Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-01-22 / 4. szám

Megkondult a lélekharang a gyarmati elnyomás felett MAJDNEM MASFEI.SZAZ ESZTENDEJE, 1823-ban látott napvilágot az a híres doktrína, amelyet rö­viden csak így szoktunk emle­getni: Monroe-elv. Az elv rö­viden ennyi volt: Amerika az amerikaiaké. Azóta ez az elv megjárta az egész világot. Nap­jainkban is nemegyszer hall­juk pl. ebben a formában: Afrika az afrikaiaké. A fekete földrész érzi elsősorban ennek az elvnek a szükségességét. Nem is lehet korunknak igaz­ságosabb, emberségesebb kö­vetelménye, mint ez. Afrika története a szomorúság törté­nete. Ezt a földrészt tekintet­ték századokon keresztül a korlátlan kihasználás terüle­tének, tipikus gyarmatvilág­nak. Alig-alig akadt a régi térképeken olyan folt e hatal­mas földrészen, amely szabad állam színeit viselte volna, és nem valamely európai ország gyarmata volt. A színes világ­atlaszokon egy-egy kicsiny anyaország színeit viselték Afrika testéből roppant nagy darabok. Nem csoda, hogy egyre erő­sebb lett a vágy, a törekvés az iránt, hogy egyszer, sőt mi­hamarabb a szabadság, ön­állóság, függetlenség zászlóját lobogtassa akár a szaharai, akár a fokföldi szél. Ez vilá­gos és számunkra természetes jelenség. Mégis a megdöbbe­nésig érthetetlen, hogy egyes országok a történelem kény­szerítő erejét teljesen figyel­men kívül hagyják és a fejlő­dés elé a konokság és türel­metlenség véres szikláiból emelnek gátat. Az egyik ilyen jelenségről, Kongó dolgáról már írtunk. Most szeretnék néhány gondo­latot Algéria ügyének szen­telni, ahol idestova egy évti­zede folyik a harc, a háború. ALGERIA, AFRIKA ÉSZAKI PÁRTJÁN, á Földközi-tenger mellett fek­szik. Gyarmatosítása a múlt század elején kezdődött és ép­pen nyolcvan esztendeig tar­tott (1830—1910). Ez a nyolc­van esztendő is tükrözi, hogy Algéria területét egy szabad­sághoz szokott és szabadságát féltőn szerető nép lakja. Szomszédai, Marokkó és Tu­nézia már önálló államok. Ez, és a szabadság szeretetének belső tüze úgy gyötri ezt a népet, mint a sivatag eltévedt vándorát a szomjúság, a sza­bad élet után. Gyarmati tör­ténetének minden oldalát a szabadságért elhullottak vére írta. Azon ritka népek közé tartozik, amelyek a rabság igáját még megalkudva sem tudja évekig elhordozni. Amint a szellő egy csepp sza­bad levegőt fúj, fellángol a vágy a szabadság után, az arab muzulmán a torkán és szívén érzi a megalázottság, az elnyomás rabszíját és in­kább a halált, mint a szolga­ságot választja. A három-me­gyés Algériát a franciák soha nem mondhatták valójában sajátjuknak. Jellemző az ország állapo­tára, hogy a nyolc és fél­millió lakosának nyugal­mára és közbiztonságá­ra, a rendőrségen kívül 535 ezer francia katona „vigyáz”, tehát minden ti­zenhat bennszülött mögött egy áliig felfegyverzett katona áll. Algéria í g y „elidegeníthetet­len és szerves része” a francia köztársaságnak! A FRANCIA GYARMATOSlTÄS sohasem történt kesztyűs kéz­zel. (Gondoljunk az e téma­körbe tartozó irodalomra: John Knittel, K. Roberts stb.) Évtizedek óta a véres mészár­lásokat a harctereken ember­ségüket vesztett idegen légiók­kal végeztetik. A múltban sem a rousseau-i humanizmus és V. Hugó-i romantika, vagy emberszeretet vezette kezüket a gyarmati közigazgatásban. A fegyencek nemegyszer am­nesztiában részesültek egy- egy sikeres gyarmati akció után. A képzeletet meghalad­ják a mészárlások és ember- kínzások, amit egy fegyenc- telep rászabadítása jelentett a kiszolgáltatott bennszülött la­kosságra, Algéria mindebből alaposan kivette részét. Nem egy ma­gyar gyerek alussza, sajnos, örök álmát az algériai dom­bok, vagy homok alatt, mert jóval a háború után itt vetet­ték be, mint idegenlégióst. A hazaérkezett levelekben a megszólaló lelkiismeret lep­lezte le a francia gyarmatosí­tás kegyetlenségét. Pedig hogy mit jelent az elnyomott, leigázott népen segíteni, és mit jelent vele szolidárisnak len­ni, annak Algéria ragyogó pél­dáját adta a második világ­háborúban. Nemcsak hogy sok-sok ezer algériai harcolt a franciák oldalán a fasizmus ellen, de hazát nyújtott a me­nekülteknek és 1942—1944-ig Algír lett az ideiglenes fran­cia kormány székhelye. A né­metek elleni francia ellenállás itt szerveződhetett. Az ember annál inkább döbben meg azon, hogy 1945 májusában, az arab lakosság békés tüntetése­kor 40 000 ember holttestét kellett eltemetni, hogy a sivatagi hőség még egy fertőzéssel is ne növelje ezt a brutális kegyetlen­séget. Ezek az adatok ma már a tör­téneleméi, de annál inkább kiáltó tanúi a kétségbeejtő igazságtalanságnak és ember­telenségnek. HETEDIK ÉVÉBE LÉPETT IDÉN AZ ALGÉRIAI SZABADSÄGHARC. így is mondhatnánk: van egy pontja a világnak, ahol hete­dik éve folyik a háború. Az algériai nép több mint félmil­lió fiát vesztette eddig a har­cokban; Franciaország állandó belügyi és gazdasági nehézsé­ge; a világ egyöntetű aggodal­ma és szorongása; nem csap­nak-e át a tengeren vagy az országhatárokon a háború lángjai. A mi kérdésünk, vajon igazságos és emberséges dolog-e az, hogy éppen az az ország, ahol Európában először lengette a szél a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” lobogóját, ilyen hűtlen és követke­zetlen az ősök eszméihez és annyi vér árán sem akarja meggyógyítani ezt a több mint száz év óta fájó eleven sebet? Sőt! Egyre veszélyesebb és izgalmasabb úton látjuk a francia politikát. Az elmúlt év utolsó napjaiban egy különle­ges felhővel árnyékolta be Afrika egét. Olyan felhővel, amelynek sötétsége nemcsak Algéria népének szívét, de a mi európai népeink szívét is félelemmel töltötte el. Franciaország az algériai Szaharában felrobbantotta harmadik atombombáját. Nem tudjuk, mire szánta. Nem tudjuk, azzal a céllal rob­bant-e, hogy a szabadságukért küzdők félelmükben egyszer s mindenkorra a szolgaság gyer­mekei maradjanak? Minden­esetre, amikor a világ atom­hatalmai az emberiség követe­lésére beszüntették az atom­robbantásokat, rendkívül fel­háborító ez a francia kísérlet. A DOLGOK ITT MÄR TÚLLÉPTEK a sajátos érdekek hatáskörén. Itt már egyetemes érdekeket, az emberiség érdekeit veszé­lyeztetik. Az egész afrikai kérdésben, a gyarmati politika kérdésében, az atomrobbantás kísérletében is érezzük a nem­zetközi feszültség kérdését. Ez a feszültség nem tartható fenn örökké. A francia gyarmati háború az emberi esség, az egyenlőség, a szabadság elleni háború. A pusztítás, az öldök­lés nem kaphat semmiféle er­kölcsi alapot. Keresztyén ál­láspontunk szerint különös­képpen nincs egy pillanatig sem jogosultsága. A ml száza­dunk elhozta az elmaradt, le­igázott népeknek a szebb és jobb jövőnek lehetőségét. El­hozta Algéria számára is. Nem lehet sőkáig konzer­válni a 94 százalékos anal­fabétizmust, a 15—30 ezer emberre jutó egy orvost, a kihasználást. És nem lehet konzerválni az atomrob­bantással a félelmet és rettegést. Az emberek fé­lelem nélkül és szabadon akarnak élni! Testvériség­ben egymás mellett! Afri­ka népei éppen úgy, mint Európa népei! És ha ezt az életformát nem tanuljuk meg élni a mi száza­dunkban. akkor a történelem elsöpör bennünket. Algériából évente ma még 350—400 ezer ember megy az állandó munkanélküliség miatt Franciaországba munkát ke­resni és ugyanakkor néhány bank milliárdos haszonra tesz szert. Algéria gazdag ország, gazdagsága még nincs is egé­szen feltárva. Algéria ma félmillió kol­dust kénytelen évente ex­portálni és odahaza a bennszülött gyermeknek nem jut kenyér, tej. De exportál mást is. Csakhogy a „másból” kevés jut egy bennszülött asztalára. Ez így visszafelé haladás az emberiség eddig megtett út­ján. Márpedig a történelem kereke előre forog. A gyar­mati igazságtalanság, vissza­élés, túlkapás, az embertelen­ség felett már megkondult a lélekharang. Afrika egét a szabadság napja kezdi bevilá­gítani, és a testvériség, a bé­kés egymás mellett élés szele szétoszlatja még az emlékét is annak a gonosz felhőnek, amely mindnyájunk réme. Rédey Pál Jézus példázatai A példázatok Jézusa A PÉLDÁZATOK AZ ÜJ- TESTAMENTOM SZÖVEGÉ­NEK LEGRÉGIBB RÉTEGÉ­HEZ TARTOZNAK. Ennek egyik oka az lehet, hogy az ilyen egyszer ű s mégis színes, eleven történetek, képek job­ban megragadnak a hallgatók emlékezetében. Amikor az evangéliumok írásbaíoglalá- sára került a sor — s ez csak Jézus halála után 30—35 esz­tendővel történt — a példáza­tok hallgatói még frissen, sok­szor szinte szó szerint emlé­keztek a hallottakra. Talán ezért is van, hogy e példáza­tokban sokszor szinte úgy véljük: Jézus saját hangját halljuk megcsendülni. A TANÍTÓ JÉZUS lép elénk a példázatokban. Az egyház tanításában régi ha­gyomány megkülönböztetni Jézus királyi, főpapi és pró­fétai szolgálatát Nos példáza­taiban az egy igaz Próféta, a Mester, a tanító szavát hall­juk, aki „Istentől jött taní­tóul” (János 3, 2.) s úgy tanít, mint akinek hatalma van (Máté 7, 29.). A PÉLDABESZÉD, A KÉ­PES BESZÉD, A HASONLAT és találós mese kedvelt for­mája a tanításnak az Ótesta- mentomban is s általában a Kelet világában. Az Ótesta- mentomban gondoljunk pél­Erősödjék raindsn nép között a bizalom és a békesség szeretetének lelke Nylkodim püspök, a moszk­vai patriarchátus külföldi egy­házi kapcsolatok osztályának elnöke karácsony, Illetve újév alkalmából köszöntő soraival kereste fel Egyetemes Egyhá­zunk lelkészelnökét, dr. Vető Lajost. (Az ortodox egyház a karácsonyt január 6-án ün­nepli.) Nyikodim püspök leve­lét az ’ ábbiakban közöljük: KRISZTUSBAN SZERETETT TESTVÉREM! A mi Urunk Jézus Krisztus születésnapjának üdvösséges ünnepén gondolunk a pászto­rokhoz intézett angyali üdvöz­let ezen szavaira: „Nagy örö­met hirdetek néktek, mely minden népnek öröme lészen, mert ma született néktek Dá­vid városában a Megváltó, aki az Űr Krisztus” (Lukács 2:10— 11). Isten kegyelméből ennek az örömnek ismét részeseivé lettünk. Ez örvendetes napon mi ke­resztyének is buzgón imádko­zunk, hogy növekedjék min­den egyház között a testvéri közösség, s hozza közelebb áz üdvözítő Krisztus minden követője egységének idejét és ezzel is erősödjék minden nép között a bizalom és a békes­ség szeretetének lelke. Üdvözlöm önt Krisztus szü­letésnapján és újév alkalmá­ból. Kívánok önnek az Űrtói segítséget életére és munkál­kodására. Testvéri szeretettel a Krisz­tusban. 1960—61 Karácsonyán. NYIKODIM püspök, s. k., a moszkvai patriarchátui külföldi egyházi kapcsolatok osztályának elnöke. As Útmutató műhelytitka Minden évben híveink kézé- I nek ugyanakkor a különböző be kerül egy kis áhítatos könyv: az Útmutató a biblia rendszeres olvasásához. Keve­sen tudják azonban, hogyan készül ez a kis áhítatos könyv. Minden évben valamelyik nyári napon a Német De­mokratikus Köztársaságban Hernnhutban a „Várudvaron” a testvérközösség vezetőségé­nek ülésére összejönnek a munkatársak, s ilyenkor sze­rény, egyszerű áhítatot tarta­nak. Ez alkalommal mintegy 1800 már kiválasztott ótesta- mentomi igehely gyűjtemény­ből egy egész évre szólóan ki­húzzák a vezérigéket (Losung). Ezek az igék egy nagy könyv­ben vannak összegyűjtve és mindegyik egy számot visel. A nagy könyv már elsárgult és még lúdtollal írott, ami tisztes korra enged következ­tetni. Egy testvér aztán bele­nyúl egy urnába, amelyben számok vannak és kihúz ja­nuár 1-ével kezdődően egy- egy tetszés szerinti számot. Ezt a számot hangosan be­mondják és egy másik test­vér felolvassa az annak meg-, felelő (az ugyanazzal a szám­mal ellátott) bibliai igét. A dátumot, a számot és az igét pontosan leírják, s nagyon vigyáznak arra, hogy a leírás­nál hiba ne történjék. A kihúzott számokat az el­következő két évre szólóan félreteszik, hogy ezzel elejét vegyék a vezérigék túlgyakori ismétlődésének. A vezérigék kihúzása min­dig már három évvel a köny­vecske megjelenése előtt meg­történik. Tehát az 1961-es Útmutató igéit már 1958-ban megállapították. Ez azért van, mert a könyvecske elkészül­téig még sok a tennivaló. Az igefeldolgozó — egy bib­liában otthonos férfi —, aki­evangéliumi énekeskönyveket is jól kell ismernie, kapja most a feladatot, hogy a megállapított ótestamentomi igékhez az azoknak megfelelő újtestamentoml igéket, az ún. tanítási alapigét és az ének­verseket kikeresse, hogy ez a három egymással belső össze­függésben legyen. Az így el­készült összeállítást aztán még egy kis bizottság felülvizs­gálja. Amint az első nyomást ki­javították, szétfutnak a levo­natok az egész világba; mert már 1731-ben, a német Losung első megjelenése után idegen nyelveken is kiadták azt, el­sősorban francia (1741), majd angol (1743) nyelven. Ez idő szerint ennek a kis áhítatos könyvnek mintegy 20 idegen nyelvű kiadása van. Ezért kell az a három év, amely attól a naptól, mikor Hernnhutban a húzás törté­nik, addig tart, míg a külön­böző országokban a hívek a maguk nyelvén megjelent könyvecskét kézbekapják. Ma már három német ki­adás jelenik meg, mégpedig egy Kelet, egy Nyugat és egy Svájc számára; két angol nyelvű kiadás Anglia és az USA számára; azonkívül egy holland, dán, svéd, finn, cseh, magyar, portugál, szurinami, mlskito eszkimó, afrikaans, xhosa, setschuana, kisuaheli, kínai és japán kiadás. Ezek a különböző kiadások megha­ladják az egymilliós példány­számot. Az olvasók száma azonban még ennél is jóval több, hiszen egy-egy köny­vecskét nem egyszer egész családok, vagy közösségek használnak. Ez a kis áhítatos könyvecs­ke tehát a biblia mellett a vi­lág legolvasottabb áhítatos könyve. dául Náthán próféta példáza­tára (II. Sámuel 12, 1—4.), az Isten szőlőskertjéről szóló pél­dabeszédre (Ésaiás 5, 1—7.), Jóthám példázatára (Bírák 9, 7—21.), Sámson találós mesé­jére (Bírák 14, 10—20.) stb. A példázatok célja, hogy vala­mely elvont fogalmat, igazsá­got szemléletessé, megfogha- tóvá tegyenek, közelebb hozza­nak az emberhez. Jézus Isten országának titkait akarta példázatai­ban hallgatói előtt feltárni, szemléltetni. Tanításának egyik fontos esz­köze, módja volt a példázat. Sokszor ellenfeleivel, a fari­zeusokkal, írástudókkal való vita közben a pillanat hevében születnek ezek a példabeszé­dek. Éles fegyver ilyenkor a Mester kezében a példázat, amit a maguk igaz voltát bi­zonygató, kegyességükben el­bizakodott vitapartnerek szí­vének szegez. Ilyen például az irgalmas Samaritánusról szóló példázat. Máskor a tanítvá­nyokat gyűjti maga köré, hogy Isten királyságának valamely nagy igazságát szemléltesse előttük egy példázat egyszerű képes beszédében, mint pél­dául a gonosz szolgáról szóló elbeszélésben. Ismét máskor a hozzá sereglő sokaságot tanítja ilyen módon, mint például a Magvetőről szóló példázatban. A példázatok eredeti értelmé­nek megértéséhez ezért fon­tos, hogy igyekezzünk fel­idézni azt a helyzetet, amely­ben azok először elhangzottak. Meg kell kísérelnünk feltárni azokat a körülményeket, amik között a példázatok születtek. Milyen alkalomból, okból, mily célzattal, mely hallgató­ság előtt hangzott el ez, vagy az a példázat? A HÉTKÖZNAPOK VILÄGÄBA vezetnek e példázatok. Lát­juk a határban munkálkodó szántóvetőt, a juhait legeltető pásztort, s együtt szorongunk velük a sarjadó vetés jöven­dőjén, az elkóborolt bárány sorsán s együtt örvendezünk a gazdag aratásnak, a megtalált jószágnak. Utast kísérünk el viszontagságos vándorútjára s tanítást nyerünk az ú tszéli fügefától is. Vendégszerető gazda házában telepedünk asztalhoz s a „fehér asztal” fe­lett hallgatjuk a királyi Ven­dég, az örök Mester bölcs be­szédét Hosszú útról megtért gazda vet számot szolgáival s szoigatársak civakodnak urok pitvarában. Szántogató pa­raszt ekéje kincset fordít ki a barázdából s gazdag műgyűjtő találja meg élete értelmét egyetlen pazar gyöngyszem selymes fényében. Lélekzet- állító örömük szívünkre sza­lad. Családi otthonokba pillan­tunk .be; engedelmesség és lá­zadás között 'vívódó fiakat lá­tunk, kik felett nem lankadó atyai hűség virraszt. Szinte az élet teljességét ölelik fel e példázatok. Milyen egyszerűek — s mennyire nem egyszerű a megértésük. Az egyház hit­tudósai évszázadok során mennyit fáradoztak azon, hogy helyesen értsék s magyarázzák őket. MERT BÁRMENNYIRE IS — mint említettük — az evan­géliumi szövegek legrégibb ré­tedéhez tartoznak a példáza­tok. feljegyzőik óhatatlanul módosítottak rajtuk. Az örök emberi ösztön, amely a hal­lottat szereti színezve vissza­adni. egyik-másik példázat né­mely vonását kiszínezte, s ez­zel eredeti egyszerűségétől fosztotta meg. Az első keresz­tyén gyülekezetek helyzete, sorsa is befolyásolhatta az evangéliumok egybeszerkesz­tőit, amikor némelyik példázat szövegét módosították, A pél­dázatok gyülekezeti, istentisz­teleti használata is közre játsz­hatott ebben. Olyan vonások kerültek egy-egy példázatban előtérbe, amelyek eredetileg. Jézus elbeszélésében kevésbé hangsúlyosak voltak. Azon kell tehát töreked­nünk, hogy megtaláljuk a példázatok eredeti formá­ját s így próbáljuk meg­érteni azt, amit Jézus mondani akart velük. így például valószínű, hogy Jézus mindegyik példázat­tal csak egy-egy fögondo- latra akarta irányítani a figyelmünket s azt akarta — több oldalról megvilá­gítva — a szívünkre he­lyezni. Az evangélisták fogalmazásában viszont némelyik példázat allego­rikus, jelképes jelleget öl­tött, ami azt jelenti, hogy annak minden egyes moz­zanatát igyekeztek jelen­tőséggel megtölteni. Így van ez pl. a gonosz szőlő­munkásokról szóló példázat­ban (Mk. 12, 1—dl; Mt. 21, 33—44; Lk. 20, 9—18.), vagy a Magvetőről szóló példázat ma­gyarázatában, amely ebben a fői-májában aligha származik Jézustól (Mt. 13. 18—23.). A példázatok végére fűzött, ösz- szefoglalásnak szánt tanulsá­gokról is azt lehet mondani, hogy nem mindig tartoztak eredetileg a példázathoz. Ilye­nek pl.: „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne de­rülne...” (Mk. 4, 22.), „Igv lesznek az utolsók elsőkké.. .** (Mt. 20, 16.), „Mert sokan van­nas a hivatalosak, de kevesen a választottak” (Mt. 22, 14.) stb. E közmondásszerü szítá­sokat néha a szerkesztők fűz­hették a példázathoz s ezzel más irányt adtak azok értel­mezésének — későbbi magya­rázók az egyház igehirdetésé­ben sokszor éppen ezekben vélték a példázat fő mondani­valóját megtalálhatni. Pedig ezek inkább általános erkölcsi tanulságokat fejeznek ki; a példázatok viszont mindig rr eghatározott — arra az eset­re, amiben a példázat elhang­zott vonatkozó — üzenetet tar­talmaznak. Ez az üzenet pedig valami­képpen mindig magára Jézus Krisztusra, a példázatok el­mond ójára vonatkozik. JÉZUS ARCA TEKINT REÁNK minden példázatból. A példá­zatok súlyát, értelmét, gazdag, egyedülálló drága tartalmát, mondanivalóját az adja, aki elmondotta őket: a Mester és Űr, Isten országának Királya, Jézus Krisztus. Reá kell hall­gatnunk s Öt kell megtalál­nunk minden példázatban a nem valamely általános igaz­ságot, vagy erkölcsi tanulsá­got Öérette engedi el Isten az adós szolga roppant terhét, ő találja meg az elveszett ju­hot, ö nyitja meg az elhagyott atyai ház ajtaját, ő hívogatja a nagy lakoma vendégeit in­gyen asztalához, ö fizet pazar bőkezűséggel nem várt jutal­mat országa munkásainak, ö a kincs, Kinek megtaláltán min­dent feledtető öröm árasztja el a szíveket Itt van Istennek kedves esztendeje, mert eljött az Üdvözítő: a vakok látnak, a sánták járnak, a betegek meggyógyulnak, mindeneknek az evangélium hirdettétik. Ennek az evangéliumhirdetés­nek egyik legtisztább szólama szólal meg Jézus példázatai­ban. S a példázatokban külö­nös tisztasággal fénylik fel előttünk a példázatok Jézusá­nak áldott arca. Groó Gyula Önellátó segélyeié» A japán főváros, Tokió, for­galmas helyein, pályaudvarok, postahivatalok, telefonfülkék közelében 159 pénzzel teli lá- dika látható. Bárki kinyit­hatja és vehet a pénzből. A felirat figyelmezteti: „Csak ha valóban bajban és szorult helyzetben vagy, vedd igény­be ennek a kis ládának a se­gítségét!” 1956-ban kezdeményezte ezt az önellátó segélyezést „A föld sója” mozgalom. A moz­galom vezetője Sinichi Eguchi keresztyén japán költő. „Ar­ra gondoltam” — mondja —, „hogy az a szerény tíz Jen, ha megfelelő pszichológiai pil­lanatban kéznél van, meg­menthet néhány kétségbeesett férfit a betöréstől, lopástól, vagy öngyilkosságtól, né­hány asszonyt és leányt a prostitúciótól. Holnap is lesz nap, s akkor talán minden jó­ra fordul.” Ezzel a gondolat­tal akasztotta ki első „önel­látó-segélyt” nyújtó ládikájét Azóta már sokan kötelezték magukat arra, hogy minden nap beletesznek a ládikákba egy pénzösszeget ínségbe ke? rült testvérek megsegítésére* ,■

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom