Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-11-26 / 48. szám

Gyömrő MINTHA BUDAPEST ZÖLD ÖVEZETÉBEN, külvárosaink egyikében járnék, olyanok az utcák s a kertesen, gondozot- tan egymás mellé sorakozó családi házak. Pedig a fővá­rosból egy órai vonatozással ér Gyömrőre az ember. Maga a település ősrégi. Mai fel­duzzadását Pest viszonylagos közelségének köszönheti. Mun­kába s munkából, tömött vo­natok viszik a lakosságot haj­nalban és alkonyatkor. Az evangélikusságnak csak vékony hajszálgyökerei nyúl­nak a messzi múltba. Amikor a Türelmi Rendelet előszelé­ben, 1781-ben a közeli Péteri evangélikussága szervezkedett, Gyömrőn 12 evangélikus csa­lád lakott. Péteribe jártak át. Egyházi életük kerete másfél századon át ez a csekélyke hajszálgyökér volt. A VELE EGY SZINTEN FUTÓ másik szomszéd, Mende 1924-ben anyagyülekezetté szervezkedett. Gyömrő hozzá csatolódott s emelkedő létszá­mával filiává nőtt. Ez jelen­tős önállóságot biztosított a kipsiny nyájnak. Önálló költ­ségviselésük volt. A tehervise­léshez azonban igazában nem szoktak hozzá, hiszen a szük­séglet minimális volt. Mendé- ről járt át a lelkész minden vasárnap. 15—20-an jártak istentiszteletre s a lelkész bi­zonyos mértékig hányódott két kerék, az otthona s a filiája között. Hetenként háromszor is átjárt s az egyik kerék ezt zakatolta: nem adok pénzt Mendének, — a másik meg ezt: nem adok papot Gyömrő- nek. A HOSSZÚ HAJSZÁL- GYÖKÉRBÖL gyümölcsöt ígé­rő rügy duzzadásáig, 1940 tá­ján kezdett feszülni a életerő. Egy buzgó hivő, Stern Dezső, aki az első világháború után baloldali magatartása miatt internálva, majd rendőri fel­ügyelet alatt volt, a Luther Szövetség szervezésének len­dült neki s egyháztársadalmi úton igyekezett buzgólkodni. A kor egyháziasságának jel­lemző képe volt ez. Komo­lyabb összefogás akkor volt tapasztalható, amikor Egyed Bertalan nyugdíjas lelkész telepedett meg Gyömrőn és szolgálatkészen végezte az igehirdetéseket. Buzgó mun­kálkodásában sajnos kelle­metlen antitoxin volt a bú­feledtető magyar átok, az al­kohol. A nekilendüléssel egy idő­ben a templomépítés terve is vajúdni kezdett. Mint azok­ban az években sok helyen, úgy itt is túlnagyot akartak markolni. A gyülekezet évi forgalma 1200 P volt, de 80 000 P-s reprezentatív temp­lomot terveztek. Ezt is csak néhány ember mozgatta s a zöm mozdulatlan maradt, mint a tó, amelynek a mélye csendes, csak a felszínét moz­gatják meg a szelek. , REÁLISABB TERVEK felé fordultak s a második világ­háború alatt felhúzták a fa­lakat s a befejezéshez az anyag is rendelkezésre állt. A hivek az évi költségvetés öts’zörösét teremtették elő. A heverő anyagot azonban fel­kapta s elvitte a háború vi­hara. A templom mégis el­készült belsejében. Egyed Bertalan halála után komoly fellendülést jelentett Virágú Gyula három esztendei működése, aki egyházmegyei missziói segédlelkészként a legnehezebb években az anyá- sodásig érlelte a gyülekezet életét. Az akkor formálódó új élet felé reális utat mutatott s a béke szavát akkor mond­ta ki, amikor az még nem volt magától értetődő. Utána Csákó Gyula épít­gette a hívek s a lelkész kö­zötti jó viszonyt s vele együtt törekedett a gyülekezet a templom külső arculatának befejezésére. Az eredeti ter­vek módosultak, de a belső terében kedves és otthonos templom külsejében utcaké­pet is rontó befejezettlenség- gel áll ma is. Közben ismét lelkészválasztás volt s Rimár Jenő Pestről járt ki szolgálata végzésére. A gyülekezet hatalmas össze­fogással s a lelkész gyűjtö­gető munkájával modern, rendkívül otthonos családi fészket, parókiát épített a templom mögé. A lelkész be is költözött. Általában mind­eddig a lelkészek nem tud­tak igazán gyökeret verni Gyömrőn s ez megérződött a lelki életen is. De egyik lel­készváltozás sem vetette any- nyira vissza a gyülekezetei, mint az, amikor a paróchia megépítése űtán röviddel a lelkész váratlanul elhagyta nyáját. A MEGRENDÜLÉS ISTEN KEZÉBE TÉVE haszonra vá­lik. A megszomorodott gyüle­kezet szívét megnyitotta. Kül­döttség ment a püspökhöz. Nem akarunk választani — mondották s bizalommal papot kértek. így került Vancsó József Gyömrőre. Nyitott szívekre talált s úgy érezte, mint aki hazajön. Szinte azt kérdezték, miért csak most jött. Eddig végigjárta a messzi szórvá­nyok iskoláját. Ez volt hát munkakezdő kérdése: van- nak-e, akik igénylik az igehir­detést? — s rányitotta az ajtót a gyülekezetre. — És mit találtál? — kér­deztem tőle, amikor meleg kis otthonában, a reformációi ünnep után többek baráti kö­zösségében együtt voltunk. — Szeretetet — mondotta. Különös, hogy ez a kicsiny nyáj, neméppen zökkenés­mentes múltja után, milyen nyitottá tud lenni az őszinte szóra, a testvéri szeretetre. Ebben a szeretetben nincs szűkkeblűség. És természetes, hogy a nagy társadalmi fel­adatok iránt is nyitott szív­vel vannak. Ambícióval tel­tek. Egy gyülekezet, amely valamerre mindig támasz­kodni igyekezett, úgy tűnik, most kezd egészen a maga talpára állni. Csak egy szé­ket, de a miénkből legyen a miénk! — mondják. Persze már a harangot húznák a to­ronyba. A lelkész, aki 13 évi szór­ványszolgálat után került a gyömrői eklézsia kis család­jába, bátran néz körül: — Sokáig sínylettem az egyedüllétet. Engem csak az riasztana, ha egyedül állnék. De most hitben barátokra lel­tem. Koren Emil JOANN ÉRSEK, a moszkvai patriarchátus kö­zépeurópai exarchája egy in­terjúban nyilatkozott az Orosz Ortodox Egyháznak az Egyhá­zak Világtanácsába való fel­vételével kapcsolatban. Hatá­rozottan megállapította, hogy az ökumenikus munkában való együttműködéstől a keresztyén bizonyságtétel és a béke szol­gálatának intenzívebbé tétele várható. „Ezt a szolgálatot én az egész Orosz Ortodox Egy­házzal egyetemben ebben az elkötelezésben látom: szolgálni a világban a békét.” Maié! — feltámadás Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján, örökélet vasár­napján, emlékezünk halot- tainkra. Halott kedveseinkre, akiktől régebben, vagy éppen a közelmúltban búcsúztunk. Kimegyünk a csendes teme­tőbe és megállunk sírhalmuk mellett. Magunk elé idézzük áldottemlékezetű édesanyánk törékeny alakját, arcunkon érezzük simogató kezének me­legét és szinte újra halljuk vigasztaló szavait. Ezekben a napokban aka­ratlanul is elgondolkozunk múlandó voltunkon, a halál félelmetes voltán és a feltá­madás diadalmas tényét. Eszünkbe jut Tóth Árpád „A hídon” c. verse, mely így kezdődik: Ennek az őszi napnak az aranya Még a miénk, a budai hegyek, A hídon túl, nézd mennybe szállnak S a híd is úgy lebeg. Kitárton, a két égő pont fölött. Mint végtelenbe készülő madár, Mely búcsúzó lendület előtt a fényben még megáll — Az őszi napnak aranya, az élet még a miénk, de a híd túlsó vége állandóan int fe­lénk. Az élet múló voltát hirdeti körülöttünk és bennünk min­den. Még a legfinomabb acél is elkopik egyszer és a szikla­kövekből készült várak sorsa is a szétomlás és megsem­misülés. Sok mindent mond a halál­ról nekünk a Szentírás. Több­ször úgy beszél róla, mint el- alvásról. Jób is ezt mondja: „Miért is nem haltam meg... most feküdném és nyugod­nám, aludnám és akkor nyu­godtan pihenhetnék.” Tud a Szentírás a lelki halálról és testi halálról, de különösen is figyelemre méltó a Szent­írásnak több olyan igéje, mely a halált, mint a bűn zsoldját emlegeti (Rm. 6,23.) Pál apostol, mikor a halál­ról beszél, dialektikus feszült­ségbe állít két tételt. Egyszer azt mondja, hogy a halál ellenség (I. Kor. 15,26.). Máskor meg, hogy a halál nyereség. (Fii. 1,21.) Az Istenben hivő ember jól te­szi, ha alázatosan nézi ebben a feszültségben a halált. Mert a halál egyszerre rémít és békit. Jézus győzött bűn és halál felett. Meghalt, de fel­támadott. Belé vetjük hát re­ménységünket. Így törik meg hát bennünk a halál félelme. Amikor a halálról van szó, Jézusra nézünk, a nyitott sírra, az első húsvétra. A feltáma­dás ténye a történelemben lép elénk és a boldog hitben lesz a miénk. Akik hisznek, soha halált nem látnak, mondja a Szent­írás. A feltámadás hite egy­házunknak alapvető tanítása. Csak utalok az Apostoli Hitvallás zárószavaira. Viszont idézem a kevésbé ismert Ni­cea-Konstantinápolyi-Hitvallás (röviden Niceai-Hitvallás) be­fejező mondatát: „Vallom az egyszeri keresztséget, a bűnök bocsánatára, várom a halottak feltámadását és az életet az eljövendő világban.” Egyik templomunk oltár­képén. Jézus a maga mögött hagyott sírra mutat. Ez a mozdulat az élet mozdulata. Fülöp Dezső Földi életünkön múlik Semmiféle természetes vagy mesterséges fény nem tud behatolni a halál sötét rej- tekeibe, csak az Isten igéjé­nek a fénye! Ennél a világosságnál ki­tűnik, hogy a halál nem vége az életnek. A halál nem más, mint határállomás az „e-világ” és a „más-világ” között. Ügy lesz velünk, mintha külföldre utaznánk. Meg kell állni a határállomáson, mert vám- és útlevélvizsgálat kö­vetkezik. A vámvizsgálat na­gyon szigorú! Országhatáro­kon sokmindent át lehet hoz­ni, megengedik a szabályok. A halálnál azonban mindent le kell raknunk! „Semmit sem hoztunk be erre a vi­lágra, világos, hogy semmit sem fogunk kivinni innen! (1. Tim. 6,7.) Családot és ro­konokat, pénzt, tudást, hatal­mat, mindent elkoboz tőlünk a halál. Ezenkívül útlevélvizsgálat is van. Életünk vonata a halál határállomása után is megy tovább. Ismeretlen vidéknek nem jó egyedül nekivágni. A * halál­ban az is félelmetes, hogy ott egészen egyedül mara­dunk. Ezen az ismeretlen, sö­tét úton akar a kalauzunk lenni Jézus Krisztus. Ö „oda- á'tról”, az Istentől jött. Is­meri azt a világot, de a mién­ket is, hiszen itt élt közöt­tünk. Végigjárta a halált is. Nyugodtan rábízhatjuk ma­gunkat vezetésére. Személyes tapasztalatunk lehet majd egyszer ezekről a dolgokról, amikor „mind­egyikünk maga ad számot ma­gáról az Istennek” (Rm. 14,12). A halál határállomásán kérik az útlevelet! Ott már nem le­het kapkodni, nem lehet visz- szaszaladni, hiszen amint szokták mondani, „onnan még senki se jött vissza”, mi sem leszünk kivételek. Itt, ebben az életben, most kell megsze­rezni az örök életre szóló út­levelet. Nem tudjuk, életünk vonata mikor fut be a hálái határállomására, ezért for­duljunk haladéktalanul Jézus­hoz. Nem kell fénykép, ira­tok sem szükségesek, ok­mánybélyeg sem kell, ingyen és azonnal kiadja a kérelme­zőnek Jézus az örök életre szóló útlevelet. Aki rábízza az életét, Benne reményke­dik, Benne hisz, annak örök élete van! Jézus így bíztat: „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált so­ha örökké!” (Jn 8,51.) Életünk vonata napról nap­ra közelebb kerül a halálhoz. Nem végállomáshoz, hanem határállomáshoz közeledünk. Minden nap egy-egy állomás. Fontos, hogy meglegyen az örök életre szóló útlevelünk. Akkor jöhet bármi, rendben vagyunk. Ezért legyen a mi imádsá­gunk is: „Uram, kihez mehet­nénk? Örök életnek beszéde van Tenálad!” (Jn 6,68.) Ifj. Harmati Béla Aki a szemével beszélget Valami szép születésnapi tortát akartam rendelni. Ebben az ügyben jártam, amikor megismerkedtem Vele. De ne siessünk úgy a történettel! Az ajándék-torta ügyben járna bejutottam egy cukrászüzembe. Az éhes gyermek mohó­ságával falta szemem a sok fényes üstöt, a krémeknek tengernyi tömegét, a félkész áruk ínycsiklandozó kéjelgését. Megvallom, jói esett volna néhány krémet csak úgy a mu­tatóujjam végével megkóstolni, az aranysárga piskótalapból egyet törni, de én nem kóstoló­in, voltam invitálva a műhelybe. Egészen másért! Azt is már régen elhatároztam, hogy erre az ünnepi tortára valami szép díszítést fo­gok tetetni. Valami olyan rózsacsokrot, ami­lyent láttam egyszer az egyik budai cuk­rászda kirakatában. Olyan volt az a csokor, mintha élő virágokból készítették volna! ~Emiatt a díszítés miatt kerültem közeli kap­csolatba a krémek fellegvárával! A műhely, — mert műhely ez, ahol a szem­nek és gyomornak egyformán kedves és kel­lemes „tárgyakat” készítik —, egyik sarká­ban egy magas, vállas férfi dolgozott. Feléje tartottunk. Ö volt a cukor-díszek elgondolója, kiformálója, alkotója. Most is szorgalmasan dolgozott. Hol az egyik tálba, hol a másikba nyúlt, aztán néhány gyors ujjmozdulattal megsodorta a masszát, valami kanálfélével igazított rajta s máris kész volt egy hamvas színű rózsa, ahogyan odaborul a zöld levélre. Csodálkozva álltam meg előtte. Most itt van a nagy pillanat, amikor elles­hetem egy szakma titkát! Azonnal arra gon­doltam, hogy jól megnézem hogyan csinálja, megpróbálom ellesni kézmozdulatát, néhány szóval megpróbálom kivallatni a nagy titkot, — úgy mintha csak kíváncsiskodnék —, s aztán egyszer, amikor nem lesz otthon a konyha úrnője, megpróbálom én is! Már lát­tam magam, amint felhelyezem a kész reme­ket a torta tetejére és mosolygó arccal helye­zem rá az apró gyertyácskákat, hogy lányom születésnapját kössöntsem vele. Milyen sike­rem lesz a családban! Megálltunk az asztal mellett. A mester egy pillanatra rámnézett, szemével mosoly­gott és tovább tervezte a virágokat és hin­tákat. Nem szólt egy szót sem, pedig oly alázatosan és oly szépen köszöntöttem, — gondolván arra, hogy tőle függ az én tekin­télyem a konyÚánk falai közölt! De nem sokáig csodálkozhattam. Az üzem­vezető gyorsan választásra késztetett, meg­fogta karomat és kivezetett a műhelyből. Pedig de maradiam volna! Búcsúzáskor a jövő sikerére vetett hittel ismét megkülön­böztetett kedvességgel vettem búcsút az őszülő mestertől. De ő csak mosolygott és fejét lehajtva folytatta megkezdett munkáját. A szemében volt valami rendkívüli. Mint­ha beszéltek volna azok a szemek, olyan ki- fejezöek voltak! A vezetőtől megkérdeztem: — Mondja, itt nem szoktak köszönni? — mert kissé bántott, hogy köszöntésemre nem kaptam választ. — Dehogynem. Talán csak nem Művészre gondol? — Arra gondolok, aki a díszítéseket csi­nálja. Köszöntem neki, de nem fogadta. Ez igazán nem szép tőle. Ügy hívják, hogy Mű­vész? A vezető először kedvesen mosolygott, az­tán hirtelen elkomolyodoit. — Dehogyis! — válaszolta. — Van annak rendes neve is, de mi itt magunk között csak Művésznek hívjuk. Hiszen ami kezei közül kikerül, az mind egy-egy műremeke a cukrásziparnak. Szegény Pista! — sóhajt egyet. — Nem is gondolná, hogy milyen szo­morú volt annak az embernek az élete. Mert Művész süketnéma. — Süketnéma? — a váratlan meglepetés­től alig jutottam szóhoz. — Igen, süketnéma — válaszolja a vezető s én magamban azonnal bocsánatot kértem tőle, hogy udvariatlansággal vádoltam azért, mert kellő alázattal nem viszonozta köszön­tésemet. Azóta sem tudom, hogy mi a technikája a cukor-rózsák készítésének! És nem lettem művész családom szemében! Nem lettem kon­tár-cukrász, de feltárult előttem egy élet. Es ezzel nagyon, de nagyon meggazdagodtam. Egy olyan élet vált számomra ismertté, amely hangtalanul sír, ha fájdalma van, örömében nem tud felkiáltani, és beszélni is csak azokkal a szivbenéző szemekkel tud. Művész évekkel ezelőtt került ebbe az üzembe. Sok felé dolgozott már, de a sok „csíny és vicc miatt, amit át kellett szenved­nie, sehol sem tudott megmaradni. Pedig keze akkor is ilyen ügyes volt, mint ma. A díszítőposztra került. Akkor még bejárt Gyuri bácsi is, aki azóta már nyugdíjban van. Együtt formálták a virágokat és törpéket az engedelmes cukormasszából. Aztán néhány évvel ezelőtt Gyuri bácsi búcsúztatására ban- ketot rendeztek és Művészt bízták meg a poszt vezetésével. Becsülettel megállta a he­lyét. Körülbelül ebben az időtájban került ide az üzembe a mignonposztra egy fiatal se­géd. Rendkívüli jó érzéke volt ahhoz, hogy munka helyett hogyan kell szórakoztatni az egész műhelyt. Ö lett az élc-mcster! Különös­képpen is Művészt választotta ki viccei szá­mára. Hiszen őróla mondhatott, amit akart, felruházhatta „dús” szókincsének minden jelzőjével. Művész csak hallgatott. Azt már régen észrevette, hogy néha az egész mű­hely ránéz és arcukból azt is észrevette, hogy öt nevetik ki. De nem tett semmit. Pedig kö­penye ujjúból vastagon kidagadó izmai lcöny- nyen elbánhattak volna ezzel a nyegle fiú­val. Ügy érezte, hogy neki tűrnie kell... Egyszer üzemlátogatók érkeztek a műhely­be. Különösen is sokáig időztek Művész asz­talánál. Melegen megrázták kezét és Mű­vész mosolygott. Először, mióta itt dolgo­zott ... Es amikor a látogatás végén kiérté­kelték a látottakat, megállapították, hogy ő az üzem legjobb dolgozója. Lassan munkatársai is kezdték becsülni munkájáért és türelméért. Megszerették és barátjává fogadta Művészt az egész üzem. A hecc-mester pedig hamarosan otthagyta az üzemet. Ez akkortájt történt, amikor tavasz kö­szöntött a fővárosra. Először csak sörözni, aztán meccsre kezdték hívogatni. És Művész ment. örömmel, hiszen eddig még soha sen­ki nem hívta sehová... Olyan jó volt embe­rek közt lenni... Igaz, beszédüket nem ér­tette, de ahogyan néha megsimogaita és meg­veregette a többiek vállát, érezhették, hogy Művész az ő egészségükre is iszik s hangta­lanul bár, de mégis teljes szívvel, az ő csa­patuknak is drukkol. Ettől kezdve Művész mosolyogva formálta az apró hintákat a mesebeli herceg részére. A műhely dolgozói pedig hozzászoktak ahhoz, hogy egymás közt úgy kell beszélgeiniök, hogy azt Művész is megértse. És Művész vá­laszolt. A szemével. Azzal a mélybehúzódó, szívet-lelket tükröző szemével! Es ahol az emberszeretet lesz úrrá, ott a csodák a földből nőnek ki! A süketnéma Mű­inast”, aki a cukrászipar művésze akart len­vész oktató lett. Melléje állítottak egy „kis- inasf’, oki a cukrászipar művésze akart len­ni. Azt mondják a munkatársai, hogy még sohasem látták a Művészt oly boldognak, mint most nyáron, amikor felszabadult az a tanulófiú, akit ö oktatott. Ő, azzal a csodá­latos szemével, hangtalanul, de beszélő szív­vel és nagy-nagy munkaszeretettel. Csinált is az új segédnek az ünnepi tortára olyan dí­szítést, hogy azt meg lehetett nézni! Volt azon a tortán egy hintó apró cukor-cukrász- szal, a hintó elé négy apró ló volt befogva, akik röpítették a kis cukrászt a boldog jö­vőt jelentő fehér galambok felé. Szivét és szeretetét dolgozta bele ebbe a munkába. Akkor nagyon boldog volt Művész! Amikor felajánlották neki, hogy elmehet innét ma­gasabb beosztásba, ő csak mosolygott és ezt írta egy tálca aljára: — Soha! Itt engem nagyon szeretnek és én is szeretek itt mindenkit. Ez az én ottho­nom! Amikor felnézett az írás után, szemében megjelent az első könnycsepp, amit már munkatársai is láthattak. Fülében nem du- rúzsolnak hangok, ajka, nem tud szépeket mondani, de szeme látja az őt szerető mun­katársakat és szíve érzi, hogy szép az élet, hiszen szeretnek. Nagyon keveset tudtam elmondani abból az életből, amit megismertem. Es amikor néhány nap múlva visszatértem az üzembe átvenni a tortát, már nem vártam köszönté­semre választ. Csak ránéztem s valami ösz- szeszorltotta a szívemet. Ügy szerettem volna neki valamit mondani... Művész akkor is ott dolgozott asztalánál s amit szóval nem tud kimondani, azt bele­dolgozza az engedelmes anyagba. Az ünnepi tortának legjobban a kislányom örült. Különösképpen is az élethű rózsacso­kornak. Meg is kérdezte: — Apuka, ezt a rózsát ugye nem lehet meg­enni? — Dehogynem! Hiszen cukorból van. Kós­told csak meg! Apró fogai közt harsogott a cukor. — Ezt ki csinálta? — kérdezte. — Egy cukrászbácsi! — de éreztem, hogy ez kevés! Ha kislányom megértette volna, legszíve­sebben ezt mondtam volna: — Egy bácsi, aki a szemével beszélget! Akit az emberek szer stete hozott vissza a hangtalan élet sírjából a m,osoly és öröm vi­lágába! Karner Ágoston

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom