Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-12-10 / 50. szám

Jóakaratíi keresztyének öntudatos döntései Két nap Görlitzben Görlitz. Sok tornyú, modem, új épületekkel teletűzdelt város az Odera—Neisse német—lengyel békehatáron. Mintha csak a népi demokratikus és szocialista országok evangélikus keresztyénéinek az egyre izmosodó egyetértését akarta volna a Német Béketanács Keresztyén Munkaköre jelképezni, ami­kor első nagyszabású konferenciáját két esztendővel ezelőtt Weimarban, a német humanitás városában, a másodikat a múlt esztendőben Drezdában, a háború alatt leginkább elpusz­tított, de ma a leggyorsabb iramban újjáépülő és lüktető életű városban, a harmadikat pedig Görlitzben tartotta, ebben az örök békét sugárzó városban! A Német Demokratikus Köztársaság 200 lelkésze, teoló­gusa és egyházi vezető embere gyűlt össze november 13-án a Városcsarnok hatalmas tanácskozó termében, hogy két napon át tanácskozzanak a német békeszerződésről. Arról a kérdés­ről, hogy bennünket, keresztyéneket miért kényszerít dön­tésre és cselekedetekre a Német Demokratikus Köztársaság Béketerve? Szándékosan mondtam, hogy bennünket! Mert egyrészt mi is ott voltunk ezen a konferencián Görlitzben: evangélikus részről dr. Pálfy Miklós, református részről pedig ár. Pákozdy László teológiai professzorok. De ott voltak a bol­gár ortodox, a csehszlovák protestáns, a lengyel evangélikus, a román evangélikus és ortodox, valamint az orosz ortodox egyház képviselői is. Másrészt a német békeszerződés meg­kötése nem egyszerűen a németek ügye, hanem egész Európa békéjének egyik feltétele. Ez az öntudatos, az egész keresztyénség, az egész világ ügyét szem előtt tartó felelősség szólal meg abban a rövid üze­netben, amelyet a kétnapos tanácskozás után így fogalmazott meg a konferencia vezetősége és fogadtunk el egy szívvel s Iélekkel: „A bizalom jegyében és szerződésekkel biztosítani a békét. A feszültség csökkentésével és leszereléssel megterem­teni a békét! Ettől a szándéktól indíttatva tárgyaltuk meg Görlitzben a Német Demokratikus Köztársaság béketerrfét és megtaláltuk benne azt az utat, amelyen járnunk kell, ha nem akarunk újból vétkezni a béke ellen." A német evangélikus keresztyénség legkritikusabb napjait &i ezekben a hónapokban. Augusztus 13-a óta bezárultak az s,áImok kapui", amelyeken keresztül hitbeli és lelkiismereti döntés nélkül lehetett keresztyénnek lenni a Német Demokra­tikus Köztársaságban. Ma már nem lehet illúziókat táplálniok atekintetben, hogy a német evangélikus egyház egysége a há­ború befejezése óta mindig csak akkor volt meg, ha a Német Demokratikus Köztársaságban élő evangélikus lelkész és gyü­lekezeti tag hallgatott azoknak a szavára, akik nem a hitbeli, hanem a (nyugati) politikai egységnek voltak a szószólói. Abban a pillanatban, amikor önállóan a saját lelkiismeretére, teológiájára és értelmére hallgató lelkész szembekerült Dibe- Uus, Lilje és a hasonló gondolkodású „egységhirdető" vezetők „politikai” jelszavaival, nagy lett a jajongás a német evan­gélikus egység „megmentéséért”. Joggal mutatott rá Bassarak lelkész arra, hogy éppen a német zsinat minden határozatá­val az egyház egysége ellen döntött és így politikailag előkészí­tette augusztus 13-át, És abban is igazat kellett neki adnunk, hogy akkor „szolgáljuk legjobban az egyház valóságos egysé­gét, amely után ma is vágyódunk, ha komolyan vesszük végre azt a kérdést: Hogyan kell élnie a keresztyén embernek és egy­háznak a szocialista államban”. „Minél világosabban tesszük fel ezt a kérdést és minél jobb választ adunk reá — tettel és igazán — annál közelebb kerülünk egymáshoz keleti és n%pi- gati keresztyének.” Német evangélikus testvéreink is egyre világosabban lát­ják augusztus 13-a óta, hogy világosan dönteniök kell: Igazi hazájuknak tekintik-e a Német Demokratikus Köztársaságot és mint igazi hazafiak akarják és tudják-e élni keresztyén hitüket. Számunkra ez már régen eldöntött kérdés. És talán éppen ezen a ponton tudtunk legtöbbet segíteni Görlitzben német evangélikus testvéreinknek. Ezért hangsúlyoztam töb­bek között felszólalásomban: „Minden azon múlik ezekben a napokban, hogy a Német Demokratikus Köztársaság keresz­tyénéi ezt az országot hazájuknak tudják-e tekinteni és ezért a hazáért tudnak-e dolgozni.,. Ebben a vonatkozásban nem elég szép szavakat idézni Luthertől. Minden azon fordul meg, hogy Luther szellemében tudunk-e élni és cselekedni. Mert ha ezt tesszük, akkor rájövünk arra, hogy a világban minden nap újabb és újabb döntések elé kerülünk. Hiszen Luther maga is sokszor hangoztatta, hogy a világot és az egyházat, a világot és keresztyénséget elválaszthatatlan egységben kell látnunk. Mi keresztyének együtt élünk a nemkeresztyénekkel és dön­téseink azokkal együtt és azok között születnek meg. De ha ezek a döntések már megszülettek, akkor nem kérdés többé számunkra, hogy az államért mint felsőbbségünkért és a saját népünkért jócselekedeteket hajtsunk végre ... Természetes azonban, hogy mi mint keresztyének hozzuk meg ezeket a dön­téseket. De azt se felejtsük el, hogy a keresztyén ember állam­polgár is, ami azt jelenti, hogy döntéseiben az értelemnek is nagy szerepe van. Nehézségek akkor következnek be a keresz­tyén ember magatartásában, ha a hitet és az értelmet úgy különböztetjük meg egymástól, hogy azoknak már semmi közük sincs egymáshoz. Luther azonban nem így értette azt a kijelentését, hogy a keresztyén ember cselekedetei a hitnek a jócselekedetei.” Hadd egészítsék ki ezt Rüther lelkész szavai: „A béketervezet olyan utat tár elénk, amelyet evangé­likus szempontból nem lehet elutasítanunk... És nekünk már nem arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy tudunk-e, és hogyan, keresztyénekként élni a szocializmusban. A gyakorlat maga adott választ erre a kérdésre s ezért ma az előtt a kér­dés előtt állunk, hogy milyen nagy a mi felelősségünk az újjá­építés frontján!” Ez a bizonyságtételszerű hang csendül meg a görlitzi határozat záró szavaiban is: „Mint a Német Demokratikus Köztársaság polgárai minden erőnkkel államunk rendelkezé­sére állunk, ha szüksége lesz reánk, hogy békepolitikáját meg­valósíthassa. Ez a mi döntésünk.” Ez a Német Demokratikus Köztársaság keresztyén polgárainak a döntése, akik öntudatos és szolgálatkész polgárai egy szuverén államnak és akik a Német Demokratikus Köztársaságban hazájukat szeretik. Dr. Pálfy Miklós reménység ádventj Kőm 8, 19-25 Több mint 1900 évvel ez­előtt Pál apostol úgy nézte a világot, az emberiséget, az életet, hogy sóvárogva vár. „Az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind máig.” Mint hogyha csöndes estén a csillagos ég alatt a szélrózsa minden irá­nyából szenvedők nyögését és sóhajtozását hallaná. Ehhez a kínokban vonagló, gyötrődő mindenséghez fűződött az a reménysége, hogy ennek egy­szer majd vége lesz: „a te­remtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától”. Az eredeti görög szöveg sze­rint vajúdási fájdalmakról, új élet születésének kínjairól van szó. Tehát várni, vágya­kozni, remélni, ez volt a he­lyes magatartás az apostol idejében. Vágy és remény valami jobb iránt: lelkileg ezek ter­melték ki az ádventi várako­zást. Emiatt kezdődik minden új egyházi esztendő ádventtel. Keresztyén hitünk, reménysé­günk és ádventi várakozásunk kettős irányú. Várjuk ideig- való, földi reménységeink megvalósulását és várjuk az örök üdvösségnek beteljesü­lését. De minden keresztyén reményünk egyesül ebben az igében: „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiai­nak megjelenését.” Mert ez az ádventi reménység értel­me: várni Isten fiainak meg­jelenését De vajon kik az Isten fiai?! Testvéreim, „Isten Fia” tu­lajdonképpen egyedül és ki­zárólag Jézus Krisztus. Ez az „Isten Fia” kifejezés megszo­kott jelentése. Ádventben elsősorban róla emlékezik az egyház. Az Ö eljövetele jelenti az egyház és a hívek számára az üdvösséget, a bűnök bocsána­tát, az örök életet, az Isten országát. Ünneplésünk neki szól most is. Minden ádvent­ben Öt várjuk. Hitünk tárgya és reménységük záloga, üd­vösségünk forrása csak ö, egyedül Ö, Isten egyszülött Fia, a Jézus Krisztus. Ez világos, ezt minden ke­resztyén ember tudja. Ellen­ben ritkán esik szó Isten fiai­ról. Pedig nemcsak itt Pál apostol, hanem maga Jézus Krisztus is beszél róluk az evangéliumok szerint. Pál apostol itt, amikor a keresztyén reménységről be­szél, akkor annak megvalósu­lását a természetben és a min- denségben Isten fiainak meg­jelenésétől várja! „A terem­tett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését”. Ez semmiképpen sem jelent­het több Krisztust, több Meg­váltót. Mert Megváltó csak egy van, a názáreti Jézus, Isten egyszülött Fia. Az ő megjelenése hozza el az üd­vösség maradéktalan teljessé­gét, az Isten országát. De nem úgy, mintha a többiek, aki­ket ő testvéreinek mondott, megmaradhatnának ugyan­olyan bűnös, halandó teremt­ményeknek, amilyenek voltak Pál apostol kortársai, vagy amilyenek a mai hivő embe­rek is. Nem. Nagy változáson megy át majd mindenki, aki hisz Őbenne. „Mi pedig, akik födetlen arccal szemléljük az Űrnak dicsőségét, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicső­ségről dicsőségre, úgy mint az Űrnak Leikétől” (II. Kor. 3,18), — írja Pál apostol. Isten Szent Lelke azért munkálkodik köztünk és ben­nünk, hogy megváltozzunk. Ennek a változásnak a célja, modellje maga Jézus Krisztus, a „második Ádám”, a tökéle­tes ember. Amikor róla hall­gatjuk az igét, s benne hi­szünk, egyre hasonlóbbakká leszünk hozzá, egyre jobban átalakít, megváltoztat minket az ige, s az általa működő Szentlélek. Mint formátlan követ a türelmetlen véső, az ige úgy munkálja az igehall- gatőt egyre jobbá, míg csak ő is olyanná nem lesz, mint amilyen maga a Krisztus, az Isten egyszülött Fia. Ez Isten műve, nem a mi fáradozásunk eredménye. De annál bizo­nyosabban be is következik. Ezért várhatja joggal az egész „teremtett világ” Pál apostol­lal együtt „Isten fiainak meg­jelenését”, képiesen szólva a Krisztus Jézus arcvonásainak kiábrázolódását mirajtunk. De mit értsünk közelebbről ezen az átformálódáson? Hi­szen egyes bibliamagyarázók szerint „Isten fiai” alatt ál­talában a keresztyén embere­ket kell érteni, tehát önma­gunkat! Mivé alakít minket Isten igéje és Szentlelke? Mit vár tőlünk a „teremtett vi­lág”? Két lényeges vonást szeret­nék csupán kiemelni abból, amit joggal elvárhat tőlünk, evangélikus keresztyénektől a világ. Az egyik abból az igéből következik, ami az egyházi újesztendő napján éppen úgy aktuális, mint a polgári újév napján, sőt minden időben: „Aki a Krisztusban van, új teremtmény az; ímé a régiek elmúltak, újjá lett minden” (II. Kor. 5,17.), — ahogyan Pál apostol írja. Ez azt je­lenti, hogy nem siratjuk azt, ami elmúlt. Hanem örülni tu­dunk annak, ami új, ami jobb, mint a régi volt. Ügy örülünk az újnak, mint az édesanya újszülött gyermekének, s Istennek vagyunk hálásak érte. Így örülünk a világ új rendjének is, amelyben élünk. Örülünk mindannak a sok jó­nak, amivel a fejlődő emberi tudás napról napra megaján­dékoz bennünket, örülünk an­nak, hogy nemzeti életünk is gyökeresen mássá lett a fel- szabadulás óta s még jobban átalakul, megváltozik és meg­javul az elkövetkező években, a második ötéves tervben. Örülünk annak, hogy az em­beri társadalomnak abba a részébe tartozunk, mely a fej­lődés élén halad az egyre igazságosabb és igazabb em­beri élet megvalósításában. Visszaemlékezve akár gyer­mekéveink idejére, akár a fel- szabadulás előtti időre, bibliai örömmel és hálaadással tud­juk mondani: „A régiek el­múltak, íme minden újjá lett!” Ez hát a Krisztusban meg­újult mai evangélikus ember egyik figyelemre méltó jel­lemvonása. Nyög és sóhajto­zik a világ? Ki ne gondolna arra, hogy milyen sok baj van a világon éppen ezekben az1 időkben! Ott van a német kér­dés, az egész forrongó Afrika, Dél-Ázsia és Dél-Amerika. Recseg, ropog, forradalmi és ellenforradalmi erők küzdel­métől a világ sok tája Két­ségbeesünk? Nem, ellenkező­leg: remélünk. Reméljük, hogy mindez az új világ vajúdása és reméljük, hogy ez az új világ egyre diadalmasabban és boldogítóbban bontakozik ki az egész földkerekségen. ■A másik jellemvonása a modern keresztyén embernek, hogy ő az istenfiúság remény- teljes várományosa. Az isten- fiúságról ugyanis maga Jézus Krisztus mondotta, hogy azok­nak jár ki, akik a békéért fáradoznak. Hogyan is olvas­suk Máté evangéliumának az ötödik fejezetében, a Hegyi Beszédben? Ezt olvassuk: „Boldogok a békességre igye- kezők, mert ők az Isten fiai­nak mondatnak!” Ezt Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia jelentette ki. Ez tehát a leg­lényegesebb jellemvonása az D megváltott követőinek. Mint ahogyan az újtestamen­tum másutt is hangsúlyozza a béke szeretetének fontossá­gát, éppen hitelvi alapon. A Zsidókhoz írt levél 12. fejeze­tében, a 14. versben például ezt olvassuk: „Kövessétek mindenki irányában a békes­séget és a szentséget, ami nélkül senki sem látja meg az Urat!” A béke munkálása nélkül tehát hiábavaló az ádventi reménység: így senki nem látja' meg az Urat, s nem megyen be Isten országába se. Viszont ott teljesülnek az ádventi remények, Isten ígé­retei, az emberiség legősibb vágyai s a mai ember legfőbb törekvései, ahol a béke és a tiszta élet útját járják. Alapigénk fő ádventi üze­nete tehát az, hogy a szen­vedő, vergődő világ „sóvá­rogva várja Isten fiainak megjelenését”. Közérthető mai nyelven: várja és elvárja a világ a keresztyénektől, hogy a maguk helyén küzdjenek, az emberiség megújulásán és küzdjenek a békéért. Felénk, magyarországi keresztyének felé is ez az isteni ige ádventi üzenete. Amit a világ vár el tőlünk, azt kívánja Isten is. Isten az ő népe előtt tűz- oszlopként haladt s vezette a tejjel-mézzel folyó Kánaán felé, az Ótestamentom szerint. Ugyanígy vezeti Isten az ő népét ma is a jó és a jobb felé. Mi tehát: előre, a jövőbe nézünk, mint ahogyan a pró­féták és az apostolok tették. „Aki hátrafelé tekint, nem al­kalmas az Isten országára” — mondotta Krisztus Urunk. Mi tehát az új egyházi esztendő­ben jól felismert feladataink munkálásában leszünk fogla- latosak. Erre hív, erre int, erre buzdít minket Isten igéje. És erre erőt is ad a mi Iste­nünk, aki volt, aki van, aki eljövendő, akinek dicsőség az egyházban nemzetségről nem­zetségre, most és minden idő­ben. D. Dr. Vető Lajos A BURMÁI KÉPVISELŐHÁZ államvallássá nyilvánította a buddhizmust, noha a nem­buddhista vallási közösségek tiltakoztak ez ellen az alkot­mánymódosítás ellen. A sza­vazás idején tilos volt a tün­tetés a parlament körüli szé­les körzetben. Az újonnan ho­zott törvény mindamellett nem tiltja meg más‘ vallások elismerését. LONDONBAN MECSETET ÉPÍTENEK az ott lakó mohamedánok, akiknek száma 80 000. Az egy minaretes, egyiptomi stílusú mecset építését még az idén elkezdik. Hasonló tervekkel foglalkoznak Birmingham és más brit városok iszlám-köve­tői. Mindez azzal függ össze, hogy mind több mohamedán vándorol be a Szigetországba Indiából és Pakisztánból. Az ajtó előtt AZ ADVENTI IDŐ AZ EL­JÖVENDŐ JÉZUS KRISZ­TUSRA mutat és a Vele való találkozásra készít fel min­ket. A mai vasárnap szent- igpi arról a Krisztusról beszél­nek, Aki „az ajtó előtt áll”. Nem kell már sok idő ahhoz, hogy Jézus Krisztus, a kedves Vendég belépjen, megérkez­zék hozzánk. Advent máso­dik vasárnapja azonban a vár­va-várt Vendég bírói, megítélő küldetéséről és munkájáról beszél. Jézus Krisztus jövetele FI­GYELMEZTETÉS. Az evan­géliumi ige a gyümölcsöt ke­reső gazdáról beszél. Isten úgy áll meg életünk fája mellett, hogy azon gyümölcsöt keres. A hit, a szeretet, a Hozzá és az emberekhez való ragaszko­dás, a béketűrés, a szelídség gyümölcseit. De vajon megta- lálhatók-e életünkben ezek a jó gyümölcsök? Bizony nagyon is szüksé­günk van erre az ádventi fi­gyelmeztetésre, amelyet az aj­tó előtt álló Bíró -közeledése jelent. Kell a figyelmeztetés, nehogy elbizakodjunk, s vala­mi csendes, nyugodt tévhitbe ringassuk magunkat, életünk szépsége és jósága felől. Kell a figyelmeztetés, hogy már most figyeljünk a végső gyü­mölcskeresésre, az utolsó nap­ra, Vegyük komolyan Jézus Krisztus ádventi figyelmezte­tését. Jézus Krisztus eljövetele ÍTÉLET. Ezen a ponton még komolyabban kell vennünk az igék üzenetét. A hozzánk ké­szülő Ür Jézus Krisztus köze­ledése leleplez minket. Az Ő világossága megmutatja az életünkben megtalálható bű­nök homályát és sötétségét. Hangzik felénk is az evangé­liumi gazda ítélete: a haszon­talan fát ki kell vágni. Éle­tünk haszontalan cselekedetei­től: a hitetetlenségtől, a má­sokkal nem törődéstől, az el­bizakodottságtól meg kell sza­badulnunk. Advent idején meg kell hallanunk az életünk felett ítéletet mondó ádventi Bíró szavát. Jézus Krisztus jövetele KE­GYELEM. Advent ideje a fi­gyelmeztetésen, az ítéleten túl leginkább a kegyelemre irá­nyítja a tekintetünket. Az a tény, hogy Isten lezárta az el­múlt egyházi esztendőt és új ádventtel ajándékozott meg minket, már ez a kegyelem­ről tesz bizonyságot. Kegyelem az, hogy Isten sok hitbeli bi­zonytalankodásunk ellenére is szeretetének meleg napsuga­rát adja nekünk Jézus Krisz­tus közeledésében. Kegyelem az, hogy szeretetünk gyenge­sége ellenére is szerető szíve­ket ad mellénk. Kegyelem az, hogy bűneink ellenére Szent- leikét adja. Vegyük komolyan ezt az ádventi kegyelmet. Advent második vasárnap­ján figyeljünk Isten igéjének ádventi üzenetére. Ez az üze­net figyelmeztet, megítél, de kegyelmet is ad. Hallgassuk kitárt szívvel a figyelmeztető szót, bánjuk meg fcníneinket, hogy mienk legyen az ádven­ti öröm, a Krisztussal való boldog találkozás és a kegye­lem itt a földön és az örök életben. Harkányi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom