Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-02-05 / 6. szám

As egyháztörténetből: SZKHÄROSI HORVÁTH ANDRÁS 0 A magyar reformáció legnagyobb költője. Fennmaradt tíz költeményéből nyolcat Bor­nemisza Péter énekeskönyve őrzött meg szá­kiunkra. „Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege”. kezdetű énekét máig is használják gyülekezeteink. ÉLETÉBŐL igen keveset tudunk. Ami ada­tunk van róla, az is a verseiből derül kii A kor szokásához híven a versfőkbe foglalta pevét. Néha pedig az utolsó versszakban meg­írta költeménye szerzésének helyét és idejét. Ennek a néhány adatnak a birtokában való­színűnek tarthatjuk, hogy .pályája kezdetén ferencrendi szerzetes volt, talán Nagyváradon. Amikor a reformációhoz csatlakozott, a Zemp­lén megyei Tállyán lett lelkész 1542 és 1549 között. Tállya a három részre szakadt ország viszo­nyai között azt jelentette, hogy aki ott élt, messze volt mind Bécstől, a Habsburg király­tól, mind Erdélytől, Zápolya János királytól, mind a Budáig előnyomuló töröktől. Viszony­lag szabadabban gondolkozhatott. Szkhárosi Horváth András tíz fennmaradt énekében ritka költői erővel száll szembe a katolikus egyházzal és a magyar föurakkal. Határozottan állt. a nép oldalára, szenvedélye­sen harcolt az elnyomók ellen. A földesurak­tól; töröktől sanyargatott nép vágyait és tö­rekvéséit fogalmazta meg. A KATOLIKUS EGYHÁZZAL harcol a Kétféle hitről című hosszabb verse. Ebben szembeállítja, a refoi-máció. álláspontját (a Krisztus-béli hit) a katolikus egyházzal (pápai foltos hit). Az ének nagyobb részét kitevő is­mertetés a „foltos hit”-ről, a katolikus egy­ház tanításának és szertartásának a szatírája. A3 ének 42—71. versszakaszaiban karácsony­tól űrnapjáig haladva támadja a katolikus egyház szertartásait és szokásait, a „sok gyer­mekséget”, a „sok esztelenséget”. (,Semmire nem kell hát a Krisztus halála, Csal*, legyen sok pénzed az lélek válts ágra, Az harminc misére, énekes zsoltárra, Sok gyertyagyújtásra, az vigil iára. Üdvözít tégedet sok pap-barát-morgás, Hálálod óráján nem kell prédikállás, Bátor tartsa dolgát minden vigasztalás, Csák legyen ott sós viz, kenet, olajozás. Jól ha mi megnézzük szerzetesek dolgát, Kik a pápa zsoldján élnek, pártját tartják. Hogy csak álnoksággal magokat megcsalják. Az tudatlan népet soha nem tanyitják.” Bátran szembeszállt Vár dal Pál esztergomi érsekkel. Várdai az esztergomi érsekséggel együttjáró örökös főispánságot is viselte,- majd 1'543-tól Ferdinánd. király helytartója, az or­szág egyik vezető Habsburg-párti politikusa, B' mint ilyen, megtestesítője a Krisztus igaz­ságától messzire tévelyedett, népelnyomó, egyházi és világi zsarnoknak. Várdai érsek a papsághoz intézett körlevelében megfenye­gette a reformáció híveit s a katolikus egyház tanításának megtartására figyelmeztette őket. A reformáció papjait is saját alattvalóiként kezelte. Ezzel a levéllel az 1548. évi ország­gyűlésnek a reformációt elítélő határozatát akarta támogatni. Szkhárosi Horváth így vá­laszol neki: „Az titulust feltetette Várdai Pál érsek, Hogy ő volna királyképe, esztergomi érsek, Örök espán Esztergomban és római pispek. Ez titulus megmutatja érsek minden voltát, Nagy hatalmát, uraságát és minden papságát, Hogy nem tudja a Krisztusnak semmi igazságát.“ A NÉPET ELNYOMÓ FÓNEMESSÉGET igazsága tudatában támadja. A magyar urak nem léptek fel az ország függetlenségét meg­csorbító Habsburg-uralommal szemben, mert ez az idegen hatalom biztosította jobbágyaik feletti uralmukat, lehetővé tette az egyszerű emberek fokozódó elnyomását és kihasználá­sát. A német elnyomók és a magyar urak szö­vetsége kezdett kialakulni. Ebben a történelmi helyzetben Szkhárosi Horváth a keresztyén lelkiismeret szavával szólal meg, a nép olda­láról, a nép védelmében. A 16. század Ma­gyarországának legnagyobb baját a nagybir­tokos főurak önzésében és kapzsiságában látja: „Nagy szégyenségben fejedelmek vagytok, Ország pusztítóknak, csalárdnak, mondattok. De elhallgatjátok, hogy már nem tudjátok. Panaszolkodik az hatalmas Isten, Az próféta írja Mikheás könyvében, Hogy urak nem vagytok igaz Ítéletben, Hogy semmi jó nincsen nektek kedvetekben. Szereltek — úgymond — minden gonoszságot. Es az embereket ugyan megnyúzzátok, Az bőrt teteméről mind el-levonszátok, És az tetemet is ugyan megrontjátok. Urak, ti bíztok az penészes pénzben, Erős váratokban, gyűjtött ’kénesetekben, Kolcsos várostokban, aranyban, ezüstben, De nagy hitetlenség, ki bízik ezekben.”' HAZASZERETETE tiltakozik az ellen, hogy amikor egymás után török kézre kerülnek a magyar várak és velük együtt vármegyényi területek, Budán. Fehérvárott, Esztergomban, Nógrádban, Hatvanban és sok más helyen a török lófarkas zászlaja lengett, akkor a ne­mesi érdekhajhászás a nehéz történelmi heTy- zetben a parasztságra vetette a gondok és ba­jok súlyát, újabb és újabb módot eszelt ki a népen való élősködéshez. A harácsolás és haszonlesés miatt elhanyagolták az urak az ország védelmé*, a jobbágyoktól követelt újabb törvénytelen szolgáltatások csak még jobban gyengítették az ország erejét, amikor a törökkel kellett volna szembeszállni, Szkhárosi Horváth Andrásnál is felvetődik triói áz a gondolat,. hogy á 16. század tenger­nyi szenvedése miért következed, el a nem­zetre. „Az átokról” című versében sűrű ószö­vetségi analógiák során tárja fel, hogy „Ma­gyar nemzet! nagy sok jót tőn teveled az Isten”, mint Izráelt Egyiptom földjéről Ká­naánba, úgy vezette. Isten a magyarságot a kárpáti medencébe, azonban az ország főúri vezetői romlásba vitték a népét: „Rermláeinknak egyik oka■ fejedelmek vattok. Nagy óhajtván mind ez ország panaszol rejátok, Kénvmélletten az föld. népén csak hatalmaskodtok.’' Kora súlyos viszonyai között, Szkhárosi Horváth nevén nevezi a társadalmi bűnöket. A bűn nem valami elvont tétel számára, ha­nem nagyon is konkrét'megnyilvánulási for­máit sorolja fel, elsősorban azokat, amelyek az országot teszik tönkre, amelyek méreteik­ben a legveszedelmesebbek. A világot és a társadalmat úgy értelmezte, hogy abban néki segítő szolgálatot kell végeznie éppen a leg­döntőbb kérdésben, a haza sorsa védelmében. Ennek a szolgálatnak a végzésében volt iga­zán nagy a tállyai prédikátor. Dr. Ottlyk Ernő Keresztyének és misszionáriusok Indiában Lapunkban is sok szó esett már az úgynevezett „fehér keresztyének?’ faji gőgjéről és kulturális fölényeskedés- böl fakadó önteltségéről, amellyel a még gyarmati sor­ban élő országokban, vagy a csak, nemrég felszabadult országokban, ezek a „keresztyének” megsértik a nem- fehérek emberi önérzetét. Sajnálatos esetét olvashatjuk ennek a „Blitz News Magazin”-ban, mely az indiai Nemzeti Egyház püspökének, J. S. Williamsnak szé­gyenletes élményéről számol be. A moszkvai patriarcha békefelhívása Össz-ortodox zsinat 1961 az angol parlament által ki­bocsátott egyházi törvényt« Aztán India felszabadult ugyan az idegen elnyomás járma alól 1947-ben, és az új alkotmány 1950-ben életbe lépett. -Ez az alkotmány In­diát szuverén .demokratikus köztársasággá nyilvánítottat Sajnos azonban ezeket az egy­házi törvényeket teljességük­ben át kellett venni a sza­bad-India új alkotmányába is. Az egyházi tulajdon, mely a 150 éves brit uralom idején keletkezett, a külföldi miáz- sziók és belföldi megbízottaik kezén maradt. Ad egyház bilincse Ilyen körülmények között a nemzeti, öntudattal rendelkező indiai keresztyén kényszerítve van Indiában, szabad hazájá­ban, hogy az Egyesült Király­ság főbiztosától szerezzen be engedélyt, . hogy halottját el­temethesse, éspedig azon ok­nál fogva, inert az egyházak, minden hozzá tartozó tulaj­donnal együtt — iskolák, kór­házak, temetők, temetkezési helyek — a külföldiek, illetve belföldi megbízottaik, felügye­lete és ellenőrzése alatt ma­radtak. Ez az az akadály, mely az indiai keresztyének többségét gátolja abban, hogy megsza­baduljanak a külföldi' egyhá­zi igazgatás rabszolga-rend­szerétől és belföldi ügynökeik útján gyakorolt elnyomásától. Az indiai alkotmány azzal a megállapítással zárul, hogy az indiai Nemzeti Egyház- Mozgalom bátran fellép az ilyen külföldiek jogtalan, ter­mészetellenes és erőszakos ön­kényével szemben, akik a misszionáriusok öltözékében ugyan, de az imperialisták szándékaival telepedtek le sza­bad országukban. A missziók jobb belátással' rendelkező képviselői erre a helyzetre való tekintettel, már évek óta sürgetik a- „missziói mezők” átalakítását önálló „ifjú-egyházakká”. És sürge­tik az egyházi tulajdon át­adását ezeknek az ifjúregy- házaknak. . ■ ryp. resztyénnek és mindezt egy­házi vezető embernek ' Krisz­tus parancsára emlékezve ha­tározott módon kellene támo­gatnia a békére váló törek­vést és a békemozgalmakat”. A patriarcha reméli, hogy Utazása során a személyes érintkezések nemcsak az egy-, háziközi kapcsolatoka.t erősítet­ték. de hozzájárultak a föld minden népe által óhajtott béke előmozdításához is. ­J. S. Williamsot cgy.Jabel- pur-i (Madhya Pradesh) val­lásos ünnepélyre hívták meg főelőadónak. Bombayból fele­sége kíséretében vonaton uta­zott oda. Útközben sajnálatos módon nyílt alkalma, hogy megismerkedjék a „misszio- nárius”-viselkedéssel. Dr. Williams és felesége elsőosztályú jegyet váltottak egy fenntartott szakaszra. Dr. Williams már bent volt a fül­kében, feleségét azonban a tolongásban feltartóztatták, úgy, hogy szeme elöl vesztet­te az urát és keresnie hellett a helyüket. Az elsőosstályú fülkében Futó pillantást vetett az elsöosztályú fülkék ajtóira, míg egy olyanhoz ért, melyen ez a felírás állott egy cédu­lán: J. D. Williams' lelkész. Williamsné figyelmét elkerül­te, hogy a névbetűk nem J. S.. hanem J. D., tehát nem férje névbetűi. A sietségben csak a Williams névet nézte. Mint. indiai asszony, szokás szerint, most is sari-t viseli. Amint belépett a fülkébe, négy állógalléros „fehér” lel­késszel találta magát szem­ben. Es mert az indiai asszo­nyok sari-öltözetét viselte, ketten a fehér papok közül vállon ragadták és tuszkolták kifelé a fülkéitől. Williamsné védekezett: „Miért akarnak engem ily módon kilökni a [érjem fülkéjéből — fordult a „fehérek” felé. — „A maga férje fülkéjéből? — hangzott vankee-zsargonban. Nézte vol­na meg jobban a cédulát az ajtón! Egyáltalán első osztá­lyon utazik a maga férje?” A tévedés hát kiderült.' Wil­liamsné azonban kijelentette; hogy a tévedés ilyen botrá­nyos erőszakoskodásra még nem jogosíthat fel senkit. Mint művelt asszony, elnézést kért a maga tévedéséért, de világosan értésükre adta a „misszionáriusoknak”, hogy ő a saját hazájában van, és a külföldieknek, különösen a keresztyén egyházak papjai­nak semmi joga nincs, hogy jellemük rabbiátus oldalát — különösen egy nővel szemben — kimutassák. Aztán a szomszéd fülkében megtalálta férjét és a négy misszionárius meggyőződhe­tett arról, hogy valóban jó­hiszemű tévedésről volt szó. Az ilyen sérelmek nagyon is érthetővé teszik azokat az érzéseket Indiában, amelyek­kel sok indiai — a keresztyén indiaiak is — viseltetnek a külföldi missziókkal és indiai segédcsapataikkal szemben. A négy említett külföldi misz- szionárius az indiaiak szemé­ben egyúttal az egész külföldi missziók 1 reprezentánsaiként szerepelt. Sokan vannak még közöttük, akik éppúgy, mint ez a négy Broadway-modorá- val, az indiaiakból felháboro­dást vált ki. Jól érzékelteti ezt az említett „Blitz NerVs Magazinéban az Indiai Nem­zeti Egyház egyik képviselő­jének állásfoglalása: „A külföldi missziók nálunk oly mélyen és erősen befész­kelték magukat, hogy eltávo­lításuk kíméletlen erőfeszítést igényel. Földbirtokaik, házaik, cégeik, vagyonuk van szerte az országban. A missziók In­diában a brit uralom hajdani koionializmúsának maradvá­nyai. India csaknem minden vá­rosában vannak a missziónak létesítményei, melyeket vagy egyenesen külföldről vezet­nek és ellenőriznek, vagy olyan hidiaiak által, akik a külföldieknek vannak aláren­delve. Minden vagy a külföldi missziók nevére van beje­gyezve, mint „legális tulajdon”, vagy az általuk létrehozott i egyháztulajdon-hivatala” név­re. Az India feletti brit uralom napjaiban országunkat á hely­tartó tanács kormányozta. Időnként ennek a helytartó tanácsnak valamennyi tagja indiai volt. Éppen akkor lé­pett fel ez ellen nemzetünk atyja: Gandhi és szeretett miniszterelnökünk: Nehru — támogatva sok hazafitól —. és ekkor emelte fel a tiltakozás szavát. Sajnos azonban meg kell állapítanunk, hogy a ré­gi baj vallásos köntösben megmaradt. Vannak, akik azt kérdezik: miért nem tesz eb­ben az ügyben semmit a-kor­mányunk?” Nagyon bonyolult kérdés ez, pedig a felelet kézenfekvő, 1937-ben az angol gyarmati kormányzóság elfogadott két. (Moszkva) Alexej patriarcha, az orosz orthodox egyház feje, újévi üzenetében annak a re­ményének adott kifejezést, hogy az újesztendőben „az egyforma n' gondolkod ó' em be- riség béketorekvéseit. ‘ siker fogja koronázni”. Alexej patriarcha több he­tes közel-keleti utazásáról visszatérve Moszkvában rádió­beszédet mondott,, s beszédét ezzel fejezte be: „Minden ke­Moszkva (NZ). Amjnt jól tájékozott körökből' ismere­tessé vált, az orosz ortodox egyház patriarchá.ia,' Alexej és a konstantinápolyi ' ökume­nikus patriarcha, I. Athenago­ras. megállapodtak abban, hogy az össz-ortodox ■ zsinatot 1961. .. júniusában ,B;hodos -szi­getén tartják meg. A már s múlt év szeptemberében terv­be vett zsinat az ortodox egy­házak közeledését lesz hivatva szolgálni. ■■wuuninauHninnmHimimmnM innumuumHniamniamiiamuaunuMHunmHUMMMUMHiunmuuHUUumMui AKIK TÚLJÁRNAK MÁR A néhány hónap múlva a kilencvenedik esztendejébe érkező István bácsi gyermek­koráról beszél. — Napszámosember volt az édesapám. A kilenc testvér között én voltam a legidősebb. Szegények voltunk nagyon. Tizenkétéves ko­romban már elszegődtem kisbéresnek. Egy hónapra négy forint volt a -bérem. Nagy pénz volt ez akkor. Ruhára, vagy cipőre is Jci.tellett belőle. Dolgoztam is virradástól napnyugtáig. Így kellett tennie akkor a bé­resnek, kocsisnak, valamennyi cselédember­nek. Emlékszem még most is, milyen na­gyon elfáradtam mindig. De azért minden­nap újra kezdtem. — Megesett, hogy üres tarisznyával men­tem a mezőre. Édesanyám még kenyeret sem tudott adni nekem. Követ raktam a tarisz­nyámba, hogy úgy lássák, mintha tele lerine .sokféle jófalattal. De a béresgazdám észre­vette. Hiába állítottam szeyilesütve, hogy én már ettem — megosztotta velem az ebéd­jét. A meleg leves ízét, mintha most is erezném. Felmelegedett a szivem is tőle a gazdám iránt. Jó ember volt. * * * A nyolcvanegyedik születésnapját ünneplő Sándor bácsi katonaember volt. Őt az első világháború felöl kérdezem. — Mielőtt az első világháború kitört vol­na — kezdi visszaemlékezését — a monar­chia teljes haditerve az ellenfél kezébe ke­rült. — Ilyen előzménnyel terhelten szakadt ránk a mozgósítás napja. Erőtől duzzadó magyar fiák sokaságával, indultak a vona­tok a harcterek felé. Minket a monarchia határára, Galíciába irányítottak. Vonatunk azonban nem futhatott be a kijelölt állo­másra, mert a haditervet ismerő ellenfél már ott táborozott. Sziléziában vagoníroztak ki minket. Végtelennek tetsző éjszakákon át tartó út után, elcsigázottan egy hatalmas erdőségben ütöttünk tábort. Pihenőre vágytunk. Pihenés helyett azonban hadtestparancsnokunk dísz­szemlét rendelt. Gyönyörködni akart a holt- fáradt katonák kínjában. Miért ne tette volna, — hiszen nem • a mi fajtánkból és nem a mi vérünkből való volt. — Emlékszem arra a. délelőttre is, amikor ebédosztás helyett támadási rendelt a. még felderítetlen erdőségben. Nyolcas oszlopso­rokban vonultatott fel bennünket. Az voll az érzésem, hogy tudatosan el akar pysztit- tatni mindnyájunkat ez az ember. —- Oldaltámadást kaptunk. Halomra hull­talc, el fiaink. Apák, fiák, férjek, vőlegények! Magyarok! — Így kezdődött. És így is folytatódott. Négy esztendőn át! A Kaiser und König, „a „Felséges császár és király” uralma meg­tartásáért vérét vette nemzetünknek. De lá­tod, a sok kiontott, drága, vérért a törté­nelem ítéletet tartott a felséges császár és király felett és az ő egész háza felett. • • » A nyolcvankét esztendős Vince bácsi né­hány nappal előbb írt versét adja a ke­zembe. Amikor látja, hogy versbe foglalt élete-sorsán elszomorodom — vidám hangu­latú vers elmondásába kezd. ő is mosolyog. Aztán beszélni kezd. Feldsillanó szemmel emlékezik első kinyomtatott verséről. Aztán a többiről. Beszél arról a folyóiratról is, melyet a falusi nép szellemi és lelki fel- emelkedése érdekében ő indított meg. Meg­elevenedik Móricz Zsigmonddal kötött ba­rátsága, Ady Endrével való találkozása. A lassan elfogyó földi élet sok emléke kö­zött felviláglik előttem az apák élete. A vágyak, amiket álmodtak, a tervek, melyek­nek megvalósításáért magukat odaszánva harcolni tudtak. • * * András bácsi nyolcvan esztendős. — Szeretnék már meghalni — mondja be­vezetőül... Mégis —, ha valamiféle fájdalom nyilallik az oldalába, azonnal eltípeg az or­voshoz. Így állunk a halállal! Ha a halál az új­hegyét mutatja, —: máris menekülünk előle. Vagy csak a fájdalom elől menekülünk? Nem tudom! Talán az az igaz, hogy a ha­lállal soha —, még az öregkorban sem tu­dunk igazán összebarátkozni.' • » * Visszavonom előbbi álUtásomat! ' 1 Most, amikor a kilencvensét éves Kalkó nénivel beszélgetek, — meggyőződöm róla, hogy nemcsak összebarátkozni lehet a ha­lállal, hanem lehet sóvárogni is utána, vár gyakozni rá, áhitva kívánni a jöttét. Ez a nénike szívből sóvá/rog utána. — Nagyon elfáradtam. Erőm sincs semmi. Pihenni szeretnék. Pihenni. Pihenni. Beszéljen nekem az életéről — kérem őt. — Beszélnék, — mondja messzibenéző te­kintettel de nem emlékszem már sem­mire. __ Ügy, mélyen, egészen belegondolok, — mi lyen keserves is lehet így, a visszáemlé­kezések öröme és könnye nélkül ébren len­ni, élni. Megpróbálom mégegyszer visszavinni öt élete múltjába. Gyermekkorába hívogatom. Az iskolába. A templomba. ...Csönd van. És a csöndben Kalkó néni, a halál jöttét váró kilencvenkét éves asz- ezony évekét hallgatom: „Az Űr ennékem őriző pásztorom. Azért semmibe meg nem fogyatkozom. Ha a halál árnyékának völ­gyében járnék is, vem félek..." .... As író leteszi a tollát és egy konügi cseppet morzsol el a szeme szögletén. M.Qi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom