Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-01-29 / 5. szám

Aktív b unkán at A Berlini Evangélikus Aka­démia Weissensee-ben több­napos konferenciát rendezett. A konferencia bevezető elő­adását Kupísch professzor, a berlini evangélikus főiskola rektora tartotta, s ebben a német történelmet mint-„bűn- bánatra felhívást” mutatta be. A konferencia fő témája: ^Bűnvallás és aktív bűnbá­nat”. Kupisch professzor ki­jelentette, hogy az ember nem foglalkozhat kritikailag úgy saját történelmével, hogy ab­ból ä múltat kiradírozza. Ha ezt tenné, nem juthatna bűn­bánatra. Ügy kell a történe­lemmel foglalkozni, hogy a bűnöknek is józanul a szemé­be kell néznünk. A német nép számára mindig nagy akadályt jelentett, hogy soha nem ébredt saját politikai fe­lelősségére. így volt már 1813—15-ben is, az első ébredés idején. A németek a politikai tevékeny­ségben akkor még gyakorlat­lanok voltaik. Visszahúzódtak valamiféle belső területre és a nép életereje á biedermeier­ben, a festészetben, Spitzweg és Schubert zenéjében élte ki magát. 1848 volt az az idő, ami új 5ehetőséget jelentett a néme­tek számára önmaguk formá­lására. S ekkor újra csak a rezignációba menekültek. A német értelmiség Schoppen­bauert, a pesszimizmus filo­zófusát olvasta. Felülről, a nép közreműködése nélkül be­következett a kis német bi­rodalom megalapítása. Ezt a kort Bismarck neve jellemzi Ennek az évszázadnak kezde­tén a politikai ténykedés messzemenően arra korlátozó­dott, hogy keresték a lehető­séget a nemzetközi szövetsé­gekben való részvételre. És ez /azt jelenti, hogy felülről in­tézkedtek, a nép szerepe pe­riig az volt, hogy helyeslőén tapsolt. ! Ennek a fejlődésnek hason­mását ábrázolta ki az egyház is — fejtette ki a továbbiak­ban Kupisch professzor. Az egyház sem akarta tagjait aktívabb munkára mozgósí­tani. A „Trón és oltár” tete­jében nevelt egyház és annak népe 1918-ban nem tudott igent mondani a demokráciá­ra, népünk új útjára. Az egy­ház — amint még 1919-ben ■is hangoztatták egyházi oldal- jó! — túl szorosan összefonó­dott a • monarchiával. A trón és oltár évszázados tézisét a húszas években aztán felvál- /totta „a. nép megtartása”-nak ttomul Iája. Egy ilyen fejlődés mellett nem lehet csodálkozni azon, hogy az egyház jelentős cso­portjai — előbb még fel sem ismerve a veszélyt — igenei­tek a Hiüer-államot. Csak később, és tétován mutatko­zott meg az ellenállás az egy­ház ilyen útjávtal »zemben. Kupisch professzor óvott at­tól, hogy a Hitler elleni egy­házi harcból „hősi eposzt” csi­náljanak, edismerte azonban, bogy a Hitvalló Egyház har­cának különös jelentősége volt Addig az evangélikus egyházban soha ilyen maga­tartásra nem volt példa: egy fcis csoport tette világossá, hogy az eddigi úton tovább nem tud együtthaladni. Így Sett a német népnek és a né­met egyháznak, az eddig járt útja bűnbánatra való felhí­vássá. Ha pedig bűnbánatról van szó, akkor nem másokra kell nézni, hanem saját ma­gunkat kell megkérdezni, mu­lasztásaink dolgában — mond­ta befejezésül Kupisch pro­fesszor —, akkor az egyház 1945-ben nem tehetett mást, minthogy megvallja saját bű­neit. Ezt tette az 1945 októ­beri Stuttgarti Bűn vallásban. A Stuttgarti Bűnvallást konkréten továbbvitte a test- vértanács 1947. évi augusztusi Barmstadti Szózata. mely bűnvallás a német nép po­litikai útjáról. A tévút 1933-ban kezdődött 'A Stuttgarti Nyilatkozat. — mely mint hitvallás az Öku­mene azon képviselői előtt hangzott el, akik a háború után először látogatták meg Németországban a keresztyé­neket — az egyházat szolidá­rissá teszi a német nép bű­nével: „Vádoljuk magunkat azért, hogy nem tettünk bát­rabban hitet, nem imádkoz­tunk hűségesebben, nem hit- fe'mt; derűsebben és nem sas rettünk forróbban”. A Stutt­garti szó, melyet a maga ide­jén sok csípős kritika ért, mégis csupán a kezdetet je­lentette és szükség volt a foly­tatásra. Ennek a folytatásnak egy részlete a Testvértanács Darmstadti Szózata, mely rá­mutat néhány olyan helyre, ahol „a tévedések útján jár­tunk”. Mégis mindenekelőtt azokkal a tévedésekkel foglal­kozik, melyek jóval a „Har­madik Birodalom” előtt kéz-: dődtek, melyek aztán a vég­zethez vezettek. Ez többek között jelenti, hogy „a téve­dés útján jártunk”, mikor ’ a különleges német küldetés ál­mát kezdtük álmodni, mint­ha a német szellem gyógyít­hatná meg a világot” (2. té­zis). vagy ... „Amikor «-ke­resztyén front«-ot kezdtünk létrehozni az ember társadal­mi életében szükségessé vált új elrendezéssel szemben... Tagadtuk a forradalomhoz való jogot, de az abszolút dik­tatúra kifejlesztését eltűrtük és jóváhagytuk” (3. tézis), vagy: „A tévedés útján jár­tunk, amikor átsiklottunk azon, hogy a gazdasági ma­terializmus marxista tanának az egyházat a maga megbíza­tására és a gyülekezetei arra u— el kötelezésére kellett vol- sia figyelmeztetnie, amit az ember és evilági életéért és együttéléséért hordott”. (5. té­zis.) Űgv a Darmstadti Szózat­ból, mint a Stuttgarti Bűn- vallásból hiányzik egy bizo­nyos konkretizálás, ez pedig az a szó, amit a zsidók elleni bűnért kellett volna kimon­dani. Az antiszerratbanus visszautasítása csak „az Izrael elleni bűnért kimondott 6zó”- ban történhet meg, «melyet a németországi Evangélikus Egyház Zsinata 1950-tjen mon­dott ki Weiszenseeben. Az Iz­rael elleni bűn különös nyo­matékkai került szem elé, amikor a tárgyalások folya­mán meglátogatták a zsidó te­metőben levő zsinagógát Weiszenseeben. Ez alkalom­mal Riesenburger rabbi a berlini zsidó gyülekezet 1933— 1945 közötti sorsáról beszélt. Hiányzott a beszédéből a gyűlölet és a pátosz, és éppen ezért volt nagyon megrendítő a szava: „Hol voltunk? Ho­gyan éltünk? Mint zsidók éj­szakáról éjszakára becsoma­golt hátizsákkal vártuk, mi­kor zörget az SS, hogy beve­zesse azt á borzadály-teljes »áttelepítést«, melynek vége felől önöknek akkor semmi kétsége nem volt.” Ma kell, hogy mindez feltegye a né­met népnek a kérdést a bűn­bánata felől. A bűnbánat fe­lől a hétköznapokban és a bűnbánat felől az egyház hét­köznapjaiban. Ez a magatar­tás bibliai. Hilsberg berlini lelkész zá­rószavában többek között eze­ket mondta: „A keresztyének döntő bűne ma és itt sokszo­rosan az a meggyőződésük, hogy értelmetlen a lét. A ke­resztyének döntő bűne ma és itt, a reménytelenségük. Pe­dig ma arról van szó, pozití­van kell élni Jézus Krisztus követésében és hinni kell a jövőben.” 1 A katolikusok és a belga sztrájk Az egész világ élénk figye­lemmel kísérte azt az óriási sztrájk-mozgalmat, melyet a belgiumi munkásság vívott az Eyskens-kormány nyomorpoli­tikája ellen. A napilapok tájé­koztatásaiból tudjuk, hogy a vallon munkások szilárd ma­gatartásával szemben a kato­likus flamand-vidékeken ha- bozóbb és megalkuvóbb maga-, tartás jelentkezett Az Union sajtószolgálat egy tudósítást közöl Roger Goserie abbé, belga katolikus lelkész tollából: A katolikusok és a belga sztrájk címen. A tudósításból kitűnik, hogy a prímás és a belga püspöki kar minden befolyását fel­használta a kormány támoga­tására a munkások jogos érde­keivel szemben. Ugyanakkor az alsó papság együtt érzett a munkásságai és annak ér­dekeiért szállt síkra. „Már a konfliktus kezdetén szigorúan elítélte a sztrájk­mozgalmat őeminenciája Van Roey kardinális. Metzheln ér­seke és Belgium prímása” — írja Goserie. 1960. december 23-i üzenetében a prímás „za­varos” és „esztelen" dolognak mondta a sztrájkot és elítélte azt, mint ami „nagyon meg­terheli a lelki ismeretet, mert olyan cselekedet, ami a nem­zeti élet felbomlasztására és a társadalom lényeges szerved­nek megbénítására” vezethet, és „a hivatásszervezetek és a szakszervezetek feladatává tette, hogy tagjaikat a helyes útra visszavezessék”. A prímásnak ez a megnyi­latkozása nagyon heves reak­ciót váltott ki nemcsak a szo­cialista, hanem a keresztyén körökből is. Sok katolikus el­hibázott lépésnek tekintette a kardinális állásfoglalását. Sőt, felvetődött a kérdés, hogy a keresztyén munkások szak- szervezeti egyesülése elnökének a tiltakozás jeléül" nem kelle- ne-e visszalépnie. A szakszer­vezeti-egyesülés két szövetsége nyilvánosságra hozta határo­zatát, melyben sajnálkozását fejezte ki azok miatt az uta­sítások miatt, melyeket a bel­ga püspöki kar dolgozott ki A határozat kimondja, hogy a laikusoknak, mint felelősség- tudattal rendelkező emberek­nek, igenis joguk van a maguk területén, a saját ügyükről lé­vén szó, arra, hogy lelkiisme­retük szerint foglaljanak ál­lást. Seraingban, ebben a fon­tos gyárvárosban, a lelkészek karácsony ünnepén felolvastak egy maguk szerkesztette írást a szószékről, melyben kifejez­ték megértésüket a munkások felé, akik félnek a sors igaa- ■ságtolansága miatt és toktXb-,. szén vükről biztosították a sztrájkoló munkásokat. Néhány nappal később azon­ban a keresztyén szakszerveze­tek elkülönítették magukat a sztrájkmozgalomtól, s közben azt állították, hogy döntésük nem valami külső nyomás eredménye. Azzal indokolták magatartásukat, hogy miután a kormány az ún. takarékos­sági törvény-tervezeten módo­sításokat eszközölt, de a sztrájk politikai jellege miatt is, a sztrájk tovább folytatásá­hoz hiányoztak az ésszerű ala- pok. December 30-án a Ke­resztyén Munkásmozgalom — mely nemcsak a keresztyén szakszervezeteket, hanem azo­kat a munkásokat is egyesíti, akik a Katolikus Akcióhoz tar­toznak — hasonló álláspontra helyezkedett A kérdés az, vajon minden keresztyén munkás arra az út­ra lépett-e, melyet számára, a szervezeteik kijelöltek? Ezt nem lehet állítani. A keresz­tyén munkásoknak egy bizo­nyos számát elriasztotta az az állásfoglalás, mely őket a munkásosztály árulóinak igye­kezett feltüntetni. Hemnegan- ban és Liege tartományban ugyanakkor röplapokat szór­tak. Ezeken a röplapokon pa­pok és világiak hívták fel a figyelmet arra a félelmetes helyzetre, melyben már tizen­öt éve él Belgiumban az or­szág munkássága. A röplap szerint a munkásság elnyomott helyzete igazolja a konszernek ellenőrzésének szükségességét éppenúgy, mint az olyan jelle­gű sztrájk jogosságát, melyet azért kell megvívni, hogy lét­rejöjjön végre a társadalom mélyreható strukturális átala­kulása. EVANGÉLIKUSOK AUSZT­RÁLIÁBAN Az ausztráliai Egyesült Evangélikus-Lutheránus Egy­ház tagjainak száma a leg­újabb statisztika szerint 54 894. Az ausztráliai evangélikus egy­házban 320 gyülekezet van, melyeknek gondozását 142 lel­kész látja eL LELKIPÁSZTOR a hadi­hajón (Kiel) N. Z. (ADN). Az evan­gélikus egyházi hivatal NATO- lelki gon dozásra egy lelkipász­tort; állított szolgálatba a nyu­gatnémet haditengerészet egyik hajóján. Ezzel a katolikus íel- kigondozás nyomdokába lé­pett, mely már régtől fogva alkalmaz papokat a nyugatné­met hariáhajókrew [LUKÁCS EVANGÉLIUMA A krónikás és a szereteti orvos RÉGEN BETEMETTE AZ IDŐ és elmosta a tenger hul­láma azt az utat, amelyen, az alig-alig bárkának nevezhető törékeny vitorláson, a kis- ázsiai Troásból az európai Neápolisba érkezett négy kü­lönös férfi. Az Égei-tenger ritka nyugalmával ajándé­kozta meg az utat. A kedvező szél kövérre duzzasztotta a fehér vitorlákat,’ a nagy, zöl deskék „országút” mérföldéi tüneményes gyorsan koptak és a távoli hegyek ölén feltűnt a nyugodt kis kikötő-város: Neápolis. A vitorlás titokza­tos utasai közül négynek a nevét különös módon meg­őrizte a história. Nem a hajó­napló, vagy a megmaradt ha­jóokmányok közül bukkantak elő e nevek, hanem az uta­sok között ott volt egy „tör­ténész” is. Az ég kék volt, a tenger derűsen verte vissza a fényt, hunyorogva lépett ki a mozgó alkotmányról a biz­tos talajra Pál, az apostol, Timotheus és Silóé, a két fia­tal tanítvány és Lukács evan­gélista, a „történész”. LUKACS AZ EGYETLEN az evangélisták közül, aki po- gárnynak született és nem is­merte Jézus Krisztust életé­ben, Az ókornak ez a poli­hisztora, aki képzett orvos, tudós, író, történész, utazó, sőt ahogyan egy VI. század­beli legenda őrzi róla, még festő is (ezért a festők védő­szentje!), a kis-ázsiai Anti- ochiából származott. Mint hi­vatásos orvos, tagja már an­nak a kis keresztyén gyüle­kezetnek. amelyhez Pál apos­tol később jött. Bizonyára a két férfi itt találkozott, Anti- ochiában, először és azt is biz­tosra vehetjük, hogy kölcsö­nösen mély benyomást tettek egymásra. Amikor Pál a má­sodik missziói útjára indult, amikor a bizonytalan és „is­meretlen világrész” volt útjá­nak célja, amikor „tengeren túlra” ment, akkor csatlako­zott hozzá Lukács. Tulajdonképpen annál a tör­ténelmi pillanatnál vesszük őt észre, amikor az evangélium átkerül Európába. (Kr. w. 51.) Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvében ez úgy tükrö­ződik, hogy ekkor változtatja át a többes szám harmadik személyének alakját a többes elsőre, ettől kezdve tehát le­írásaiban a „mi’’ szócska sze­repel. „Elhajóztunk azért Tro­ásból, egyenesen Sámothrá- kóba (sziget az Égei-tengeren) mentünk és másnap Neápo­lisba, onnét' pedig Filippibe, amely Macedónia azon részé­nek gyarmatvárosa, fis ebben a városban töltöttünk néhány napot" (Ap. Csel. 16.11—12.) ÜGY LATSZIK, LUKACS KIMARADT abból a meghur­coltatásból, amelyben Pálnak és Silásnak itt Filippiben ré­sze volt. Az is valószínűnek látszik, hogy Lukácsot Pál,, a mester itt hagyta esetleg Fi­lippiben az elvetett mag sar- jadását figyelendő, vagy visszaküldte őt Ázsiába, min­denesetre Pál tovább ment Athén felé, de Lukács nem volt a társaságában. A két barát sorsa hosszabb időre csak Pál harmadik missziói útja során kapcsoló­dott össze. Ekkor Pál ismét felkereste Antiochiát és vég­leg maga mellé vette Luká­csot. Így lehetett jelen a meg­ható miletusi búcsúnál, Tirus- ba való érkezésnél és részese annak az örömnek, amikor C.zezáreában Filep evangélista (diakónus) házába térhettek. Ott volt, amikor Agabus pró­féta „vette Pálnak az övét és megkötözte a maga kezeit és lábait ezt mondván: Ezt mondja a Szentlélek: A fér­fiút, akié ez az öv, eképpen kötözik meg a zsidók Jeru­zsálemben és adják a pogá- nyok kezébe.” (Ap. Csej. 21. 11.) Es elkíséri lelki atyját Jeru­zsálembe, megismerkedik azokkal az utcákkal, terekkel, a templommal, ahol néhány évtizede még az Üdvözítő járt Pál jeruzsálemi elfoga­tass és Czezáreába való hur- coltatása idején az látszik valószínűnek, hogy Lukács is Czezáreában tartózkodik. Két évig itt dolgozik, folytatja hivatását, betegeket gyógyít,. Innen azonban csatlakozik ahhoz a római osztaghoz, amely Pált volt hivatva két- togsaga után Római», j vinni. „Midőn pedig elvégez­tetett, hogy mi Itáliába ha­józunk, átadák mind Pált, mind egyéb foglyokat egy Július nevű századosnak a császári seregből. Beülvén pe­dig egy Adramittiumból való hajóba, az Ázsia mentében fekvő helyeket akar ván beha­józni, elindulunk...” (Ap. Csel.) A VIHAROS TENGEREN együtt hányódnak és a szél­vésztől szorongatott hajó le­génysége és utasai megrázó élményt nyújtanak Lukács­nak, az írónak, aki lenyűgöz­ve figyeli mestere hitét és nyugáimát, amellyel minden pániknak elejét veszi, míg végül, mint hajótöröttek Mál­ta szigetére vétődnek. (Ap. Csel. 27. 16—44.) A szeren­csés megmenekülés után Ró- mában is hűséges segítsége az apostolnak. A kolossébe- 1 iekhez írt levelében így szól róla: „Köszönt titeket Lu­kács, a szeretett orvos.” (Kol. 4. 14i) A második Timotheusi levelében pedig, amelyet fog­ságának utolsó napjaiban írt és amelyben utolsó óráit 'érzi közeledni, a mindenki által elhagyottnak látszó apostol ezt írja: „Egyedül Lukács van velem.” (II. Tim. 4. 11.) Ritka hűség és odaadás volt életének ez a szakasza a „po- gányok apostola”, Pál felé. Néma alázat és halk szolgá­lat minden szívverése, mint ha Isten azért hívta volna el, hogy ott álljon a „törékeny edény”, Pál mellett, akinek a munkája annyi nehézséggel, megpróbáltatással volt tele A „mankó” volt, amelyre nem­egyszer támaszkodott az apos­tol hitén kívül és akivel meg­oszthatta örömét, bánatát. Az orvosa volt, aki gyenge álla­potában nemcsali a vrgasz- szal és az elsők hitének lán­golásával vette körül, hanem tudásával is nemegyszer talp­ra állította a beteges Pált Kevés ilyen alakja van az Újszövetségnek. És e kevesek közül kimagaslik Lukács, aki önmagáról soha nem kívánt beszélni, noha szorgalmas ke­ze munkáját bibliánk sok-sok lapja őrzi, áld ezt a megbe­csülést kapta az utókortól: evangélista és akinek köszön­hetjük az első keresztyén krónikát, az Apostolok Csele­kedeteit, Hogy Pállal Rómában mi történt nem tudjuk. Ha fel­mentették őt, akkor tovább űzte őt Spanyolország felé az evangélium belső tüze. De az is lehet, hogy itt. Rómában érte utol a halál, amelyre úgy vágyódott Tény az, hogy akár így, akár pedig úgy, a két hűséges barát, mester és tanítvány útjai elváltak. Lu­kács visszakerült Görögország­ba. és ezek után, — talán Pál megbízatása alapján — önálló tevékenységet folytat az evangéliumhirdetésben. yiKOr f.S BOT, ÍRTA MEG KÉT KÖNYVET, nem tudjuk. A régi egyház ha­gyományai szerint mindkét müvét Pál szénáé láttára írta. Valóban , érezhető rajtuk Pál befolyása. A bűnös asszony története, a 15. fejezet példá­zatai az evangéliumból azt tükrözik, hogy Lukács Jézust épp olyannak látta, mint Pál, a tanítója. Gyönyörködünk elbeszéléseinek leírásában, csodáljuk leíró készségét. A művész szemével látja a szé­pet, a harmóniát és kissé az az érzésünk, hogy a képző­művész olykor szerszámot cserél, ecset helyett tollat fog. A karácsonyi történet e téren különösen megkapó és meg­indító. Megragad a pontosságra való törekvés. Érezzük, hogy több a krónikásnál. (Ap. Csel.) „Tetszék énnekem, ki eleitől fogva mindeneknek szorgal­masan végére jártam, hogy azokról rendszerint írjak...” — kezdi az evangéliumát, mintegy a történelemkutatás akkori módszereivel. És itt áll előttünk mindvégig az orvos, aki korának betegségeit, a „keleti nyavajákat” a maguk borzalmában ismeri, és alá tudja, hogy Jézus miből gyó­gyította ki a leprások, aszkó- rosok sokaságát. A betegségek leírásában mindenkor a szak­emberrel találkozunk. (A ti­zennyolc esztendeig betegség­ben szenvedő, Lk. 13, Simon napa Lk. 4, 38, Publius atyja vérhasban, Ap. Csel.’ 28. 8* stb.) Miután műveiben Jeruzsá­lem pusztulása még nem sze­repel, mai látásunk szeri»t Kr. e. 70-es esztendőt megelő­zően írhatta őket, effy Theo- filus nevű embernek címezve, akinek mindent le akart írni, amit Krisztus tanított és cse­lekedett. Bármily hűséges is volt a kutatásban, a szem­tanúk kihallgatásáén, ebben az egyén „krónikásunk” té­vedett. János evangéliumának ■ végén olvashatjuk: De van sok egyéb is, amikét Jézus csele­kedett, amelyek, ha egyen­ként megíratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem fog­hatná be a könyveket, ame­lyeket írnának”. Igen, a sok mindenben többet ék gazda­gabb anyagot nyújtó Lukács sem tudott mindent leírni« de számára is a „minden", a Jézus Krisztusban megtalált Megváltó volt. az evangélista ké­sőbbi El,ETR elveszik sze­münk elől. Semmi bizonyos nyoma nem maradt. A églek úgy tudják, hogy Görögor­szágban, Böétiában 84 éves korában, szép csendesen lob­bant ki az a mécses, amelv annyi mindent, adott új meg­világításban és amelynek fe­nyőén annyiszor jobban lát­tuk az evangélium üzenetét. Mivel evangéliumát Zacharias áldozatával kezdi,, az egyházi szimbólum őt áldozati biká­val jelöli. Rédey Pál ISTENTISZTELETI REND Budapested, 1961. január 29-én Deák tér de. 9. (urv) Traitler Gábor de. 11. (urv) dr. Kékén András du. 6. Raienscher Karoly Fasor de. léi 10. iij. Bi.izy majori, de. 11. iij. Blázy Lajos, du. 6. iij. Blázy Lajos. Dózsa György út de. fél 10. Üllői út 24. de. fel 10. Molitorisz János de. 11. M öli tor is z János Karácsony Sán­dor u. 31. de. 10. Griinvalszky Károly Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) dr. Szilady Jenő de. ]2. Griinvalszky Károly Thaly Kálmán út de. 19. Drenyovüzky János de. 13. Rédey Pál du. fi. Szeretetvendegsée: Kainer Ágos­ton Kőbánya de. 10. Veóveös Imre. Utász u. de, 9 Takács József. Vajda Péter n. de. fél 12 Veöreös Imre. Zugló de. 11 (tirv.) Boros Károly, du.fi Boros Károly. Rákosíalva de, 8. Szabó István. Gyarmat, n. *14 de. fél 10. Boros Károly Fóti út de., 11. Gá­dor András Frangepán u, 43. de. fél 9‘. Gádor András Váci út 129. de. 8. Nagy István Pesterzsébet de. 10. Bencze Imre Soroksár ÍJjtelep de. .fél 9. Bencze Imre Rákospalota MÄV Telep de. 8. Rákospalota Kistemplom du. 3. Rákospalota Nagytemplom de. 10. Rákoscsaba de. 9. Bé'^és József Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. du. fél 3. du- 6. Szeretetvén dégség. Pestújhely de. 10. Kürtösy Kál­mán Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston Sashalom de. 9- Kamer Ágoston. Bérjöfeapu tér de. 9. Várady La­jos de. 11. Várady Lajos este 7. Madöcsai Miklós Torockó tér fél p. Schreiner Vilmos Óbuda de. 9. Vámos József de. 10. (urv) Vámos József du. 5. Vámos József tar- csay titinoa át Ryj*±kqj Elemér, de. 1L Ruttkay Ele­mér, este fél 7. Zollai Gyula Pesthidegkút de. fél 11. Zoltai Gyula Kelenföld de. a. Kendeh György de. 11. Kendeh György du. fi. (urv) dr. Rezessy Zoltán Németvölgyi út 138. de. 9. (urv) dr. Rezessy Zoltán Kelen völgy de. 9. dr. Benes Miklós Albertfalva 1 de. 7. dr. Benes Miklós Buda-' tok de. 11. Visont.ai Róbert Nagy-, tétény du. 3. Visontai Robert! Csillaghegy dé. fél 10. Csepel de, 11. du. fi. A Saitábsztáty. iratterjesztésében kapható: i (Budapest, VIIL Ibis kin I utca 12.) f k Káldy: Bevezetés az Újszövetségbe 30,— FI Kimef: A Testté i lett Ige 45,— Ft. Ka-rnef: Isten, világ, felebarát i,— Fi 1 Pálfy: Krisztus tanúja 5,— Ft Groó: Az élet kenyere 5,- Ft Igés jelzők selyemből és i papírból 1,50-7.50 Ft ? Koráliskola 52,- Ft I Istentiszteleti rend 4,— Ft Színes igés falitábla 8,- Fi \ Bibliai képecskék 2,40 Ft

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom