Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-11-11 / 46. szám

Életünk könyve és az Élet könyvem (Jel. 20,11—15.) Isten azoknak az eseményeknek látójává teszi János apos­tolt vasárnapi szentigénk szerint, amiről az Apostoli hitvallás szavaival így teszünk bizonyságot: Hiszem... hogy (Jézus Krisztus) eljön ítélni élőket és holtakat. — Hiszem a test-fel­támadását és az örök életet. A látomások leírása képszerű. Mint ahogy az Isten igéjét, nem tudjuk soha másképpen megszólaltatni, csak korunk vi­lágképének és szóhasználatának közbeiktatásával. Ezek a képek azonban számunkra is érthetőek. Először is arra tanítanak bennünket, hogy életünkkel fe­lelősek vagyunk. Keresztyén hitünk szerint az embereken tűi, akik között élünk és akiknek „van közük” ahhoz, amit szó­lunk és cselekszünk, — mindenek felett Annak tartozunk felelni, Aki Űra az életünknek. Egész életünk szüntelen fele­lés arra, amit ö tett és ö szólott: teremtő, gondviselő és megtartó munkájára, életet szabályozó törvényére és üdvöt hirdető evangéliumára. Életünk minden megnyilvánulása a napi feladatok hűséges, végrehajtásától, vagy hűtlen elmu­lasztásától kezdve, az egész emberiséget érintő ügyekben tanú­sított sebet gyógyító, feszültséget oldó, megelégedést munkáló cselekvésig vagy közömbös, esetleg álszent semmittevésig — mind arról tesz bizonyságot, mit értettünk meg az ö szerete- tének mélységéből és mennyire készülünk a számadásra. A számadás felelőssége alól nem old fel bennünket sem­misem. Még a mindeneket feledtető és porral betakaró halál sem. Mert a „halál és a pokol is kiadja a halottakat, akik náluk voltak” életünk gazdájának szavára. Az ő emlékezeté­ben ott van rólunk a legelfogulatlanabb és legteljesebb „élet­rajz”. Bizonyára számontartja az idejében kimondott jó sza­vakat, a helyes elhatározásokat és az Ö szeretetét tükröző cselekedeteket is. De mennyi minden vádolhat: emberek könnye és fájdalma, éhsége és otthontalansága, rabsága és kizsákmányoltsága, korai megfáradása és idő előtti halála. Talán nem mi ütöttük a sebeket, nem mi vettük el előlük a kenyeret vagy használtuk ki magunk hasznára testük ere­jét és nem mi oltottuk iki életük fáklyáját. De nem is kö­töztük sebüket irgalmas samaritánus módjára, nem siettünk megelégíteni szükségükben, nem álltunk pártjukon jogos kö­vetelésükben, nem fogtuk le az ölni készülő kezet És ö, aki azonosítja magát mindig az élet mélységeiben levőkkel, úgy tartja számon mindezt, mint rosszal való fizetést az ö jó­ságáért Az ítéletben egyetlen reménységünk az lehet, hogy a mi életünk könyve mellett egy másik könyvet is megnyitnak: az Élet könyvét. Azé ez a könyv, aki így tett bizonyságot ma­gáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Az ő felelete Isten szavára és cselekvésére mindig enge­delmesség szeretet, igazság béke és áldozat. Értünk és he­lyettünk is. Az ő engedelmessége elfedheti a mi engedetlen­ségünket, szerete kipótolhatja a sok elmulasztott jó szót és építő mozdulatot, igazsága kitöltheti az űrt, amit hallgatá­sunk és érzéketlenségünk hagyott maga után, nyugalmat ad­hat ott, ahol mi békétlenséget okoztunk és nem békítettünk. Áldozata egész életünket megmentheti a kárbaveszéstől. Jézus Krisztus reménységünk Isten számonkérő és ítélő tekintete előtt, ha az ítélet felé menve útunkat az övéhez iga­zítjuk, igazságát magunkénak valljuk, életét magunkra öltjük. Meggősí György INDIA Az indiai evangélikus-luthe­ránus egyház szövetségének elnökévé a Madhya Pradesh-i lutheránus egyház vezetőjét, E. Raman lelkészt (Sagar) vá­lasztották, aki e tisztségével az előző elnöknek, de. A; N. Gopalnak örökébe lépett. E. Raman helyére, a lutheránus Arcot-Egyház egyházi vezető­jévé most D. Peter lelkészt (Carmel) választották. HÍREK — Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnapon az oltár- térítő színe: zöld. A vasárnap oltári igéje: Lk 12,54—59; szó­széki igéje: Jel, 20,11—15. Délután szabadon választott ige. • — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. November 18-án, vasárnap reggel fél 8 órakor, evangé­likus egyházi félórát közvetít a Petőfi Rádió. Igét hirdet Káldy Zoltán, a Déii Evangé­likus Egyházkerület püspöke. * — BUDAPEST-ANGYAL* FÖLD. Vasárnap, november 11-én délután 5 órakor szere- tetvendégség lesz a gyüleke­zetben. A szeretetvendégségen ifj. Berkesi Sándor vezényle­tével egyházi ének- és zene­számok kerülnek bemutatás­ra. A gyülekezet tagjait és az érdeklődőket ezúton is szere­tettel hívja az elnökség. (Bp. XIII., Fóti út 22.) — SZÜLETÉS. Cselovszky Ferenc bényei lelkésznek és feleségének október 26-án leánygyermekük született. Ne­ve: Márta Edit. — BUNDÁK, IRHÁK divatos át- szabása, tisztítása, festése Somogyi szűcsnél, Kossuth L. u. 1. Az ud­varban. — LEHEL FERENC szom- bathelyi lelkész — mint arról már hírt adtunk —, békemun­kájáért kitüntetésben része­sült. A Vasi Egyházmegye Lelkészi Munkaközössége ne­vében — a legutóbbi munka­ülés alkalmával — Tekus Ottó esperes köszöntötte a kitünte­tett lelkészt. Az egyház béke­munkájáról szólva, többek kö­zött ezt mondta: „A béke­munka az egyszerű emberi élet szolgálata. Hídépítés. Harc minden törekvéssel szemben, amely háborúba akar sodorni. Az egyháznak nem kell félrevonulnia az élettől. Jónás magatartása, amint kivonul Ninivéből és messziről figyeli, jön-e már Isten ítélete, nem követendő példa az egyház számára.” A munkaülésen részt vett az Országos Lelkészi Munka- közösség vezetője: Káldy Zoltán püspök is. Hosszabb felszólalásban tanítást adott az egybegyűlt lelkészeknek „A keresztyén ember politikai fe­lelősségéről.” Vendégként részt vettek és felszólaltak Griesshammer Henrik nyugatnémet és Zeu­then Mogens dán lelkész is. — SZŐRME- és irhabundák javí­tása, átszabása legújabb modellek szerint. Bart szűcs, Lenin krt. 23. Telefon: 222—531. — KELLEMES HANGÚ, 6 sípso­ros. 25 regiszteres, rögzítővel és eoihárfával ellátott harmonium el­adó. Érdeklődni lehet: Beharka Pál, n. Bimbó u. 56. címén. Tele­fon: 354—124. ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1962. november 11-én Deák tér de. 9. (úrv) de. 11. (úrv) du. 6. szeretetvendégség Fasor de. fél 10. Harmati Béla de. 11. Harmati Béla du. 6. Dózsa György út de. fél 10. Üllői út 24. de. fél 11. Grünvalsz- ky Károly Karácsony Sándor u. de. 9. Grünvalszky Károly. Rákó­czi út 57/b. de. 10. (szlovák) dr. Szilády Jenő, de. 12. Grün­valszky Károly. Thaly Kálmán u. de. 10. Szirmai Zoltán, de. 11. du. 6. Szirmai Zoltán Kőbánya de. 10. Veöreös Imre Utász u. de. 9. Veöreös Imre Vajda Péter u. de. fél 12. Veöreös Imre Zugló de. 11. Szabó István Rákosfalva de. 8. Bo­ros Károly Gyarmat u. de. fél 10. Szabó István Fóti út de. 11. Gádor András Váci út de. 8. Gádor And­rás Frangepán u. de. fél 9. Nagy István Üjpest de. 10. Blázy Lajos Pesterzsébet de. 10. Soroksár újte­lep de. fél 9. Pestújhely de. 10. Kürtösi Kálmán Rákospalota MAV-telep de 8. Rákospalota nagytemplom de. 10. Rákospalota kistemplom du. 3. Rákosszentmi­hály de. fél 11. Kamer Ágoston Sashalom de. 9. Kamer Ágoston Rákoscsaba de. 9. Békés József Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. du. fél 3. Bécsikapu tér de. 9. Csengődy László de. 11, Schreiner Vilmos du. 7. Schreiner Vilmos Torockó tér de. fél 9. Schreiner Vilmos öbuda de. 9. Vámos József de. 10. (úrv) Fülöp Dezső du 5. Vámos József XII. Tarcsay Vilmos u. de. 9. Rutt- kay Elemér de. 11. Ruttkay Ele­mér du. fél 7. Barcza Béla Diana út de. fél 9. Barcza Béla Pesthi- degkut de. fél 11. Barcza Béla Ke­lenföld de. 8. de. 11. du. 6. Német­völgyi út de. 9. Nagytétény de. 8. Kelenvölgy de. 9. Budafok de. 11. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11. du. 6. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, vm. Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412.—VIII. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott 625563/ — Zrínyi Nyomda, Bp. Felelős; Bolgár Imre igazgató HÉTRŐL—HÉTRE Űt és cél (Mt 24, II.) Amit Jézus Krisztus mond, azt komolyan kell vennünk, „Halálos” komolyan. Mert az Ó szava igazság és élet. Soha nem mondott az övéinek olyat, amit azok ne hívtak volna a ■* hordozni. Soha nem parancsolt olyat, amit meg ne tudtak volna cselekedni. A „mércét” a tanítványok elé sohasem állí­totta elérhetetlen magasságba. Természetesen, ma sem kér olyat tőlünk a mi Urunk, amit mi bűneink ellenére ne tudnánk megcselekedni. Ezt kéri: Légy állhatatos az igehallgatásban! Hányszor ülünk úgy a templom padjaiban, hogy csak testünk van ott, de lelkileg távol vagyunk. Pedig Isten igéjén keresztül építi az utat hoz­zánk. Ezzel tisztít és ez által vezet. Nem tétován bolyongunk a világban, hanem úgy, mint akiknek van vezetőjük. A keresz­tyén ember, aki Isten kezében tudja életét, olyan ige nélkül, mint a sivatagban eltévedt vándor ivóvíz nélkül. Ezért nem fáradhatunk el, sem az igehallgatásban, sem annak hirdeté­sében. Mert ez az éltető „víz és kenyér”! Légy állhatatos a szolgálatban. Nekünk, keresztyén em­bereknek küldetésünk van. Megbízatást hordozunk. Hitünk ereje és nagysága éppen abban áll, hogy kimeríthetetlen kin­csesbányát kaptunk Urunktól. És ez arra kötelez, hogy állha­tatosan, soha el nem lankadva, kell ebből a kincsesbányából merítenünk. Feladataink vannak a hétköznapi életben. Embe­reket állít mellénk Isten, akik testvéreink a Jézus Krisztus által. Részei vagyunk a ma élő emberiségnek, amely béke után kiált. Es a mi hangunk, a mi imánk és a mi karunk ereje is ott van abban a harmóniában, amely ma a világ minden részén feltört az emberi szívekből. Ebben a szolgálatban sem fáradhatunk el soha! Mindez az „úton” történik. De út nél­kül nem juthatunk célba! Csak az juthat el Isten országába, aki mindvégig állha­tatos marad. Ezért kell komolyan vennünk Krisztus evangé­liumát és ezért kell megbízatásunkat hűségesen betöltenünk, amíg „tart a ma”. Karner Ágoston NAPRÖL-NAPRÄ VASÁRNAP: JEREMIÁS 31,7; CSELEKEDETEK 9.31 — Isten nem hagyja el népét, ezt bizonyítja az egyháztörténelem. Legyünk hálásak, mert ma is egyre tovább épülhetnek a gyüle­kezetek. Máté 23,15—28; Jelenések 8,1—13. HÉTFŐ: ÉZSAIÁS 56,2; MÁRK 2,27 — Minden ünnep és vasárnap alkalom arra, hogy megvizsgáljuk életünk irányát. Isten igéjének tükrében megláthatjuk, milyenek vagyunk és merre kell tovább indulnunk. Máté 24,1—8; Jelenések 9,1—21. KEDD: 1. MÖZES 26,24; 2. TESSZALONIKA 2,16—17 — Isten az, aki Fiában eljön hozzánk, hogy velünk maradjon. Vigasztalásával jó reménységre indít, és jó cselekedetekre buz­dít. Máté 24,9—14; Jelenések 10,1—11. SZERDA: ÉZSAIAS 43,1; JELENÉSEK 21,3 — Isten Fia halálával váltott meg minket, a keresztségben néven szólított, így az övéi vagyunk. Máté 24,29—35; Jelenések 11,1—19. CSÜTÖRTÖK: 2. MÓZES 3,5; ZSIDÓK 9,12 — Isten a szent Isten. Nem közeledhet hozzá a bűnös ember. Isten kár­hoztató ítélete elől azonban van szabadulás Jézus segítségé­vek Máté 24,36—42; Jelenések 12,1—18. PÉNTEK: ZSOLTÁROK 69,6; LUKACS 5,8 — Isten az alázatosakat szereti, akik nem tagadják bűneiket, nem próbál­nak magyarázatot keresni vétkeikre, nem igyekeznek a felelős­séget másokra hárítani, hanem meg vallják azokat, mert így kapnak bocsánatot. 2. Tesszalonika 2,1—12; Jelenések 13,1—18. SZOMBAT: ZSOLTÁROK 31,24; CSELEKEDETEK 12,12 — Isten gondviselése azt jelenti: mindig figyel ránk. Ahogyan a szülő szeme a gyermekén van, úgy a mennyei Atya is raj­tunk tartja a szemét és kész segítem. Máté 24,43—51; Jelené* sek 14,1—13, i. H. B. Albrecht Goer: Nyugtalan éjszaka XL Csend. Leültem a székre, az egyetlenre a cel­lában s az asztalt odahúztam a priccshez, hogy Baranowski is mellémülhessen. A gyertya fénye csak egy kis kört világít meg. Előve­szem a cigarettatárcámat és megkínálom Ba- ranowskit, veszek magam is. Odanyújtom a gyertyát s tüzet adok neki. Milyen jó talál­mány is a dohányzás. Történik valami, ha rágyújt az ember, olyankor, amikor elvisel­hetetlen lenne, ha nem történik semmi. „Az ember, egyszer az életben, egy kicsit ember akart lenni, s ezért most meg kell dö­gölni.” Igen, pontosan erről volt szó. Jobban nem is lehetett volna megfogalmazni. „Semmi rosszat nem követtem el, nagy- tiszteletű úr.” Nagyot szívott a cigarettából: ,„Azért se hagyom magam a büntetőszázadba tenni.” Ügy hangzott ez, mintha nem is az imént kellett volna tudomásul vennie, hogy egy óra múlva megszabadul a világ minden büntető- századától. „Volt ott a mi egységünknél kettő, azok elmondták, hogyan megy a büntetőszázad­nál. Egy falat kenyér, káposztaleves, aztán reggel félöttől este hétig meló, van olyan őr­mester, akinél mindig futólépésben. Akkor már jobb, ha mindjárt kicsinálják az em­bert.” Tudtam, hogy amit mondott, abban nem volt semmi túlzás. Eleget hallottam már ar­ról, mit jelentett a büntetőszázad az Ürnak ezerkilencszáznegyvenkettedik évében Hitler hadseregében. Szóval így történt: a lassú ha­láltól való félelem juttatta ide, a gyors halál torkába, öt óra negyvenötkor majd a kavics­bányában. S itt ülök most vele ebben az utolsó órában, hogy megosszam ezt az órát vele és szót váltsunk, utoljára. És én vagyok érte felelős, hogy ez a beszélgetés, élet és halál határán, igazi beszélgetés legyen. Ügy kellett intéznem, hogy csak annyit mondjon, amennyit akar és mégis a kezemben kell tartanom a beszélgetés fonalát. Mert e ket­tőről kell, hogy szó essék: a halálról és az örökkévalóságról. A halál felszabadulás, de az örökkévalóság felelősség. A búcsúzás fáj, de a hazaérkezés megbékít. Mily különös is, hogy mindez úgy áll most előttem, mint egy lecke, amit fel kell mon­danom. Az igéről van szó: a felelősséggel ki­mondott emberi szóról s persze egyúttal va­lami másról is, ami sokkal több ennél. Klaus, katolikus kollégám, feloldozást ad, szentelt ostyát és az utolsó kenet olaját. Mindez jel­beszéd, amit nem feltétlenül szükséges fel­fogni értelemmel s mégis mindenki megérti, amit vele mondani akar. Azonban én, itt, ma? Odaát, a kórházban s általában rendes szolgálati helyemen, jól ismerem a betege­ket és az ottani katonai fogház lakóit is. Nem kell sötétben tapogatóznom, ha vala­melyikük sorsa válságosra fordul s nem kell mindent elölről kezdenem, a kezdet kezde­ténél, mint ezúttal itt. Mert ha jól meggon­doljuk, voltaképpen nem is volna szabad tud­nom, amit a periratokból megtudtam. Még azt vélhetné, hogy a kíváncsiság hajtott s most vissza akarok élni azzal, hogy belepil­lanthattam az élete titkaiba. Nem, ennek nem szabad megtörténnie. „Van még egy óránk együtt bajtárs, s ezt jól kellene felhasználnunk.” Jó ez kezdetnek? Inkább magamnak szólt ez a biztatás. „Teljesíthetném valami kívánságát? Talán írhatnánk együtt valakinek, akit szeret és akit üdvözölni akarna.” A felelet késett egy keveset. Végre meg­szólalt: „Köszönöm, nincsen senkim.” Most meg kell mondanom az igazat, ker­telés nélkül. „Beleolvastam a periratokba, Baranowski, ez elkerülhetetlen volt.” „Persze, akkor tisztában van a dolgokkal.” „Valamennyire. Az ilyen iratoknál azonban sohasem tudhatja az ember, hogy mennyire nyújtanak megbízható képet.” „No igen, de ez már most mindegy...” „Persze. Mégis megkérdezem: nem akarna Ljubának pár sori írni?” Baranowski felnézett. Ljuba neve itt — eb­ben a cellában. Tekintete tétován szertekó­szált, majd megpihent a gyertya lángján: „Nincsen értelme az írásnak. Ügy sem kapja meg.” „De megkapja.” „Hogyan?” „Majd én gondoskodom róla.” „ön?” „Igen, én” (Persze, ez szigorúan tilos. Egyáltalán tilos embernek lenni. De most egy haldokló utolsó akaratáról van szó. Az ördög vigye el ezt a háborút az összes tilalmaival együtt!) „Van még erre időnk?” „Van.” „Van levélpapirosa, nagytiszteletű úr?” „Itt van.” Elveszi a papírt és maga elé teszi. Azután összerázkódik. Hiába, nem megy. „írjam én meg a levelet?" „Ha szíves lenne. Tud oroszul?” „Sajnos, nem. De a betűket, a cirill írást ismerem. Majd lassan lediktálja nekem a szöveget.” „De akkor nem érti, hogy mit írok.” „Ez úgyis csak a kettőjük dolga.” Diktál és én írok. Közbe-közbe megértek egy-egy szót. Emberi szavak ezek s nem katonai titkok. „így. Most írja alá a nevét, különben nem hiszi el majd Ljuba, hogy ez az ön levele.” Kezébe fogja a tollat. Reszket a keze, de azért végül mégis sikerül az aláírás. Feljegyzem a falu nevét s a ház fekvését; a levelet azután zsebembe rejtem. Ez eddig rendben volna. „Ne említsem meg mégis LiKenthal lelkész­nek, hogy találkoztunk itt?” „Átadhatja neki az üdvözletemet. De nem hiszem, hogy nagy örömet szerezne vele.” „Nem tud visszaemlékezni a konfirmáció igéjére, amit annak idején tőle kapott?” „Nem, arra már nem emlékezem.” „Semmire sem emlékezik belőle? Ha va­lami mégis eszébe jutna, talán összehoznánk az egészet.” „Várjon csak ... valami ivásról volt benne szó.” „Akkor talán ez volt: Aki szomjuhozik, jöj­jön hozzám és igyék.” „Igen, valahogy így volt. Meg kell mon­danom, nem sokat törődtem vallással, egy­házzal és eféle dolgokkal. Azért néha eszem­be jutott valami imaféle. És most, ezekben az utolsó napokban, néha arra gondoltam, hogyan is történt minden, s hogy mindezt nem lehet újrakezdeni, és változtatni sem lehet rajta semmit. De hát ez talán nem is ide tartozik ...” Egyszerre folyékonyan beszélt, mintha va­lami gát ledőlt volna benne, s a száraz ka­tonai papirosnyelv helyett megint pomerániai tájszólását beszélte, úgy mint gyerekkorában beszélhetett valaha. A homlokáról eltűnt a bevésődött ránc s a szemébe élet költözött. Élet és félelem. „De igen” — mondottam —, „ez nagyon is idetartozik”. Mit mondhattam még neki? Arról beszél­tem, hogy akit bár kitaszít a világ, magához öleli az örök szeretet. S arról, hogy bár mindannyian sokkal adósok maradunk, Isten békessége elvégezett dolog. S egy asztal, az atyai házé, mindig megterítve vár. Fehér kendő került az asztalra, rá a ke­reszt, kehely és ostyatartó. Elhangzanak a gyónás és a feloldozás igéi, úgy mint oda­haza a falumban s mint odaát a kórház ágyai mellett. Akadozva mondja velem a Miatyánkot. Ügy állanak fel most körülöt­tünk az igék, mint az örökkévalóság őrállói. Oltalmukat meg nem bonthatja semmi ár­talom. S amikor valahonnan idehangzik egy óra ütése, ötször egymás után s arra gon­dolok: hatot ütni nem hallja már — akkor sem szűnik a védő oltalom, amely most min­ket magábaölel. (Folytatjuk) Fordította: Groó Gyula r 1 »

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom