Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-08-14 / 33. szám

Äz Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának ülése a skóciai St. Andrews-ban Tanár úr, kérem ! Kis emlékek egy nagy pedagógusról Az Egyházak Világtanácsá­nak — amely több mint 50 államban élő 172 tagegyházat képvisel — 90 tagú Központi Bizottsága az idén, augusztus 16—24, között, az angliai St. Andrews-ban tartja ülését. Az ülésen a magyarországi protestáns egyházakat dr. Bariba Tibor református püspök, Káldy Zoltán evan­gélikus püspök és Muraközy Gyula református lelkész kép­viseli. Egyben mindhárman a Magyarországi Ökumenikus Tanácsnak is képviselői. A világ minden részéből össze­sen 300 résztvevőre számíta­nak. Lapunk munkatársa felke­reste Káldy Zoltán püspököt, aki a Központi Bizottság ülésével kapcsolatban feltett kérdésekre az alábbiakban válaszolt: Mikor indulnak Püspök ti'rék a Központi Bizottság ülésére és merre utaznak? Augusztus 12-én délben in­dulunk a Ferihegyi-repülőtér­ről Amsterdamon keresztül Londonba. Még aznap este — ha Isten is akarja — London­ba érkezünk. Másnap vonat­tal megyünk tovább, végig Anglián, Edinburgh-ba, majd a tengerparti St. Andrews-ba, ahol 11 napot töltünk. Van valami különösebb oka annak, hogy a Központi Bi­zottság az idén éppen Skó­ciában tartja ülését? Igen. 1910-ben, tehát éppen 50 évvel ezelőtt, a skóciai Édinburgh-ban alakult meg az a konferencia, amely a s,Hit és Egyházszervezet“, va­lamint az „Élet és Munka“ mozgalmakkal együtt 1948- ban Amsterdamban az Egy­házak Világtanácsának meg­alakításához vezetett. Melyek az ülés főbb prog­rampontjai? A sok között két fő téma tnegbeszélése szerepel a prog­ramon. Az egyik: „Az Egyhá­zak Világtanácsának szerepe, tekintettel az egységre (bele­értve az egyház egységét’), a másik: „A szülők felelőssége és a népesedési kérdés.” Az első témáról szóló jelentést Henri d’Espine, a genfi egye­tem gyakorlati teológiai ta­nára, a másodikról szóló je­lentést pedig Stephen Bayne londoni püspök terjeszti elő. Mi a magyar delegáció vé­leménye a két főtémáról? Mivel nem tudjuk ponto­san, hogy mit tartalmaznak majd az előadások (csupán kisebb részleteket, illetőleg utalásokat ismerünk), termé- szetcsen nincsen kész hozzá­szólásunk a két témához. En­nek ellenére ökumenikus , Tanácsunk Tanulmányi Bi­zottságai dr. Pálfy Miklós professzor vezetésével ko­moly teológiai előmunkálato­kat végeztek a megadott cí­mek alapján és ezt bizonyára jól fel tudjuk használni majd a vitában. A hírek szerint az első té­mával kapcsolatban a Köz­ponti Bizottság vizsgálat tár­gyává akarja tenni, hogy a Világtanács miképpen moz­díthatná elő a protestáns, anglikán és ortodox egyhá­zaknak az eddiginél szorosabb egységét. Ebben az új az, hogy a Világtanács eddig nem foglalkozott a szorosabb egy­ség és az egyes tagegyházak egymással való egyesülésének kérdésével, hanem megelége­dett a tanulmányi munkával és a tagegyházak együttmű­ködésének előmozdításával. Most meg akarja vizsgálni, nem kellene-e ennél többet tennie az egység felé. Az előadás ismerete nélkül is, pusztán a megadott téma alapján, nekünk az a véle­ményünk, a Tanulmányi Bi­zottság munkája nyomán, hogy egyfelől nagyon széles skálában kellene foglalkozni az egység kérdésével, másfe­lől szem előtt kell tartani minden irányban a reális helyzetet. A széles skála azt jelenti, hogy nem elég pusz­tán az egyház egységére (mely Jézus Krisztusban valóság!) irányítani fáradozásunkat, ha­nem az egész teremtett világ egységét kell szem előtt tar­tanunk. Az egyház egysége nem pusztán önmagáért szük­séges, hanem annak is a te­remtett világ egységét is kell szolgálnia. Hiszen az egyház a világért van! Tehát nem a vi­lág ellen van nagyobb egy­ségre szükség, hanem a vi­lágért. A reális helyzet látása pe­dig azt jelenti, hogy mind a világban, mind az egyházban van „kelet—nyugat probléma”. A világban az emberiség két felét politikai, társadalmi és ideológiai ellentétek választ­ják el egymástól. Ugyanak­kor fennáll az atomhalál ve­szélye. A gyarmati népek sza­badságukért, a gazdaságilag elmaradott népek fejlődésü­kért küzdenek. Ebben a hely­zetben a Világtanács kétség­telenül tett szolgálatot a vi­lág egységéért, amikor fellé­pett az atomfegyverek meg­semmisítéséért, a békért, a gazdaságilag elmaradt népek megsegítéséért. Sokszor vi­szont az a benyomásunk, hogy a Világtanács egyolda­lúan nyugatot képviseli, ahe­lyett, hogy az emberiség nagy ügyeit képviselné. Ez pedig nem segíti elő a teremtett vi­lág egységének munkálását. Az egyházi „kelet—nyugat probléma” is nyilvánvaló. Ke­let-Nyugat egyházai egymás­hoz való viszonyukban, sok­szor még a felekezeti külön­bözőséget is túllépő különbö­zőséget képviselnek. Jórészt ez abból adódik, hogy az egy­házak Keleten és ’ Nyugaton más és más társadalmi rend­ben élnek (még akkor is, ha az egyházak nincsenek a kü­lönböző társadalmi rendekhez kötve). Az a tapasztalatunk, hogy a nyugati egyházak igen gyakran az „igazak“ köntösé­ben járnak és előítéletekkel vannak a Keleten élő egyhá­zakkal szemben. Az Egyhá­zak Világtanácsának nyitott­nak kell maradnia az „öku­menikus párbeszédre“ Nyugat és Kelet között. Ezzel szolgál­ja az egységet. Mindezeken belül megvaló­sulhat az egyes felekezetek nagyobb egysége is. Mit tud mondani Püspök Űr a második fő témával kap­csolatban? Az ülés elé kerülő egyik jelentés (az ún. „Mansfield- jelentés) arról beszél, hogy a világot a „túlnépesedés vé­szévé fenyegeti“. És ebben a kérdésben várja a jelentés a Világtanács szolgálatát. Véle­ményünk szerint a világnak nem a túlnépesedés a prob­lémája, hanem az atomháború réme. Ez ellen kell küzdeni. Ha aztán a gazdasági javakat jól osztjuk el az egész vilá­gon és a háborúkra, atom­fegyverek gyártására adott óriási összegeket az élmaradt népek felemelésére fordítjuk, akkor megoldódik a „túlné­pesedés problémája is“. Miről lesz még szó a Köz­ponti Bizottság ülésén? A Központi Bizottság jóvá­hagyja a harmadik nagygyű­lés (amely Üj-Delhiben lesz 1961 végén) terveit, meghall­gatja a jelentéseket a vallás- szabadságról folytatott tanul­mány előrehaladásáról és egy másik jelentést az egyházak szerepéről a jelenlegi nemzet­közi helyzetben. Ugyancsak meghallgatja a különböző bi­zottságok (pénzügy stb.) je­lentéseit. Az ülés Visser’t Hooft főtitkár jelentésével kezdődik. Isten áldása kísérje egyhá­zaink küldötteinek a munká­ját. A soproni, Berzsenyi Dániel gimnázium a hajdani evangé­likus líceum homlokzatán fe­kete zászlót lengetett a szél. Az iskola volt kiváló taná­rát, Hollósy Kálmánt temet­tük 1960. július 19-én. Nem idevaló, hogy ennek a kitűnő nevelőnek az életmű­vét értékeljem. De a hálás ta­nítvány egyszerű megnyilat­kozásaként néhány emlék ide­kívánkozik. Kis emlékecskék ezek,, de Hollósy Kálmán olyan egyéniség volt, hogy éppen az ilyenek illenek hoz­zá. ' * Akkoriban Vas, Sopron és Veszprém megye fiai csak a soproni líceumba mentek ta­nulni. Szeptember elején Ke­menesalja és Rábaköz vonat­szám öntötte az ősi Sopronba a sok kis- és nagydiákot. A líceumnak igen derék tanári kara volt. De amelyik osztály Hollósy Kálmánt kapta tanár­nak, i osztályfőnöknek — külö­nösen szerencsés volt. Egész életünkre indítást kaptunk tőle. * Magános ember volt — az is maradt. Az iskola volt iga­zi otthona, s gyermekei, csa­ládtagjai mi vagyunk — ta­nítványai, szerte az ország­ban. * Teológiai végzettségű ember volt és felszentelt lelkész. Gyülekezeti munkát sohasem végzett — szószéke a katedra volt, gyülekezete az osztály. Nyolc évig vezetgetett ben­nünket vasárnapról vasárnap­ra a soproni templomba. Ma­ga is rendszeresen látogatta mindvégig az Isten házát. * Szigorú tanár volt, nagy emberi szeretettel. Az első osztály első latin óráján meg­Tanácskozott az országgyűlés Augusztus 5—6. napjain ülést tartott az országgyű­lés, amelynek napirendjén a Népköztársaság Elnöki Taná­csának a beszámolója, a Mi­nisztertanács beszámolója, az 1959. évi állami költségvetés végrehajtásáról szóló jelentés jóváhagyására vonatkozó tör­vényjavaslat tárgyalás és in­terpellációk szerepeltek. Dr. Münnich Ferenc, a Minisz­tertanács elnöke, hatalmas beszédben számolt be a ma­gyar népgazdaság helyzetéről és feladatairól. Megállapítot­ta, hogy népgazdaságunk az ipar és a mezőgazdaság te­rületén egyaránt hatalmas eredményeket tudott felmu­tatni és nagy lépést tettünk előre a szocializmus építésé­nek az útján. Rendkívül figyelemre mél­tó a Minisatertanács elnöké­nek az a bejelentése, hogy a kormány iskolareformot ké­szít elő, amelynek az a cél­ja, „hogy iskoláink közelebb kerüljenek az élethez, való­ban az életre, a közösség ér­dekében végzett becsületes fizikai vagy szellemi munká­ra neveljék a fiatalokat, megvalósítsák az elmélet és a gyakorlat, a tanulás és a termelés szoros kapcsolatát.” Ugyancsak fontos az a beje­lentése is, hogy készül az or­szágos távlati tudományos kutatási terv, amelynek a ki­dolgozásába több mint 2000 tudományos doigozó, egyete­mi tanár és gyakorlati szak­ember kapcsolódott bele Külpolitikai szempontból hangsúlyozta, hogy hazánk továbbra is következetes bé- kevolitikát folytat és a békés egymás mellett élés elve alapján ápolja kapcsolatait a világ minden békeszerető országával. iiiiinnii szeppenve ült egy kis falusi fiúcska a második pad végén. A keményarcú tanár odament hozzá, rátette kezét a buksi fejre, s melegen mondta: „Csak bátran, bátran, kis fiam!” Az illető élete végéig viszi annak a biztatásnak az emlékét. * Amikor öreg Buti bácsi órák elején megszólaltatta a félel­metes csengőt, Hollósy Kál­mán rátette kezét az osztály­terem ajtókilincsére. Mindig másodpercnyi pontossággal kezdte az óráit. — Nyolc év alatt egyszer mulasztott, ami­kor az édesanyját temették. Hangja éles volt és vágott, mint a kard. De sohasem rá- kiabálással fegyelmezett, ha­nem tantárgyainak belső ere­jével, a vérbeli tanár meg­magyarázhatatlan hatás-kisu­gárzásaival. * Két kemény tárgyát, a la­tint meg a magyart, úgy tud­ta tanítani, hogy az megked­velteié« volt és jellemnevelés, nyomán nemzedékek lettek a latin barátaivá és anyanyel­vűnk szerelmeseivé. * Hatodikban testületileg járt az osztály tanári felügyelettel tánciskolába. Valamelyikünk a koszorúcskára elvitte csiz­más-paraszt édesapját is. Hol­lósy Kálmán osztályfőnökünk másnap nyilvánosan megdi­csérte a diákot, aki nem szé- gyellte az édesapját. * Érettségi után búcsúzóul ki­vitt bennünket az őshagyomá­nyú Deák-kúthoz. Haubner Máté serlegével sorba ittunk a forrás vizéből. A tanár úr pedig a végén rátette mutató­ujját a csobogó forrás mell­védfalának feliratára. Nem szólt egy szót sem, csak az ajka vonaglott meg. A mienk utána ... Búcsúztunk. „Ballag már a vén diák...” S az osz­tály egy életre jegyezte meg a szép distichont: „Itt lobogott a Deák-kúti Vármegye zászlaja egykor* Szelleme mostan is int: Ifjú, szeresd a hazát!” ♦ Hollósy Kálmán Pórládony- ban született 1870-ben. A sop­roni liceumban tanult s érett­ségizett. Teológiai tanulmá­nyait Sopronban és Halléban végezte. 1894-től Felsőlövőn tanít, néhány hónapig együtt Móra Ferenccel, aki mindvé­gig legkedvesebb írója lett, 1900-tól a soproni líceum ta­nára, 1931-ben történt nyuga- lombavonulásáig. Az iskola értesítőiben szá­mos szakcikke és előadása je­lent meg. De szolgálata iga­zán tanítványaiban él tovább. * Nyolc éven át hányszor mondtuk néki: „Tanár úr, ké­rem!” S ő válaszolt, hol he­lyeslőén, hol rosszallóan. Most válaszvárás nélkül utoljára mondjuk — sok-sok diákjaj Tanár úr, kérem! Mindent* de mindent nagyon szépen kö­szönünk! Tanár urat pedig köszönjük az Istennek!! Szabó József Vigyázzunk egyházunk régiségeire! Gyülekezeti tagjaink közül nagyon sokan talán csak a műemlékké nyilvánított temp­lomokat tartják értékesnek, mivel „régen épültek“; Ha azonban jobbán megnézzük gyülekezeteinket, a paFÓchiá- kon, sőt nagyon sok evangé­likus család otthonában talál­hatunk többszáz éves keresz­telési és úrvacsorái edényeket, régi, kapcsos énekeskönyveket, porosodó, öreg Bibliákat, talán ismeretlen eredetű, de fontos bejegyzésekkel, régi iratokat, okmányokat, vagy elkallódó ostyasütőket, amelyekkel ré­gen az „oskolamesterek“ fele­ségei sütötték az úrvacsorái ostyát. Sajnos, sok gyülekezetben nem fordítanak elég gondot ezeknek a nemzeti, kultúrtör­téneti szempontból is sokszor nagy értéket jelentő régisé­geknek a megőrzésére, és sok­szor a gyülekezeti tagok sem veszik észre, hogy milyen nagy érték van birtokukban. Ideje lenne már, hogy a lek készek számba vegyék a paró- chiák kallódó értékeit, az evangélikus házaknál pedig nagyobb megbcsülésben ré­szesítsék őseink drága hagya­tékát. Cselekednünk kellene ezen a téren is: ne „gyűjtőszenve­délyből“, hanem felelősségér­zetből! Például: a különböző korszakokban kiadott Bibliák­ból, énekeskönyvekből szép gyűjteményt lehetne összeállí­tani az egyházmegyékben, az egyházkerületekben, vagy az Egyetemes Könyv- és Levél­tárban, természetesen az ér­deklődők szabadon megtekint­hetnék azt. Nemcsak egyházunk, de né­pünk történelmének is fontos, értékes dokumentumai egyhá­zunk régiségei, — becsüljük meg, óvjuk azokat! Barcza Béla A visszatérő Bornemisza Péter Nemzedékünknek érdekes élményben van része: megfigyelheti, hogyan tér vissza szel­lemi életünkbe egy régi magyar író: Bor­nemisza Péter. Beöthy Zsolt „A magyar irodalom kis-tükre” című könyvében még meg sem említi a nevét. Most pedig majd minden évben jelenik meg igen komoly könyv Bonemisza Péterről 1923-ban fe­dezték fel Elektráját. 1924-ben Ferenczi Zol­tán kiadta a művet hasonmás formában. Ez a kiadás Móricz Zsigmond kezébe került, aki megrázta az 1558-ban kiadott magyar drámát, mint egy érett almafát. Emlékszem Móricz Zsigmond forró hangjára, midőn részleteket olvasott fel az Elektrából, 1930- ban; bejárta vele a magyar nyelvterületet, magyarázta, hogy ez a XVI-ik század élő magyar szava. Móricz színpadra is alkalmaz­ta a Magyar Elektrát. Azóta megjelent Schu- lek Tibor Borvemisza-életrajza 1939-ben, majd Eckhardt Sándor kiadta az Ördögi kísérteteket terjedelmes jegyzetekkel. 1955-ben Koltay-Kastner Jenő megírta tanulmányát Bornentisza humanizmusáról. Nemeskürty István kiadta Bornemisza válo­gatott műveit, majd megjelentette 1959-ben Bornemiszáról írott könyvét, amelyet la­punkban is ismertettünk. Most pedig napvilágot látott Borzsák Ist­vánnak több mint ötszáz oldalas Bornemisza- elemzése, amely a maga helyére állítja a nagy írót, a magyar evannélikusság egyik legelső szellemi örökhagyóját. Borzsák István, az ókori szellemi művelt­ség, a görög-latin kultúra tudója, rendkívüli ismeretei alapján lapozta végig Bornemisza Péter egész életművét. Művének címe: Az antikvitás XVI. századi képe, de alcímében jelzi, hogy csak Bornemiszáról van szó. Borzsák az ókori műveltség elemeinek to- vább-élését figyeli Bornemisza műveiben, '.mint a XVI-ik század legérdekesebb könyvei­dben, A nyelvtudomány módszerével elemezi az antikvitás istenes vonásokkal átszőtt ké­pét egy régi író prédikációs prózájában. De ez a régi író egymaga fölér egy nemzedék hangjával és magatartásával. Bornemisza nem egyedülálló jelenség, művei úgy hat­nak, mint kora ismereteinek gyűjtőlencséje. Nemcsak a reformáció prédikátora ö, hanem európai szellem a javából. Példája és ereje annak, mik voltunk mi ezen a tájon a török pusztítás s az osztrák rablás századai előtt, a mohácsi vész századában. Borzsák elsősorban az Elektrát vizsgálja. Ez a legjellemzőbb műve a tájékozott s min­den felől idézni tudó Bornemiszának. Ma­gyarra ülteti át Sophokles tragédiáját, meg­előzve és felülmúlva századokkal Európa más nemzeteit. Borzsák mélyre hatolt vizs­gálódásában: összehasonlította a görög ere­detit a magyar fordítással, elsőnek a Bor- nemisza-kutatók közül, akik előtte mindig a latin szöveget nézték. Borzsák megállapít­ja, mit fordított Bornemisza az eredetiből, s mit alakított önállóan. A Magyar Elektra politikailag időszerű művé vált, anélkül, hogy művészi szépségén csorba esett volna. Bornemisza műve a reformáció demokra­tikus felfogását tükrözi vissza, állapítja meg Borzsák. A dráma görög pogány hősei val­lásos reformációs élményt közvetítenek. A nyelvész ugyanazt állapítja meg Bornemisza művéről finom szöveg-összehasonlításai sum­májaként, amit Móricz Zsigmond mondott a stílusáról. Bog'll tudniillik a nyelv zengése s a gondolatok nemessége bőven kárpótol minket azért, amit Sophoklesből kihagyott vrnv másként írt meg. Kiderül, hogy Bor­nemisza igazi drámaíró tehetség, miben sem marad el az ókori görög meste, mögött. Bornemisza páratlan jelentősége abban ván — írja Borzsák István —, hogy visszatük­rözi a XVI-ik század Magyarországának tár­sadalmi problémáit, „még pedig feltétlenül haladó szempontból: a császári udvar mellől is a bűnös királyokat és nagyurakat táma­dó, a nép bajait tekintő reformátor szem­pontjából”. És abban, hogy reális politikai tervet vet fel a magyaroknak, olyat, rpint száz évvel később Zrínyi Miklós: ne várjunk külföldi segítséget, ne számítsunk másra, hanem szedjük össze minden erőnket felsza­badításunkra. A hazájáért aggódó hazafi lelkiismerete szólal meg Bornemisza más műveiben is. Egyik prédikációjában Magyarország és a végveszedelem előtt álló Jeruzsálem sorsának azonosításával hat az olvasóra. A Biblia és az ókori zsidóság sorsa idöszerűsödik Bor­nemissza ajkán, midőn a háromfelé szakí­tott ország névéről szól. „Nemde nem így "árt-e Magyarország is (mint a fennállásának 2177. esztendejében lerombolt Jeruzsálem), kinek sok erős várait mikor látjuk, fejünk csóválván sivöltjük és óhajtva mondjuk: Vajh jó régi Magyarország!” Bornemisza reformátor volt író minőségében, tehát első­sorban erkölcsi kérdésnek fogta fel a hazai társadalom dolgát. Innen van, hogy a maga vallási-morális céljainak alárendelte az ókori szövegeket, hősöket, történeteket és példaké­peket. S mindent a lelki átalakítás érdeké­ben csoportosított és szerkesztett. De bár­mennyire is ilyen volt — magyarázza a pon­tos Borzsák István — mindig felmerül benne a reális politikai helyzet kéve: hogyan tud­nánk megszabadulni a török és a német császár kéretlen gyámkodásából. Borzsák nyelvészeti nyomozása szinte vég­telennek tetszik. Bárhová szúrja a nyomozó kést, mindenüt megkapja a maga ókori anya­gát, az alapanyagot, amelyre ráépült a refor- mátori szolgálatú és bátorságú, országjáró evangélikus főpap hite és cselekvő készsége. Kitűnő példa Bornemisza Péter arra, hogyan vegyül el az emberekben két világ művelt­sége és akarata s a lángoló, nagy vallásos akarat sem tagadja meg őseit, a régi dolgok ízeit, melyeket a latin-görög műveltséggel magába szívott. Alkalom arra ez az író, hogy ilyen részletekbe hatoló szöveg-elemzés sum­májaként is kimutassuk: a reformációval is Európát képviseltük ezen a tájon, a közös örökséget. Bornemisza természetesen váloga­tott az antik írókban és filozófusokban, kora erkölcstelen főúri és udvari életét bírálva jól látta, mit tarthat meg az ókori műveltség­ből s mit kell megtagadnia belőle. Innen van, Borzsák nem egyszer rajtakapja, hogy elhall­gatja a latin vagy görög költőt, mert nem mindenben értett vele egyet, de azért idézte egy-egy jó mondását. Gyalázta például az epikureista filozófusokat, de a példákat mint negatívumot is ott találjuk tömött soraiban, a Postillákban. A tagadáshoz is méltó part­nert és méltó anyagot keresett. Borzsák István nagy türelmet, áldozatos odaadást kívánó filológus-munkája világossá teszi, az eddiginél is világosabbá, Borne­misza Péter arcát. A meglepő képanyag kü­lön élmény. Kitűnő példa rá ez a könyv, ho­gyan térhet vissza egy régi író egészen kor­szerű formában a mai nemzedék tanítójául. Bornemisza jól mutatja, hogy a teológiai igazságért s a nép meggyőződéses igazáért hogyan lehet és kell küzdeni a legmagasabb világi műveltséggel, pontosan az irodalom erejével. Ez a magatartás mit sem veszített a századokkal, ma is időszerű. Szalatnai Rezső \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom