Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-01-21 / 4. szám

KP. BfiRM. BP. Tt. Fáradozzunk az emberiségért A Berlini Humboldt-Egyetem Teológiai Fakultásának ünnepélyes nyilatkozata a keresztyének állampolgári felelősségéről 1961. novemberének végén a „Neue Zeit” szerkesztő­sege egy nyilatkozatot kapott a Berlini Humboldt Egye­tem Teológiai Fakultásától. A nyilatkozat lelkipásztori módon mutat rá azokra az irányelvekre, hogyan ítélik meg a Teológiai Fakultás tagjai a jelenkor politikai problémáit és milyen álláspontot foglalnak el azokkal kapcsolatban. A nyilatkozatot azzal a kéréssel bocsá­tották a Neue Zeit szerkesztőségének rendelkezésére, hogy azt csak az új esztendő kezdetén hozzák nyilvá­nosságra, amikor az új szemeszter is kezdődik. Az alábbiakban közöljük a nyilatkozat szó szerinti szö­vegét: „Arra a kérdésre, mi a Teológiai Fakultás, az egyetem és az egyetemi hallgatók álláspontja az aktuális nemzeti és nem­zetközi kérdésekkel kapcsolatban, a Teológiai Fakultás ezt feleli: Amikor a keresztyén ember hite irányításával a „város jólétére” törekszik, ahol tehát nem érezheti magát felmentve az alól, hogy a demokratikus államban tudatában legyen állampolgári felelősségének, a Teológiai Fakultás felelősséget érez a rábízott hallgatók politikai-társadalmi neveléséért. Az a törekvése, hogy ennek a felelősségnek a maga részéről Megfeleljen a fakultások hat dékánjának a tömegpusz­tító eszközökről elhangzott szózata szellemében és azzal, hogy útmutatással szolgál a teológiai hallgatók számára. Számára ma az az aktuális feladat, hogy a hallgatókkal megbeszélje népünk életkérdéseit és őket józan és értelmes megismerésre vezesse azoknak az intézkedéseknek szükség­szerűsége szempontjából, melyek szükségesek a béke meg­őrzésére. Legfontosabb a béke biztosítása 1. A Teológiai Fakultás a béke megőrzése szempontjából fontos intézkedésnek tartja a békeszerződés megkötését — ha egyáltalán lehetséges — akkor mind a két német állammal, szükség esetén azonban csupán csak az NDK-val is. 2. Ehhez tartozik mindenekelőtt, hogy Nyugat-Berlin, mely mostanáig a hidegháború frontvárosának pozíciójában van, a jövőben olyan pozícióra jusson, mely a békés meg­értést szolgálja. 3. A Fakultás megállapítja, hogy a határok lezárása a maga fájdalmas kihatásaival a béke biztosítása érdekében el­kerülhetetlen volt és azt fenn kell tartani mindaddig, míg a béke számára kedvező viszony nem következik be a két német állam, illetve az NDK és Nyugat-Berlin között. 4. A Fakultás kinyilatkoztatja, hogy az NDK-nak, mint minden államnak, az a feladata, hogy önmagát megvédel­mezze és hogy éppen jelenleg az a kötelessége, hogy saját egzisztenciájával egyben az európai békét is védelmezze. 5. Ilyen szempontból értelmezi (a Fakultás) az NDK nem­zeti hadseregében való szolgálatot is és az a véleménye, hogy azoknak a keresztyéneknek, akik ezt a szolgálatot ugyanígy értelmezik, jó lehet a lelkiismeretük, mikor részt vesznek államuk védelmében. 6. Amikor (a Fakultás) a Szabad Német Ifjúság katonai Szolgálatra való felhívását támogatja, nyomatékosan és sür- getőleg kiemeli, hogy a fenyegetés és az erőszak alkalmazása már kizárólag a jog és a béke iránti jogos aggodalom alapján is felvetheti a felelősség kérdését. 7. A Teológiai Fakultás síkraszáll azért, hogy mindazok­kal, akik aktív módon, a maguk egész személyével csatlakoz­nak az NDK békepolitikájához, de legalábbis személyüket illetően lelkiismereti aggodalmaik vannak a fegyveres erők alkalmazásával szemben a béke védelmében, barátságos és türelmes eszmecserét kell folytatni a béke és az NDK fegyve­res megvédelmezése dolgában és arról, hogy ők ehhez hogyan járulhatnak hozzá. A Teológiai Fakultás a legmélyebben sajnálja, hogy a fej­lődés 1945 óta nem egy meg nem osztott, katonailag semleges, demokratikus, békeszerető össznémet köztársaság kialakulá­sára vezetett. A felelősség ezért a szerencsétlen fejlődésért csakúgy, mint a jelenlegi háborús veszélyért és helyzetünk­nek ezzel előidézett fájdalmas alakulásáért pedig mindazokat terheli, akik a német bűn elismerését és annak következmé­nyeit oktalanul megtagadták és a Potsdami Szerződés ellenére sem hagytak fel a maguk militarista és agresszív nyugatnémet politikájával. Amikor a Teológiai Fakultás ezen felismerésének hangot, ad és kész arra, hogy ezekről a maga hallgatóival bármikor eszmecserét folytasson, azt a reményét fejezi ki, hogy a nyu­gati hatalmak eljutnak a megértés készségére és ezáltal sza­baddá teszik az utat a két német állam békés közeledéséhez. Es az előfeltétele annak, amire valamennyi, felelősségtudattal rendelkező német törekszik: népe újraegyesülésének.” Változás a keletnémet e vangélikus lelkészszövetségben KÖSZÖNTÉS Berlin (NZ) Az NDK-ban működő Evangélikus Lelké­szek Szövetségének elnöke a valamennyi tartományi egy­ház képviselőjével tartott kö­zös tárgyalás alapján 1961. december 5-én Wolfgang Caf- fier-t saját kérésére annak rosszabbodó egészségi állapota miatt a Szövetségi elnöki tisztsége alól felmentette. A Szövetség új elnökévé 1962. január 1-i hatállyal egyhangú­lag Götz Bickclhaupt-ot válasz­totta. Wolfgang Caffier erősen megromlott egészségi állapota miatt kényszerül minden, a szorosan vett hivatali munka­körén kívüleső, tevékenységet korlátozni. A Lelkész-Szövet­ség elnöksége meleghangú le­vélben vett búcsút elnökétől, a Szövetség alapítójától. Ugyanakkor örömét fejezte kj afelett, hogy az elnökség tag­jaként, a teológiai bizottság­ban — mint ennek elnöke, — és a Szövetség lapjának re- dakciós bizottságában ezután is számíthat Wolfgang Caffier jó szolgálataira. DR. NIEMÖLLER MÁRTON, a hessen-nassaui (Nyugat-Né- metország) evangélikus egy- házkület elnöke (pöspöknek megfelelő tisztség), január 14 én 70 éves. Ebből az alkalom­ból lapunk szerkesztői és úgy gondoljuk, olvasótábora ne­vében is szeretettel és tiszte­lettel kell köszöntenünk őt. Niemöller neve ma már fo­galom. Egyike a legismertebb protestáns egyházi emberek­nek világszerte, egyházi és nem egyházi körökben, sőt ta­lán a legismertebb. S e hír­név nem mai eredetű. Ezelőtt húsz esztendővel, az akkor Hitler koncentrációs táborá­ban raboskodó Niemöllernek AZ ÖKUMENIKUS IMA­HÉT EGYIK NAPJÁN ez a téma szerepelt. A magyar- országi evangéliumi egyházak gyülekezeteiben sokfelé csen­desedtek el az Ige körül és imádkoztak ezen a napon en­nek a gondolatnak jegyében. Ügy érezzük, hogy vissza­tekintve az imahétre, érde­mes kiemelni ezt az imatémát a többi közül, mert ezzel az imahétnek egyik legfontosabb alkalmáról emlékezünk meg, amelynek nagy a hordereje. Jakab apostol kifejti leve­lében, hogy az igazi hit tet­tekben nyilvánul meg, elsősor­ban pedig az irgalmasság cselekedeteiben. Példát is hoz rá: ha keresztyén testvérek szűkölködnek, rongyosak és éhesek, s a többiek kifizetik őket szép szavakkal, de nem segítenek rajtuk, nem adják meg /nekik, amire szükségük -van/ — ugyan mit ér az ilyen „hit”?! (Jakab 2,13—18.) E levél megírásának idején a keresztyénségnek egészen más történeti helyzete volt, mint a későbbi időkben. Akkor a keresztyénség pará­nyi kisebbség volt, számba se vehető része a lakosság­nak, semmi befolyással sem rendelkezett a közéletre. Ért­hető, hogy abban a korban, abban a szituációban, az első század végén, Jakab levele a szeretet egyéni gyakorlása felé fordult. S az is érthető, hogy az irgalmasság cselekvé­sének súlypontját a keresz­tyén gyülekezet körébe he­lyezte: a mérhetetlen emberi nyomorúságon, ami az ókort jellemezte (gondoljunk ' pél­dául a rabszolgaságra), a ke­ezt üzenhette agg édesapja: Eszkimóföldön és Indiában is imádkoznak éretted! E pár megemlékező sor ke­retében nem vállalkozhatunk Niemöller Márton életrajzá­nak még vázlatos ismertetésé­re sem. Lapunkban és más egyházi kiadványokban (leg­utóbb a „Lelkipásztor” 1960. évi májusi számában s a „Theológiai Szemle” legutóbbi számában) többször is esett szó erről. Hosszú és fordula­tokban gazdag volt az az út, amit a wesztfáliai papi ház gyermeke, a nemzeti és egy­házi hagyományok tiszteleté- I ben felnőtt egykori császári I tengerésztiszt, az első világ­vés számú keresztyén konk­rét módon csak úgy segíthe­tett, ha azokat támogatták, akik közel álltak hozzájuk. Az irgalmasság cseppje volt ez a keserűség tengerével szemben. Anakronizmus len­ne azt kívánnunk a levél író­jától, hogy miért nem mérte fel nagyban a társadalmi kér­dés súlyát és miért szorította mondanivalóját a személyes jótékonyság végzésére. Mindenesetre a Szentírás­nak ebből a helyéből is ki­villan az a gondolat, amit más helyein is megfigyelhe­tünk, hogy a rászorultak megsegítését a gyülekezet kö­zös ügyének tartották, tehát nem egyszerűen kinek-kinek egyéni dolga volt a segítség, hanem közösségi feladat. Mindezt számba véve, való­ban igaz, amit az imaheti ve­zérfonalunk megállapított: „Jakab leveléből láthatjuk — különösen az ötödik részből —, hogy a hatalmasok és jog- fosztottak, gondtalanok és kenyértelenek kiáltó ellen­téte az egyháztól már az ö korában is hitből következő erkölcsi döntéseket követelt.” Ezek a döntések természete­sen az apostoli kor keresz- tyénségének történeti és nézőpontbeli korlátái között mehettek csak végbe. MEGVÁLTOZOTT AZON­BAN A HELYZET később, amikor a 4. század kezde­tén, Nagy Konstantin idejé­ben a keresztyénség állam­vallássá lett. Ettől kezdve, a 20. századig, az úgyneve­zett „nagy-konsztantinuszi kor” alkonyáig, az egyház, olyan közéleti szerepet töl­háború tengeralattjáró kapi­tánya a berlin—dahlemi evan­gélikus templom szószékéig (1931.) megtett. S talán még hosszabb és tanulságosabb életútjának azóta máig meg­tett szakasza. Az benne a leg­érdekesebb és a legtanulsá­gosabb, hogy út ez, tehát való­ságos fejlődés és haladás, ha megtorpanásokkal és kité­rőkkel is, de határozott, vilá­gos irányba vezető út. Niemöller neve ma már nemcsak fogalom, hanem jel­szó is kissé. A világ békéjéért, a népek megértéséért, az atomhalál ellen küzdő embe­rek jelszava. Az út ide veze­tett. Anélkül, hogy ennek az útnak minden egyes állomá­sánál elidőznénk, úgy véljük, akkor legméltóbb megemléke­zésünk, hogy amikor az év­forduló alkalmából tisztel­günk Niemöller előtt, az ügy­ről szólunk, ami életére jel­lemző lett s nevével összefor­rott. MI EZ AZ ÜGY? - Az egy­ház, a keresztyénség ügye, mondhatná valaki. Kétségte­len, Niemöller azóta, hogy 1919-ben beiratkozott a müns- teri egyetem teológiai karára, az egyháznak hivatalosan is szolgálatába állt s hűségesen végezte az evangéium hirde­tésének szolgálatát mind­végig. Mint az evangélium szol­gája került szembe Hit­lerrel, a nemzetiszocialis­ta uralommal. Az evangé­lium rettenthetetlen hir­detése juttatta végül is a sachsenhauseni, majd a dachaui koncentrációs tá­borba, ahol mint a „ve­zér” személyes foglyát (Folytatás a 2. oldalon) tött be, amelynek révén mód­jában és kötelességében ál­lott volna az irgalmasság cselekvésének nagyszabású méretezése. Ehelyett azonban az történt — és ez a keresz­tyénségnek, ma már látjuk, nagy szégyene —, hogy a rab­szolgák és kisemberek vallá­sából az uralkodó osztályok kiszolgálója lett. Ahelyett hogy az elnyomottak, szegé­nyek mellé állt volna, a ha­talmasokhoz és gazdagokhoz szegődött, s elnézte, hogy az egyik réteg dúskálódjék, míg a másik nyomorog, sőt szemet hunyt afelett, hogy a kivált­ságos társadalmi osztályok jóléte az elnyomott és kihasz­nált társadalmi osztályok ten- gödésén épüljön fel. A KÖZVETLENÜL MÖ­GÖTTÜNK LEVŐ IDŐSZAK­BAN is, a második világ­háború előtt, az irgalmasság cselekvését az egyházak leg­többször az egyéni jótékony­ságra korlátozták, legfeljebb intézményes szeretetmunkát végeztek, pedig a keresztyén­ség társadalmi helyzete mesz- sze meghaladta azt a fokot, amikor ezt elégségesnek le­hetett mondani. A diakónia áldásai valóban felmérhetet- lenek, de az egyház az elnyo­mott és kizsákmányolt osztá­lyok érdekében nem emelte fel szavát és nem hirdette hűségesen a Biblia ítéletét a gazdagokkal és kiuzsorázók- kal szemben. Akadtak ugyan ilyen prófétai hangok az egy­házban, különösen is jelen századunkban, de ezek elszi­getelt, visszhangtalan kiáltá­sok maradtak. A keresztyén- (Folytatás # 2. oldalon) Isten útján A mai vasárnap szentig«# az Isten útján járó tanítványt állítják a szemünk élé. Az evangéliumban Krisztus tanít1 vä nyílnak életében az ó-ember előbukkanását látjuk, míg az epistola Isten gyermekének hitéről és cselekedeteiről be­szél. Mi is Krisztus tanítványai vagyunk, Isten minket is gyermekeivé fogadott, s ezért jó, ha felfigyelünk az ige mai tanítására, amellyel Isten az ö útján való járásra tanít- gat minket. Isten útja először is a sze­retet útja. Ezt mutatja meg Jézus Krisztus, amikor az evangéliumban rendreutasítja a haraggal lángoló és a má­sik emberre pusztulást kívánó tanítványt. A tanítvány nem jánbat más úton, csak a szed­reiét útján. Isten útja a szeretet útja a mi számunkra is. Ha a másik ember felé lépünk; ezt a lé­pést csak szeretettel tehetjük meg. A szeretet útján való járásban nem lehet számunk­ra mérték az, bogy barátról, vagy idegenről van szó. Amint a keresztyén élet útján való járásunkban állandóan magúnkon érezzük Isten Jé­zus Krisztusban adott szere- tetének meleg napsugarát, ugyanígy kell ezt a kapott szeretetet, ezt a napsugarat és ezt a meleget állandóan sugároznunk magunk körül. Isten útja másodszor a jó­cselekedetek útja. Szívünk szeretete ezen a ponton válik kézzel foghatóvá. A szeretet- ről lehet szépen beszélni, böl- cselkedni, de Isten azt akar­ja, bogy a szeretetünk csele­kedetekben öltsön alakot. A jócselekedetek útján ál­landóan nyitott szemmel és tetlrekész kézzel kell járnunk. Ha így járjuk életútunkal, könnyen észrevehetjük, hogy Estén nem valami nagy, élet­re szóló művet vár tőlünk, hanem olyan jócselekedetckct, amelyek előbbre segitik a má­sik embert. Jócselekedet az, ha útbaigazítjuk a másik em­bert a bizonytalanságban. Jó cselekedet az, ha megmutat­juk a boldogulás útját. Jó cselekedet az, ha imádságunk­kal és munkánkkal őrködünk a békés holnap felett. A jó cselekedetek útján való járás azonban soha nem lehet szá­munkra érdem, mert Isten minden gyermekének szent kötelességévé tette a jó cse­lekvését. Isten útja harmadszor az üdvösség útja. Jézus Krisztus akkor, amikor elhívta tanít­ványait, az üdvösség útján in­dította el őket. Ez a boldog tudat tölti el János apostol szívét, amikor leírja ezeket a sorokat: „Mi tudjuk, hogy ál- talmentünk a halálból az élet­re.” Isten útján való járásunk­ban tárjuk ki szívünket az ige előtt, s járjuk hűséggel és állhatatosan a szeretet, a jó cselekedetek, az üdvösség út­ját. így leszünk Isten kedves gyermekei és Jézus Krisztus hűséges tanítványai. Harkányi László Niemöller Márton egyházelnököt hetvenedik születésnapja alkalmából püspökeink táviratban köszöntötték. A távirat szövege: „Hetvenedik születésnapja alkalmából a Magyarországi Evangélikus Egyház nevében testvéri szere­tettel köszöntjük s további életére és szolgálatára Isten áldá­sát kívánjuk”. Az irgalmasság cselekvésében é i t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom