Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-10-22 / 43. szám
A szeretet himnusza KUK0R1CAF0SZTÁS A falusi ember életében emberemlékezet óta várva várt, kedves alkalom a kukorica- f osztás. Most még inkább az! A közös tanyán ilyenkor együtt van a falu apraja-nagyja. Folyik a nóta. Szállong a jókedv. Percről percre növekedik az aranyló kukoricacső-halom. De szép is a falusi ember élete! Emlékeztek-e, milyen gyönyörű volt az a mese, amit tegnap este mondott Pali bácsi — szólalt meg a nóta szünetében az egyik leány. Meséljen ma is, Pali bácsi! — kérlelték az öreget egyszerre többen is. Hát jó — állt kötélnek az öreg. Ma egy igaz történetet mondok el. De aztán bele ne szóljék egyikőtök sem —, mert tudhatjátok, hogy a beleszólást nem állhatom. Elmondom nektek, hogyan házasodtam meg. — Hű, az jó lesz! — kiáltott fel Varga Jóska. Legalább Kovács Ferkó is megtanulja, hogyan kell Szabó Ilonka szülei elé állnia Iluskáért. ‘— Elhallgass, te porosfülű — zördített a többiek nevétése közben Varga Jóskára Pali bácsi. Nem hallottad, hogy a beleszólást nem pállhatom!? — Szóval a hosszú katonáskodás, no meg szüleim szegénysége miatt — akiket segítenem kellett —, bizony elég későn gondolhattam a házasodásra . — Majd szerzek én egy hozzád illő, csinos- takaros leányt — biztatott a keresztapám. De én csak halogattam a dolgot. — No, fiam, vasárnap lánykérőbe megyünk — jelentette ki egy alkalommal megfellebbezhetetlenül. — Es ha nem tetszik a lány? — kérdeztem kétségbeesetten. — Attól se félj! Azt mondjuk majd, hogy malacokat jöttünk venni. Ha aztán megtetszik a leány — megmondjuk az igazat. Bízd csak rám. magad — elintézek én mindent, annak rendje és módja szerint. — De hogyan tudja majd meg keresztapám, hogy tetszik-e nekem az a lány vagy sem? — kérdeztem még mindig aggodalmaskodva. ■— Igazad van. Erre is gondolnunk kell. Ide figyelj — mondta felelőssége teljes tudatában —, majd úgy ülünk az asztalhoz, hogy közel legyünk egymáshoz. Ha aztán megtetszik a lány — az asztal alatt megrúgod a lábamat. Erről tudni fogom, hogy mi a kötelességem. Miután a leánykérés haditerve teljesen elkészült, vasárnap el is indultunk a harmadik faluba a haditerv végrehajtására. Keresztapám régi ismerőse volt a házbelieknek. Természetes, hogy örömmel fogadd tak minket. — Malacokat jöttünk venni, Jánosom — kezdett a haditerv végrehajtásába a keresztapám. Van-e? Mennyiért adod őket? — Hogyne lenne — mondta büszkén a házigazda. Az én malacaimnak még a szomszéd járásban is híre van. De hát menjünk előbb beljebb. Ráérünk még azzal a malacvásárral. Asztalhoz ültünk. A házigazda bort hozott. A lány is előkerült. Beszélgetni kezdtünk. En ugyan inkább hallgattam, mert őszintén bevallva, nem tetszett a lány. Már nem is emlékszem, hogy miért is nem tetszett. De hát nem tetszett. Keresztapám rövidesen annyira bele- hevült a beszélgetésbe, hogy tán már eszében se volt, hogy mi ügyben vagyunk járatosak. A hosszú üldögélésből görcs kezdte húzni lábam. Ekkor történt a baj! Kinyújtott lábam keresztapám lábához ért. Ereztem, hogy végem van. Elvesztem. Keresztapám azonnyomban feleszmélt a YVTTVTTTTTYTTYTTTYTYTYTTYTYTYYYYVTYYTYTVYVVYyY beszélgetésből és átszellemült arccal ilyen mondókába kezdett: — Kedves Jánosom! Tisztelet adassák a háznak. Megmondom most már az igazat. Szerettem volna a föld alá süllyedni. Szólni, se inteni nem mertem. Egyetlen lehetőségem volt. Az, hogy új lábjelekkel próbáljam tudomására hozni a valóságot. Az újabb jeladást keresztapám megint biztatásnak vette. Még ünnepélyesebbre igazította a hangját. — Szóval. Jánosom, nem malacvásárlás céljából jöttünk mi hozzád, hanem leánykérőbe. Ott ültem megsemmisülten. Hogyap■ magyarázom meg, hogy félreértés áldozata leltem? Miután keresztapám befejezte a beszédet, <t házigazda emelkedett szólásra. — Kedveseim, tisztelet adassák néktek is, de hát úgy van ez a dolog, hogy hiába adnám én oda az én kedves Zsófi lányomat, ha ez Zsófika ellenére volna. Ót kell megkérdeznünk. — Jaj, csak nemei mondana — támadt fel bennem az utolsó reménység. A zsebkendőmet is elővettem, hogy verej- tékes homlokomat megtöröljem. A zsebkendő azonban kiesett a kezemből. Le kellett hajolnom érte. Valahogy olyan ügyetlenül hajlottam végre ezt az egyszerű műveletet, hogy feldöntöttem egy borospoharat az asztalon. — Keresztelő lesz ebből, akárki meglássa f— mondta pajkosan keresztapám. Még csak ez kellene! Be kellett látnom, hogy végleg bezárult előttem a menekülés útja. Az előszoba felől tipegő, siető lépések zenéje ütötte meg a fülemet. Jaj, csak valami csoda történne, hogy mégis kimenekülhetnék ebből a szorult helyzetből — küzdött bennem a kétségbeesés. Kinyílott a szoba ajtaja és egy szépséges leány toppant be. Én már láttam ezt a leányt vahahol — csapott belém a gondolat. Igen, ő az! A vásáron láttam egyszer. De aztán eltűnt a szemem elől. Pedig, de sokáig hordoztam a szívemben a képét! A belépő rózsás arcú lányka is rám ismert. Arcocskája még pirosabb lett. Most mit tegyek? A házigazda maga mellé hívta a lányt. Sorjában elbeszélte neki, hogy mi járatban vagyunk. Nem értettem, hogy mi köze ennek a lánynak a mi leánykérésünkhöz. Nem való az ilyent idegenek orrára kötni. De hallom ám, amint házigazdánk emelt hangon ezt mondja a kislánynak: — Szóval most már rajtad áll, Zsófikéin, hogy felelj. Képzeljétek, mit éreztem, amikor ráébredtem, hogy a feleségül kért Zsófika nem az a másik lány, hanem Ö, ö, a tipegő járású, rózsás arcú kislány. Egyszóval, esküvő lett a dologból. Aztán meg keresztelő. Nem is egy! — Igaz-e, hogy így volt, Zsófikám? — szólította Pali bácsi az asszonyok között serénykedő hitvesét. — Így volt bizony — felett Zsófi néni. — Szégyellheti magát, hogy leánykérőben is a keresztapjára szorult — csípett egyet az asz- szony Pali bácsin. — Nem szégyellem bizony én — vágott vissza Pali bácsi. Még haló poraiban is áldom keresztapám emlékét, hogy a világon a legjobb feleséget szerezte nekem. Zsófi néni ráncos arca kisimult a szóra. Felelet helyett egy simogató mosolyt küldött Pali bácsi felé. Szóval így volt ez, gyerekek — fejezte be elbeszélését Pali bácsi, miközben hegyesre pödörintette őszbe deresedett bajuszát. Németh Géza '▼VYYYTTYYYYYYYYYYYYY YYTTYYYYTYYTYYYYTYYTYYYW A halottakért való imádkozásról Pál apostol a Korinthusiak- boz írt levelében arról ir, hogy az egyház a Krisztus teste, a hívek tagjai és részei ennek a testnek. Mint minőén testben, különböző az egyes részek feladata. Némelyeknek Isten az egyházkormányzás feladatát adta, másokat igehirdetőkül rendelt, ismét másokat az egyházi tanítás szolgálatába állított, ismét másokat a szeretetszolgálat útján indított el, vagy pedig általában a keresztyén élet gyümölcseinek termésére késztetett. Ehhez képest kinek-kinek különböző kegyelmi ajándékot adott. Amikor Pál apostol összefoglalja az egyház sokféle életmegnyilvá- hulását, akkor a gondolatsor egyre inkább felfelé szárnyal, szava szinte himnusszá magasztosul. Arról szól, hogy az egyházban megvalósuló sokféle feladathoz sokféle kegyelmi ajándékra van szükség, de mindezt összefoglalja és magába öleli az, amit ö igy nevez meg: „Ezen felül egy még kiválóbb utat mutatok nektek” (1 Kor 12,31). Ez a még kiválóbb út pedig: a szeretet. Pál apostol mestere volt a szónak. Hatalmas igehirdetései számos nagy győzelmet jelentettek. Tudjuk a Bibliából, hogy ahol Pál apostol szólt, ott emberek hitre jutottak, ott gyarapodott a Krisztus nyája. Sok történetet lehetne felsorolni, amelyek Pál apostol prédikáló szavának az erejét mutatják. Joggal nevelhetjük Pált a világ legjnP gyobb hatású igehirdetőjének, hiszen a keresztyénség elterjesztésében oroszlánrésze van. Mégis azt mondja, hogy hiába minden ékesszólás, hiába minden vallásos és kegyes igehirdetés, hiába az okos prédikáció, hiába a térítő prédikáció, mert hiába a* egész keresztyén élek, ha nem lüktet benne a szeretet melege. Szeretet nélkül az emberi beszéd, de még az angyali szózat is zengő érc vagy pengő cimbalom csupán. Ez azt jelenő, hogy as egyházban nem lebet megélni szeretet nélkül és nem lehet hitelesen igét hirdetni szeretet nélkül. De mit értsünk azon a szereteden, amelyre Pál apostol ilyen nagy hangsúlyt tesz? Nyilvánvaló, hogy ez a szeretet nem lehet elfolyó érzelem csupán, nem állhat hangulatból, nem lehet szeszélyes, hiszen akkor nem foglalhatná magába a kegyelmi ajándékok összességét. Isten szereteti sugárzik az emberre. Ennek a megnyilvánulása Isten teremtő, gondviselő, világot fenntartó szeretete. Ennek különös megnyilvánulása az, ahogyan Isten Jézus Krisztusban hajolt le az emberhez. „UffV szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen(Jn 3,16) Isten mindent odaadó sze- retetének keil tükröződnie a keresztyén ember életében is. Hiszen az a keresztyén ember, aki Krisztusban minden ajándékot és üdvösséget megkapott, az íermészetszerűleg fordul a hálás szeretet magatartásával a mennyei Atya felé. Isten azonban a felé irányuló szeretetet a felebarát felé irányítja. Nem néki van szüksége a szeretette, hanem annak, a másik embernek, aki Istennek szintén gyermeke. Pál apostol krisztusi lelkűiéire és magatartásra tanít, amikor ezt írja: „Az az érzület legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban is lakozott” (Fii 2,5). Luther pedig azt mondja, hogy a keresztyén embernek Krisztussá kell lennie a felebarát iránt, úgy kell a másik ember felé fordulnia, ahogy Krisztus fordult feléje. Az a szeretet tehát, amelyről itt Pál apostol szól, a felebaráti szeretet. Azért zengő érc és pengő cimbalom minden szó, amelyet nem fűt át a szeretet melege, mert a krisztusi lelkűiét hiányzik belőle. A jézusi emberszeretei pedig egyszerre nyilvánul meg, mint az ember üdvösségére és földi boldogulására egyaránt irányuló szeretet. Ha a kettő közül csak az egyikre tesszük a hangsúlyt, meghamisítjuk a jézusi emberszeretet megnyilvánulását. Aki Jézusnak csupán az üdvösségre irányuló sze- retetét hangoztatja, az megszegi az ö tanítását, mert ő amerre járt, ott lehajolt az emberhez, felvette annak a gondját és javítani igyekezett helyzetén. Aki viszont Jézusnak csupán a földi élet felé irányuló érdeklődését hangsúlyozza, az megsze- gényiti megváltói, isteni mivoltát. Az ősi egyetemes keresztyén hitvallás nemhiába hangsúlyozza Jézus Krisztus valóságos istenségét és valóságos emberségét egyszerre és oszthatatlanul. Ez tükröződik em- berszeretetében is. Ezt az emberszerctetet kell élnie az egyháznak is. Egyfelől hirdetnie kell Isten üdvösségre vezérlő evangéliumát, másfelől mindent meg kell tennie a maga módján az emberek földi boldogulásának segítésére is. Hadd szólaljon meg a mi korunkban különösen élesen is Pál apostol szava az emberszeretet gyakorlásáról, hadd nyújtson erőteljes biztatást minden keresztyén embernek és minden egyháznak ez az ige: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én- bennem, olyaná lettem, mint a zengő érc és pengő cimbalom” (1 Kor 13,1). Ennek a szeretetnek a gyakorlása a mi korunkban különösképpen nem szűkithető le, hiszen ma Ynár kitágult az emberiség látóhatára, ma már világméretekben gondolkodunk. Ma az embert szeretni any- nyit jelent, mint felelősséget érezni az egész emberiség jövendőjéért. Köztudomású, hogy az emberiség olyan korszakba érkezett, amikor az atomenergia birtokában soha nem gondolt fejlődés, felemelkedés előtt áll, de ugyanakkor soha nem gondolt pusztulás is törhet rá egy atomháború kirobbantásával. Ebben a helyzetben az embert szeretni természetesen azt jelenti, hogy a keresztyén ember szíve egész forróságával szereti az emberiséget, mint Isten teremtő, megváltó és megszentelő munkájának tárgyát, oltalmazza és védi egy újabb háborútól, amelynek kirobbanása a modem tömegpusztító fegyverek alkalmazásával fel nem mérhető katasztrófát jelentene az egész emberiségnek. Felelősségérzésünket az emberiség helyzete és jövendője iránt Isten indította fel. Igéjében megtanított arra, bogy ne húzódjunk vissza vallásosságunk elefánt- csonttornyába, hanem lássuk meg Isten emberszerető akaratát akkor is, amikor a lakott föld döntő és új korszakot nyitó kérdéseiről van szó. Mivel egy nép éppoly kevéssé akadályozhatja meg a háborút, mint egy magányos ember, azért helyes és szükséges valamennyi nép összefogása, embermilliók erejének egyesítése a háborús szándékok megfékezésére. Csak hálásak ^lehetünk Istennek, hogy a béke ügye ma már nem csupán jámbor óhaj, hanem győzelmes erő, amely képes meghátrálásra kényszeríteni a háború erőit. Hol lehetne másutt a keresztyén ember és az egyház helye, mint azok sorában, akik a világ békéjéért igazi felelősséget éreznek és meg is tudják őrizni azt? Az általános és teljes leszerelés terve óriási távlatot nyit az emberiség előtt. A felszabaduló roppant energia és anyagi erő a népek életének javítására fordítható. A keresztyén embernek ez azokat a próféciákat juttatja eszébe, amelyek arról szólnak, hogy Isten elhozza majd azt az időt, amikor a fegyvereket kapákká kovácsolják, a dárdákat sarlókká, nép népre fegyvert nem emel és hadakozást többé nem tanul. Ennék a végső célnak a látása nagv ösztönzést ad azoknak, akik Isten akarata szerint kívánnak élni ezen a világon. A béke korszakáért való munkálkodás nem más, mint az emberiség szeretetének az átélése. Ennek a szeretetnek a gyakorlásával váljunk mi keresztyén emberek is az emberiség békekorszakának építőivé. Az egész emberiség iránt érzett szeretet után a hazánk iránt érzett szeretet következik. Az evangélikus — tehát Isten színe előtti — haza fiság nyíltan és őszinte örömmel kíván népünknek szocialista fejlődést* mert ebben látja hazánk felemelkedésének és felvirágzásának útját. Nyilvánvaló, hogy mindez nemhogy nem keresztyénellenes, hanem éppen ez egyezik meg keresztyén hitünknek az emberek előmenetelének munkálására vonatkozó parancsával. Minket az élő Isten indít az emberszeretet cselekedeteinek gyakorlására, s csak örülhetünk annak, hogy ebben egyek lehetünk hazánk nagy célkitűzéseivél. Hazánk felvirágoztatása csak az egész nép műveként születik meg. Nagy nemzeti céljaink megvalósításából mi evangélikus magyarok is vegyük ki részünket! Fogjunk hát össze mindazokkal, akik legfőbb törvénynek az ország javát tekintik, akiknek jövőt építő tervét az emberről való gondoskodás, a nemzet felemelésének szelleme hatja át. A szeretet egybefoglalja az Isten törvényének összes parancsolatát. Ezért szól a Biblia így: „A szeretet a törvény betöltése” (Róm 13,10). Aki szeretetet tanúsít, az teljesíti azt, amit az Isten törvénye követel. A szeretet, mint Isten törvényének summája, azt kívánja tőlünk, hogy adjuk oda önmagunkat teljesen a felebarát, a másik ember javára úgy, amint Jézus is önmagát adta értünk. Ez a szeretet nem emberi erő, hanem Isten műve, a Szentlélek ajándéka és gyümölcse, ezt Isten mindenkinek bőven kész kínálni és adni. Ezért válik a keresztyén hit valódiságának próbakövévé a szeretet. Itt látszik meg, hogy valóban keresztyének vagyunk-e, vagy pedig vallásosságunk üres forma csupán. Ezért írja János apostol azt, hogy „aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a maga atyjafiát is” (1 Ján 4,20—21). A teljes Szentírás nemcsak abban egységes, hogy a szeretetet tartja az Istenben való hit és élet összefoglaló erejének, hanem abban is, hogy a Biblia gondolatvilágában a szeretet nem valami elfolyó érzelem, amely spontán módon támad bennünk, jön és tovatűnik, hanem állandó magatartás, cselekedet, tettekben megnyilatkozó szolgálat, a testvéri közösség akarásának és ápolásának az indulata. Ezért írja Pál apostol azt, hogyha a szeretet hiányzik a keresztyén életből, akkor az haszontalan. Hiába akkor a legszebb szó és beszéd, hiába akkor a jövő prófétai látása, minden titok és minden bölcsesség ismerete, még maga a hit is erő télén; hiába akkor minden fáradozás és szorgalom, hiába az önfeláldozás, mert a keresztyén hit és élet szive hiányzik; a krisztusi emberszeretet. Ezekután hangozzék el Istennek igéje, hogy szívünkbe vésődjék és megteremje a hitből fakadó cselekedetek jó gyümölcsét. Így szól az ige: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énben- nem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani és minden titkot és minden bölcsességet ismerek is: és ha teljes hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha minden vagyonomat a szegények táplálására költőm és ha testemet a tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból” (1 Kor 13,3). Dr. Ottlyk Ernő Megjelent a Lelkipásztor októberi száma A Lelkipásztor című evangélikus lelkészi szakfolyóirat októberi száma gazdag tartalommal megjelent. A Csendben Isten előtt rovat cikkét Káldy Zoltán püspök írta: Egyenes úton járjunk címen. A Tanulmányok rovat cikkeit írták: Mezősi György: A békéért, dr. Ottlyk Ernő: A keresztyén ember szolgálata a közügyekben, Garami Lajos: Isten igéje, hit és értelem a keresztyén ember mai állásfoglalásaiban, Vámos József: A „Rerum no varum”-tói a „Mater et magistrá’-ig, Al- linger János: Szempontok gyülekezeteink történetének megírásához, Szabó Gyula: A munkáról. A Könyvszemlében Kamer Ágoston ismertetését olvashatjuk. Az Igehírdető műhelye a Szentháromság ünnepe utáni 24. vasárnaptól a karácsony második ünnepéig terjedő időszak igehirdetéseit közli, és közli Vámos József rádióban elhangzott igehirdetését: „Legyetek azért tökéletesek ...” i A Lelkipásztor októberi, reformáció havi számának címlapját Lühnsdorf Károly rajza: Dr. Luther Márton a bibliával ékesíti. (Folytatás a 2. oldalról — Természetesen. Minden lelkész így imádkozik a temetésen. — Hát, ha minden lelkész így imádkozik, akkor ugyanazt nem imádkozhatjuk néhány nappal később a templomban, a gyülekezet jelenlétében, sőt vele együtt? Az lehetséges, hogy nem helytálló az ilyen kifejezés „Imádság a halottakért” ..: mert különféle értelmi és érzelmi visszhangot kelt, de a lényeg, ahogyan ez történik, talán mégsem ugyanaz, mint a katolikus egyház engesztelő gyászmiséje? Különben felhívom figyelmét az Ágostai Hitvallás Apológiájára, melyben „A halottakért bemutatott miséről” című szakaszban ezt is olvassuk: „Ami pedig azt illeti, hogy ellenfeleink az atyákra hivatkoznak a halottakért való áldozatot illetően — tudjuk, hogy a régiek beszélnek a halottakért való imádságról, amit mi nem tiltunk ... ”. Ebben a kérdésben nem kívánok senkit sem meggyőzni. Volt már vita róla, még lehetséges' ezután is, sőt bizony jó is lenne, mert az tény, hogy nem egységes se a felfogás, se a gyakorlat. Az viszont meggyőződésem, hogy a gyászoló család és a gyülekezet viszonyára nézve irányadó az ige: sírjatok a sírókkal..: A család számára vigasztalást jelent, ha a gyülekezet együttérez vele, sőt együtt hallgatják az istentiszteleten Isten igéjét, a legnagyobb vigasztalást. És persze, mind a temetésen, mind az istentiszteleten könyörgünk az élőkért, a gyászolókért is... Utunkat lassan folytattuk. A kísérőm még ennyit mondott: — Gondolkodom majd efe- 161, de most mindenesetre még a magam álláspontját tartom. Kezet fogtunk. — Menjen el a lelkészéhez és gyülekezete tagjaihoz és beszéljen velük erről a kérdésről. Bizonyára kialakul majd valamilyen vélemény. De lehet, hogy a nézetek különbözők maradnak — mondtam búcsúzáéul. Nekem különben az a véleményem, hogy a többféle gyülekezeti szokás megmaradhat, csak az igét hirdessék mindenütt egyértelműen, tisztán és igazán; a Szentlélek ereje által.;. Felszálltam a villamosra. Ó sétált tovább. Feljegyezte? Horváth Andre« i
