A bibliát ceruzával a kézben kellene olvasnunk, hogy kérdőjelet írjunk oda, ahol nem vagyunk vele egy véleményen és húzzuk alá azt, ami a mi esetünk. A Cselekedetek Könyvével kellene elkezdenünk, azután Márk evangéliomát olvasnunk, majd Mózes első könyvének a történeteit, Jeremiás és valamelyik apostol levelét, esetleg a Filippibeliekhez irtat. Akár lassan, akár gyorsan olvassuk, a fontos, hogy felismeréseinket gyarapítsuk vele, ne pedig mondásokat gyűjtögessünk, amelyeket azután mások albumába beleírhatunk. Isten nyomdokain kell járnunk a bibliai történetben és saját magunkat kell fölfedeznünk ezekben a nyomokban. S akkor hamarosan Istennel jár az ember egyházában. Senki se tegye félre csalódottan a bibliát, mert nem fedezte föl azonnal a gazdagságát. Annyi sok mindent olvastunk életünkben, hogy sok bátorságra és szorgalomra van szükség a biblia értelmének a megragadásához. Idegen lett számunkra. Ezen azonban változtathatunk. A fontos azonban, hogy mi ne idegenedjünk el a bibliától. A REFORMÁCIÓ SZÜLŐFÖLDJÉN (4) Találkozás a német teológiával Mindig tisztelettel és időnként csodálattal tekintettünk föl a német evangélikus teológiai tudományra, eredményeire és sikereire. Legnagyobb és legeredményesebb reformátoraink a németországi lutheri teológia emlőin nőttek nagyra. Az ellenreformáció korában Németországban kaptak teológiai kiképzést lelkészeink. Minden német teológiai iskola követőkre talált kisebb vagy nagyobb mértékben hazánkban. Minden egyházi kegyesség! irányzatunk egy kicsit német színezetű volt a múltban. Ma is szívesen veszünk kezünkbe német nyelvű teológiai munkát és nagyon fontosnak tartjuk, hogy lelkészeink tudjanak németül és forgassák a német evangélikus teológiai irodalom termékeit. Hiszen szép számmal vannak1 De nem hallgathatjuk el ma azt sem, hogy sokszor keserű szájízzel tesszük le ezeket a könyveket. Csak egy mondattal lehet jellemezni őket: Menekülnek a valóság elől. És ha sok evangélikus gyülekezetnek a munkáját és a lelkészek tájékozottságát a ma teológiai és egyéb kérdéseiben hiányosnak kell tartanunk, akkor ebben nemcsak a gyülekezetek és nem is csak a lelkészek vétkesek, hanem azok a vezető egyházi körök és az a hivatalos teológia is, amely nem képes kielégítő teológiai tanítást adni és irányt mutatni. Mi már jó 15 esztendeje bogózzuk a teológiai és egyházi létkérdések csomóit, és munka közben látjuk, hogy mennyi megoldatlan és tisztázatlan kérdés vár még a teológiára és egyházi vezetésre. Elsősorban a felkészültség hiányzik a gyakorlati szolgálatra, amit pedig csak a való élettel szorosan összenőtt, a tudományos kutatást és a gyakorló lelkészt szolgálatot mindig együtt látó teológiai tudomány tud a lelkészeknek és a gyülekezeteknek megadni. A teológia és az egyház cserben hagyja a keresztyén gyülekezetét, amikor létkérdéseinek a megoldására kerül a sor. A hivatalos teológia vagy bezárul a világ kérdései elöl, vagy nem érti azokat. Szándékosan hangsúlyozom, hogy a hivatalos teológia viszonylik ilyen negatívan az egyház és gyülekezetek valóságos problémáihoz. Hiszen olyan teológusokat is fel tud vonultatni a keletnémet egyház, mint a nálunk is jól ismert greifs- waldi Schmauch, a berlini Vogel, a lipcsei Fuchs, a jénai Hertzsch professzorok. De egy 14 millió evangélikust számláló egyháznak a teológiáját ennyi ember alig tudja pozitív irányba lendíteni. A megnyugtató mégis az, hogy éppen ezeknek a professzoroknak van kapcsolatuk az evangélikus gyülekezetekkel és így közvetlen hatással tudnak lenni a lelkészek munkájára. Persze fordítva is érvényes a tétel. Ezeknek a teológiai professzoroknak azért nem elvont és terméketlen a teológiai munkásságuk, mert kapcsolatuk van a tényleges keresztyén 'élettel és a gyülekezeti gyakorlati munkával. Akinek baj van az állampolgári magatartásában, annak a teológiája elhibázott. És akinek konzervatív a teológiája, annak maradi a világi magatartása is. A német teológia azért sem tudja konfrontálni munkáját a valóságos egyház valóságos feladataival, mert o teológiai professzoroknak vajmi kevés kapcsolatuk van magával az egyházzal, és annak a vezetőségével. Tudnunk kell ugyanis. hogy az NDK-ban az állami egyetemek keretében működnek a Teológiai Fakultások és azoknak a munkájába magának az egyháznak nincsen beleszólása. De az ún. fakultási autonómia bástyája mögött az élettől elvonatkoztatott tudomány művelése folyik, tekintet nélkül sokszor arra, hogy mi történik kint a világban. A teológia művelése a lenni vagy nem lenni kérdésévé válni, nem izmosodik a professzor hitbeli és cselekedetbeli problémájává és az egyházvezetőség lépéseinek, koncepciójának a fogantyújává. Mert kevés olyan német teológiai professzorral találkoztam, mint amilyen P. Volz, az Ötestmentom professzora volt Tübingenben, aki így kezdte Ézsaiás könyvének a magyarázatát: „Kedves Barátaim! Ne várjanak tőlem absztrakt teológiai fejtegetést. Amit mondok, azzal a jószándékkal mondom, hogy önök lelkészek lesznek és prédikál- niok kell Ézsaiás próféta könyve alapján, jövendő gyülekezetükben.” Nálunk 1950-ben megtörtént az állam és egyház szétválasztása. A szétválasztás értelmében a soproni Teológiai Fakultást . „egyháziasítottuk” professzoraival együtt. Sokan nem értették ennek az egyhá- ziasításnak az előnyeit egyházi szempontból. Ma már nemcsak az egyházi vezetőség, hanem maguk a profesz- szorok is látják, hogy bár a közegyházi munka megszaporodott, csak így kerülhettek a professzorok egyre szorosabb kapcsolatba a gyakorlati lelkészi munkával. Csak így válhatott teológiájuk a magyarországi evangélikus egyház teológiájává. Csak igy válhattak az egyházvezetőség munkatársaivá. Csak így kerülhettek a legszorosabb kapcsolatba a lelkészek gyakorlati munkájával. Ma nálunk nem lehet teológiát művelni az egyház, a gyülekezetek és a lelkészek nélkül! Német evangélikus testvéreinknél sok jel mutat arra, hogy eljutnak hamarosan teológiailag is erre a látásra. S akkor még több haszonnal tudjuk forgatni teológiai irodalmukat és a német evangélikus teológiával való találkozásunk is hasznos lesz. Nemcsak annak képviselőivel, hanem elsősorban a tartalmával! .i!iIilil,l:lil!l.liIiimiilHllJ1.1ilil!lllillH|llHirillllllllllJIII!mtlllilir.l!lllll,i!lll!IIIH!lH!i:Lli:!!HI!lllll!ll|ll4‘Hi»il!«llHil1ll!liilimi4!ia. A szó, a Iái, az emLer s a lélek A városnak, hol egykor diák voltam, egyik legalacsonyabb, de egyben legnagyobb papja, Járosi Andor ismertetett meg vele. Andor bácsi esténként belénk karolt, s míg róttuk az utcákat, barangoltunk a Hóján, vagy a Házsongárd fejfái között ballagtunk, tanított minket katedrán mondott előadásoknál ékesebben és életesebben. Senki sem értett nála jobban a bibliai szövegértelmezés titkaihoz, az exegézishez, a tantételek világában hallatlan biztonsággal mozgott — de tőle hallottam először tanító határozottsággal az útmutatást: — Fiúcskák, magyarul csak szépen szabad beszélni! Tanuljátok meg a nyelv muzsikáját... olvassátok sokat Aprily Lajost! Kézbe vettem akkor a verseket, s muzsikálni kezdett a nyelv, a szó. „Túl a hegyről már a fény izent” a „Szeptemberben, s összefonódtak a versek, mint „egyetlen transsylvan hősköltemény” a „Nyár”-ban. Tavaszodon. Kicsalt a zsenge határ: „Szíved, a bomlott, ócska kolompot hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”, oda, ahol a diáknak is „csengve, nevetve, kibuggyan a kedve s egy ős evőét a fényije kiált”. Oda vittem a szívem, s megtelt a táj is muzsikával. A torkomban vert — mint most is, amikor az „Ábel füstjében” lapozgatok — s a nagy élmény örök-friss kincsemmé vált: a táj és a nyelv egy. Az „Esti dal”-ban beszökött az otthonomba is. Üjra nyílt téli túráim idején a Jiavas táj, mert léceim alatt a hó halkan csikordult „mint holt kastélyon bűvös mese-zár”. Rügy-altató, száraz ágakon a cinke vele dalolt: „nyitni fog — nyitni fog — nyitni fog!” A hegyekről is ő üzent: „te meg fogsz halni, ök meg állni fognak” s vele futottam, ha az égbe nyúló ormok mennydörgést vertek vissza, mert „felhő-toronyból tompa kürt rivall: portyázni készül a szabad vihar". Szemem klasszikus távlatokba tágult Antigonéval és Pat- roklosszal — s Rapsonné táltosa népregék és emlékek közt vágtatott. Negyedszázada már, hogy elö-elöveszem s mindig új „az irisórai szarvas”. Épp úgy, mint a „Láthatatlan írás”. A házsongárdi temetőben, ahol egy sírkő mellett „nagyon dalolt a név zenéje” benne, megtanított keresni az embert. Mert puszta nevekből is kinyílik előtte az ember, mint Farkas Gabriel az aranyírású márványtábláról. Minden verse mélyén, foganjon bár a tájban, történelemben, élményben, vagy ismerősökben, az ember nyílik ki, aki vall másról, vagy egyre inkább önmagáról. Elérkezik a másik nagy élményig, mely szavak és mondatok, rímek és mértékek mélyénél mélyebbre visz: az ember és a nyelv egy. Aztán már csak egy lépés: a vers, a szó, a nyelv — lélek. örömök szállanák, kedves fők hullanak, vén sírok máilanak, estébe hull a nap. Szem mögött, szó mögött gondárnyék feketül. És mégis — ne remegj: lélek van teveled, nem maradsz egyedül. Lélek van teveled — ez muzsikál minden verse mélyén Amikor lüktetett az idő s a szó elfogyott, négysoros versekben szólt s borzongott a lélek. Megrázóan nagyok ezek a négysorosak. 1944-ben írta: Szemeteken dühösség hályoga. Veletek menni nem fogok soha. A jövő elé tisztán állhatok: én láttam, mikor ti vakultatok. Az embert, akit Ady a különös nyáréjszakában drabális keménységgel írt meg, ő finom lírával rajzolta: Nyűgösek voltunk. Aki szeretett, nem élt melletünk könnyű életet. Kövünkre is ilyen írás való: Idege rossz volt, de a lelke jó. Gyöngyöző, finom lírává halkult csobogó, tavaszos hangja. Csendben ülök előtte, mert csendre tanít, amikor „mind ritkábban szól hozzám a jövő s mind ékesebben énekel a múltam” s „Szürkületkor” megszólal: S ha esti szélben megfakul a fény, a lelkemben fogtok még fényleni, mint olvasás után a költemény, ti, boldog Isten költeményei. Amikor ötven éves volt, így írt magáról: Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy csendje. S zúg mögöttem ötven erdő. öt ven évem rengetegje. Most 75 éves. H. Giesen Gádor András Koren Emil Dr. Páify Miklós
