Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-01-21 / 4. szám

Oj-De!hi-ben II. India felett A TU—104-es szovjet óriás- gép 900 km-es sebességgel repült Tibeten és a Himaláján keresztül Üj-Delhi felé. Ami­kor a Himaláján repültünk keresztül és Tibet fölött szá­guldott a gépünk, nemcsak a hófödte csúcsok ragadtak meg, hanem a tájak feletti „révedezés” közben egy férfi arca nőtt ki az emlékezetem­ből: Körösi Csorna Sándornak, ennek a világhírre emelke­dett magyar nyelvtudósnak és Ázsia-utazónak, az arca. Magyar ember nem repülhet át úgy Tibeten és a Himalá­ján, hogy ne gondolna rá. Az jutott eszembe, hogy mint­egy 140 évvel ezelőtt népünk­nek ez a nagy fia majdnem végig gyalog tette meg Bag­dadon, Teheránon, Kabulon, Lahoren keresztül az utat Ti- betbe, majd Indiába, Kalkut­tába. Micsoda hihetetlen nagy vállalkozás volt ez akkor és alig másfél századdal később mi 900 km-es sebességgel re­pülünk India felé! Milyen ha­talmas lépésekkel halad előre a tudomány és milyen nagy a technika fejlődése! De az is eszembe jutott, hogy Kö­rösi Csorna Sándor milyen borzalmas nélkülözések és veszélyek között járta be a Himalája hegyeit és völgyeit, összegyűjtve 40 000 tibeti szót! Sokszor mínusz 15 fokos hi­degben, fűtetlen lyukakban készítette el a tibeti nyelv első grammatikáját. Ügy tu­dott magyar népünk hű fia lenni — aki utolsó leheletéig vágyódott haza —, hogy köz­ben az egész emberiséget szolgálta kutatásainak ered­ményével. Az egész világ felé forduló magyar hazafi volt. Utolsó napjaiban is — 1842 áprilisában —, miközben vi­lághírű tudósok álltak halálos ágya mellett, hazánkról ál­modott. Nagyon igaz Áprily Lajos róla írt versének (A zarándok) ez a pár sora: E még mindig ment és ókásra nőtt: égő zarándok, vakmerő apostol. Míg elnyelte a magasság s a csend: Himalája, a roppant kőkolostor. Én láttam őt, amikor útra ment, s láttam a darzsilingi szalma- ágyon. Nagy, látomásas szemmel, hogy futott hazafelé az irtó pusztaságon.” Bocsássa meg Kedves Ol­vasó, hogy Körösi Csorna Sán­dor neve így „megejtette” a szívemet. Azért a Himalá­jától soká érkeztünk meg Űj-Delhibe — a 900 km-es sebesség ellenére is —, de az 6 hazaszeretete, áldozatos élete és emberiség-szeretete körülölelte a szívemet és egy kicsit megállította számomra az időt és a gépet. India felett repülve már egyre jobban arra gondol­tam, hogy hova is megyünk és milyen körülmények közé kerülünk a következő napok­ban és hetekben? Milyen környezetben folyik majd az Egyházak Világtanácsa har­madik nagygyűlése? Sajnos, odahaza nem sok időnk volt arra, hogy a teológiai felké­szülés mellett ismereteket gyűjtsünk Indiára vonatkozór lag is. Mégis készítettem ma­gamnak egy kis jegyzetfüze­tet, amelyben felírtam ma­gamnak a feltétlenül szüksé­ges ismeret-anyagot. Most elővettem ezt a jegyzetet és hamar átfutottam az adato­kat: India. Ázsia két hatalmas félszigete. Területe több mint 3 millió négyzetkilométer, te­hát 35-ször akkora mint ha­zánk. Lakóinak száma jóval meghaladja a 400 milliót. Legnagyobb városa Kalkutta, ahol majdnem 5 millió em­ber él. A sorrendben a ne­gyedik város Delhi. Lakóinak száma közel van a másfél millióhoz. Ezeket a számokat olvasva arra gondoltam, hogy Indiában meg kell majd ta­nulnunk a világot nem pusz­tán európai szemmel, hanem ennél nagyobb távlatból néz­ni. Általában pedig a kérdé­seket világviszonylatban vizs­gálni. Azt is éreztem, hogy ilyen nagy országban az egy­ház képviselői sem gondol­kodhatnak majd szűk egy­házi körben, ha csak nem akarják a konferenciázó te­rem „ablakainak függönyeit lehúzni”. Jegyzeteimet tovább olvas­va, találtam néhány adatot India történetére vonatkozó­lag. Feljegyzéseim India leg­régibb történetére nézve nem sokat mondtak, pusztán any- nyit, hogy évszázadokon ke­resztül nagyon jelentős volt az arab, majd a mongol be­folyás, illetőleg ezeknek a né­peknek a térhódítása. Sokkal több feljegyzésem volt az európaiak gyarmatosító tevé­kenységéről. 1498-ban kötött ki az első portugál ember Indiában Kalikutban. A kö­vetkező évben már megkez­dődött a portugálok gyarma­tosító tevékenysége. Tehát már 450 évvel ezelőtt! A por­tugálok hatalma másfélszázad múlva aláhanyatlott és fel­váltották őket az angolok, akik először csak „kereskedni” kezdtek az indiaiakkal. Aztán „kereskedelmi társaságok”-at szerveztek, melyek egyre na­gyobb tért hódítottak maguk­nak. Hol pénzzel, hol fegy­verrel növelték birtokaikat. Közben a franciák is megje­lentek és ők is „kereskedelmi társaság”-ot alapítottak. Az egyes indiai törzsek ellentéteit az angolók és a franciák igyekeztek a maguk hasznára fordítani és egyszer az egyi­ket, máskor a másikat segí­tették, vagy pedig egymással szemben támogatták őket. 1770-ben az angolok megsza­badultak európai ellenfelük­től a franciáktól és ettől kezdve ők voltak az „urak” Indiában. Főkormányzót küld­tek ki. A különböző néptör­zsek azonban nem tudtak az angol uralommal megbarát­kozni, emiatt állandóak vol­tak a felkelések az angolok­kal szemben. A szik-ek pl. éppen a mi szabadsághar­cunkkal egyidőben (1848) kel­etek fel az elnyomókkal szem­ben. Végül is az angolok sok erőszakossága lS57-ben ki­robbantotta a nagy indiai forradalmat, melyet az in­diaiak kezdeti sikerei után az angolok levertek. Az an­golok bosszúja igen kegyet­len volt: a foglyokat az ágyúk­hoz kötötték .és úgy tépették szét őket az ágyúgolyókkal. Ettől kezdve az angolok pró­báltak „humánusabban” bán­ni az indiaiakkal és igyekez­tek körülményeiken javíta­ni. Ennek következtében — legalább is látszólagosan — bizonyos csend állt be In­diában, sőt 1877-ben India császámőjének kiáltották ki az angol királynőt. Ennek ellenére az indiaiakból nem veszett ki a szabadság utáni vágy. Az indiai nép nagy fia Mahatma Gandi csendes és mégis hatalmas erejű szolgá- . latéval az indiai lélek ébresz­tője lett. Végülis 1947-ben India elnyerte függetlenségét. Minderre gondolva nagy volt bennem a vágy megtudni: hogyan is él egy hatalmas nép, amely évszázadokig gyar­mata elnyomás alatt állott? Mit hagytak hátra a gyarma­tosítók és mit tudtak alkotni 14 év alatt a független In­diában? Végül — már majdnem a leszállás előtt — jegyzeteim­ben ahhoz a részhez lapoz­tam, ahol az indiai vallási helyzetről volt szó. Azt je­gyeztem fel még odahaza ide- vonatkozólag, hogy a lakos­ság nagy része a mohamedá­nizmus, a buddhizmus és a hinduizmus híve. Ez utóbbi kettő nem pusztán valamiféle vallást jelent, “hanem mind­kettő igen szoros kapcsolat­ban van az indiai kultúrával. A buddhizmusban sok rokon­szenves vonás is van, pl. na­gyon hangsúlyozza az ember- szeretetet és az élet iránti tiszteletet. A hinduizmus pe­dig bizonyos vonatkozásban a vezeklés és önsanyargatás vallása. A léleltnek nagyon hosszú tisztító utat kell meg­tennie (e tanítás szerint), amíg teljesen tisztán egye­sülhet a Brahmaval. Ennél bizonyára jobban ér­dekel bennünket a keresztyén- ség helyzete Indiában. A becs­lések szerint 10 miiló keresz­tyén él Indiában. Tehát a la­kosságnak valamivel több mint 2 %-a! A keresztyénség- nek szinte valamennyi ága képviselve van: protestáns, római katolikus, anglikán és orthodox. Az evangélikusok száma több mint 600 000.' A legrégibb evangélikus temp­lom Frankebárban van. El­indulásuk Plüttschau Henrik és Ziegenbalg Bertalan mun­kája. Külön ki kell emelnünk az ún. „Tamás keresztyéneket’ (Mar Thoma egyház), akik úgy tekintik magukat, mint Tamás apostol (a „hitetlen” Tamás) igehirdetéseinek gyü­mölcsét. Mindenesetre erede­tük az első évszázadokra megy vissza. Amikor a portugálok 1500-ban megkezdték India gyarmatosítását a Tamás ke­resztyéneket is igyekeztek Ró­mához kényszeríteni. Ez a „kényszer egység” azonban csak egy fél évszázadig tudott fennállni. Ezután a Tamás ke­resztyének jelentős része ki­szabadította magát ebből az „egység”-ből. Azóta kapcsola­tot az antiochiai ortodox egy­házzal tart. A Tamás keresz­tyének az évszázadok folya­mán különböző hatásokat vet­tek fel, ezért nem sorolhatók végeredményben egyik na­gyobb felekezethez sem. Vé­gül meg kell említeni Dél- India Egyházát amely 1947- ben született több protestáns csoport egyesüléséből. Ezt az egyesülést világszerte nagy visszhang kísérte. Jegyzeteimet azonban most már félre kellett tennem, mert a gép vezetői közölték: pár perc múlva leszállunk India fővárosában: Delhiben. Való­ban, a gép pilótája rövid idő múlva „simán tette le” a ha­talmas TU—104-est Delhi re­pülőterén, PoZam-ban... Káldy Zoltán IMÁDKOZZUNK Lukács 9, 51—56. Jézus Krisztusunk! A Te tanítványaid olyan sokszor tér­tek le a Te ösvényedről az egyház története folyamán, és sze­letet, megbocsátás helyett gyűlöletet és bosszút éreztek, hir­dettek és cselekedtek. Mi magunk is hányszor vétkeztünk ebben, amikor azt hittük, hogy a Te ügyedet védjük, pedig csak egyéni — sokszor vélt — sérelmeinket hánytorgattuk. Urunk, bocsásd meg nekünk, hogy megcsúfoltuk a Te Lel­kedet, amelyet nekünk is adtál, és nem tudtunk szelídek lenni. Pedig Te nem erőszakkal, hanem végtelen nagy szereteteddel terjeszted országodat. Valahányszor egyházad kényszert alkal­mazott — akár a sötét inkvizíciót, akár lelki kényszert — a Te tanításod terjesztésében, hűtlenné lett Hozzád, megtagadott Téged. Köszönjük Neked, hogy megmutattad nekünk ennek a tévútnak ártalmait, és ráirányoztad lépteinket a szeretettel és alázatosan szolgáló egyház útjára. Kérünk Téged, mentsd meg nyugati keresztyén testvérein­ket attól a hamis úttól, melyen a Te ügyedet hatalmi és poli­tikai eszközökkel akarják elősegíteni, vagy azok szolgálatába akarják állítani. Könyörgünk Hozzád, őrizd meg őket attól a kísértéstől, hogy a „keresztesháború” hamis jelszava mögé sorakozzanak. Add, hogy minél többen felismerjék az egyház szolgálatának igazi módját: a tántoríthatatlan szeretetet és bizakodó reménységet. Mentsd meg az emberiséget a fegyverek tüzétől, oltsd el a lángokat mindenütt a világon, hisze l Te nem akarod emberi életek pusztulását, hanem inkább megmaradását és boldog életét idelent a földön, s üdvösségét odaát az örökkévalóság­ban. Ámen. Az irgalmasság cselekvésében (Folytatás az U oldalról) ség a maga egészében és hi­vatalos fórumain nem látott égbekiáltó vétséget az ural­kodó osztályok hivalkodó jó­létében és a gyarmatosítás tényében. Bűnbánattal kell megváltanunk, hogy a keresz­tyén egyház a 19. és 20. században sem ébredt rá arra, hogy a szociális kérdés­nek nagyméretű, társadalmi és gazdasági megoldására van szükség. Isten megszé­gyenítette az egyházat, hogy kívülről jövő mozgalommal, a szocializmussal vitte és vi­szi előre az elnyomott társa­dalmi osztályok felemelésé­nek, a szegénység megszünte­tésének, az emberhez méltó élet megteremtésének ügyét világszerte. MA A KERESZTYÉNSÉG tanúja lehet annak, hogy vi­lágméretben bontakozik ki a társadalmi forradalom és a gyarmati népek felszabadu­lása. Ha Jézus engedelmes ta­nítványai vagyunk, örömmel és Isten iránti hálával fogad­juk azt a tényt, hogy a volt gyarmatok egymás után vív­ják ki szabadságukat, örven­dezve szemléljük, hogy a sze­génység és éhezés legyőzésé- sére óriási erők mozgósultak a világon. Reménykedve lát­juk, hogy a háború kiküszö­böléséért vívott küzdelem egyre erősödik. Hálásak va­gyunk Istennek és emberek­nek, hogy az „irgalmasság cselekvése” ma roppant mé­retben jut a megvalósulás stádiumába. Ennek a látás­nak kell jellemeznie a mai keresztyénséget, ha komolyan veszi az irgalmasság cselek­vését. Az irgalmasság cselekvésé­nek ennél a korszerű, világ­méretű értelmezésénél azon­ban nem állhatunk meg. Nem elég a „látás”, a magurtk ré­széről — úgy is mint egyház­nak, úgy is mint egyes ke­resztyénnek — mindent meg kell tennünk annak előmozdí­tása érdekében, hogy a ki­zsákmányolás és a gyarmati, félgyarmati rendszer meg­szűnjék a világon. Értékeljük azt az egyházi segítséget, amit például a chilei ^földrengés, az indiai és indonéziai ár­vizek áldozatai kaptak az el­múlt években, de nyilvánvaló előttünk: messzebb kell men­nünk. A gazdaságilag elma­radt — mert kizsákmányolt — országokat, a színes bőrű né­peket odáig kell segítenünk, hogy ők maguk emelkedhes­senek fel a gazdasági és kul­turális jólét színvonalára. Nem lehet nagybani jótékony­sággal megoldani az éhező és elhanyagolt, elmaradt ember­milliók nyomorúságát, hanem gyökeres változásnak keü végbemennie, hogy talpraáll- hassanak és szabadon fejlőd­hessenek. Az ezért váló fára­dozásnak kell jellemeznie s mai keresztyénséget, ha ko­molyan veszi az irgalmasság cselekvését. VÉGÜL PEDIG: az egyéni szeretetre és egyéni irgalmas­ságra is szükség van az éle­tünkben, mert mindegyikünk körében vannak olyan embe­rek, akik rászorulnak egy meleg szóra, simogató tekin­tetre, a segítő szeretetre. Bag lenne, ha a keresztyén ember ma megfordítva, csak „nagy­ban” nézné az irgalmasság kérdését, de nem váltaná fel a hétköznapok kicsiny tettei­re az őt körülvevő emberek között. Ellentmondás lenne, ha valaki szívén viselné kö­zülünk milliók sorsát, de öreg édesanyját vagy béna szom­szédját nem venné észre a szeretet felelősségével. Ennek a közeli embertársai között szolgáló szeretetnek is jelle­meznie kell a mai keresztyén­séget, ha komolyan veszi az. irgalmasság cselekvését KÖSZÖNTÉS (Folytatás az 1. oldalról) őrizték s csak a csodával határos módon maradt életben. Az evangélium hirdetése ma­radt szabadulása után is, a legmagasabb egyházi tiszt­ségekben is, életének tartal­ma és szolgálatának gerince. Mégsem lehet — vagy talán éppen ezért nem lehet — Nie- möllert az egyházi vezető” címkével kimerítő érvénnyel jellemezni — persze még ke­vésbé az „egyházpolitikus” címkéjével. Nem jelöltük meg találóan életének ügyét, ha azt mondjuk, hogy az egyház szogálatának embere. NIEMÖLLER KÉTSÉGKÍ­VÜL NÉMET hazafi is, népé­nek korunkban és bizonnyal történelmében is, egyik leg­hűségesebb fia. Persze, hosz- szú út vezetett a császári ka­tonatiszt elfogult és militaris­ta nacionalizmusától a világ­béke harcosának nemes pat­riotizmusáig. Kétségtelen, hogy mikor az első világhá­ború után szögre akasztja tiszti kardját, mert azzal nem szolgálhat többé, azért lesz lelkész, mert úgy véli: mint lelkipásztor szolgálhat tovább népének. Volt ebben a meg­gondolásban az akkori korlá­tái és fogyatékosságai — ez még a nacionalista Niemöl- ler elhatározása volt! — elle­nére is, valami figyelemre méltó meglátás. Az ugyanis, hogy a lelkész szolgálata nem valamely szűk és zárt kör­ben történik, hanem szé­les kitekintéssel: a nép­ben és a népért. Ez az egyre tisztuló felisme­rés mondatja Niemöllerrel az 1934. januári döntő összecsa­páskor Hitler arcába a me­rész és — száméra — végzetes mondatot: „A német népért való felelősséget senki, ön sem veheti le rólunk”! — tudniillik az evangélium hirdetőiről. Niemöller egyre világosabban felismerte: az evangélium hirdetése nem légüres térben, vala­miféle túlvilági, égi kör­zetben történik, hanem a legszorosabb összefüggés­ben áll a nép szolgálatá- vaL így vált egyre inkább igaz hazafivá s ez akkoriban azt jelentette: a népét — és szin­te az egész világot — végrom­lás szélére sodró náci rend­szer legélesebb, kérlelhetetlen és rettenthetetlen bírálójává. Ugyanezzel az éles bírálattal fordult ma is a hitleri „hagyományokat” végzetesen és kísértetiesen felújító ade­naueri Németország vezetői felé. A „kellemetlen” Niemöl- ler, aki ellen hajszál hí­ján hazaárulás! pert is in­dított már Strauss bonni hadügyminiszter, a német atomfegyverkezés esküdt ellensége, éppen így és ezért a legigazabb német hagyományok követője, népének hű fia, nagy ha­zain Még ezzel a felismeréssel sem értük el azonban Niemöller életének ügyét. NIEMÖLLER NEVE MA MÁR — méltán — összeforrt az emberiség békéjéért foly­tatott küzdelemmeL Egyházi és nem egyházi béke-megmozdulásokon egyaránt ott található, így a béke-Világtanácsban is, a Prágai Keresztyén Béke- konferencia munkájában és az atomfegyverkezés elleni tüntetések számos alkalmán. A német hazafi — éppen mert igazán az — a népek kö­zötti barátság, megbékélés, bé­kés együttélés lelkes harcosá­vá vált. Németországi egy­házi vezetők közül elsőnek utazott a Szovjetunióba, az ottani ortodox egyház meghí­vására. Többször járt hazánk­ban is, más szocialista orszá­gokban is. A háború után első hivatalos német vendég­ként fogadták a volt had­viselő hatalmak; járt Francia- országban, Angliában. Ame­rikában. Mindenütt a béke követeként, hídverő szolgálat­ban országok, fajok, földré­szek között. Korán felismerte a gyarmati kérdés és a faji kérdés jelentőségét s meghir­dette: a nyugati fehér ember­nek fel kell számolnia a faji gőg, a gyarmatosító lelkűiét örökségét, s a bűnbánat, a testvéri segítés magatartásá­val kell közelednie az ún. „színes” népek felé. Niemöller Márton szolgálata talán itt ért el legszélesebb, igazán vi­lágméretű távlatokat. Mindezekben az itt felvá­zolt, egyre szélesebben gyűrű­ző körökben végzett szolgá­latának van egy vonása, ami talán legközelebb visz az „ügyhöz”, amit joggal tekint­hetünk élete tengelyének. S ezt így fejezhetnénk ki: egyházának, nemzetének, az emberiségnek is a lel- kiismerete akart lenni. Szavaiban, megnyilatkozásai­ban, cselekedeteiben ezért van mindig valami felrázó, sokszor meghökkentő, nyug­talanító. Ügy szól, mint aki nem teheti, hogy ne szóljon Ügy beszél, mint akire üzenei van bízva, amit feltétlenül át kell adnia a címzetteknek. Hä süket fülekre, ha ellentmoir- dásra talál is néhol és néme­lyekben — mit sem törődik vele. PRÓFÉTA NIEMÖLLER? Vogel professzor tette fel ne­ki ezt a kérdést egy ízben s ő — a reá jellemző fanyar hu­morral — így válaszolt: „Ki tudja?” — Igen, kétségtelenül-; van valami a bibliai prófé­tákra emlékeztető NiemöileV egyéniségében, szolgálatában Talán ezzel a felismeréssel ju­tunk legközelebb életének tit­kához — és ahhoz is, amit a- 6 ügyének neveztünk. Ez a- 'ügy mindazoknak az ügye akik feltétlenül és teljes oda­adással állanak Jézus Krisz­tus szolgálatába. Isten ember­mentő szeretetének ügye ez. Nemcsak így, általánosságban azonban — és éppen ez az. amire Niemöllernél fel kelj figyelnünk —, hanem mindig egészen meghatározottan, kür- vonalozottain. Mindig ott és abban, ami egy bizonyos pon­ton válik égetővé, veszélyezteti végromlással az ember életét, békéjét, boldogságát. Köztu­domású, hogy Niemöllert a náci zsidóüldözés fordította szembe először és végleg c hitleri rendszerrel. Egy bizo­nyos ponton ismerte fel egé­szen határozottan az embert, az emberséget fenyegető ve­szélyt. Életének minden döntő fordulatánál végig lehetne kí­sérni ezt a mozzanatot. Eléig azonban a végső, mostani sza­kaszra utalni: korunkban, az atomkor­szakban, az atomháborús veszélyben ragadja meg az emberért való szolgá­lat alkalmát. Ebben a do­logban emeli fel szavát és küzd rettenthetetlenül. Ez az, amit TŐLE MIND­NYÁJUNKNAK TANUL: NUNK KELL. Azt, hogy minr dig egészen határozottan, vi­lágosan, egy pontra irányítva minden erőt, tudjuk végezni az emberért, az Istentől anyá­nyira szeretett emberért való szolgálatunkat. Mindig ottj, ahol az éppen ma fenyegető veszély, szükség szorongat. Ez az „éppen most” a prófétai vonás Niemöllernél s ebben mindannyiunknak kissé ha­sonlóknak kellene lenni hoz­zá. S ha így tanulunk tőle, per­sze nem egyszerűen őt utá­nozva, hanem a magunk hely­zetében, a mi életünkben meg­keresve a szolgálat helyes út­ját és feladatait, így fejez­hetjük ki iránta is, élete szol­gálata iránt a legmegfelelőb­ben megbecsülésünket, szere- tetünket. Groó Gyula I 1 »

Next

/
Oldalképek
Tartalom