Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-01-21 / 4. szám

Hittudomány HITTUDOMÁNY — ezzel te magyar szóval szoktuk je­lölni ezt az idegen szót: teo­lógia. Ezt az utóbbit szoktuk azonban jobbára használni, hiszen általában mindenki megérti — vagy legalábbis érteni véli —, hogy miről van szó. A „hittudomány” ki­fejezéstől talán azért is tar­tózkodunk, mert úgy véljük: feit és tudás — ez kettő. Amit tud az ember, azt nem kell hinnie s azt hiszi, amit ér­telmével már nem tud fel­fogni. Ilyenformán úgy érzi, hogy ez a szó s a dolog is, amit megnevez: hittudomány kissé fából vaskarika. Ho­gyan lehet a hitnek tudomá­nya? Persze, ha a „teológia” szót használjuk, akkor is csak ugyanarra a dologra kell gon­dolnunk s akkor sem járunk jobban. Hiszen ez a görög eredetű szó azt' mondja, hogy ebben a különös tudományban isten igéjével van dolgunk. Márpedig Isten igéje nem le­het aféle tárgya valami tu­dománynak, amit magunk elé teszünk és úgy vizsgálatunk. Inkább úgy áll a dolog, hogy nekünk kell odaállanunk Isten igéjének mértéke alá, annak a fényébe és úgy kell magunkat meg­vizsgálnánk: mit mond rólunk, mit üzen nekünk az ige? Éppen ezért, ha hittudo- mányról, teológiáról szólunk, ineg kell tennünk ezt a kü­lönbségtételt. A teológia nem úgy tudomány, mint a más tudományok, az emberi szel­tem, a gondolkodás művei, amiknek megfogható a tár­gya, amivel' rendelkezünk. Mégis lehet teológiáról, hittu­dományról beszélni, több ok­ból is. Ezekből kettőt meg­említünk. AZ EGYIK: amikor Isten megszólítja az embert igé­jével, akkor az egész embert minde- ■ nestül igénybe akarja venni. Meg akarja ra­gadni szívét, lelkét, tehát az értelmét is. Amikor testestül-lelkestül szolgálatába hívja az embert, akkor nem rabszolga-engedel- mességű automatává akarja tenni, hanem öntudatos, bol­dog szabadságban élő gyer­mekévé. Amikor hitet, vagyis Őbenne, az ő szavába vetett feltétlen bizoda- mat és Neki való hűséges szófogadást kíván tőlünk, ezzel nem akarja elnémí­tani gondolkodó értel­münket. Az igazi hit nem „vakhit”, amely gondol­kodás nélkül él és cse­lekszik, hanem inkább mélységes meggyőződés Isten igéjének igazsága felől. apostol ezt egy alkalom- úgy mondja, hogy Isten ^-foglyul akarja ejteni a gon­dolatainkat” (II. Korinthus 10,5). Nem ok nélkül van szó az Üjtestamentomban olyan gyakran „Isten megismerésé­ről”. Ezzel a kifejezéssel ugyan nemcsak értelmi megis­merésre gondol a Szent­írás, hanem annál sokkal többre, az Istennel való közösségre, de ebben van a gondolkodásunk erőfe­szítése, igyekezete is. 'A „nagy parancsolat” is azt mondja, hogy „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szivedből és teljes lelkedből és teljes erődből és teljes el­médből” (Lukács 10,27). Mindez azt jelenti: a ke­resztyén embernek számot kell adni arról, hogy mit és miért hisz. „Tudom, tudom kiben hiszek”, vallja egyik énekünk (357. é. 6. v.). Ez az elmélyedő, számottevő, kérdezgető és felelgető gondolkodás hitünk dolga felől, Isten hozzánk szóló szava, igéje értelmének ez az őszinte, igazságra törekvő keresése a teoló­gia. Már ebből is kitűnik, hogy teológiára feltétle­nül szükség van az egy­házban, mindenkinek szüksége van a keresz­tyének közül a teológiára s így tehát a teológia mű­velése nem csupán a lel­készek, vagy éppen csak az egyház hivatalos ta­nítóinak, a professzorok­nak a dolga, hanem min­den hívő embernek a dolga. A tapasztalat csakugyan azt mutatja, hogy van is min­denkinek valamiféle „teoló­giája”, elgondolása a hit dol­gai felől — jó vagy rossz, he­lyes vagy hamis, igaz vagy téves. Azon kell fáradoznunk mindannyiunknak az egyház­ban, hogy jó, igaz, helyes teo­lógiánk legyen, jól értsük Isten igéjét s így Isten aka­rata szerint tudjunk élni, ha­tározni, cselekedni életünk minden dolgában. A MÁSIK oka annak, hogy teológiáról lehet és kell be­szélnünk az egyházban az, hogy Isten igéjét a Szentírás­ban már egy bizonyos „teológiának” a köntösé­ben kapjuk. Isten be­széde mindig emberi be­szédben szólal meg; a próféták és apostolok, az Ö- és az Űjtestamentom szentíróinak igehirdetésé­ben, bizonyságtevésében. S ebbe persze már bele­szövődött az ő emberi értelműk munkája. Isten Lelke által szólanak, ezért a szavuk, az írásuk Is­ten igéje, Szentírás a szá­munkra. Isten Lelke azonban ezeknek az embereknek a szája által szólott, ezért Isten igéje csak így, ebben az em­beri bizonyságtevésben hoz­záférhető a számunkra. Amikor a szentírók Isten igéjét hirdették, úgy tet­ték ezt, ahogyan ők ma­guk is megértették Isten szavát. Ezért lehet — és szoktak is a teológiai tudományban — az Ö- és az Űjtestamentom teo­lógiájáról, Pál apostol vagy János evangélista, stb. teoló­giájáról beszélni. Ez is hoz­zátartozik ahhoz a titokhoz, amit a negyedik evangélium így fejezett ki: Az ige testté lett... (János 1,14.) Viszont éppen ezért van elengedhe­tetlenül szükség az egyházban teológiára. Vagyis arra, hogy értelmünk minden erejének megfeszítésével is keressük Isten igéjének — ennek az emberi szóba öltözött isteni szónak —- a helyes értelmét, igazságát. A bibliai szentírók nem hanglemezszerűen köz­vetítették Isten szavát hall­gatóiknak és olvasóiknak, ha­nem emberi szívük és elmé­jük megértő erőfeszítésén ke­resztül. Vagyis egyúttal már értelmezték is azt, amit az Or nekik mondott. Ezért viszont nekünk is igye­keznünk kell megértenünk az ő igehirdetésüket. Ezért nem elég pl. istentiszteleteinken a Szentírás szövegének felolva­sása, hanem szükség van az írásmagyarázatra is, a prédi­kációra. Minden prédikáció mögött azonban az ige mai hir­detőjének Isten igéjét megérteni akaró erőfeszí­tése van, az ige értelmé­nek alázatos és buzgó ke­resése. Ez az igehirdetés viszont ismét mindig újra arra szo­rul, hogy mérlegre tegyük és megvizsgáljuk: az Isten igé­jének helyes megértésén épül-e fel? Az egyház prédi- kálását, minden szolgálatát, pl. ahogyan keresztelünk, ahogyan az úrvacsorát vesz- szük és nyújtjuk, s általában ahogyan keresztyén életün­ket éljük, ahogyan imádko­zunk s ahogyan az emberek között forgolódunk ’ és mun­kálkodunk, ahogyan az élet nagy kérdéseiben határozunk, — mindezt mindig újra meg kell vizsgálnunk, vajon he­lyes-e, igaz-e, jó-e. S persze mindezt ismét csak Isten igé­jének fényében lehet és kell megtennünk. Ezt a vizsgálódó, bíráló, meg­ítélő, eligazító és helyre­igazító feladatot a teoló­gia végzi. Lám: a teológia az egyház állandó önvizs­gálata. Talán az eddigi vázlatos gondolatokból is kitűnik, hogy bizony komoly tudomány — egy bizonyos, fönt mondott értelemben — a teológia. Akad sok tennivaló a terüle­tén és ez a terület sokfelé elágazó, sokoldalú. Általában négy nagy cso­portra szokták felosztani a teológiai tudomány területét: írásmagyarázati, vagy bibliai teológia, rendszeres (rendsze­res») teológia, történeti teo­lógia (egyháztörténet) és gya­korlati teológia. Mindez nem­csak az ún. lelkészképzés anyaga, vagyis nemcsak a lelkészi szolgálatra készülők­nek kell teológiával alaposan foglalkozniuk, hanem — egy bizonyos értelemben és mér­tékben — a gyülekezet min­den tagjának. Hogy helyesen hangzik-e a prédikáció, s Jé­zus rendelése szerint nyújt- juk-e a szentségeket —, hogy Isten akarata szerint élünk-e a családban, a hivatásunkban, — az bizony nemcsak a lel­készek s a leendő lelkészek dolga, hanem mindannyiunk dolga. Amikor odaadóan figye­lünk a prédikációra, kér­déseket vetünk fel a bib­liaórán, otthonunkban ta­nulmányozzuk a Szent­írást, egymás között be­szélgetünk hitünk dol­gairól, életünk döntései­ről, pl. a házasságunkról, a gyermekeinkről, a mun­kánkról, akkor bizony teológiát művelünk. Mert akkor érteni igyekezünk Isten igéjét, gondolkodva keressük akaratát, helyes elhatározásokra és maga­tartásra törekszünk. S ennek így is kell tennie. A teológia művelése ezen a legegyszerűbb, elemi fokon a gyülekezet minden tagjának feladata és felelőssége. Hogy e feladatot jól végezhessük, abban akar segíteni az egy­házban a teológiai tudomány, ezért fáradoznak annak hiva­talos művelői, lelkészek és professzorok, az egyház taní­tói hivatalának viselői. Szol­gálatukért viszont mindany- nyian együtt is felelősek va­gyunk s abban segítségükre kell lennünk. G. — vízkereszt ünnepe után; 3. vasárnapon as oltárterítő színe: zöld. A vasárnap oltá­rt igéje: Lk. 9, 51—56; szó­széki igéje L Jn. 3, 10—14. Délutáni igéje: Hús 11, 1—4. *- A LELKÉSZI MUNKA- KÖZÖSSÉGEK ÉLETÉBŐL. A hajdú—szabolcsi egyházme­gye lelkészi munkaközössége január 16-án ülésezett Nyír­egyházán az alábbi tárgysoro­zattal: Ürvacsorai istentiszte­let (Gáncs Aladár). Előkészü­let igehirdetésre (Zsigmondy Árpád). Előadást tartottak: Szabó Gyula és Krecsák Kál­mán, időszerű kérdésekről tá­jékoztatott Megyer Lajos, záróáhítat: Nagy Ilona. — A Fejér-komáromi egy­házmegye lelkészi munkakö­zössége január 25-én tartja ülését Budapesten az Egyete­mes Egyház székházában. Ter­vezett programja a következő: Jakab Miklós: A lelkész a gyülekezetben. Selmeczi Já­nos: Igehirdetésre készülés. Esperesi . tájékoztató. Hoff­mann Ernő: Beszélnek a kövek. (A biblia világa az ásatások fényében). Milán Já­nos: A Szlovák Evangélikus Egyház élete sajtója tükré­ben Bohus Imre: A „Vilá­gosság” 1961-es évfolyama az evangélikus lelkész szemével. Csonka Albert: Befejező áhí­tat * — HALÁLOZÁS. Id. Balázs István, a farnadi egyházköz­ség hosszú időn át volt hű gondnoka és presbitere hosz- szas betegség után 1961. de­cember 29-én 78 éves korában elhunyt. December 31-én te­mették el. Az igaznak emlé­kezete áldott. — Özv. Stefanszky Jenóné, szül. Kakas Erzsébet Székes­fehérvárott december 24-én hosszú szenvedés után 78 éves korában elhúnyt. — Dr. Kapp Ernő hosszas betegség után 79 éves korá­ban meghalt. December 31-én temették el Balatonfemyvesen. Az elhunytban Stovicsek Gusztáv nagybátyját gyá­szolja. Maradj velünk, mi Krisztusunk Az egyházi költészet azon darabjaihoz tartozik énekes­könyvünk 255-ik éneke, amelyek mélyen korukban gyökerez­nek, friss hajtásaik pedig messze belenyúlnak az egymást váltó századokba. Még nem múlt el egy emberöltő a reformáció megindulása óta, amikor S eine eke r Miklós szívében megfogamzott Markáns verssorai gyermekien egyszerűek és férfiasán kemé­nyek. Némelyike közmondásszerűen vésődött híveinek szívébe. Enekkincsünkben erőteljes lutheri hangot képvisel. Maga Selnecker Miklós a Nürnberg melletti Hersbruckban született 1530-ban. Zenei képességei korán kibontakoztak. 12 éves korában már orgonista volt. Fiatal korából érdekes adatot tudunk róla. Ferdinánd királynak annyira megtetszett, hogy el akarta raboltatni, de ez a terve nem sikerült. Witten- bergben Melanchthon legkedvesebb tanítványa lett. Az ő aján­lására került 1558-ban Drezdába udxxiri lelkésznek. A mély belső bizonyosságra és hitre jutott férfi markáns hangja nemcsak költészetében csendült meg. Sőt költészete inkább életének bizonyságtevő visszhangja. Nem hajolt a de­reka az udvaroncok mozgásütemére s a választófejedelmet bíráló hangja miatt elbocsátották. Ettől kezdve élete állandó küzdelem. A teológiai vitákba mélyen belemerült. Volt teo­lógiai tanár Jénában, Lipcsében, egyházszervező reformátor és püspök Észak-Németorszagban. Hitvallási iratunknak, a Concordia-könyvnek szerzői között is ott találjuk. A lipcsei Tamás-templom világhírű kórusának ő a megalapozója. A „Maradj velünk, mi Krisztusunk” kezdetű énekének érdekessége az, hogy a kezdet nem teljesen tőle való. A kezdő­sor még messzebb nyúlik vissza. Az emmausi tanítványok Lk. 24,29-ben olvasható szavai vissza-visszatérő mondatként már korán beépültek a keresztyén istentisztelet liturgikus szövegébe. Később rövid kis himnusszá fejlődött. Ezt hasz­nálta fel Melanchthon és Hermann Miklós. így született meg a 255. énekünk első verse, amit később csatoltak az ének elé. Régi krónika harci dalként emlegeti ezt az éneket. 1654- ben Pombsen falu evangélikus templomát a jezsuiták elvették s az evangélikus híveket erőszakkal kényszerítették hitük megtagadására. Esténként összegyűjtötték a falu népét okta­tásra. Egy ilyen alkalommal heves lendülettel beszélt az ok­tató jezsuita páter, amikor kint megszólalt az estharang. Su­lidén úszott el az alkonyodó táj felett s a páter is megállt a szóban. Egy öreg paraszt ekkor letérdelt, összetette a kezét s rákezdte: Maradj velünk, mi Krisztusunk, Mert már estefelé vagyunk. Szentigéd világoskodjék, Mi szivünkben munkálkodjék. A második versszaknál már az egész gyülekezet térdelt, de felvetett fővel nézett szembe a jezsuita páterral. Teli torokkal zengték: E mi tévelygő időnkben Szentlelkedet öntsd ránk bőven, Hogy igédet s szentségidet Tisztán megtartsák a hívek. Talán ebben gyökerezik az a szép szokás egyes német vi­dékeken, hogy az estharangszó imájául ezt a két verset mond­ják a hívek. Koren Emil Szeretünk... L Ján. 3, 10—14. Más megfogalmazásban, de a régi tartalommal szól hoz­zánk ma Isten igéje: Szeresd felebarátodat! Jézus Krisztus ezt a nagy parancsolatban hirdeti. Az apostol most az első keresztyéneknek így adja tovább: nem Istentől van az, aki nem szereti az ő felebarátját Unalmassá válhat-e a keresztyén ember számára a szere- tétről szóló beszéd? Vajon bedughatjuk-e fülünket előle, mondván: oly sokat hallunk erről! Felkiálthatunk-e így: talán nincs más üzenete az egyháznak, csak a felebarátok iránti szeretet? Az Űr Jézus Krisztus fontosnak tartotta a felebaráti sze* retetet. És ha neki „új” volt ez a parancsolat és a taníványai szívére helyezte azt, akkor ma mi is nyissuk meg szívünket ez előtt az ige előtt és engedjük meg, hogy a Szentlélek Isten ezen az igén keresztül is elvégezze életünkben a megtisztítás munkáját. Isten gyermekei vagyunk... Jézus Krisztusban megta­pasztaltuk, hogy milyen nagy az Isten szeretete. Emberré lett,' szenvedett bűneinkért, legyőzte a halált, feltámadt a mi meg- igazulásunkért, hogy áldozati haláláért „igaz” emberként áll­hassunk majd Isten színe előtt. Ekkora szeretettel fordul fe­lénk minden nap a mi Atyánk! Isten gyermekei vagyunk — mondjuk néha nem kis büszkeséggel, Vajon tényleg azok vagyunk-e? Mert ha valóban azok vagyunk, akor elsőrendű kötelességünk, hogy ezt a szeretetet, amit mi naponként meg­tapasztalunk, átadjuk, aprópénzre váltsuk felebarátaink felé. ... és szeretjük a mi felebarátunkat... Nem kell töreked­nünk valami világot megváltó cselekedetre. Csak nyitott szem­mel és nyitott szívvel kell járnunk az életben. Mert az is sze­retet, ha a „második műszakban” segítek otthon a feleségem­nek, férjemnek. Nem kell koldusok országában élnünk ahhoz, hogy gyakoroljuk a szeretetet. Ha a kezemből kikerülő munka­darab jó és hibamentes, akkor valaki boldogan fogja otthoná­ban kinyitni a rádiót, bekapcsolni a televíziót Vagy talán éppen nem fog mérgelődni a piacon vásárolt lisztes tejföl miatt. Mert ilyen kis dolgokban is meg kell mutatkoznia á bennünk levő szeretetnek. ... mert szeretjük az életet, hiszen Isten gyermekei va­gyunk! És mégis új ez a parancsolat! Hiszen ennek a paran­csolatnak a betöltése mindig új és új örömökkel ajándékozza meg azokat akik befogadják és megtartják. És új és új örö­mökkel örvendeztetjük meg azokat, akiknek szolgálunk ezzel a szeretettel. És ezt a szolgálatot abból a hitből tesszük, hogy Isten gyermeke szereti az életet minden összefüggésével együtt! Mi szeretjük az életet, ezért szeretünk minden olyan elgondolást, ami az életet szebbé, nemesebbé teszi és ennék biztonságát szolgálja. Ezért szeretjük mi fenntartás nélkül embertársainkat hiszen láthatatlan szálak fűznek össze ben­nünket. Erre a láthatatlan kötelékre és e kötelék összetartó erejére minket Isten igéje tanít meg. Ezért nem válhat számunkra megszokottá Istennek egyet­len igéje sem! K. A. ^ . . . . . HÉTRŐL—HÉTRE „És jönnek északról. délről...” Lukács 13, 39. Igen, többek között északról jönnek azok — mondja Krisz­tus ebben az idézett néhány szóban —, akik megelőzik azokat, kik neki kortársai, hallgatói, élettörténetének résztvevői voltak. Az egyháztörténet hűséges tanúja az előző mondatban hallottaknak: valóban úgy történt, hogy Palesztinától északra — de keletre és délre is — egymás után nőttek ki a keresz­tyén gyülekezetek, csak éppen Jézus szülőföldjén szűntek meg sorozatosan, egymás után. Vajon ez a tény csak földrajzi kérdés? Minden bizonnyal nem az! A hűség kérdése! A hűségé, mely mindenekelőtt arról tud, hogy a nagy­hangú kegyeskedők, a látszathivök helyett azoké Isten jelenj váló és elkövetkezendő országa, akik magukat „utolsóknak” — azaz a szolgálatban elsőknek — tudják. Észak, kelet és dél ma már nagyon is viszonylagós föld­rajzi fogalmak, de nem viszonylagos, hanem mindig tisztes­séges és mindenki által megbecsült életfolytatás az, amit c világ négy tájának bármelyikén is az igazi Krisztus-tanítvá­nyok az ember teljes boldogságáért valóságosan megélnek! v. 9cjw<®c8eK»C6K*<3agaK3K»aKscaa<^cs<^^cscKsas<x<3c^ NAP RÓL-NAPRA VASÁRNAP: AGG. 1, 13; AP. CSEL. 15, 4. — Isten nem távoli, hanem Jézus Krisztus által velünk levő Isten. Ezért a bűn rajtunk nem uralkodhatik. Általa az élet elnyerte célját’, a halál elvesztette borzadályát. Távolivá kell lennj a békét­lenségnek, közelvalóvá a békességnek. Távolivá a haragnak, közelivé a megbocsátásnak. Távolivá a Sátánnak, közelvalóvá Isten szeretetének. Mt. 8, 1—13; Jn. 6, 22—29. HÉTFŐ: DÁN. 9, 7; RÖM. 3, 23—24. — Ha elkoptatjuk is térdeinket az imádságban, összeszedjük minden erőnket és akarásunkat, akkor sem tudjuk kiérdemelni, vagy „kikegyes­kedni” az üdvösséget. Azt, Isten ingyen, kegyelemből adja: Jézusban. El kell fogadni minden ellenszolgáltatás nélkül, vagy sohasem lesz a miénk. Lk. 4, 22—30; Jn. 6, 30—40. KEDD: NÁHUM 2, 1; EF. 6, 14—15. — A keresztyén em­ber Isten gyermekeként járja az életutat, mint akit az Atya kézenfogva vezet. Isten Lelkének erejével harcol bűne ellen. Könyörög Atyjához: „Uram, tégy engem a te békédnek eszkö­zévé. Add, hogy ahol a szeretetlenség rémít, oda én a sze­retetet vigyem. Uram, tégy engem a te békéd eszközévé.” Ef. 3, 1—12; Jn. 6, 41—51. SZERDA: HAB. 2, 20; JEL. 19, 7. — A keresztyén ember élete szüntelen öröm, mert az Ür közel van. A Krisztussal járó ember nem lehet komor, borúlátó, derű nélküli ember. Neki feltámadott Krisztusa van, s életét beragyogja a húsvéti öröm és boldogság. Ap. Csel. 13, 42—52; Jp. 6, 52—59. CSÜTÖRTÖK: ZSOLT. 62, 11; MT. 13, 22. -/„Az Űré a föld és annak teljessége.” Amink van. tőle származik, sáfár- ságra kaptuk, hogy használjuk mások javára, boldogítására, örömére. Örök kincsünk: Jézus. Jónás 1. 2. 1—11: Jn. 6 60—65. PÉNTEK; ZSOLT. 121, 1; RÖM. 8, 25. — Szemünk a Gol­gota hegyére néz, ahol Isten értünk mindent elvégzett. Re­ménységben várjuk, hogy kiteljesítse rajtunk megváltásunkat Jónás 3, 4; Jn. 6, 66—71. SZOMBAT: ZSOLT. 38, 22-23; L PÉT. 3, 13—14. — A hivő ember Krisztus ígéretére támaszkodik: „Tiveletek vagyok minden napon”; Akiknek segítsége az Űrtől van, azok tudják; minden javukra szolgáL S ezért boldogan örvendeznek. An. GseL 15, 1—12j Jn. 7, I—13. Nagy István

Next

/
Oldalképek
Tartalom