Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-12-10 / 50. szám
Két ádventi kérdés Vadosfá leányai M AGY ARKERESZTÜR Érdekes jelentést közöltek az elmúlt hetekben napilapjaink. Az Atlanti-óceán egyik brit fennhatóság alatti kicsiny szigetét kiürítették, mielőtt vulkáni kitörés elpusztította. A Fokföld és Montevideo között félúton található, mindössze 30 négyzetkilométeres saigetecskén 260 ember élt, elzárva a külvilágtól. Most a sziget maroknyi lakossága Angliába került. Ezek a világtól elmaradt emberek régimódi, múltszázadi angolsággal beszélnek. Érdekes megfigyelni váratlan, gyors találkozásukat a nyugati életformával. Minden lépésüknél valami újdonságba ütköznek, ami eddig ismeretlen volt előttük. Meglepődve nézegetik az autót, vonatot, telefont, mozit, televíziót, nylonharisnyát. Odahaza a technika vívmányai nélkül éltek. A nők maguk-kötötte fehér pamutharisnyát viseltek. Még a lovat sem ismerték. Földjükön, a kis szigeten, testvéri közösségben éltek. Valamennyien keresztnevükön szólították egymást: „Az egyik családnak jobban ment, a másiknak rosszabbul, de megosztottuk, amink volf’ — meséli az egyik férfi közülük. A szeretetközösségnek ez a természetes, magától értetődő gyakorlása elgondolkoztathatja azt a világot, ahol annyi a marakodás, kizsákmányolás, élnyomás, önzés. Mintha az apostol szavait hallanánk: „Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be Krisztus törvényét”, a szeretetet. A ma már lávától felperzselt földön kicsiben azt próbálták megvalósítani, nyilván kezdetleges formák között, amiért nálunk nagy arányokban folyik az erőfeszítés: a közösségi érzést és közösségi életet. Még jellemzőbb azonban két kérdés, amelyet valamelyikük feltett a nyugati nagyvárosi élet láttán: „Miért sietnek annyira az emberek? És miért látni olyan kevés nevető arcot?” Meghökkent bennünket ez a spontán megnyilatkozás. Olyan emberek észrevétele ez, akik nem szoktak hozzá évek, évtizedek alatt ugyanahhoz a látványhoz, tehát megfigyelhetnek olyasmit, aminek meglátására az érdekeltek szemei már eltompultak. A katedrá- lisoknál, az éjszakai fényreklámoknál és a nappali autóáradatnál is meglepőbb kép volt számukra a rohanó és komor ember. Gondolkozzunk el e két kérdésükön. Olcsó és hazug romantika lenne azt a következtetést levonnunk, hogy a sietés és a mosolytalanság a technika és a civilizáció fejlődésének szükségszerű velejárója. Nem a gépek és korunk hallatlan technikai fejlődése a hibás abban, hogy a távoli szigetecske lakói ilyen embereket találtak Európában. Nem lehet azt állítani, hogy a primitív viszonyok között folyó élet önmagában boldogabb lenne. Különösen nem, ha valaki magasabb, fejlettebb életkörülmények közül csöppenne bele. A mai ember életszínvonaláról nem vezethet visszafelé út. Ezt mindenki kipróbálhatja magán: szívesebben utaznék-e autó helyett ökrösszekéren, vagy jobban esnék-e neki udvari gémeskútnál mosdani ahelyett, hogy megengedi a gázboyler csapját a fürdőszobában? Sőt az sem lenne emberséges dolog, ha azokat a szigetlakokat visszaküldenék régi kezdetleges viszonyaik közé, mondván, hogy ne zavarjuk meg boldogságukat. Nekik is van emberi joguk, hogy éljenek a huszadik század vívmányaival és életüket a civilizáció eszközeivel kényelmesebbé, szebbé, könnyebbé tegyék. A baj nem a civilizációban van, amivel találkoztak, hanem a nyugati társadalomban és a nyugati ember lelkiségében. A társadalmi és gazdasági viszonyok teremtik meg az ottani világban az emberek kíméletlen hajszáját a pénz után. Ez a hajsza magában véve is kedvetlenné, komorrá teszi az embert, hát még ha hozzávesszük azt az anyagi bizonytalanságot, amelyben él családjával együtt, kiszolgáltatva a gazdasági viszonyok alakulásának. Emellett azonban van egy másik, inkább lelki természetű tényező. A modern ember mérhetetlenül felfokozta élettempóját: összehasonlíthatatlanul sebesebben él mint a régi nemzedékek. Olyan utat, aminek megtételére egy évszázaddal ezelőtt hetek és hónapok kellettek, most órák alatt teszi meg. A rádió és a televízió révén a szobájában kényelmesen ülve, egyetlen óra alatt több érdekességet foghat föl, mint amennyit régen egy életen át láthatott a nagyvilágból. Nyugaton azonban az történik, hogy az élet élésének sebessége sokszor öncéllá válik. Olyan ez, mint az utazás. A vonat ablakából, egy bizonyos sebesség után, csak felvillan, azután eltűnik a vidék, elmosódik a táj. Az élettempó fokozásával egy bizonyos határpont után már nem többet, hanem kevesebbet lehet felszívni az életből. Mit ér az élet, ha úgy zsúfolják benne a szabadidőt, hogy nincs ideje az embernek megállni egy virágzó fa előtt, szembenézni gyermeke mosolygó arcával, eltűnődni az alkony fényében, észrevenni és befogadni mindazt a szépséget, ami körülvesz és amivel találkozunk. Mit ér az élet, ha átrohanunk rajta a sebesség mámorában. Amikor a nyugati modem ember így él, egy kicsit önmaga elől is fut. Azért halmozza az életét, hogy ne legyen egyetlen perce sem, amikor szembe kerülne önmagával, mert megoldatlan életkérdései rázuhannának lelkére. Fokozzuk inkább az élet tempóját, csak ne kelljen szembenézni ilyen kérdésekkel: honnan? hová? miért? Mintha csak Lev Tolstoj szavai váltak volna valóra a modem civilizációban: „Az ember a városban száz évet is elélhet anélkül, hogy ráeszmélne arra, hogy már régen meghalt és elrothadt. Mindig sok az elfoglaltság, nincs arra Idő, hogy számotvessen önmagával.” Az a bizonyos megfigyelt mosolytalanság is javarészt onnan ered, hogy az emberek nem veszik észre, aminek örülhetnek az életükben állandó módon. Csak pillanatnyi élvezeteik vannak, de a tartós öröm fénye elhagyta őket, mert nincs idejük örülni a hétköznapi apró örömöknek. Abból a két találó kérdésből azonban mi is tanulhatunk, más életkörülmények között élő keresztyének. Ha nem is szánták annak, ádventi kérdések ezek. Jézus közelsége a hivő ember számára békesség és öröm. Nyugod- tabban éli az életét, mert élete tartalmát nem a sebesség pótolja, Hanem megkapja azt Istentől földi élete céljában, alkotó munkájában, jövőt szépítő feladataiban, örömeiben, s a rá váró örök életben. S Isten szeretettnek állandó sugárzása visszatükröződik szemébe élete eseményeiből, legfőképpen pedig Jézus Krisztus keresztjéről. Az élet nyugodt, örvendező élése az Ür közelségének ajándéka. Jövel, Uram Jézus! az egyház és Állam szétválasztása mellett nyilatkozott a Svéd Néppárt liberális csoportja, amely szerint az evangélikus egyház Svédországban élvezett kivételezett és kiváltságos helyzete összeegyeztethetetlen a teljes vallásszabadság elvével. Az említett csoport reformprogramja az összes felekezetek jogi és gyakorlati egyenjogúsítását sürgeti. Nem tudom, ki hogyan van vele, de bennem klasszikus dallamon muzsikál ez a név: Vadosfa artikuláris hely. Az ellenreformáció vérzivataros időszakát idézi a név, amikor messze környéken csak a kijelölt helyen állhatott evangélikus templom s e számon- tartott gócon jöhettek össze ige köré azok, akik megtisztult hittel imádták Istent, ki erős várunk nékünk. A látható akkori vár, a templom helyén azóta új, hatalmas tornyával messze vigyázó templom áll Vadosfán, arányos belső térhatásával. De sekrestyéje régi titkokat őriz: kézzel írott Agendát, ősi bejegyzéseket, töredező, fából faragott Szent- lélek-galambot, gyertyatartókat. Levegője van itt az ősi- ségnek, de azoknak a gyülekezeteknek történelme is zengő, ahonnan sok órás sze- kerezéssel és gyaloglással mentek hitben eleink az artikuláris helyek felé. így Vadosfa mai leányáé: Magyarkeresztúré is. A ködbevesző múltból tompán búgnak a nevek, mint Balog István magyarkeresztúri lelkészé is, aki 1674-ben a pozsonyi törKedden, november 28-án, ünnepélyes keretek között adta át Koren Emil, a Gyülekezeti Segély országos lelkészvezetője Fülöp Dezső egyetemes főjegyző és Péter iMjos egyetemes pénztáros kíséretében a Gyülekezeti Segély ezévi nagy szere te tadoma nyál Vadosfa leánygyülekezetében, Magyarkeresztúron a templomépítő bizottságnak. Az ünnepélyes alkalommal szólották arról a közegyházi szeretet- ről, amelyet a nagyszeretet- adomány példáz, hiszen az ország összes evangélikus gyülekezetének filléreiből, of- fertóriumaiból tevődik össze s arról a kötelezésről, amelyet ez az adomány a közegyház iránt ró a gyülekezetre. Ezzel az átadással lezárult a Gyülekezeti Segély ezévi munkája. A munka évi kerete több mint háromszázezer forint volt. Valamivel több, mint az előző években. A munka értékelésével a Gyülekezeti Segély egyházmegyei előadóinak országos értekezlete foglalkozott, amely javaslatot dolgozott iá a begyűlt segélyösszeg szétosztására a kerületi, illetve egyetemes presbitériumoknak, amelyek a szétosztás kérdésében döntöttek. vényszék előtt állott hitéért. Talán vele is így szűnt meg Keresztúr önállósága, mert nehány évre rá az artikulusba foglalt Vadosfa leánygyülekezetévé lett. Pedig 1617-ben már önálló evangélikus lelkésze volt s attól kezdve egymást váltották vagy öten. ízes, jó nevek mind: Göncz István, Völcsey István, Gomboth Mátyás, Keresztúri Miklós, Balogh Miklós. 310 évvel ezelőtt pedig, 1651-ben, a dunántúli kerület közgyűlését is itt tartották. 1660-ban a csornai katolikus prépost vizitált Keresztúron s az evangélikus hívek nem akarták meghúzni tiszteletére harangjaikat. Perbefogták s elítélték őket. Balog István ilyen példák nyomán indult, s 1680 óta templomtalanná is lett a megfogyasztott nyáj. De nyáj maradt. A vadosfai lelkészek pásztoroló szeretetében terelődtek s álltak, mint a higany, 400—500 lélek között váltakozva. A hőmérsékleti fokot Laucsek Jónás lelkészük hatvan évvel ezelőtt így mérte: „a keresztúri híveket munkásság, szorgalom, kellő fel- világosultság jellemzi. Családi * A segítő munkában egymással versengve kiemelkedő jó eredményt értek el a tolna- baranyai, somogy-zalai, vasi, győr-soproni és veszprémi egyházmegyék gyülekezetei. Országosan egyre több gyülekezetben érik el a lelken- kénti egyforintos átlagot. A begyűlt segélyösszegnek törvényesen megszabott hányadát egyházmegyei fokon osztották szét a tatarozási munkákkal megterhelt és szórványfeladatokkal küzdő gyülekezetek között. Ezévben egyházmegyei fokon mintegy nyolcvan gyülekezet részesült kisebb-nagyobb segélyezésben. MAKARIOSZ ÉRSEK; Ciprus elnöke, egyházfői minőségében kijelentette, hogy a sziget-állam parasztjai meg fogják kapni a ciprusi egyházi földbirtokok nagy részét. Jelenleg a sziget megművelhető területének mintegy fele képezi az állam és az egyház tulajdonát. A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG Teológiai Bizottsága Finnországban tartja ez évi tanácsviszálykodás csak nagy ritkán fordul elő közöttük. Buzgó templomba járók, a közjóra adakozók.. Nem tudom, mindebből mit gondolt át, látott, vagy érzett Surány János, a templomépítő bizottság elnöke, amikor a napokban átadtam neki a Gyülekezeti Segély 1961. évi nagyszeretetadományát. Csillogott a szeme, talán a szokottnál kicsit jobban. A többieké is, akik összegyűltek erre a kedves és ünnepélyes alkalomra. Az ablakon át láttuk az új falakat, amelyek már tető alá kívánkoznak. Borostyánkői László tervezte e kicsiny hajlékot. Kisebbik harangjuk ma még párja mellett leng az épülő falak tövében álló régi haranglábon. Hisszük, hogy mire 160 éves lesz — jövőre — már ott fog lengeni a zömök új toronyban. — Hét leányom van — mondja mosolyogva Vadosfa mai papja s a vadosfai hosz- szú torony körülvigyáz a hét „gyermekre”. Az egyik leány épp most ^házasodik”. Koren Emil Az összeg másik hányadát az egyházkerületi presbitériumok ítélték oda a tatarozási kötelezettségek megsegítésére. Ilyen módon 25 gyülekezet részesült egyenként többezer forintos támogatásban. Egyetemes fokon tíz gyülekezet részesült jelentős támogatásban. Közöttük legkiemelkedőbb a nagyszeretetadomány, amelyre ezévben az északi kerület valamelyik gyülekezete volt soros alapon várományos. Az egyetemes presbitérium Vadosfa leánygyülekezetének, Magyarkeresztúmak ítélte segítségül épülő temploma befejezéséhez. kozásait. A Világszövetség teljes ülését 1963-ban Helsinkiben szándékoznak tartani. A Teológiai Bizottság által tárgyalt témák fő tárgyai: a megigazulástan és az imádság. * Zágrábban ÜNNEPÉLYESEN BEIKTATTAK tisztébe a Horvát, Boszniai és Hercegovinái Népköztársaságok Evangélikus Egyházainak esperesét, Vladimir Deutsch lelkészt. Befejezte ez évi munkáját az Országos Gyülekezeti Segély A KÉR (II. folytatás) A téli épből Bálint és Horváth szerencsétlenségére nem esett hó. De nagy szerencséjére a Szanyi-családnak. Ha hótakaró borítja az erdőt, hasztalan kutatnak a fenyótobozok után, betakarja az, mint dunna a dermedt lábakat. Pedig arra most nagy szükség van. Nem tüzelő miatt, bár a tobozok mellett néhány ág is akad, amellyel kedveskedhetnek az asszonynak, de Szanyi úrnak olyan gondolata támadt, amiből vidáman karácsonyozhat- nak az idén. Ez a gondolat akkor született meg benne, amikor a második éjszaka után a kávéház ruhatári állásából odébb állították, hogy „hagyjon másnak is keresni”. Gyalog indult haza, mert sajnálta a réz kétfillé- reseket beváltani egy átszállóra és lám, a hosszú út eredményes volt. Másnap Karcsi fiával bevágták magukat a fenyőrengetegbe és majd egy zsák toboz lett az eredmény. Este együtt szegecselték és festették a tobozokat arany és ezüst színűre. Némelyik hasonlított a karácsonyfára, oly szépen kinyílt. Csak kisebb volt nála jóval. A javánál azonban szebb fenyődíszt elképzelni sem lehet. Bálint a piacon ismerte fel a kisfiút. Kabátja nem volt rászabva. A csípős szél elöl vörösre mart kezét majd könyökig dugta a zsebekbe. Előtte a földön két zsák, amelynek szája mélyen le volt tűrve. Karcsi a két zsákot ugrálta körül. Fázott. — Fenyődíszt tessék, itt a szép karácsony- fadísz! — kínálgatta portékáját az arra haladóknak. Időnként egy-egy asszony végignézett a vacogó fiúcskán és megkérdezte, mennyiért adja darabját. — Két fillér a csodaszép fenyődísz, csak két fillér! Fél zsák arany, fél zsák ezüst feküdt a zsákokban és Karcsi zsebében alig zörgött néhány rézgaras. Bálint messziről figyelte. A gyerek cipője óriási, kitaposott és az ápolatlanságtól csontkemény volt. Harisnyája rongyos és kabátja! — ezt a kabátot ezer közül is felismerte volna. Ugyan mit is mondjon ennek az ágról- szakadtnak? Csak állt és nézte. Ki ez? Hányán lehetnek, akik így ostromolják a sorsot? Hányán vannak, akik azt a roppant űrt, amit úgy hívnak, hogy „nincs”, megpróbálják betömni? Milyen hatalmas hadsereg veszi őt körül ilyenekből itt a főváros nyomorúságában. Karcsinak nem ment az üzlete. A szél és a tehetetlenség könnyeket csiholt a sovány arcocskára és ekkor megjelent a fiú apja. Bálint is közelebb húzódott. — Mennyit adtál el? — Tizenegy darabot. — Huszonkét filléred van* — Annyi. Szanyiban kezdett összleomlani a világ. Bambán nézte az embereket, akik zöldséggel, krumplival, káposztával megpakolt kosarakkal indultak haza a piacról. — Lehet, lehet, hogy tévedtem, fiam. A gazdagoknak szegényes ez a dísz, a szegényeknek túl drága a mi portékánk. Azok úgyis karácsonyfa nélkül ünnepelnek. Menjünk mi is haza. Bekötözték a két zsák száját és villamospénz hiányában gyalog indultak útnak Bálint hosszan nézett utánuk. A cdlengő élesen berregett. Amíg ajtót 'nyitottak, Bálint minden gondolkodás nélkül olvasta a kis tábla szövegét: „Adományomat a Karitásznak adtam le”. Nyitottak. Bálintot megcsapta a kellemesen temperált előszoba melege és egy megmagyarázhatatlan illat, a jólét illata. A fogason egy női bunda lógott. Felette kalap, az egyéb ruhadarabok között. Ö is levette kabátját c egy szabad helyre akasztotta. Konczos tanácsos úr szivarfüst-felhőbc ült és újságot olvasott. Felesége, fiatal dámc a heverőn feküdt, puhán és kényelmesen. Re gényt olvasott. Amint Bálint belépett, felült és érdeklődve nézett a fiatalemberre. A tanácsos úr is letette monokliját, újságját is nagy zörgéssel dobta az asztalra. — Dr. Bálint vagyok — mutatkozott be és egy névjegyet nyújtott át Konczos tanácsosnak. A tanácsos bizalmatlanul forgatta a névjegyet, míg Bálint a szoba közepén állt. Konczos a névjegyet, az asszony Bálintot nézte. — Magának doktorátusa is van? — Igen, kettőből is. — Hogy-hogy kettőből? — Jogból és nélkülözésből. — Maga tréfál? — Nem, tanácsos úr. ez így igaz. Nem is tudom, melyiknek veszem nagyobb hasznát. — Ügy látom, van humora. — Ez nem humor kérdése. — Mikor dolgozott utoljára? — Erre nehezen tudnék válaszolni. Régen. — Akkor miből él? — Erre már én is próbáltam feleletet keresni, de sohasem sikerült. — Nézze, holnap jöjjön fel a hivatalomba. Majd próbálok valamit csinálni. Az asszony közben puhán, nesztelenül, mint egy óriási macska, kiment a szobából. Kintről egy tálcán uzsonnát hozott be. A tálcán párolgóit a kakaó, sütemények és gyümölcsök között. Konczos zsíros arccal, unottan nézett a tálcára. Bálint elbúcsúzott és az előszobában még- egyszer szemügyre vette az asszony bundáját. Itt él, ebben a városban. Egymillió emberrel együtt, közösen szívja a levegőt. Es van az egymillió között néhány, aki nem tudja, miből él a másik. És megszámlálhatatlanul sok azoknak a száma, akiket, ha megkérdeznek, nem tudják megmondani, miből élnek. Bálint a cselédszobában ült és várt. A óba olyan sivár volt, hogy alig mert kö- ülnézni benne. Kicsi és szegényes. Az ágy lói kitaposott cipő kandikált elő. Uraktól letetett, látszott rajta. A szekrényajtó félig nyitva., A polcokon imitt-amott egy fehérnemű, csak az egyikben puffadozott egy hatalmas berliner kendő. Az asszony idős, őszhajú, aki időnként megjelent az ajtóban és nem győzte kiönteni keserűségét a cseléddel kapcsolatban. — Még mindig nem jött meg, nem tudom. hol csavaroghat. Hangja ellentéte volt megjelenésének. Vékony, sipítozó és sértő volt. — Ezekkel a cselédekkel manapság meg van áldva az ember! — Hihetetlen! Az ember jót tesz velük, felveszi őket és kérem, el sem tudja képzelni, milyentek. — A barátnőm is panaszkodott, hogy az ö Julisukat alig tudja használni. Ott kell állni mellettük és a szájukba rágni, hogy most ezt, vagy azt tegyék. — Ez is olyan, hogy nem tudom kivárni, ha valahová elküldöm. — Nézze, annyit gondolkodtam, — avatta be a cseléd-problémába Bálintot —, ha városi lányt veszek fel, az raffinált. Ha parasztlányt, az olyan tehetetlen, hogy én abba rokkanok bele, míg ezeket megtanítom dolgozni. El sem tudja képzelni, milyen lusták, ügyetlenek és lomposok. Ömlött belőle a szó, a panasz. És ekkor megállt Maris az ajtóban. Kisírt szemmel, megviselt arccal, fáradtan. Karján a kosár. — Maris, Maris — rikácsolta az asszony Semmire sem lehet téged használni! — Tudom — felelte megadóan a lány. — Tudod? — állt egyszeriben fazekat az asszony. — Hát ha tudod, akkor legalább a szemtelenségedet tartsd meg! Ütésre emelte a kezét, de úgylátszik Bálint előtt meggondolta. — Látja, ilyenek ezek — lihegte. Bálint csak ennyit mondott: — Maris, csomagolj, elmegyünk innen. Még a lépcsőházban is hallatszott az aszszony átkozódása, hogy „épp most, ünnepek előtt hagyja őt ott ez a nyomorult fehér nép ésatöbbi.. Maris vörösre kifújt kezében egy fonottkosár nyikorgott, s a berliner kendőt szorosan fogta maga köré. (Folyt, kövj Márton Péter
