Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-07-09 / 28. szám
Fehér galambok Prága fölött. (Képek az Első Keresztyén Béke-Világgyíílésről) u. Prága központjától hét kilométernyire, szelíd dombok védelmében, csendesen folydogál a Moldva ... Ti- zenkétemeletes szállodánk az „lnternationál” nyolcadik emeletéről, ahol pompás szállásunk volt, idillikus kép tárult szemünk elé... Itt még nyoma sem volt annak a lüktető városi életnek, amely a Vencel tér és környező utcák forgalmát jellemezte ... Igaz ugyan, hogy a villamosok — pestiesen szólva — csak — „cammogtak", de annál jobban zajlott az élet gyönyörű szállodánkban... Ez a szálló valóban „international” volt. Szegény portások, liftesek és pincérek azt sem tudták, hogy melyik nyelven próbálkozzanak a tisztelt vendégekkel, hogy aztán végső kétségbeesésükben a jelbeszéd nemzetközi nyelvéhez folyamodjanak. .. Külön hálával kell megköszönni végtelen türelmüket, jóakaratukat és készségüket. Az ő derék szolgálatuk nagy mértékben elősegítette, hogy a delegációk frissen és jókedvűen végezzék napról napra munkájukat. 1. A Szovjetunió orthodox egyházának delegátusai közül SISKIN professzor került a mi csoportunkba. Végtelenül barátságos, igen mozgékony ember volt a professzor, aki hol itt tűnt fel, hol ott a delegátusok között, hogy személyes példájával segítse elő a világgyűlésre összesereglett delegátusok között az őszinte barátságot. Komoly és alapos teológiai munkánk közben azonban egy másik erényét is felismertük! Amikor felszólalt, valamennyi delegátus rendkívüli figyelemmel hallgatta érdekes és értékes fejtegetéseit: „Nem keresztyén ember az, ki minden nap nem imádkozik az egész világért. Fontos, hogy meghalljuk Isten akaratát, szeressük embertársainkat és engedelmeskedjünk Isten parancsolatainak”. Meleg taps köszöntötte a helyére siető professzort, hiszen valamennyien éreztük, hogy ezek az igazságok nemcsak elfogadhatók az egész világ, Kelet és Nyugat számára egyaránt, de éreztük azt is, hogy ezek nemcsak szavak, hanem, aki elmondta élete drága kincsének tekinti ezt a meggyőződését. 2. „Szent Miklós” püspökre emlékeztető jóságos arcú bácsi volt NIPHON libanoni metropolita, munkacsoportunk alelnöke. Kitűnően beszélt franciául. Részletesen tájékoztatott a libanoni népről és az ottani egyházakról, amelyekről bizony — szégyen ide, szégyen oda — eddig vajmi keveset tudtam... Nagyon jól érezte magát a delegátusok között, állandóan tréfálkozott a francia tolmácsnővel. Csak cgy- gyel nem volt megbékülve. „Nézze — mondta méltatlankodva — Gustav Turs érsek a lett evangélikus egyház vezetője, ugyanannyi idős mint én és milyen fiatalosan, rugalmasan jár-kel, én meg már öreg ember vagyok —” „Egyáltalán nem!” — erős- ködtem. De kedves metropo- litánk csak búsan legyintett.. Hiába, no, úgy látszik Libanonban sem szeretnek az emberek megöregedni... Amikor felszólalt, egyetlen mondatot idézett az Úr Jézus Krisztus evangéliumából: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal” ... (Máté 7:12.). Mélyen megilletödve éreztük, hogy aki ezt mondta, idézte, az az Ö Urának engedelmeskedve, életprogramjává tette ezt az evangéliumi parancsot... 3. A magyar delegáció szomszédságában a kelet- és nyugatnémet delegációk másfélszáz főt meghaladó népes csoportjai ülnek. Persze mindjárt keresem a tavalyi kedves barátokat, ismerősöket. Hamarosan rá is akadok dr. Bockra, a fáradhatatlan erfurti lelkészre, majd dr. Kari Brinkelre, az eisenachi Szeminárium rektorára. Ez utóbbi mindjárt, kedves meglepetésként, átnyújt néhány szép ajándékkönyvet. Tőlük tudom meg, nagy megdöbbenésemre, hogy pusztító vízáradás tört reá a szép thüringiai vidékre. Az annyira megcsodált szép vidéknek mintegy negyed része víz alá került és jelentős anyagi károk keletkeztek. A mesebeli vidékből a pusztulás szomorú tája lett... Pedig aki csak egyszer is járt „Németország zöld szívében”, a bűbájos thüringiai erdőben, az sohasem felejti el többé és élete végéig egy kicsit magáénak is érzi az ott tavasztalt mesebeli — szépségeket. 4. Ichiro Shikama hiroshimai japán lelkész... Amíg rajzolja be naplómba a furcsa japán írásjegyeket, nézem érdekesen jellegzetes arcát... Mit érezhet, ö itt? Milyen érzések vonulnak át a lelkén, amikor a békesség vagy háború szörnyű dilemmáját vitatják?! Ö igazán tudja, hogy a béke az élet kérdése, élet- halál kérdése. Nem is titkolja, hanem kereken ki is mondja: „Leszerelés, vagy újrafegyverkezés, ez a tragikus választás ... Isten áldja meg ezt a keresztyén békevilág- gyűlést, ez a hiroshimai keresztyének szívből jövő kívánsága ...” Kedves japán Testvérem! Hidd el nékünk, hogy ma már ez nemcsak a Ti kívánságtok, nemcsak egy városé, nemcsak egy népé, hanem a világ túlnyomó részéé!... Harmadik út nincs! Vagy megtalálja végre a világ a békés egymás mellett élés útját, vagy a Ti tragédiátoknál még szörnyűbb borzalmak szakadnak az emberiségre... Tudom, hogy Ti velünk együtt, milliókkal és százmilliókkal, azért imádkoztok és dolgoztok, hogy ne szakadjon reá még egyszer tűz és pokol békés falvainkra és városainkra. '.. Halász Béla A Sajtóosztály iratterjesztése értesíti a gyülekezeteket hogy július 20—augusztus 20-ig szünetet tart. A Sajtóosztály kéri a gyülekezeteket, hogy nyári rendeléseiket legkésőbb július 10-ig beküldeni szíveskedjenek. Tanevzárő ünnepély a Teológiai Akadémián (Folytatás az 1. oldalról.) a mi korszakunkban, az atomkorszakban szánt neki, és felfigyel azokra az igékre, amelyekkel Isten a XX. század második felében irányítja a Krisztus testét, az egyházat. Természetesen hazánkban a békeharc egyet jelent a szocializmus odaadó építésével. A béke ügye a gyárakban, a mezőkön, az iskolákban, a tudományos intézményekben dől el. Ehhez minden egyes em bér hozzájárufhat és természetesen minden egyes egyházi ember is hozzáadhatja a maga szolgálatát. A mi magyarországi evangélikus egyházunk és benne Teológiai Akadémiánk odaadóan és szív- vel-lélckkel támogatja népünket és kormányunkat a béke megvédésére és hazánk felvirágoztatására irányuló küzdelmében. Erre indítanak egyházunk haladó hagyományai. Egyházunk legjobbjai évszázadokon át élték és gyakorolták a néppel való egységnek a feladatát akkor is, amikor üldöztetés járt azért. Azoknak a próféciájára hallgatunk akik 1919-ben baráti kezet nyújtottak a Magyar Tanács- köztársaságnak, akik a felszabadulás után osztoztak a felszabadult nép örömében, akik az 1956-os ellenforradalmi kísérletben is szilárdan álltak a nép oldalán. Teológiai Akadémiánk a jövendő lelkészeit nem légüres térben neveli, hanem azoknak a feladatoknak szolgálatára, amelyek a jövőben fognak rájuk várni. A jövő felől tájékozódva kell a jelen útját járnunk. Nem kétséges, hogy Isten a jövendőt milyen úton hozza el. Az Isten vezérlését és irányítását világosan látó egyház megérti a jövendő feladatait. Ezek azok a teológiai alap- gondolatok, amelyek ma egyre világosabbakká válnak, és egyre inkább áthatják a keresztyének lelkiismeretét, itt, a mi hazánkban, de másutt is, a mi Teológiai Akadémiánkon is, de közegyházunkban is. Bizonyos, hogy Isten ezekben a feladatokban akar minket nevelni és előbbrevinni.” Dr. Ottlyk Ernő dékán ezután összefoglalta a Teológiai Akadémia 1960—1961. tanévének fontosabb mozzanatait* A dékáni jelentés után a végzett hallgatók nevében Reuss András lelkészjelölt mondott búcsúszavakat. Majd a dékán kiosztotta az évvégi jutalmakat. Az ünnepség után Olt Károly, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke és Gmák Károly csoportvezető szívélyes beszélgetést folytattak egyházunk vezetőivel, a dékánnal, valamint a tanári kar tagjaival. Egy akarattal A mai napi zsoltárigénk imádsággal kezdődik: ,, Tisztíts meg engem” ... Akiket Isten megtisztít, azok a Szentlélek emberei, tanítványai lesznek. A Lélek emberei pedig egyakaratú, egyetmondó keresztyének. Imádkozzunk, hogy legyen keresztyének és nem keresztyének között cgyetmondás a szeretet kérdésében. Ha a világ népei azt akarják, hogy jelenük és jövendőjük boldog és szép legyen, akkor kell, hogy egy akarat legyen közöttük a szeretet kérdésében. Ember szeresse az embertársát, akármilyen színű, fajú, vallású legyen is az, akire szeretetünk irányul. Ne felejtsük el, hogy a szentírás tanítása szerint a szeretet akkor is megmarad, ha bitünk és reménységünk megfogyatkozik. Imádkozzunk, hogy legyen keresztvének és nem keresztvének között egyetmondás a békesség kérdésében. Csak utalunk a Prágában tartott Keresztyén Béke-Világgyűlés Üzenete IV. 1. pontjára: „Az atomkorban a háború többé már nem nyújt felelős és értelmes lehetőséget a nemzetközi problémák megoldására”. Ezt meg kell érteni Nyugaton és Keleten egyaránt, mert ez a tétel igaz! Ha ezt a mai nemzedék nem érti meg, nem veszi halálos komolyan, nem teszi magáévá, megsemmisül maga is és a kultúra is, ami ma még gyönyörködteti a XX. század emberét. Imádkozzunk, hogy legyen keresztyének és nem keresztyének között egyetmondás a teljes leszerelés és mindennemű atomfegyver betiltása és a meglevő készletek elpusztítása kérdésében. A kobaltbombák és rakétafegyverek korában a villámcsapás hirtelenségével éghet el mindaz, ami a földön, föld alatt és föld felett van. Nem hisszük, hogy van a földön valahol olyan igazán hivő ember, aki apokaliptikus pusztulást vár gyermekek és felnőttek számára. Imádkozzunk, hagy legyen keresztyének és nem keresztyének között egyetmondás abban a szent óhajtásban, hogy itt a földön mindenkinek boldog élete legyen. Vagyis legyen bőségesen kenyere, tisztességes ruhája, békés, nyugodt lakása, szóval megelégedett élete. Ennek elérése és megvalósítása legyen a cél minden nemzet előtt. A pompás gépek korában szabaduljanak meg az emberek kicsiny és nagy gondoktól — hisszük, hogy Isten ezért adta a lehetőségeket — hogy szeretet, békesség, egyetértés légkörében mindenki boldog életet élhessen. Fülöp Dezső MENDE CSUPA VIRÁG, ÍZES GYÜMÖLCS és szíves mosoly. Ez ez első percek benyomása a mendei paróchián. Komótos terasszal tekint a paróchia a kertre. Mögötte a szőlőlugas kínálja árnyas ölét és terített asztalát. A felfelé futó gyümölcsös végében, a tetőn, áll a templom. Őrködik a tájon s a hóna alá búvó családokon. Összebújt családok békés fészke. Ilyen ez a „terep”. Ma kicsiny és nagy gyülekezetek is e fészek köré bújtak, mert esperesi székhely. Nem nagy egyházközség. Neve nem szerepel sem az ar- tikuláris helyek, sem a régi, hagyományokkal terhes gyülekezetek névsorában. Semmi egyháztörténelmi jelentőségű esemény nem folyt itt le s a századeleji Poszvék-féle Névtárban is csak Péteri filiá- jaként szerepel. Péteri történetében lapozgatva tűnik ki, hogy a Türelmi Rendelet után másodszor önállósulásra törekvő anyagyüiekezetet segíti a maga kis filiális 21 családjával a kellő 100-as létszámra s hat évvel később, 1817-ben, ugyanott téglát hordanak ők is a templom építéséhez. A 21 család pedig valójában 8 ősi família szétágazása. így lép be Mende hangja a gyülekezetek kórusába. EZ A NYOLC CSALÁD OLYAN korban nőtt hangot adóvá, amikor a lelkiismeret szabadsága ellen ezen a vidéken az üllői plébános őrködött, az üllőn a kalapácsot pedig a váci püspök tartotta. Péteriben keserves 34 év után intonálták a hangot s ez a nyolc mendei hang beleillett a kórusba. Van úgy, hogy nem mindig a látható események az érdekesek és döntők, hanem ami a mélyben van. Csillogó jéghegyek súlypontja is a vízalatti láthatatlan kilenctizedben van. Vajon hogyan érlelődött az a nyolc család csendben és a mélyben a Türelmi Rendelet előtti elnyomásban addig, míg tisztán csengő hangot tudott adni? Péteri szárnya alatt a mendei családok is szervezkedtek. Két emberöltő kellett, míg 1786-ban már saját .épületük is állt, amelyben délelőtt gyermekeik gyűltek ösz- sze írástanuláshoz s a felnőtteket ide hivta kis harangjuk szava esténként s vasárnaponként az Írás tanulására. KEREK FÉL ÉVSZÁZAD KELLETT, míg templomépítésig erősödtek. 1831-ben fogtak hozzá s a hívek áldozatából egy év alatt fel is építették. A nyolc család szaporodott (közülük ötnek szétágazó utódai ma is élnek Mendén), beköltözéssel is nőtt a létszám s a kilencszázas évek elején 412-re emelkedett. A régi mindenes épület helyén kántori lakást építettek a múlt század közepén (1863). Maid három harangot, úrvacsorái edényeket szereztek be. A lelkigondozást a péteri lelkész volt hivatva ellátni, aki évente négy istentisztelet tartására szállt ki. A közöttük működő lévita azonban minden vasárnap végzett igeszolgálatot. Az ősi családi kegyességben felnőtt híveknek azonban ez kevés volt. Önálló gyülekezeti életre vágyódtak. Rosszkor. 1914-ben határoztak erről első ízben, de a hangot elfújta a háború vihara s el a két nagyobbik harangot is. Meg a férfiakat jórészt. Mire ocsúdni tudtak, majdnem egy évtized szállott el. 1923-BAN LÉLEKBEN ÉS ANYAGIAKBAN már any- nyira megerősödtek, hogy önálló lelkészi állást szerveztek. Jó reménységgel nézett mindenki feléjük, hiszen a háború befejezése után egy püspöki leirat „számszerint kicsiny, de hitbuzgóságban erős és kitartó” gyülekezetei tud Mendén. Talán a kezdő nyolc család hitbuzgósága és kitartása visszhangzott évszázados távlatból? Nem, vagy legalábbis nem csengett tisztán. 1924-ben betöltötték ugyan — Droba Mártonnal — a lelkészi állást, de éppen az önállósulással s a lelkészi állás betöltésével kapcsolatban megbomlott a gyülekezet egysége és békessége. Egymást érik a békéltetés céljait szolgáló kiküldések és egyházfőhatósági intézkedések — nem sok eredménnyel. A disszonáns hangok, a békétlenség ellenére, az elődöktől örökölt hitnek volt még lendítő ereje. 1928—29 az építkezés két éve. A papiak is ekkor épült. Ez azonban inkább az öntudat és önérzet lendülete volt. A jó gyümölcs mellett a széthúzó erők szakadásában elviselhetetlen adósságteher is nehezedett a gyülekezetre, amit 1938 óta — amikor a gyülekezet vezetését második s egyben mai lelkésze, Detre László esperes vette át — törleszteni igyekezett, de végleg csak az 1945-ös pénzromláskor szabadult meg tőle. ÖNÁLLÓSÁGA ELSÖHŰSZ ÉVÉBEN a gyülekezet ősei hitével és hitének maradványával, s az általuk vérükbe itatott egyházszeretettel vegetált. A kor öntudatosodó és elaprózó módszerei és keretei között folyt az élet s Istennek különös kegyelme, hogy nem engedte szétszóródni a kicsiny nyájat. A második világháborúban hat hétig volt hadszíntér Mende. Ezalatt lényeges külső kár nem érte a gyülekezetei, temploma épen maradt. A belső károk közül csak egyet hadd említsünk, talán kissé jelképes is lehet: az ol- tárterítőket mendei lakosok vitték el s ruhákat csináltattak belőlük maguknak. A háború után a régi adósságtól szabadult s mintha a korábbi széthúzásból is okult volna a gyülekezet. Próbás idők gyümölcseként eggyé ko- vácsolódott. Összebújt családok békés fészke. Ilyen ez a „terep”. Csupa virág, ízes gyümölcs és mosoly. Még akkor is, ha nincsen rózsa tövis nélkül, ha olykor savanyú a szőlő s a szíves mosoly gondot takar. De egészen eltakarja. Annyira, hogy el is tűnik. S ez a fontos. Koren Emil
