Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-08-06 / 32. szám

A zsoltárok könyvének beosztása Egyházmegyei közgyűlés és felügyelőiktatás kinyilatkoztatásával. Jézus Krisztusért létezik a teremtés és annak minden adománya. Így hát a Jézus Kisztusban, érte és általa adunk hálát Istennek teremtése gazdagsá­gáért A TÖRVÉNYRŐL Három zsoltár (1., 19., 119.) különösképpen foglalkozik hálaadásában, marasztalásá­ban és könyörgésében Isten törvényével. Ezek főleg a törvény ajándékát akarják elénk tárni. „Törvényen” leg­többször Isten egész megváltó művét és az engedelmesség­ben folytatandó új élet utasí­tásait kell érteni. Isten törvé­nyének és parancsolatainak akkor tudunk igazán örülni, ha Isten Jézus Krisztus által elhozta életünk nagy fordu­latát. Az új élet legnagyobb aggodalma, hogy Isten elrejt­heti előlem törvényét, egy­szeresük nem hozza tudomá­somra akaratát (Zsolt. 119, 17.). Kegyelem, ha tudhatjuk mit kíván Isten, mert így megszabadulunk az önkényes tervektől és összeütközések­től. Isten parancsolatai biz­tossá teszik járásunkat és ör- vendezővé utunkat. Azért adja Isten parancsait, hogy teljesítsük s „az ő parancso­latai nem nehezek” (I. Jn 5,3.), ha Jézus Krisztusban üdvösségünket és örömünket megtaláljuk. Maga Jézus is a törvény alatt élt és azt az Atya iránti engedelmességé­vel be is töltötte. Isten aka­rata öröm és táplálék volt számára. Hálát mondott Isten­nek a törvényben adott ke­gyelemért és megajándékozott bennünket a törvény betölté­sének örömével. Ezért teszünk vallást a törvény iránti szere- tetünkről. Kötelezőnek ismer­jük el, megtartjuk és kérjük, hogy feddhetetlennek talál­tassunk benne. Nem a saját erőnkkel tesszük, hanem az értünk élő és a bennünk élő Jézus Krisztus nevében kér­jük. Lehet, hogy a 119. zsoltárt különösképpen nehéznek ta­láljuk hosszúsága és kiegyen­lített volta miatt. Itt csak az segít, ha lassan, csendesen, türelmesen olvassuk szóról szóra, mondatról mondatra. Észrevesszük majd, hogy a látszólagos ismétlések újabb és újabb fordulatokkal ugyan­azt fejezik ki: az Isten igéje iránti szeretetek Ez a szere­tet végéremehetetlen, ezért nem tud végetémi a róla val- lásttevő szó. Elkísérnek éle­tünk egész útján. Annyira egyszerűek szavai, hogy a gyermeknek is, a felnőttnek is és az aggastyánnak is imádságává válnak. Különös számok (Folytatás az 1. oldalról) teit éppen Ö teszi próbára és Ö rostálja meg. — Lehet, hogy ebből tisztúlta'ob egyház van születőben és talán éppen ná­lunk! Az egyénhez hasonlóan az egyháznak is be kell épülnie az új szocialista állami rendbe és társa­dalomba, mert ebben él. Ügy kell működnie, hogy népi demokráciánk épü­letében hasznos kő, össze­tartó építőrész legyen! Rückcrt német költőnek van egy epigrammája, mely azt mondja: Ha azt akarod, kő, hogy a házba beépítsenek, meg kell engedned, hogy hoz­záfaragjanak! — Ilyen kőnek kell lennie egyházunknak is, amely azoban — kő marad tartalmában, a Efézusi levél amaz erős „sarkalatköve”! — Vezetőségünk világosan, tisz­tán meghatározott irányban vezeti egyházunkat. Az állam­mal kötött Egyezmény is utat mutat. Szükséges azonban, hogy minden egyházát szerető egyén önmagában is ige­neim tudja ezeket a tö­rekvéseket és önmagában megvalósítsa az új egy­háztag típusát: Hívő, val­lásos és szocialista érte­lemben vett hazafi az, aki népével együtt küzd a békéért és az egész emberiség javáért!” LEHET-E VALLÁSOS EM­BER HALADÖ SZELLEMŰ? „Igen, lehet! Egyházunk mindig haladó szellemű volt. Jézus tanítása nem rögzíthető egy-egy kor emberi felfogá­saiból alakult dogmákban! Hiszen ilyen emberi dogmák ellen küzdött Luther is! Az Evangélium örök! Nem haladást gátló, hanem minden korhoz a maga nyelvén szóló tanítás. — Egyházunk nem ellensége a tudományoknak, nem terjesztője babonáknak! Szívesen tanulunk, örü­lünk minden tudományos eredménynek, ezeket is Is­ten kegyelmes adományai­nak vesszük, melyekért hálával tartozunk Neki. A természettudományok, a Kosmos fokozatos feltáru- lása és meghódítása nem árt a mi Istenünk tekin­télyének: A mi Urunk Istenünk Lélek, és mi lé­lekben és igazságban akarjuk öt imádni! ÖSSZEGEZVE TEHÄT: Meggyőződésem, hogy a hivő evangélikus egyén lehet jó szocialista hazafi, ha megad­ja Istennek, ami az Istené, — és a hazának, ami a hazáé! örvendhet a tudomány fejlő­désének anélkül, hogy hitbeli kétségei legyenek! Egyházunkat semmi és senki sem zavarja abban, hogy Krisztus evangéliu­mát hirdesse, élje és eb­ben megújulva magyar hazánknak hatásos építő­része legyen!.. Az új felügyelő beköszöntő­jét papok és világiak feszült figyelemmel hallgatták. Köz­gyűlés után az volt az álta­lános vélemény: Uj hang jött a felügyelői székből. A körü­löttünk kialakuló új világban szolgálni akaró Egyház hang­ja! ŰJ MUNKÁSOK AZ ARATÁSBAN Másodfelügyelőnek Nagy Endrét, a téti TSZ dol­gozóját, jegyzőnek Mol­nár Andrást, presbiter­nek pedig Németh Mi­hályt választották meg. Weltler Rezső esperes je­lentésében ismertette az el­múlt két esztendő főbb egy­házi eseményeit. Szólt a nyugalomba vonult, illetőleg elhúnyt lelkészekről és vilá­giakról, majd rátért a június 13—19-ig Prágában tartott El­ső Keresztyén Béke-Világgyű- lésről tájékoztató beszámoló­jára. Prága üzenetet küldött az emberiségnek a béke hul­lámhosszán. Az Üzenet szö­vegét egyházunk népe olvas­hatta az Evangélikus Élet el­ső oldalán. Valóban új lehe­tőségek előtt állunk. Prágá­ban közel 700 egyházi kép­viselő az új lehetőségek ko­Kiel (ADN). Kunst katona­püspök nemrégiben megszem­lélte a bonni haditengerészet kiéli öbölben állomásozó egy­ségeit. Mint a „Kieler Nach­richten" közli, a nyugatnémet haditengerészet tagjait ez al­kalommal arra hívta fel Kunst, hogy szolgálati idejük alatt „bensőséges viszony"-ra törekedjenek a bonni állam­mal. Katonának lenni — han­goztatta Kunst — azt jelenti, hogy „a legpéldaszerűbben szolgálni államunkat”. A katona-püspök szembe­fordult az evangélikus lelké­szek számtalan — a bonni atomfegyverkezés elleni — megnyilatkozásával és a hadi- tengerészet tisztjeinek beje­lentette: „Ne tekintsék a németországi evangéliumi egy­ház hangjának a Bundes- wehrröl elhangzó egyik vagy másik felelőtlen megnyilatko­zást.” Kunstot kiéli látogatása al­kalmával a Schleswig-Hol­stein (hamburgi) katonai kör­zet parancsnoka, a náci lo­moly mérlegelése után úgy döntött, hogy mi az áldást akarjuk, nem az átkot, az életet, nem a halált! Az esperesi jelentés után a közgyűlés meghallgatta és tudomásul vette az egyes elő­adók összefoglaló beszámoló­ját az LMK-ról és azon be­lül a Hazafias Népfronttal karöltve végzett békemunká- ról. Ismét szépen dolgozott a Gyülekezeti Segély, mely egy­házmegyei fokon Magyarke- resztwmak, Csornának, Té­ny őnek, Nemeskérnek és Le­vélnek juttatott komolyabb segítséget. A számvevőszéki elnök és pénztáros jelentésé­ből kitűnt, hogy híveink a mérlegre került két évben is példás hűséggel és áldozat­készséggel vállalták önként az egyházi terheket. A határozati javaslatok kö­zött első helyen áll, hogy a közgyűlés örömmel és test­véri együttérzéssel értesül D. Dr. Vető Lajos püspök egész­sége helyreállásáról és en­nek eredményeképpen végzett püspöki szolgálatairól. Az egyházmegye Isten áldását kéri további szolgálatára! A Győr és Sopron vidéké­ről egybesereglett lelkészek, felügyelők, gondnokok és kül­döttek végül hálát adtak Is­tennek énekben, és imádság­ban, hogy a búzamezőkön végzett hűséges aratás és be­gyűjtés után az egyházmegye közgyűlésén is találkozhattak az aratás és' számadás örö­mével. Weltler Rezső vagkereszt tulajdonosa, Rogge fogadta. * Az utóbi időben valóban többször elgondolkozhattunk azon, nem Kunstnak van-e „Igaza"? Mert a katona-lel- készi szerződés megkötésénél, a Kirchentag berlini megren­dezésénél és sok más eset­ben, valóban úgy tűnik, mintha a Németországi Evan­géliumi Egyház nem a Krisz­tusban hívők közössége, ha­nem Dibelius, Lilje, Thie- licke, na meg persze Kunst és társaik közössége volna. Csakhogy az egyház éppen addig egyház, amíg az a Krisztusban hivők közössége. TÖBB KATOLIKUS, MINT PROTESTÁNS GENEBEN Kálvin városában, Genfben a legutóbbi adatok szerint több a katolikusok száma, mint a protestánsoké. A vá­ros 275 979 lakójából 115 272 katolikus és 108 976 a protes­táns. Témáik szerint a zsoltáro­kat következőképpen oszthat­juk be: a teremtésről; a tör­vényről; az üdvtörténetről; a Messiásról; az egyházról; az életről; a szenvedésről; a bűnről; az ellenségekről; a végről. Nem okozna nehézsé­get, ha ezeket a témákat a Miatyánk keretébe próbálnánk beilleszteni s ezzel megmu­tatni, hogy miként vette fel Jézus Krisztus imádságába a zsoltárok teljességét. De hogy a végeredményt ne mondjuk ki mindjárt vizsgálódásunk elején, maradjunk csak a zsoltárokból adódó beosztás mellett. A TEREMTÉSRŐL Az Írás bizonysága szerint Isten a menny és föld terem­tője. Sok zsoltár szólít fel dicséretére, magasztalására és iránta való hálánk kifejezé­sére. Nincs azonban egyetlen olyan zsoltár sem. amely csu­pán a teremtésről beszélne. Mindig azt az Istent kell te­remtőnknek vallanunk, aki előzőleg már igéjében népé­nek kinyilatkoztatja magát. Hihetünk benne, mint terem­tőnkben, mert már megszó­lított bennünket, mert nevét ismertté tette számunkra. A teremtett világ Isten hatal­mának és hűségének képe, melyet Jézus Krisztusban is­mertetett meg és tett nyil­vánvalóvá. Mi azt a Teremtőt imádjuk, aki megmutatta, hogy életünk Megváltója. A 8. zsoltár Isten nevét ma­gasztalja. Dicséri az ember iránt tanúsított irgalmas, a teremtés felől nézve megfog- hatatlannak tetsző — maga­tartását, nevezetesen, hogy az emberrel koronázta meg ke­zének munkáját. A 19. zsol­tár képtelen úgy leírni a csillagok járásának dicsősé­gét, hogy ne tegyen azonnal említést Isten törvénye ezek dicsőségét jóval meghaladó dicsőségéről és ne hívjon bennünket megtérésre. A 29. zsoltár csodálattal tárja elénk Istennek a viharban mutat­kozó félelmetes hatalmát, de végső célja mégis az, hogy annak az áldásnak és béké­nek az erejét mutassa meg, amelyet Isten, népének aján­dékoz. A 104. zsoltár Isten cselekedeteinek gazdagságát tárja szemünk elé, de azonnal rámutat arra is, hogy színe előtt minden műve semmi. Csak azé a dicsőség mind­örökké, aki a bűn hatalmát meg tudja semmisíteni. A teremtésről szóló zsoltá­rok nem lírai költemények. Arra késztetik Isten népét, hogy üdvösségük megtapasz­talt kegyelmében ismerjék fel és tiszteljék a világ Teremtő­jét. A teremtés szolgálja a hívőket. Istennek minden te­remtése jó, ha hálaadással vesszük. (I. Tim. 4,3.) Hálát azonban csak azért tudunk adni, ami egybecseng Isten­nek Jézus Krisztusban adott Két megdöbbentő statiszti­kai adat hívja fel a világ lelkiismeretének figyelmét. Az egyiK: A világon naponta 100 000 ember hal éhen. A másik. Egy nyugatnémet statiszti­kai adat szerint a világon fegyverkezésre naponta kere­ken 2 millió márkát fordíta­nak. Lapunk olvasói előtt isme­rős az a nyugati akció: „Ke­nyeret a világnak.” Nyugaton emberek filléreiből gyűjtenek arra a célra, hogy enyhítsék az elmaradott népek nyomo­rát. A napokban közölte egy svájci egyházi lap, hogy Né­metországban erre a célra 20 millió márka folyt eddig be. Meg kell jegyeznünk, hogy ez az akció elég régóta folyik. Azt is közli a lap, hogy ebből az összegből eddig hány intéz­ményt tudtak felállítani a nyomor enyhítésére. Megdöb­bentően keveset. Nem is cso­da, hiszen egy kórháznak a felszerelése, vagy más intéz­mények létesítése, nem is szól­va az éhenhalás veszélyének kitett milliók élelmezéséről való gondoskodáshoz, milliár- dokra lenne szükség. A bajok orvoslását nem ilyen úton kell keresni. Társadalmi adakozás­sal nyomorenyhítő akciót foly­tatni nehéz. Ha meggondoljuk, hogy az előbb emu-., napi 2 milliárd márka fegyverkezési kiadás, akkor adva lenne az orvoslás módja is. Ha valóban az éhen- haltak száma napi 100 000, és ezt a számot arányba állítjuk a fegyverkezésre fordított napi kétmilliárd márkával, akkor ez egyszerű számítással is ki­fejezhető: minden ember az éhenhaltak közül napi 20 009 márkával rendelkezne. De ezeknek úgy látszik éhen kell halniuk, mert a fegyverkezés­től nem lehet elvonni az ösz- szeget. ívii abban reményekedünk, hogy igen hamar eljön annak az ideje, amikor nem- a fegy­verekre kell fordítani ezt a roppant összeget, hanem szer­vezetten a világnak azokra a tájaira és népeire, ahol az el­maradottság természeti vagy társadalmi okoknol Uyen vég­telen nagy. PROTESTÁNS TEOLÓGIA KAMERUNBAN Az afrikai protestáns egy­házak Yaounde-ban (Kame­run) teológiai fakultást szer­veznek a bennszülött lelké­szek képzésére. Erre az intéz­kedésre azért van szükség, mert az Európában végzett teológusok nem ismerik a fö- löttéb sajátos és speciális afrikai problémákat Kunst megszemiélte a haditengerészetet A KINCS III. folytatás. Munkásingébe csavarta a kardot, felöltője alá a derekához szorítva távozott a munka­helyről. Tóth Pista vele. Tóth Pista szemén nem látszott irigység, az egész szerencse nem. hozta ki a fiatal munkásgyereket a sodrából. Amikor a villamoshoz értek szólalt meg csak Kovács: — Aztán, Pista fiam, erről egy szót sem! Nem fogok adós maradni. — Pista nézett és bólogatott, ő tudja mi a zsiványbecsület, ő hallgat. Kovácsáé éppen a vizet öntötte ki a vödör­ből a kertbe, amikor férje belépett. Kovács nem is köszönt. Olyan izgatottnak látszott, mint még soha. Kistáskáját a konyha asztalra dobta és egyenesen a szobába ment. Gyanús volt a járása. Kovácsáé emlékezett arra, ami­kor egyszer leesett a létráról és sokáig nem bírt rendesen járni. Akkor köszöntöttek iga­zán rájuk nehéz napok. — Gyere be! — szólt az asszonynak, aki nem tudta mire vélni az izgatottságot. — Az ajtót bezártad? — Nem szokott ilyenkor hozzánk jönni senki! — tette a természetest az asszony. — Akkor is, és siess! Az asszony bezárta az ajtót, kötényébe meg­törölte a kezét és kíváncsian állt a férje elé. Kovács a felöltője alól az asztalra tette a kar­dot. Percekig tartó néma csendben szemlélték mind a ketten. Az asszony szólalt meg: — Milyen gyönyörű! — És milyen értékes — toldotta meg Ko­vács. — Gazdagok lettünk. Nézd csak, csupa drághkő. Ez itt arany. Nem vitás, ez színarany! — Kihúzták a hüvelyéből a kardot. Most elő­ször. A kard pengéje acélnak látszott, furcsa írás belevésve. Nem tudták elolvasni. — Te, Maris, ilyet még nem is láttam! — Én sem, Feri. Aztán honnan van ez? — Az ablaktokban volt, ott ahol dolgozunk. — Nem lesz baj belőle? — Ebből aztán miért? Nem loptam. — Hát?! — és ezzel az egy szóval az asz- szony felébresztette Kovács lelkiismeretét. — Befogjuk a szánkat és sok pénzt kapunk érte. A kincset becsavarták egy régi abroszba és a szekrénybe állították. Megvacsoráztak. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A gyerekek megjöttek. Nekik is feltűnt a szótlanság. De ez nem volt ritka eset Kovácséknál, miután szegény ember miről is beszéljen sokat. így mindkettő napirendre tért felette, Feri, a fiú még elment valahová, Kati pedig, a leány le­feküdt. Fáradt volt. Kovácsék is igen hamar fekvéshez készülődtek. Kati hamar elaludt, de a két öreg nem. Gondolataik most végigszá- guldottak a kirakatokon. Ruhák, cipők, búto­rok és minden, de minden ebből az egy for­rásból ömlött a szoba-konyhás lakásba, a kincsből. Kovács felkelt. Kivette a kardot a szekrény­ből. Az asszony is felült az ágyban: — Mit csinálsz? — Nem jó helyen van ez itt! — mondta ko­moran és dühös is volt, hogy az asszony még ébren van. — Idetesszük a szalmazsákba! Felhajtotta a lepedőt, megkereste a zsák nyílását és becsúsztatta a kardot. Lefeküdt újra. Kissé nyomta a derekát a kard, különö­sen a markolata, de szívesen viselte, mert az nyomja, ami van! A kincs pedig van! Csak ér­tékesíteni kell! S ez a gondolat egy éjszakájába került. Értékesíteni kell! Igen, ez csak természetes! El kell adni. Ennek ára van. Nem a kardnak, hanem az aranynak és a drágaköveknek. Az aranyat kell eladni és a köveket. De mekkora kövek! Hol lehet ilyet eladni? Ez nem is lesz olyan nagy gond — biztatta magát. — Beme­gyek az üzletbe és viszem a... várjunk csak, a kardot nem lehet vinni... a köveket. Kive­szem a köveket a foglalatból és azokat viszem. Beviszem az ékszerboltba és azt mondom:... mit is kell ilyenkor mondani? „köveket hoz­tam" ez így nem hangzik jól! Van néhány ér­tékkövem! „Micsodája van?” — és amint így fűzte a gondolatait, tényleg ott állt az ékszer­üzletben. — Ezt a néhány követ eladom. — Igen kérem, szabad látnom? Az ékszerész szemüveges volt és igen szi­gorú tekintetű. Kovács szemét kereste, de az lesütötte. A köveket csak úgy flegmán, mint ahogyan régi urakat látott fizetni, odaszórta az asz­talra. Az ékszerész azt a nagy pirosat vette kézbe, amely a díszcsatton volt. Nézegette, forgatta, nagyítót vett elő, odahívta a másik szakértőt is. Aztán a mérlegre tették. A mér­legen a rubint nőni kezdett. Olyan nagy lett, mint a mérleg serpenyője. A két ékszerész meg hordta a súlyokat. A kő azonban mindig nehezebb volt. Egyszercsak az egyik megszó­lalt: — Nincs több súlyunk. A másik ugyanolyan szigorral nézett Ko- tácsra, mint amikor belépett az üzletbe és azt mondta: — Sajnos, nem tudjuk megvenni! Nincs annyi pénzünk. Kovács megigézetten állt az ékszerüzletben. Megfordult és a kirakat üvegtábláját nézte. Kívül rengeteg ember. Az elsők odanyomták arcukat a kirakat üvegére. Tele volt lapos orrokkal a kirakat. Mind Kovács rubiniját leste. Kiverte a verejték, vissza akarta venni a megnőtt rubintot, de ahogy hozzáért, szét­pukkant és akkorát szólt, hogy felébredt. — Mi van — kérdezte az asszony, aki a zaj­ra felébredt? Villanyt gyújtottak. Az éjjeliszekrényről Kovács leverte a vizet, összetört a kancsó, úszott a szoba. Ez sem történt még meg vele soha. Az asszonynak nem szólt semmit álmá­ról, de igen nyugtalan lett miatta. Tulajdonképpen nem lesz könnyű dolog el­adni a kincset, Mert megkérdezhetik honnan van. S erre nem tud mit felelni. Aztán azt is tudni kellene, milyen áron adhatja tovább? Neki fogalma sincs az ilyesmiről. Először az értékét kellene megbecsültetni. De hogyan? Így rágódott egész éjjel. Most érezte csak te­hetetlenségét és a nagy szerencse közepette is szerencsétlenségét. Az asszonynak mindebből nem szabad semmit sem tudnia. Neki, igen egyedül neki kell megoldani ezt a feladványt. Ez biztos nehezebb lesz, mint az összes eddigi. Reggel fáradtan ébredt. Keserű volt a száj­íze. Munkába indult. A reggeli napfényben azonban ismét megjött a bátorsága és az ere­je. Végtére is ö gazdag ember. Olyan kincs birtokában van, amelynek az értéke felbecsül­hetetlen. Ez a tudat magabiztossá tette. A tisz­tességes munkában meghajlott hát kiegyene­sedet és olyan délcegen járt, mint húsz—har­minc évvel ezelőtt. A ráncok is oldódtak ar­cán és egy belső mosoly ült tekintetére. Gaz­dag vagyok. Biztatta magát és meg volt arról győződve, hogy mindenki a gazdag Kovácsot köszönti benne. És valóban, mintha más lett volna a világ. Jobbról, balról, a munkába sie- tők köszöntötték őt és ő igen messziről és tá­volról, a gazdagság messzeségéből köszönt vissza. A nap is másként sütött és a villamos­ra is olyan méltóságteljesen szállt fel, mint egykor az urak a hintájukba. Legalább is ő így érezte. Tóthtal a munkahelyén találkozott. A gye­rek már fogta a vödröt és létrához készült. Tóth a lelkiismeret szerepét játszotta előtte. Ö tudott a kincsről, őelőtte már nem volt ilyen magabiztos Kovács. Megint a régi Kovács lett belőle. (Folytatjuk) Márton Péter A J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom