Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-10-29 / 44. szám
KP. BfiRM. BP. 72. As anyassentegyhásról Az első pünkösdkor a Szentlélek Űristen az evangélium, ál- tál megteremtette az Anyaszentegyházat. Azok lettek az Anyaszentegyház első tagjai, akik Péter igehirdetését „örömest vették és megkeresztelkedtek”. Vagyis akik hittek a Jézus Krisztusban. Ezek a „hívők” aztán „állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Tehát állandóan figyeltek az evangéliumra, foglalkoztak azzal, szívükbe fogadták és életüket hozzá mérték. Ezek a „hivők” bűnös emberek voltak, de „állhatatosan” keresték Isten bűnbocsátó kegyelmét, amely az „apostolok tanításában”, az evangéliumban adatott meg nékik. Később az Anyaszentegyházban romlás következett be, melynek lényege az volt, hogy a vezetők és a rájuk bízott „hívek” nem ragaszkodtak „állhatatosan az apostolok tanításához”. Tévtanítások és azokbó/l fakadt eltévelyedések „szeplösí- tették be” az Egyház arcát. Ezeket a „szeplöket és ráncokat” látta meg Luther „az apostolok tanításának” vizsgálata közben. És ugyancsak „az apostolok tanítása" indította el, hogy küzdjön a „szeplők és ráncok” ellen és az Egyház igazi arcát mutassa meg az evangéliumból. A reformáció ajándéka nemcsak az, hogy felragyogott előttünk az üdvösség útja, hanem az is, hogy tudjuk: mi az egyház, mik az igaz egyház ismertető jegyei és mi az egyház szolgálata a világban. A z Ágostai Hitvallás 7. cikke szerint az „egyház az összes hivők közössége” vagy más megfogalmazásban: „a szentek közössége”. Még közelebbről: a Krisztusban hivők közössége. Az Ágostai Hitvallás Apológiája ezt még így egészíti ki: „Az egyház... első sorban a hitnek és a Szentléleknek a szívekben való közössége”. Mindenesetre, akár a „hivők”, akár a „szentek” megjelölést nézzük, világos előttünk, hogy azok az egyház tagjai akik hisznek vagy más szóval akik „követik a Pásztort, mert ismerik az Ö hangját”. Ennek megállapítása a mi időnkben két irányban is fontos. Nem kétséges, hogy szerte a világon vége felé közeledik az a másfélévezredes korszak, amelyben az ún. keresztyén országokban az összlakosság szinte azonos volt az egyház tagjaival. Vagyis az állampolgárok „be- leszületés” alapján lettek az egyház tagjaivá. Ez volt A NÉPEGYHÁZ KORSZAKA, melyben a keresztség szinte társadalmi szokás volt illetve folklór jelenség. Ez a jelenben már kezd nem így lenni és a jövőben pedig egyre inkább nem így lesz Nyugaton és Keleten egyformán. Sokan ezt nyilván fájlalják, mert azt szeretnék, hogy „mindenki keresztyén legyen”. Azonban az Egyháznak a reformációban előragyogott arca ismeretétében, tudnunk kell: hamis illúzió volt a „keresztyén ország”, a „keresztyén társadalom”, mert sohasem volt és soha sem lesz „keresztyén” ország .és társadalom, az egyház ugyanis a „hívők” közössége. Tehát azoknak a közössége akik nemcsak megkereszteltettek, hanem akik élnek is a keresztségben kapott ajándékokból. Éppen az egyházról vallott ilyen felfogásunk alapján, nincs mit fé.ni attól, ha az egyház arca tisztul és az egyház egyre inkább egyházzá lesz: a hivők közösségévé. TTgyanakkor, a másik irányban, nem szabad engednünk an- nak a kísértésnek, amely arra ösztökél, hogy „lecövekel- jük” az egyház határait. Ezt teszi egyfelől a római katolikus egyház, másfelől a sok szekta. A római katolikus felfogás lényegében azonosítja az egyházat a pápa fősége alatt álló szervezettel, a szekták pedig azokat fogadják el az egyházhoz tartozónak, akik erkölcsileg is „szentek” és ez kitűnik életfolytatásukból, cselekedeteikből. Idevonatkozólag ismételjük az Apológia megállapítását: „Az egyház... első sorban a hitnek és a Szentléleknek a szívekben való közössége”. A szívekben való hitet pedig egyedül az Isten látja. Ezért a „hívők közösségét” a hit oldaláról nézve nem határolhatjuk el és nem tudjuk lerögzíteni. Ez a határ egyedül az Isten előtt nyilvánvaló. Ez az igazság óv meg bennünket attól, hogy az egyházon belül első és másodosztályú keresztyénekre osszuk a „hívőket”. De megóv attól is, hogy az egyház képmutató módon el akarja határolni magát a környező világtól, mint „bűnös világ”-tól. A környező világtól való elhatárolás nemcsak azért teljességgel lehetetlen, mert az „egyház” és a „világ” közötti határvonalat kizárólag Isten látja, hanem azért is, mert egyfelől az Isten által látott „határvonal”-on belül, tehát az egyházban is ott van a „világ” (hiszen tagjai nem erkölcsileg szentek), másfelől a „hivők” is bennek élnek a „világ”-ban: a társadalomban, a nemzetben, az emberiségben. Tehát az egyház nem valahol a felhők felett él, hanem itt a földön és az Isten nem is akarja onnét kjvenni. Az Ágostai Hitvallásnak az a megjelölése pedig, hogy az AÍ egyház az „összes” hivők közössége, arra figyelmeztet, hogy az egyház nincs kötve egyetlen felekezthez sem, hanem magába foglalja mindazokat, akiket tér, idő, felekezet és még sok más különbség ugyan elválaszt egymástól, de akik ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek. Mivel pedig a Krisztusban való hit által — ott ahol komolyan veszik ezt a hitet! — való ban ledőlnek a faji, felekezeti, társadalmi különbségek és mivel ez a hit valóban átnyúl országhatárók és világrészek felett, arra rendeltettek a világon mindenütt az egyház tagjai, hogy a maguk helyén küzdjenek minden faji megkülönböztetés, társadalmi igazságtalanság, vallási bigottság, mindenféle sovinizmus és embertelenség eden, ugyanakkor segítsék elő népek és világrészek közeledését és megértését. Ha csak azt hangsúlyozzuk, hogy az „egyház az összes hivők közössége” éspedig a „hitnek a szívekben való közössége”, akkor olyan gondolatot ébreszthetünk, hogy pz egyház tehát mindenestül „láthatatlan és megfoghatatlan”, hiszen a szívbe valóban senki nem lát. Ezért szükséges tudnunk azt is, hogy az egyháznak vannak mégis ismertető jegyei. Idevonatkozólag az Ágostai Hitvallás azt mondja, hogy ott van az egyház ahol „az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki”. Tehát az egyház látható is! Felismerhető a prédikálásról és a szentségeknek (úrvacsora és keresztség) Krisztus evangéliumával egybehangzó „kezeléséről” Ahol tehát nem evangéliumot hirdetnek, ott nincs egyház, bár mennyi jel is mutat az egyház „jelenlétére”. Luther ezt így mondja: „Ahol az ige veszendőbe megy, ott nincs többé egyház”. — A reformáció ünnepének küszöbén újulunk meg az evangéliumhoz való hűségben, hogy evangélikus egyházunk valóban egyház legyen, Isten szent népe. Káldy Zoltán A reformáció az evangélium friss megragadása Régi magyar protestáns naptárakban október hónapja fejlécén ezt a megjelölést olvashatjuk: REFORMÁCIÓ HAVA. Ebben a hónapban, amikor felidézzük a protestantizmus történetének eseményeit, eszünkbe jut, hogy vannak országok, ahol a protestantizmusnak középkori fegyverekkel szemben kell ma is helytállnia. Tudunk a spanyol protestánsok ma is folyó üldözéséről, ismerjük a kolumbiai híreket protestáns templomok bezárásáról, rombolásáról, igehirdetők meg- hurcolásáról, s nagyon jól fel tudjuk mérni ezeknek az összefüggését azzal a nyugati politikai katolicizmussal, amelyik keresztes háborús álmokban hol nyíltan, hol megbújva szervezkedik politikai zászlókat lobogtatva, s ennek érdekében még protestáns egyházi vezetők felé is kapcsolatot keres. Mi ezzel nemcsak hogy nem értünk egyet, de a lelki kényszer középkori fegyvereit látjuk benne, ami ellen elvben és gyakorlatban mindig küzdöttünk, s éberek vagyunk arra is, hogy ugyanennek a lelki kényszernek jeleit lássuk a reverzális-harc- ban és pozicionális ügyeskedésekben is. Ennek az éberségnek pozitív hitbeli alapja van: az evangélium kincsének szívünket betöltő ereje. Pál apostol, amikor a Krisztus követésében járó embert helyes előrehaladásra tanítja, többször használ a sport világából vett találó példát. Magát a hit útján verseny- pályán futó emberhez hasonlítja, aki célegyenest fut előre, hogy elnyerje a győzelmi koszorút. Isten népe és gyermekei egymást váltva, így futnak a világnak, s a történelemnek útján.. Váltófutásban. Márk evangéliumának elején ezt olvassuk: „Jézus pedig elment Galileába és hirdette az Isten országáról szóló evangéliumot: bete.t az idő és elközelített az Isten országa. Térjetek meg és higy- gyetek az evangéliumban, (1,14-15.) Annak az izgalmas pillanatnak vagyunk tanúi, amikor Jézus átveszi Keresztelő Jánostól a stafétabotot. Ez a stafétabot, amit Ö js tovább ad, s ami kézről-kézre, szív- től-szívig járva kétezer év óta Isten népének összefüggő láncolatát adja: az evangélium. Az evangélium hirdetésének, továbbadásának folyamata az egyház élete. A reformáció sem más, mint ennek a stafétabotnak friss átvétele, szinte kiragadása az előző futótól, aki a kor buktatóin nem jól vette a lépést. De térjünk vissza az első átadás pillanatához: Az átadó Keresztelő János. Szigorú erkölcs-prédikátor. Vesébe lát, s közel, távolban rettegne!?, akik hallgatják, vagy hallanak róla. A megtérést prédikálja, s utolsó mondanivalójában tisztán csengő hangon adja tovább az evangéliumot: „íme az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit” Megérkezett az átvevő. Milyen más ő, s mégis ugyanazt az evangéliumot veszi át. Körülötte minden mozog. Az emberek szíve hullámzó kíváncsisággal fordul az érkező felé s Keresztelő egykori tanítványai döntő fordulat előtt állanak: az érkező nyomdokába lépnek. Ivanov múltszázadbeli orosz festőművész falat betöltő monumentális alkotása látható a moszkvai Tretyakov képtárban: „Krisztus megjelenik a nép előtt.” Huszonkét évig festette a művész. Ezalatt sokat változtatott részajakjain. Gondolkodásának fejlődése ott tükröződik a mozdulat-dús alakokon. Néha roppant sietve változtatott rajtuk. Az egyik vízparton álló férfi kék köpenye a víz tükrében vörös. A köpenyt még átfestette a művész, amikor újra formálta az alakot, de a tükröződés maradt a régi. A kép lázas mozgalmát mutatja ez is. Egyetlen mozdulatlan és változatlan alak látható csupán: a távolról közelítő Jézus. „Ö fehéren jő és fényesen” — mondja róla a költő. Az Ö érkezése az evangélium. A történelem lüktető sodrása közben egyház ott van, ahol Jézus halad. Ha pedig az ember, aki Öreá figyelt, másba ártotta magát, ha megszédítette a hatalom, ha amíg fejét az égbe dugta, keze a bankpulton volt — mint Peyrefitte írja leleplező könyvében — lassúdott a futása és tétova lett. Sok minden terhelte meg ezt a futást idők folyamán. S nekünk nem a terheket kell átvennünk, hanem az örömhírt, az evangéliumot. A folyamatos reformáció ez: folyamatosan tisztogatni az egyhá^ életét a rárakódásoktól, a beid egzett ségek tol, letűnt formáktól, és a futómódoktól, amik korszerűtlenné váltak s a futásban akadállyá lettek. Jézus nem vette át Keresztelő torzonborzságát, sem bőrövét, sem pusztai stílusát, sőt a farizeusok éppen az ellenkező véglettel vádolták. Előző korok látásainak tehetetlenségi nyomatéka nem fogja előbbre vinni Isten népét, az egyházat, csak az evangélium örömüzenete. Bizony, nincs más dolgunk, mint hirdetni az evangéliumot! Jézus így adja tovább az evangéliumot: Elközelített az Isten országa! Mi ez az Isten országa? Vajon nem a múlt tehetetlenségi nyomatéka-e az, hogy elproblémázgatunk Isten kegyelméről, amikor Isten irgalmával kellene élnünk az emberek között, fejtegetjük a szeretet értelmét, amikor szeretni kellene, tisztázgatjuk a békesség fogalmát, amikor ki kellene verni a támadó kezéből a fegyvert, csendes szobánkra szublimáljuk a hi,- tet, amikor az élet erejével kellene együtt építeni a jót. Nem a problémázgatás a dolgunk. De igenis feladatunk, hogy elmondjuk: közel van az Isten szeretete! Ez az örömüzenetünk. Itt. van, velünk van! A keresztyén ember egyszerre él ádvent reménységében és husvét bizonyosságában: közel van az Ür, Jézus él! Isten közel jött hozzánk szeretetével, s ez a szeretet teljessé lett Jézus Krisztusban. Vannak olyan magukat keresztyénnek valló emberek, akik ezt nem hiszik. Akik nem a velük élő Krisztusban, bíznak, hanem az eljövendő Krisztustól félnek, vagy mert nem tudják itt belsőleg elrendezni az életüket, a megoldást az eljövendő Krisztusra testálják. Egy szorongó keresztyén egyszer Lutherhez fordult azzal a kérdéssel, hogy mit tenne, ha biztosan tudná, hogy holnap itt a világ vége. Luther roppant derűvel válaszolt: „Akkor gyorsan elültetnék még egy almafát, hogy dolgom végeztével ne múljék el a mai nap”. Luther a ma jó szolgálatának egyensúlyában élt, mert hitt abban, hogy itt van velünk Isten szeretete. Maga a felelet igen- mély értelmű. Az életet, a növekedést, az előrehaladást, az emelkedést építő keresztyén élet helyes magatartását tárja fel. Mi azok mellett vagyunk, akik fát ültetnek, amely lombosodni fog és mindnyájunknak gyümölcsöt teremni. Sőt, el is vagyunk foglalva a fa ültetésben. Abban a bizonyosságban élünk, hogy ez jó és Istennek tetsző. Azok mellett állunk, akik építik az életet, mindnyájunk életét, védik a békét, mindnyájunk békéjét. Sőt, ebben magunk is teljes szívvel el vagyunk foglalva. Bizonyosak vagyunk abban, hogy ez az Istennek tetsző. Tudjuk, hogy ránk különösképpen az bízatott, hogy hirdessük Isten és ember megbékélését, az emberi szív békességét, — de éppen azért, mert ebben el vagyunk foglalva, nem zárhatjuk el a lelkieket a reális valóságtól, hanem minden lehető erőnkkel ott kell lennünk azok mellett, akik tevőlegesen munkálkodnak a népek közötti békén és fejlődő életen. Nem azért, mert erre a feladatra bibliai textust találtunk, hanem mert Isten jelenvaló szeretetében élünk és ez a szeretet kötelez. Az egyház azon a tényen épült fel, hogy itt az Isten köztünk. Ö jött közel hozzánk Jézus Krisztusban, nem mi kerestük meg Öt. Ö választott minket, nem mi Öt. ö szeretett előbb, sem mint mi szerethettünk volna, s neki tetszett úgy, hogy az egész világot szeresse Jézus Krisztus által. Ezt az üzenetet vettük át eleinktől stafétabotként. Reformáció havában újra megszorítjuk a stafétabotot és prédikáljuk Isten szere- tetét és annak minden kötelezését: az élet derűjét, a jószolgálat örömét, az összefogásnak és egymásra találásnak nagy élményét. Koren Emil Hála és tett A reformációra emlékező protestáns ember szívét mindig valami melengető, jó érzés fogja el: a hála, a tisztelet érzése. A háláé, mely mindenekelőtt Isten felé fordul s Neki mond gyermeki alázattal köszönetét, hogy egyházát a reformációban a helyesen értett ige által újjá formálta, hogy egyháza számára a reformátorok szolgálatával új, egyedüli járható utat mutatott. Igen, valóban hálásaknak kell lennünk ezért, hiszen Istennek ez a megújító kegyelme ma is élteti az egyházat, és ami akkor helyileg Wittenberg központtal történt, ma is élő és ható ott, ahol a helyesen értett ige útmútatása alapján keresi' az egyház a helyét a világban. S a tisztelet érzése is megszólal ajkunkon ezekben a napokban. Ä tiszteleté', mély“ megillet minden embert, aki a maga helyén teljesítette azt a feladatot, melyet Isten a maga korában reábízott.. Ez a tisztelet sokszorosan megilleti a reformáció hőseit. Azokat a férfiakat, egyszerű embereket, akik Lutherrel együtt, az ő nyomdokán haladva mertek, tudtak valami újat, nagyszerűt cselekedni. Tudtak, mert megértették küldetésük lényegét, célját: fel kell szabadítani az embert a téveszmék, sokszor babonás félelmek igája alól. Méltóságra kell emelni az embert. Isten, Fiának emberrété- telével bizonyította meg lcg- kézzelfoghatóbban, hogy számára drága az ember, az emberi méltóság. Mindezek mellett mégis azt kell mondanunk, hogy a hála és a tisztelet szavai nem elegendők a reformáció igazi, helyes megünnepléséhez. Nem elegendők, mert ha csak hálálkodnánk az elmúltakért, ha csak tisztelegnénk a régiek emléke előtt, éppen a reformációt értenők — mégpedig végzetesen — félre. Ma, amikor ezekben a napokban ünnepelünk, egyre világosabban kell látnunk mindazt, amire bennünket éppen a reformáció kötelez. Azt, hogy merjünk bátran és következetesen — Isten meg-megújuló. kegyelmében bízva — nemzetünk és benne egyházunk új útján járni. Merjük bátran és következetesen újra és úira megélni a reformáció örökké emlékezetes mozdulatát: a újért való erőteljes cselekvést. Ha így, tettekkel bizonyítva hálánkat és tiszteletünket, ünnepelünk, akkor ünnepiünk helyesen és igazán, akkor értettük meg a reformáció iga?: lényegét. Vámos József fondotataU A Biblia tesz bizonyságot arról, hogy Jézus szerette az életet, gyönyörködött a mezők liliomában, a csillagos égben, a szántó-vető ember mozdulataiban, az ég madaraiban. Jézus azért halt meg, mert. minket, embereket az életnél is jobban szeretett. éh á