Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-01-15 / 3. szám

FEHÉR ÉS FEKETE

TÖBBSZÖR IRTUNK MÁR

a Délafrikai Unióban erjedő, forrongó faji kérdésről, pontosabban az ott élő néger őslakosság kegyetlen elnyomásáról, a betolakodott maroknyi fehérek által. Most e kérdés egyházi vetületének — s bennünket nyilván ez érint legközelebbről — újabb megdöbbentő részletei jutottak tudomásunkra. D. Dr. Joachim Beckmann, a rajnai evangélikus egyházkerület (Nyugat- Németország) elnöke a Délnyugatafrikai Evangélikus Egyház meghívására több hetét töltött Dél-Afrikában. Útjáról az Evangélikus Teológiai Társaság 1960. évi október végén Berlin-Spandauban tartott ülésén számolt be nagyhatású előadásában. Az alábbiakban közöljük beszámolójának fontosabb részleteit s néhány megjegyzést fűzünk hozzá.

Dél-Afrika és Délnyugat- Afrika együtt akkora mint Közép-Európa, hozzávéve még Skandinávia egy részét. Ezen az óriási területen összesen mintegy 14 millió ember él. A területnek csak alig 50 százaléka lakható és művelhető, a többi sivatag és kurtafüvű pusztaság (steppe). A művelhető területnek több mint 50 százaléka a fehéreké, alig 13 százaléka a négereké, ismét másik 13 százaléka az egyéb ■„színeseké”. Az Unióban mintegy S millió fehér él, jórészt búrok, (holland telepesek utódai), kisebb részben angolok. Az ország őslakói a bantu négerek, lélekszámúk 10 millió, az egyéb „színesek” — félvérek, egyéb afrikaiak, hinduk — száma mintegy másfél millió. Délnyugat-Afrikában — területe akkora mint Nyu- gat-Németország — 550 000

lélek él, ebből 70 000 fehér, jórészt német telepesek, akik még az első világháború előtt- ről maradtak itt, amikor e terület német gyarmat volt.

EZEN A HATALMAS TERÜLETEN SZAMOS KERESZTYEN. EGYHÁZ VAN. Legnépesebb az ún. Holland Református Egyház, mintegy 1,6 millió lélekkel. Ez az uralkodó és kormányzó búr társadalmi osztály egyháza. Van még két kisebb református egyház is. Jellemző tünet, hogy az elsőnek említett rendkívül gazdag és befolyásos Holland Református Egyház missziód munkáját nem az ország területén — ahol még bőséggel akadna tennivaló —, hanem azon kívül végzi. Az országban ti, a faji kérdésben elfoglalt álláspontja következtében a bennszülöttek között tökéletesen elvesztette hitelét. Az 1,3 millió lélekszámú meto- dista egyházhoz és az 1,1 millió lélekszámú anglikán egyházhoz főként angolok és — négerek tartoznak. A római katolikusok lélekszáma 600 000, az evangélikusoké mintegy félmillió. Hivatalos statisztika szerint 5,5 millió néger tartozik a keresztyén felekeze- tékhez. Közülük mintegy 1,5 millió kilépett a „hivatalos” egyházakból és külön bennszülött felekezeteket alapított. Hogy miért, az az alábbiakból mindjárt ki fog tűnni.

NEM KÉTSÉGES, hogy a dél-afrikai egyházak számára most a faji kérdés a vizsgatétéi. Itt kell levizsgázniuk — meggyőződésünk szerint — hitükből és hitük gyümölcseiből. S ez a vizsga eléggé szomorúan fest. Az anglikánok, a metodisták és a római katolikusok ugyan elég jól vizsgáznak. Ezek az egyházak ellenzik a faji elkülönülést. Gyülekezeteikben együtt vannak a feketék és fehérek. Egy fokvárosi anglikán templom kapuján ez a felirat olvasható: „Ez a templom nyitva áll minden fajú és felekezetű ember számára.” Ezekből az egyházakból kerülnek ki a faji elkülönítés legerélyesebb ellenzői: az immár világhírűvé vált Trewor Huddleston és Alan Paton — utóbbi egyik könyve magyarul is megjelent — s a Dél-Afrikából kiutasított anglikán püspök, ár. Ambrosa Reeves.

A református egyházak sajnálatos módon támogatják az Unió kormányának embertelen faji politikáját. S ezt még teológiai érvekkel is megpróbálják alátámasztani. Azt hirdetik: a múlt század folyamán a fehér ember meghódította ezt a területet s így most annak jogos ura és birtokosa. Ezért a fehér ember uralmát mindenképpen biztosítani kell a színesek — az őslakosság!

— felett. Ezt a célt szolgálja a faji elkülönítés politikája. A színesek dolgozhatnak a fehérek számára —, de nem velük együtt. Külön, a város szélére telepített kerületekben kell lakniok. Nem étkezhetnek együtt a fehérekkel, külön iskoláik, szórakozóhelyeik és — legalábbis a faji politikát támogató egyházakban — külön templomaik vannak. Magától értetődő, hogy nem köthetnek házasságot fehérekkel.

E TANÍTÁS DURVA VISZ- SZAÉLÉS A SZENTIRÄS BETŰJÉVEL. Mindenesetre jellemző arra az írásmagyarázati módszerre, amely — némely körökben ma is elterjedt — a Bibliát betű szerint értelmezi, ahelyett, hogy annak Krisztus szerint való értelmét keresné. Pedig erre Luther eleget intett: azt kell keresni az írásban, ami Krisztus szerint való. S ezt persze Pál apostoltól is meg lehetne tanulni: A betű megöl, a lélek pedig megelevenít (II. Ko- rinthus 3,6.).

A Szentírásból aligha lehet igazolni, hogy Isten fajokat teremtett volna. Sokkal inkább valószínű, hogy — amint azt a tudomány is feltételezi — a fajok hosszú fejlődési folyamat során alakultak ki a teremtett világban. Az viszont a Szentírásból kétségtelen, hogy egyik emberfajnak sem szabad magát a másik fölé emelni, hanem egymás kölcsönös megbecsülésében kell' élniük. Ezt éppen a keresztyéneknek kellene tudni és — gyakorolni, hiszen Krisztusban „nincs sem zsidó, sem görög (Gál. 3,23.).

Annál sajnálatosabb, hogy

— Beckmann elnök tapasztalata szerint — az evangélikus egyház■ a faji kérdésben bizonytalankodó, középutas magatartást foglal el. Tartózkodóak > — írja az elnök — „lutheri örökségük abban is

megmutatkozik, hogy nem szívesen mondanak ellent a fel- sőbbségnek”. Csak

az a különös, hogy ez az állítólagos „lutheri örökség” mindig akkor mutatkozik meg, ha egy fasiszta felsőbbségnek kellene határozottan és bátran ellentmondani. Így volt ez — sajnos, kivételektől eltekintve — a hitleri időkben is, így van Dél- Afrikában is, ahol az embertelen. faji politikát folytató felsőbbségnek kellene ellent mondani. Bezzeg amikor „más” fel- sőbbségről van szó, akkor nem késik a karakán ellentmondás, amint ezt például Dibelius püspök hí- ' réssé vált irata a „Fel- sőöbség”-ről s az ebben tükröződő magatartás is mutatta.

Úgy tűnik nekünk, hogy ez az örökség nem annyira lutheri, mint inkább egyes elpolgáriasodott német egyházak jellegzetes magatartása, amelyek összeszövődtek az uralkodó társadalmi osztályokkal és azok érdekeivel — Németországban éppúgy, mint Dél-Afrikában.

BECKMANN ELNÖK örvendetes jelenségként számol be arról, hogy itt-ott már fellazul ez a merev magatartás. Előfordult, hogy olyan ebéden vett részt, ahol a fekete prédikátor együtt ült egy asztalnál a fehér lelkésszel — s ez valami hallatlan dolog abban az országban, ahol a feketék a hátsó ajtón léphetnek be a fehérek házába! Nos, lehetséges, hogy ez a lépés — fehér és fekete lelkészek együtt étkezése —, abban az országban hallatlan merészség, Jézus Krisztus országában azonban már kétezer éve magától értetődő dolog kellene hogy legyen! Hiszen Urunkat is azért szidalmazták a farizeusok, mert „bűnösöket” fogadott magáihoz és velük együtt evett! (Lukács 15,1—2.). S ha a beszámoló arról ad hírt, hogy némely bátrabb lelkész fehér hívei ízlése ellenére is megtette ezt a lépést s ezért szidalmat szenvedett, ez csak valami természetes dologra mutat: arra, hogy Jézus tanítványai — Dél-Afrikában vagy egyebütt — bátran kell haladjanak a helyesnek felismert úton, meg nem félemlítve az ún. „közvélemény” nyomásától. ,A saját gyülekezetük ún. közvéleményétől sem.

Beckmann elnök arra is emlékeztet beszámolójában, hogy a dél-afrikai keresztyéneknek néha egészen azonos kérdésekkel kell megbirkózniok, mint a németországiaknak kellett

— vagy inkább kellett volna

— 1933-ban és azután, a hit- lerizmus, a faji téboly éveiben. Ügy tűnik, e lecke még mindig fel van adva — különféle változatban — a keresz- tyénségnek s megoldásán újra meg újra mindannyiunknak fáradoznunk kell. Isten kegyelme, ha némely elrontott feladatban ismétlő vizsgára bocsát bennünket. Ügy készüljünk, hogy ismét el ne bukjunk. S ez nemcsak a délafrikai, hanem a világszerte mindenütt élő keresztyénekre is vonatkozik.

Groó Gyula

Gyermekszájak

Veszélyben a sütemény

Feleségem a konyhában süteményt készít. Két kisfiam állandóan körülötte alkalmatlankodik a segítés jóakaratú készségével. Komoly tekintetük rá-rátapad feleségem tész- tás kezére s szájuk csak nem akar beállni a sok kiváncsi kérdéstől.

— Hagyjatok gyerekek — mondja nekik végül is. Menjetek ki az udvarra játszani. Úgyis nektek sütöm, úgyis tiétek lesz.

Amikor aztán tényleg kész a sütemény, váratlanul vendégek érkeznek. A helybeli plébános és a káplánja. Jöttükre a gyerekek is előkerülnek s odatelepednek mellénk a székre. Feleségem behozott a frissen készült süteményből s megkínálja a vendégeket.

*

A gyerekek nagy szemeket meresztenek. Látszik rajtuk, hogy nem értik anyukájuk eljárását. Némán hallgatnak. Mikor azonban a plébános kinyújtja kezét a sütemény felé, a nagyobbik nem tudja tovább türtőztetni magát. Kétségbeesetten kiáltott fel:

— Plébános bácsi! Anyuka ezt a süteményt nekünk sütötte!

Egy másik alkalommal min-- den szakasztott így történt. Már annyi a süteménysütés előzményeit illeti. A továbbiak- ben változás csak annyi Volt, hogy amikor az utcasorkon felénk igyekvő plébánost és káplánját a gyerekek az utcaajtóból meglátták, ahogy csak lábuk bírta, rohantak be anyjukhoz s elfúló hangon kiáltották be a konyhába:

— Anyuka!®Már megint jön az a két ember!

Vers — író nélkül

Szeretetvendégségre készülünk. A műsoron több szavalat is szerepel. Négy verset osztok szét a nagyobb gyermekek között. A szavalásra szánt költeményeket ' magam gépelem le s mindegyik címe alá odaírom a szerző nevét is. írta: Réményik Sándor, Kemény Lajos, Turmezei Erzsébet. Gépelés közben az egyik versnél, hogy-hogynem, lemaradt a szerző neve. Csupán a vers címe, na meg persze maga a vers volt a papíron.

A verseket kiosztottam. A gyerekek haza vitték s néhány nap múlva eljöttek próbára. Mikor belépek közéjük, Mariska odajön hozzám és szomorúan kérdezi:

— Tisztelendő bácsi! Az én)

versemet nem írta senki?

Az idősebb

Este van. Vége a játéknak, hancúrozásnak. A gyerekek ágyba kerültek. Laci és a mindössze 14 hónappal fiatalabb Bandi is.

Édesanyjuk és én is az ágyak végénél állunk s úgy mondjuk együtt az esti imádságot, az „Én Istenem, jó Is- tenem”-et.

Komolyan, áhítatosan mondják a gyerekek a megszokott, kedves imát. Tisztán, folyékonyan gördülnek, a szavak, hömpölyögnek a mondatok. Minden zavar, minden zökkenő nélkül jutunk egészen odáig: „...vigyázz kedves szüléimre”. Amikor azonban az következik: „...meg az én kis testvéremre”, Lacikánk váratlanul elszakítja az imádság fonalát s indulatosan odaszól a Bandi ágyánál álló édesanyjának:

— Anyuka! Ne engedd, hogy a Bandi azt mondja: „meg az én kis testvéremre”, mert nem én vagyok neki a kis testvére, hanem ő az én kistestvérem.

Zoltán László

Terhes és nem kiváni segítség

Az elmúlt év novemberének végén a lengyelországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház Egyházi Főtanácsa nyilatkozatot tett közzé. A Nyilatkozat összhangban áll a lengyel evangélikus lelkészek konferenciájának határozatával. Aláírói: dr. A. Vantula püspök, B. Umgelder professzor, a konzisztorium elnöke, A. W. Gastpari, a Zsinat elnöke, A. Gerwin lelkész a konzisztorium alélnö- ke, dr. L. Kohutek, a zsinat' alelnöke. A terjedelmes nyilatkozatból az alábbiakat emeljük ki:

„Amikor a Lengyel Nép- köztársaság Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyháza a háború utáni időben a teljes összeomlás előtt állott, és az egész egyházi életet újra kellett felépíteni és újra kellett szervezni, a külföldi testvér- egyházak áldozatkészen siettek Segítségünkre. Egyháziunk az akkor irántunk megmutatott szeretetnek eme nagylelkű megbizonyításáról mindig a leghálásabban fog megemlékezni. Az évek múlásával a háború ütötte sebeink nagyrészt begyógyultak, és újjászerveződött az egyházi élet. ,Az ország újjáépítésével együtt népünk életviszonyai is megjavultak és ma már nincs nálunk többé éhség és nyomorúság.

Egyházunknak azonban még mindig vannak olyan szükségletei és tervei, melyeket a maga erejéből nem tud megvalósítani. Ezért ezután is mély hálával fogadja bizonyos esetekben a külföldi egyházak és egyházi szervezetek segítségét.

Ez a segélyakció mindig a külföldi szervezetek és egyházunk vezetősége közötti megállapodás szerint közös meg-' egyezéssel és kizárólag az egyház hivatalos útján és ellenőrzésével történhet.

ÖNHATALMÚ AKCIÖ

(

Az egyházközi segélynek eme hivatalos és központilag irányított útja mellett a segély juttatásnak más formái is előadódtak. Ez olyan akció, mely az egyházvezetőség tudta, a vele való- megállapodás nélkül, sőt kívánsága ellenére folyik. Különösen arról a segélyakcióról van szó, melyet egyházunk tagjai között önhatalmúlag bonyolítanak le különféle egyházi, egyház melletti és nem egyházi szervezetek.

A lengyel nép még nem felejtette el a háborút megelőző idők tragikus eseményeit, amikor bizonyos magukat nacionalistáknak valló személyek a háború előtt, visszaélve az egyházi hatóságok bizalmával, német nemzetiségű hittestvéreink sorában irredenta tevékenységet fejtettek ki. Az a buzgalom, amellyel bizonyos nyugatnémet szervezetek hittestvéreink egy része számára az egyéni segélyezést szervezik és megvalósítják hazánkban, semmi bizalomnak nem örvendhet nálunk, hiszen kiváltképpen is gyakran azokat a személyeket segélyezik, akik azt egyáltalán nem érdemlik meg, vagy nem szorulnak segélyezésre; ugyanakkor azokat, akik esetleg tényleg rászorulók, akikről ezt igazán csak az egyházi hatóság tudja

— azokat figyelmen . kívül hagyják. És mert minden eddigi törekvés, hogy ezt a gyanús, egyházunkkal meg nem beszélt, sőt a nyugatnémet egyházi, egyházmelletti, és nem egyházi helyekről egyházunk akarata ellenére irányított segélyakciót beszüntessük, ez ideig nem járt eredménynyel, szükségesnek látjuk; hogy ez ügyben világossá tegyük hivatalos álláspontunkat.

MEGENGEDHETETLEN

BEAVATKOZÁS

Ezennel kijelentjük, hogy hittestvéreinknek nyújtott minden -olyan segély, mely a Nyugatnémet Szövetségi Köztársaság fentnevezett szerveitől ered, és egyházi hatóságainkkal nem történt róla megállapodás, számunkra terhes, és nem kívánatos;

hogy az egyházunk belső ügyeibe való ilyen beavatkozást megengedhetetlennek tartjuk, mert az nem felel meg az egyházi testvériesség alapelveinek;

hogy az káros egyházunk számára, mert egyházunknak és híveinek alig jóvátehető erkölcsi károkat okoz, és számúkra a lényegbeli feladataik betöltését megnehezíti;

hogy a hittestvéreink soraiban zavart okoz, bizalmatlanságot, meghasonlást támaszt, mert őket alkalomszerűségra és tervtelenségre neveli, hiszen a segély gyakran azoknak jut, akik arra nem szorulnak rá, azt nem érdemlik meg és , az építés helyett csak kárt okoz.

NYOMDÁSZOK

Szeretem a nyomdászokat. Az életem egy része minden héten közöttük pereg le, hiszen minden szerdán együtt hajolunk az Evangélikus EUt egymás mellé sorakozó ólombetűi fölé. A közös munka pedig nemcsak sorsközösséget jelent, hanem szív-közösséget is. Az együtt elvégzett munka örömének és emberi közelségének összehangoló kellemes érzését.

Szeretem a nyomdászokat, mert velük és közöttük élek

De szeretem a nyomdászokat azért is, mert velük és közöttük dolgozom. És velük jó dolgozni. Az ólombetűk nem tűrik a selejtet, a figyelmetlenséget, az időben való elnyújtózkodást, a kényelmességet. Ezért, van az, hogy a nyomdászok pontos, precíz, hűséges és gyorskezű emberek, akik az alkotás lázában formálják azt a mesterművet, amit újságnak, könyvnek neveznek és amit mi sokszor reájuk sem gondolva veszünk a kezünkbe. A nyomtatott betűk mögött mi nagyon sokszor csak az írót látjuk és a megszövegezett gondolatot, de nem látjuk sohasem azokat, akiknek kezén át sorba állnak a betűk. A kenyerünk mögött néha elérkeznek hozzánk az aratódal foszlányai, de ki hallotta meg azoknak az embereknek a szívdobbanásait, akik művészi munkával felénk nyújtják a reggeli újságot, vagy az esti csendünk szép könyvét, vasárnapjaink színes olvasmányait.

Szeretem a nyomdászolcat, a nyomtatott betűk művészi munkásait.

Azután szeretem a nyomdászokat, mert kellemes és vidám emberek. Nem mogorva munkások, hanem jókedvű emberek, akiknek kezében könnyedén készül a mű, ami reájuk bízatott. Aki belép

hozzájuk, nemcsak a munka műhelyének a ritmusát érzi, hanem a jól végzett munka örömét is. Hányszor léptem be hozzájuk úgy, hogy fáradt voltam, vagy felhők árnyékai sötétedtek még az arcomon a ködös utcától, de náluk • csupa napfény, volt a levegő és mosoly ragyogott az arcukon és az együtt végzett munkájukon.

Szeretem a nyomdászokat, mert a közös munka vidám és jókedvű emberei.

Szeretem a nyomdászokat azért is, mert nemcsak a jó munka mesterei; nemcsak a jókedvű munka vidámarcú testvérei, hanem a jóság emberei.

Az „én brigádom”, akikkel szerdánként együtt dolgozom, hét tagból áll. Mindegyik tagjáról tudnék olyan történetet elmondani, amelyik érdemes lenne megörökítésre. Most mégis csak egyet szeretnék bemutatni.

Nevezzük egyszerűen Lelkes Sándornak. Neve nem így van fetírva a dicsőségtáblán,

ahol mint többszörösen kitüntetett kiváló munkás szerepel, de most nem a nevéről, hanem a szívéről akarok írni.

Két éve ismerem. Két éve találkozom vele minden szerdai napon. Még sohasem láttam szomorúnak, vagy rosszkedvűnek, ingerlékenynek, vagy idegesnek. Hatalmas, szépszál ember, aki mosolygó, derűs arccal, a jól végzett munka fölényével derűsen dolgozik. Velünk, a munkatársaival a jóbarát szívességével és jóindulatra kész kedvességgel foglalkozik.

A karácsony előtti szerdán már befejeztük a karácsonyi számot. Mosakodni, öltözni ment és pár perc múlva útra- készen állt az öltöző ajtajában.

— Sietek — mondta — leni vár a feleségem.

— Moziba mennek? — kérdeztem és vártam tőle a megszokott vidám választ.

— Nem! Ma karácsonyi körútra megyünk — felelte egyszerűen és csendesen.

Persze, gondoltam, magamban, a fiának, a Sanyikának készül a meglepetés. És megértőén bólintottam.

— A Sanyika, ugye?'

— Nem, a Sanyikénak már megvan a meglepetés. Síbakancsot kap karácsonyra. „Igazi” szép síbakancsot és mellé a feleségemtől egy új cipőt. De ez már megvan, a többi ajándékkal együtt. •— Akkor hát nem értem a „karácsonyi körutat”.

És akkor lassan, már elmenőben mondta:

— A szomszédunk kisfiának veszünk még valamit.

— A szomszéd kisfiának?

— Igen. Tudja, az nem olyan ember. És este, amikor a kisfiú átjön a Sanyikához, hadd' örüljön annak, hogy ő is talál majd egy neki szóló csomagot a karácsonyfa alatt. Mert ugye karácsonykor mindenkinek éreznie kell, hogy valahol mindenkit megtalál a szeretet.

Kezet fogott velem és elment.

Néztem utána és eszembé jutott az a másik ember, aki „nem olyan ember”, aki talán iszik, vagy távol a családjától, idegenben keresi a .maga örömét. És láttam egy kisfiút szomorúan átmenni a szomszédba és boldogan visszajönni, mert Lelkes Sándor és felesége szívében annyi szeretet melegítette át a karácsonyi szobát, hogy abból futott a szomszéd kisfiú karácsonyára is, ajándéknak, örömnek, átölelő szülői szeretetnek.

Ma újra megnéztem a nyomdában a dicsőségtáblát. Olvastam a nevét Lelkes Sándornak és egyszerre csak előttem állt egy másik dicsőségtábla egy boldog kisfiú szívén és ott csendesen elolvastam újra a nevét: „Sándor Bácsi!”

Hát ezért szeretem a nyomdászokat, mert jő emberek, kedves, drága, karácsonyi emberek ...

■ Várom a szerdát. Jó lest kezet fogni Lelkes Sándorral j

Friedrich Lajok j